Kentucky Fried Chicken (KFC)

/Azt hiszem, ezt a szálat lezárhatjuk. Részemről köszönöm a játékot! Javaslom, hogy privátban egyeztessünk, ha le akarjuk játszani a vallatást. Amennyiben nem, úgy a szerzett információkat. Remélem, lesz még folytatás! Kevesebb gyors étkezdével, természetesen. /

Jürgen indulásból a csomagtartóba vágta be a katonát, majd a neki felajánlott helyre ült. Torkig volt a helyszínnel és a csatával. Lelki szemei előtt erdőket látott, egy csendes tavat, a tengeri szelet érezte a bőrén, a gyanta és a tűlevelek illatát, a ropogó tűz hangját. Mostanában gyakran kapta magát hasonló gondolatokon. Nem csak fáradt volt, de kimerült is. Az utóbbi időben sokkal többször kellett használja az erejét, ami minden korábbinál gyorsabb fejlődést eredményezett, ám egyfajta kiürítő hatása is volt. Mintha az energia átmosta volna az ember testét. És a folytonos erőszak, menekülés, regeneráció, harc, fájdalom, erőszak, harc, menekülés, öldöklés ciklusában az ember egyszerűen... Kifakult. Csak csend és nyugalom tudja az ilyesmit elmulasztani. Emberek, társak, egy falka.

A férfit komor merengéséből az öltönyös illető billentette ki, aki kimért precizitása ellenére választékosan beszélt, udvarias távolságtartással. A fogoly felől érdeklődött, fegyveres beosztottjával egyetemben.
- Talán a legjobb lesz, ha erre együtt maradunk. Ha nem haragszanak, én kihallgatnám, és akkor ki tudjuk értékelni az információt, amit kaptunk.
A férfi megvárta a többiek válaszát, miközben az autó csendes eleganciával suhant kifelé a városból, egyre biztonságosabb távolságba.
- Ha jól sejtem, ez az ember a Sun Network, egy magán kutató- és kémhálózat tagja, akik különböző szűrők alapján védtelen emberekre vadásznak.
Különleges képeségűekre. Vagyis... Mutánsokra.
Jürgen a vezető felé sandított. A fiatal férfi pólóján, farmerján golyóütötte lyukak tátongtak, bőre azonban sebzetlen volt. Csak nem?
Ha az ránézett, akkor az északi a másik harcos szemébe pillantott elgondolkodva, majd újra az útra fordította a pillantását. És akkor még nem is beszéltünk az élőholtakról és a megsokszorozott erejű, elvadult civilekről. A férfi úgy gondolta, ez valahogy az öltönyös körül forog, ám kézzelfogható bizonyítéka vagy kapaszkodója nem volt, és végső soron, amennyire tudta, akárki is volt a manipuláció mögött, nem okozott a kommandósoknál nagyobb kárt. Jürgen tehát bölcsen hallgatott és hagyta, hogy rögtönzött társai továbbfuvarozzák.
- Még valami, ha rám hallgatnak, New York felé menjünk. A nagyvárosban lehet a legkönnyebben elkeveredni, az nyújtja a lehető legtöbb búvóhelyet. A vidéken ezek felőrlik az ember erejét a puszta túlerejükkel, a technikai fülényükkel és a mechanikus szervezettséggel. A nagyvárosban sokkal több az ismeretlen és kevésbé érvényesül akár a túlerő, akár a hagyományos hírszerzés. Persze a foglyot még előtte ki kéne vallatni, és aztán eltűntetni New York-ban.

Nem támadnak ránk, nem a főnök vagy én vagyunk a célpontok immár, így nem is foglalkozom a többiekkel. Az én dolgom, feladatom nem a teljes pusztítás, csak a védelem. És ez, bár némi rásegítéssel, de megvalósult. Az én szemeim előtt már csak a hazatérés és egy forró zuhany lebeg.
Persze mindettől függetlenül megvárom, míg az ismeretlen katona kiereszti a gőzt, hisz úgy látom, a főnöknek megtetzsett, nekem pedig nincs jogom az ízlését felülbírálni és okom se. Miután Appleton beszállt a helyére addig a vezető felőli ajtónak dőlök, míg meg nem érkezik az idegen, vállán egy potyautassal. Szájhúzásom jelzi, nem értékelem a kárpit színcseréjét, még a csomagtartóban sem, de már oly mindegy. És amint csattan a fedél, ülök a helyemre, egy jelzőértékű kattintással nyitva az anyósülés ajtaját. Mert azért tartsuk a rendet, a pasas messze nem az a stílus, aki a hátsószekcióban terpeszkedhetne el.
Mintha nem is az előbb mészároltun kvolna, mintha nem egy hullahegyet hagynánk magunk után gördülök ki a parkolóból, hamarosan besorolva a városi forgatagba, főképp az utat figyelve, ám olykor a visszapillantó tükörben ellenőrizve a főnök vonásait, főképp, ahogy előreszól a csomag jövőjét firtatva.
- Jobb szeretnék jelen lenni - fűzöm szavai végére, nem belekötőn vagy akaratosan. Egyszerűen csak az információ birtoklása hajt. Lehet mi voltunk a célpont, lehet nem. De jobb szeretném magam megtudni, mint másodkézből avagy sehogy sem informálódni. És a végén megbizonyosodni róla, hogy az információ nem jut tovább.

Miután a mutáns zsoldos elvégezte a piszkos munka ráeső részét, kezemmel jelzem számára a szabad beszállást. Bár amennyiben mellém próbálná helyezni a hátsó ülésre foglyát, tudtára adom, a csomagtartóban lesz a helye. Ő pedig úgy hiszem, Nathan mellé ül az anyósülésre, azonban ezt a döntést már rábízom. Várom, hogy testőröm gázt adjon, majd útnak induljunk.
Alkotásaim mindeközben oszlásnak, pontosabban aprózódásnak indulnak. Temérdek tenyérnyi, pókszerű lény rohan szerteszét a szebb napokat is látott kommandós ruhákból. Járművünkből nem láthatóak, ám részben ez is volt a célom. Nem lesznek túlélők, sem gyanús sebesülésekkel szabdalt testű halottak. Egyelőre még nem jött el az ideje, hogy akár a mutánsokról lehulljon a lepel. Hiszen minél hamarabb kerülnek a nyilvánosság elé, annál közelebb kerül az emberiség saját létem felfedéséhez. Ó, nem, ez még nem az a század.
Az esetlegesen beszédképes túlélők száján keresztül áramolnak be soklábú takarítóim, hogy sikolyra nem, pusztán éltük mihamarabbi befejeztére nyíljon lehetőségük. Végül nem marad utánuk semmi. Vér, hús, csontok, ruhák. Mind az enyészeté lesz. Eltűnt személyek. Így nevezik azon halottakat, kikről nem tudják, hol és miként hunytak el.
Utunk közben ahogy elcsendesedik a környék, töprengőre fogom gondolataimat. Egy új tényező, egy új kényelmetlenség került szemeim elé. A kontrollálatlan fegyverkezés sosem volt ellenemre, hisz nem egy fegyvergyártó cégnek vagyok részvényese. Ezek az alakok azonban mutánsokra vadásztak, célirányosan. Tény, lőttek mindenre és mindenkire, azonban információjuk van a már említett embercsoportról. Információ, melyet ha efféle esztelen kirohanásokban élik ki utálatukat, napok kérdése kiadniuk a nagyvilág számára. Akár akaratlanul. Ez a lehetőség pedig egyáltalán nincs ínyemre.
- Fiatalember, - szólok előre határozott hangon, ám mérsékelt hangerővel. A Lincoln remekül hangszigetelt, menet közben sem szükséges kiabálni - Ránk bízza a kedves barátját, avagy saját maga kíván tárgyalni vele? Utóbbi esetben annyi volna a kérésem, hogy többé ne találkozzunk vele! Nem szívesen keverednék hasonlóan erőszakos szituációba.
Számomra tökéletesen mindegy, hol történik a vallatás. Az illető immáron fertőzött. Hallhatok fülével, láthatok szemével, s még néhány egyéb meglepetést is tartogathat e kapocs közöttünk. A szükséges információ eljut hozzám, ő pedig egészen biztos, hogy halott lesz, miután hasznossága nullára csökkent. Ezek azonban szükséges körök, hisz nem szándékozom titkaimat felfedni senki előtt.

Jürgen végigment a romok között és kilépett az étterem nedőlt falán. Az üvegcserép ropogott a talpa alatt, a gipsz- és téglatöredék megadóan mállott szét. A szabad levegőre érve az esti szél olajszagot csapott Jürgen arcába a megrongált kocsik felől. Saját autója megereszkedve feküdt a földön, törött ablakaiból lángok csaptak ki. A férfi jelenleg nem foglalkozott semmi ilyesmivel. Egyenesen a kommandósok utolsó talpon maradt köréhez tartott. A furgon indulni készült, amikor az egyik szürny feltépte az autót, majd ahogy a motorházat bontotta, olaj spriccelt szembe vele, a szikrázó diódákból pedig pattogva ütötte meg az áram. Majd az olaj begyulladt és a lény hörögve, görcsösen ugrálva, lángba borulva esett össze. A katonák kétségbeesetten lőttek mindenre, ami mozgott. A fiatal férfi, akit Jürgen korábban látott, egy glock-al a kezében biccentett felé, ruháján lyukak tátongtak, arcán látszott, gyakorlatt harcos volt, akár Jürgen. A férfi sötéten bólintott vissza, és a katonák ekkor vették észre.

A legszélső öt-hat méterre volt, amikor megpillantotta. Jürgen felé fordította a fegyverét és tüzet nyitott. Ratatatata, ropogott a colt, de szerencsétlenségére kiürült a tár. A golyók a férfi testének csapódtak, és Jürgen bőre kavargóan, sárgán izzott fel. Mint egy pajzs, villogott a fény a bőrén, ott, ahol becsapódtak a golyók, mint valami láthatatlan plazmából álló háló. A fegyver kifogyott. A katona egy lépést hátrált.
- B**szd meg, rohadt mutáns! – Előhúzta oldalfegyverét és tüzelt. Durr, durr… A harmadik lövésre már nem volt ideje. Az északi odaért és eltörte a karját.

Jürgen hátracsavarta a pisztolyt tartó kezet, és a férfi üvölte fordult meg tengelye körül. Egy mozdulattal elpattintotta a az alkarcsontot, majd boorzongató reccsenéssel tört el a férfi könyöke. Belelépett a katona vádlijába, és a földre kényszerítette, majd egy fordulattal eltörte a térdét. A kommandós fájdalmasa üvöltött, ahogy a földre rogyott, az északi pedig otthagyta. Sötét, kavargó harag tombolt benne, felszínre hozva ösztönös harci szenvedélyét. Az ártatlanokat lemészárló katonák, zsoldosok kegyetlen gyűlöletet ébresztettek benne. Sosem volt embertelen, de aki fegyvert emelt rá, azt katonának tekintette, és a katona nem civil. Továbblépett. A többi kommandós immár észrevette őt, de ez már nem sokat segített. Közéjük ért. Jürgen csövének végénél ragadta meg a colt gépkarabélyt, és figyelmeztetés nélkül a legközelebbi férfi arcába vágta. Az m16-os tusa reccsenve csapódott be, vért fröcskölve minden irányba, a mutáns pedig kitért egy kést rántó katona elől. A kart megragadta és negyedik társuk gyomrába vágta a fegyvert, majd hosszanti tengelye körül megcsavarta és az ízületek recsegve törtek el. Jürgen kétoldalt ránehezkedett a férfi karjára és a saját térdére szorította azt, miközben a kommandós elhanyatlott.

A gyors, kemény mozdulat megtette a hatását. A katona felkarja velőtrázó roppanással tört el. A férfi sikoltva üvöltött és még volt benne annyi küzdeni vágyás, hogy csípőből oldalba rúgta Jürgent. A regenerációs hullám kimerülőben volt, és már csak derengett, tehát érezte az éles fájdalmat, ahogy a kommandós térde az oldalába vágódik, és azonnal tudta, hogy legalább egy bordája eltört a rúgás erejétől. Azonban a fájdalomtűrés gyakorlat megtette a hatását, és az északi megfordult, megragadta a rohamosztagos térdét és sípcsontját, majd egy gyors mozdulattal elfordította kifelé kilencven fokban. A földön fekvő katona térde reccsenve tört el, amire sikolya újra felharsant és elernyedt a földön.

Jürgen ekkor tompa fájdalmat érzett. Fordulatból állt fel és egy férfi karját rántotta magával. Azonnal tudta, hogy hátbaszúrták. Azt is tudta, hogy gyógyulás nélkül már nem bírja sokáig. A férfi jobb egyenessel támadott, de az északi bal kezével hárította az ütést, majd egy alsó horoggal válaszolt. A kommandós gyakorlott rutinnal blokkolt, ám arra nem készült fel, hogy Jürgen a következő támadását megakasztja, a cseltől megzavarodott férfi pedig egy pillanatra ledermedt. Ez elég volt. Az északi ökle megállíthatatlanul csapódott az állába, betörve az állkapcsát, utolsó talpon maradt társa pedig egy megkésett próbálkozással rántott pisztolyt, de késő volt. Jürgen elkapta a kezét, megcsavarta, kitépte az oldalfegyvert, megfordította, és meghúzta a ravaszt.
Durr, durr, durr. Az utolsó kommandós holtan esett össze. Az északi visszafordult késelő áldozatához, aki épp homályosan csapkodta felé a karjait.
- Most még feladhatod.
Az megbillenve lendült még egyszer támadni, Jürgen pedig a pisztoly csövével zúzta be a gégéjét. A földre eső férfibe három golyót eresztett még.

Megfordult. A körülötte fekvő katonákba beleeresztett két-két golyót. Első két áldozata még mindig a földön vergődött. Odalépett tehát hozzájuk és a férfiak mellkasára tette a kezét, majd szemeit becsukva elengedte az erőt.
Ez a rész mindig furcsább volt. Mellkasában újra felharsant az energia, a két rohamosztagos teste pedig ropogva, sóhajtva engedte el magát. Pár pillanattal később Jürgen érezte tenyerén az élet forró erejét és karjain tajtékozva hullámzott végig a kommandósok energiája. Úgy érezte, a mellkasában mély, forró, sötét örvény volt, ami szinte szívta magába az erőt, és szíve felől pedig dübörögve indult el újra, végighullámozva a testén. A kés kiesett a hátából, ahogy az izmok, inak, erek, bőr újra összeugrottak, és sebei kezdtek beforrni. A regeneráció befejezése után nem fejezte be a műveletet. Csak akkor állt le, amikor a két katona pulzusa végleg lelassult. Az egyiket életben hagyta, még hagyva benne egy csepnyi erőt. Arcuk megöregedve esett be, bőrük ráncosan feszült csontjaikra. Közben az előbb látott úriember és a fiatal férfi találkoztak az étterem előtt.

Jürgen körülnézett. Néhány túlélő még feküst a földön, vér terjengett körülöttük. A férfi gyorsan ellenőrizte a pulzusokat. Még ketten voltak életben. Jürgen szabadjára engedte az erejét és annyit töltött beléjük, hogy túléljék. Az egyik, egy fiatal, szőke nő hamarabb lélegzett fel, a másik, egy idősebb, őszülő fekete férfi egy ideig még lebegett élet és halál között, mielőtt pulzusa újra elindult. A nő szeme kinyílt és Jürgen szemébe nézett. Jürgen még áramoltatta az energiát a fekete férfiba, és viszonozta a nő pillantását.

A szőke nő mindentudóan olvasott az északi szemében, majd bólintott és halkan ennyit mondott:
- Köszönöm.
A fekete férfi is egyenletesen kezdett szuszogni. Jürgen a nő hajára tette véres kezét és szintén halkan válaszolt.
- Szívesen. Bárcsak többet tehettem volna. Most már minden rendben lesz, a mentők hamarosan ideérnek.
Felállt és odasétált a másik két férfihoz.
- Magukkal tarthatok, ha nem baj? A kocsimat elintézték – gesztikulált a lángoló ford felé. Ha az öltönyös beleegyezett, akkor visszament a félholt kommandósért, akit a vállára dobott, majd kinyitotta a csomagtartót és bevágta.
- Kivallatni, későbbre - magyarázta.
Majd beszállt a kocsiba és továbbra is sötéten nézett kifelé.

Akadálytalan érek be, és mintha csak erre vártak volna, a másik két szörnyszülött is megindul kifelé, a hullák között hátrahagyva hármasunk. Amint nyugtázom a főnök sértetlenségét aprót szusszanok, bár a látottak után egyre inkább kétlem, hogy valóban szüksége van a személyemre és nem csak a látszat kedvéért tart. Bár értek az elektronikához is kicsit, igazság szerint csak a betanult meneteket, így hagyom, hogy bíbelődjön a cuccal, bár a célt nem értem. Még. Helyette inkább a másik ellenállót keresem, aprót biccentve felé is, mintegy köszönésképp, fegyvertelen kezemmel megpöckölöm nem létező kalapom is mellé. Csak úgy úriasan.
A recsegőn felszólaló hang viszont arra késztet, hogy újfent némi furcsasággal telve nézzek Appletonra, majd a kint zajló eseményekre. A lövések, kisebb robbanások nem ráznak meg, csak azt érzem, hogy teli a hócipőm a hellyel és a helyzettel is, így csipetnyi ellenkezés sincs bennem, mikor a főnök indulási szándékát jelzi. Csak egy fél lépéssel haladok előtte, fegyverem még mindig kezemben, de leersztve, míg el nem érjük a kocsit. Rutinosan nyitom neki az ajtót, csak azután csúsztatva a tokjába a Glock-ot. Nem tudom, hogy a másik harcos velünk tart-e, az tuti, hogy neki nem nyitogatok ajtót, ám ha úgy alakul, azt megvárom, míg beszáll, és ugyanezt teszem én is. Szerencsére a kocsinak nem lett semmi baja, a motor első pöccre indul, kigurítva minket a kellemetlennek ígérkező folytatásból.

Az az egyszerű elegancia, mely a kőnél pallérozottabb intellektusú - ám gyakran sziklához vagy acélhoz hasonló keménységű - katonáktól megszokott, különös módon ezúttal is megnyugtat. Kevéssé érzem már annak nyűgjét, hogy egy olcsó étkezdében múlatom az időt, ahol közrendűek vesznek magukhoz kevés pénzért kapható, gyenge minőségű élelmet. Hirtelen mintha alább hagyna vértelen, képzelt vénáimban a vér zubogása. Hisz minden a legnagyobb rendben lesz. Itt van hű testőröm, egy alapvetően udvarias idegen harcos, és kellő mennyiségű hús. Jobb nem is lehetne.
Az általam mostantól harcosként aposztrofált úriember felé lépek, majd míg műveimet csodálja, jómagam egy üdítős pohárba töltök az általa felkínált italból.
- Köszönöm!
Visszaadom kezébe az üveget, s könnyed mozdulattal legurítom a kiváló energiaforrásnak számító folyadékot. Mohón faljuk fel a benne található cukrot, bontjuk elemeire az alkoholt, kiélvezve az általa keltett, sejtről sejtre terjedő zsongást, mellyel együtt az energia átadódik egyiktől a másikig.
Nathan felé biccentek csupán, míg szörnyszolgáim kifelé indulnak a furgonok felé. Néhány lépés, míg elérem a drive through képernyőjét, mellette a mikrofonnal. Minimális szerelés - nevezhetnénk bütykölésnek is - után készen is áll arra a feladatra, amelyre szánom. Kintről sikolyok és lövések zaja szűrődnek be, miközben a képernyőn jól látható, amint támadóink soraiból többen összeesnek. Némelyikük száján vér tör fel, mielőtt rángva-remegve a földre hullanának. Többükkel karmok és agyarak végeznek. Néhány túlélő akad, kik szolgáimat vágóhídi hulladékká változtatják kellő mennyiségű lőszer felhasználásával.
Torzít a hangszóró, ám kellő hangerőt biztosít, s nem is célom, hogy személyemmel összeköthessék az elhangzottakat.
- Elpusztultok, korcsok.
Türelmesen kivárják szörnybábjaim, míg rádión jelentésük első néhány szavát leadják vezetőiknek a túlélő kevesek. Eztán azonban kénytelenek megszakítani szavukat s nyakukat. Szerencsére akad még gránátuk, melyeket ügyes szörnyeim magukra robbanthatnak a gépjárművek mellett. Így karmolásaik nyomát, vagy akár karmaikat is nehézkes lesz rekonstruálni, mondhatni lehetetlen.
- Uraim. Azt javaslom, ne várjuk meg, míg a Nemzeti Gárda érkezik felderíteni ezen terrorista akció motivációit. Úgy hiszem, nem szívesen maradnánk itt elbeszélgetésre.
Ezzel a lendülettel sarkon fordulok, s elindulok az autómobil felé. Amennyiben szükséges, Nathan felé pillantok jelezvén, hogy ideje indulnunk. Még valamelyest bosszant, hogy magam kellett lépnem az ügy megoldása érdekében, ám lassanként kezdem elfelejteni ezt az apró nüanszot.

18+ Erőszak

Jürgen feje felett még néhány pillanatig forgácsot szórva záporoztak a golyók, majd a férfi mocorgást, dulakodást hallott, meglepődött kiáltásokat, vérfagyasztó halálsikolyt és a lövések aztán lassan elfogytak. Az északi még egy másodpercet várt, majd fegyverét előre szegezve emelkedett fel a fedezékéből. A gyorsétterem csatatérré alakult, vér és holttestek, bútorok romjai, törött csempe, üveg, fa, szakadt bőr- és szivacsdarabok terítették be a vendégteret. Az álplafon leszakadt darabjai közül szikrázó vezetékvégek lógtak le és a becsapódások itt-ott csendben füstöltek.

Az északi hitetlenkedő meglepetéssel figyelte, ahogy a túlélők végeznek a legyűrt kommandósokkal. Az átlagemberek civilizált viselkedését hátrahagyva szervezett bandában hagyták el az épületet. A csoportviselkedés legfurcsább jeleit mutatva, az ismert csoportos mintázatoktól függetlenül. Mintha valami... Mintha valami mesterséges ráhatás vezetné őket, gondolta Jürgen. Már azon volt, hogy utánuk kiált, álljanak meg, hisz rémülten látta, a halál felé menetelnek a túlélők, amikor rájött, hogy bújdosni sem volna több értelme. Ha ezek az az ellenfél, akire gyanakodott, akkor nagyjából mindegy volt, hogy az ember asztal alatt bújkál vagy belesétál a gépkarabélyokba. Az ellenség túlereje végül úgyis legyűri őket, és akkor módszeresen kiirtanak mindenkit a helyszínen, akinek köze lehetett a mutánsokhoz. Jürgennek voltak tapasztalatai a módszereikről. Amióta az észak-amerikai kontinensre érkezett, korábbi munkaadói, a Sun Network erői ellen menekült. A Sun Network egy ideig vele is elhitette céljainak nemességét, ám a férfi látta, mit tettek a mutánsokkal a laboratóriumokban a "felsőbb jó" érdekében. Hány golyót szedtem össze azóta, hogy kiszabadítttam a többieket és kiugrottam tőlük? De megérte, legalább szabad vagyok és mindenkit tudok figyelmeztetni a veszélyre.

Az új fenyegetés azonban váratlanul jött. A Sun Network egyik szakadár cellája még radikálisabb irányba haladt, és nem felhasználni, hanem kiirtani akarta a mutánsokat. Jürgen egy tinédzser mutáns lánnyal összeverődve alig úszta meg, amikor Chicago-ban elsőre rajtaütöttek és volt egy gyanúja, hány más különleges képességűt ölhettek meg aznap éjjel a rohamosztagosok. Az emlékképek újra haragot váltottak ki, ahogy feltörtek az elmúlt hetek történései. Senki más nem lehet, csak ők.
- Mondja, kérem, egészen véletlenül nem akad önnél valamiféle értékelhető minőségű ital? Igazán lekötelezne.
Az öltönyös férfi kibillentette Jürgent a pillanatnyi merengésből. Az északi odafordult, bólintott és a kabátja zsebébe nyúlt.
- Elnézését kell kérnem, - mondta, ahogy előhúzta a laposüveget - de csak bourbonnel tudok szolgálni, igazi scotch-hoz hetek óta nem volt szerencsém. Bocsánat, ittam jobbat is, de talán most ez is megteszi.
Miután átnyújtotta a laposóveget, másik felső zsebéből Jürgen előhúzta a szivaros dobozt és kinyitotta. Még volt négy a hatból. Először az öltönyös úr felé nyújtotta a dobozt, majd kihúzott egyet. Ha az vett szivart, akkor benzingyújtóját előhúzva először a férfinak gyújtotta meg a szivart, majd a sajátját is felizzította.
- Azt is meg kell jegyeznem, hogy ha jól tippelek, ellenségeink egy különleges képességűekre vadászó szakadár szervezet tagjai. Ez a szervezet mindent tűvé tesz, hogy vadásszon a... az én fajtámra.
Jürgen egy pillanatot habozott a mondat vége előtt. A másik férfi viselkedése, a körülötte történő események alapján az északi hozzá hasonlóan különleges képességűnek vélte. A golyók nem érdekelték, a támadást unta, és a közemberek rohama is véletlenül pont körülötte tört ki. Azonban ez nem volt biztos, és különben is, ha a másik nem akarta felfedni identitását, akkor az Jürgen megítélése szerint nem az ő dolga volt. Hacsak magukat nem sodorták veszélybe, nem szólt bele más hozzá hasonlók ügyeibe.
- Mindenesetre, - folytatta Jürgen - ha ellenségeink tényleg azok, akiknek gondolom, akkor ha teheti, uram, kerülje el a nekem szánt golyókat. Azok polóniumosak.
Jürgen arra gondolt, hogy egyáltalán nem biztos, ki is lehet az ellenfél, azonban ekkor töprengését megszakította a csontok embertelen, ropogó hangja. A férfi megfordult.

Jürgen Stark elvből nem lepődött meg semmin. Ez egy szabály volt nála. Mindent, amivel a világban találkozott, azt szkeptikusan fogadott, de potenciálisan hihetőnek vélte még azt is, amit egy átlagember hihetetlennek tartott volna még akkor is, ha a saját szemével látja. Ez volt az, ami miatt nem esett le az álla szó szerint. A látványtól azonban még ő is megrökönyödött. A kommandósok holttestei természetellenes transzformáción mentek keresztül. Jürgen elmeredve bámulta a folyamatot, és nem is a veszély, hanem a jelenség valószínűtlenül szürreális természete kötötte le. Ilyen az, amikor az ember először holttestet lát, valamint ilyen az, amikor az ember először lát valakit a két szemével meghalni.
És ilyen az is, ha az ember először lát holttestet felkelni.
A hullák nem csak felálltak, ám a transzformáció, amin keresztülmentek lassan elhalványította minden emberi hasonlóságukat. Karmaik, agyaraik, izmaik és érzékszerveik leginkább földönkívüli ragadozókhoz tették hasonlatossá a lényeket. Jürgen a pillanat döbbenetében annyi lélekjelenléttel rendelkezett csak, hogy félreálljon a mellette felkelő, átalakult kommandós-szörny útjából és talán komikusan, karjával tessékelje azt tovább, mintha egy hölgyet engedne előre a színház bejáratánál.

Az északi az öltönyösre pillantott. Már nyitotta volna a száját, hogy mondjon valamit, amikor halk nyöszörgést hallott. Fejét oldalra kapva gyors léptekkel közelített a romkupac felé, ahonnan a nyögést hallani vélte. Letérdelve dobálta félre a bútorok darabjait. Egy egyenruhás alkalmazott volt, fiatal, vékony fiú, aki tálcákkal teli állványt tolt a konyhába, amikor végiglőtték az éttermet. Talán elvégezte már a középiskolát, bár Jürgennek inkább tanulmányai mellett dolgozó középiskolásnak tűnt. A fiú arca betegesen fehér volt és vértócsa terjengett körülötte, átfolyva a törmeléken, átitatva a ruháit. Az északi nem habozott, hanem a fiú felkarjára és mellkasára téve a kezét, szemeit lecsukva hagyta, hogy újra kinyíljn a tűz a mellkasában. Az energia áttörő erővel zubogott fel, végigmorajlott a mutáns csontjain, karjain, erein, izmain és megállás nélkül zuhogott át a sebesült fiúba. Jürgen érezte az erő útjábakerülő sebesüléseket, és érezte, hogy azok szinte szívják befelé a tüzet, mint megannyi lefolyó, miközben a golyók helyén összeálltak az izmok, kötőszövetek, a szervek falai, a testben kiömlött vér a vénákba áradt vissza, a tüdő hörgőiről ismét oxigén került az erekbe, a pulzus helyreállt, a lélegzés felgyorsult. Mire a tinédzser kinyitotta a szemét, Jürgen már felállt és továbbment. Első ránézésre nem látott több túlélőt... És túl sok erő sem jutott volna rájuk. Érezte, hogy az utóbbi hetekben megnőtt a rendelkezésre álló energiája, mind a védelem, mind a regeneráció terén. Ám egy haldoklót meggyógyítani még így is hatalmas energiát igénylő feladat volt. És amíg lőttek rájuk, addig ne, állhatott neki a túlélőket kutatni és menteni. Az ereje úgysem bírt volna párnál többet.

Van itt elég forrás. Az északi haragvóan pillantott ki az étteremből a kint zajló csatára. Ha kell, az összes kommandóst üresre merítem. Jürgen újra felvette a gépkarabélyt, megfordította és a tust lendíteni készen, sötét pillantást vetve a furgonokra, ruganyos léptekben elindult kifelé, alig várva, ki áll elsőként az útjába.

Apránként hullanak a kintiek, bár az első megelepetés után néhánynak eszébe jut, hogy talán fedezékbe húzódhatna. Így az ellenállóbb mag megbújik a furgonok mögött vagy épp benne. Mintha olyan sokáig kitarthatnának?
Úgy tűnik összezavarta őket a valóság. Az edzéseken könnyű szerrel, akadály nélkül mészárolták le a célpontokat, bár jó lenne tudni, ki is volt a célpont. A valóságban viszont ellentűzre leltek mind odabent, mind idekint. Ez ám a feladvány!
Újabb és újabb kíváncsiskodót szedek le, mikor bentről különös erősítés érkezik. Persze tudom, hogy van az a helyzet, ahol az embert az adrenalin olyan tettekre sarkallja, amit egyébként álmában sem tenne. Ám a kivonuló haderő ennek ellenére meglep. Egy-két férfit még csak-csak elfogadnék a fegyveresektől csencselt tűzerővel. De hogy mindenféle nép? Nők és gyerek? No nem, ez nem "normális".
Ártatlanokra viszont nem lövök, még ha fegyver is van náluk, amíg engem nem veszélyeztetnek, így leengedem a fegyverem, csak figyelő állásba helyezkedem.
A következő sokk akkor ér, mikor a lábamnál heverő hullára ugrik bentről valami. Egyrészt elég nagy táv, szóval igencsak meglep, másrészt.. nos a valami még kedves megfogalmazás. Ha nő lennék, vagy gyengébb idegzetű pasi, most tuti felsikítanék, ám így csak hitetlenkedve pislogok egy kört.
Célzásra emelném a fegyverem, hisz ez enm mondható embernek, mikor az izé az egyik furgonra ugrik,és mint egy konzervnyitó elkezdi felhasgatni. Remek, tehát ezek velünk vannak, legalább is remélem. Ideje, hogy összeszedjem a főnököt és végre elhúzzunk innen a fenébe.
Fegyverem magam mellett a földre szegezve indulok meg befelé, remélhetőleg akadály nélkül. Bentről kitóduló embereket kerülöm, ám ha kommandós érkezne, arra fiygelmeztetés nélkül lövök. És ahogy közeledem az épület felé, úgy kap el egyre inkább a berzenkedés, főképp, ahogy a törött ablakon átlépve megpillantok még két olyan izét a főnök körül.
- Mi a fene? - hördülök fel nem túl elegánsan, ám nem szegezem rájuk a fegyverem, hisz látszólag nem támadó jellegűek. Aztán csak egy beszédes pillantást vetek Appletonra, amolyan "Te is fiam Brutus" jelleggel.
- Azt tudtam, hogy a gyorskaja veszélyes, de ennyire?

18+

Az eddig asztal alatt remegő túlélők amplitúdója csökken, mozgásuk szemeikre korlátozódik. Felmérik környezetüket, majd többen igen gyorsan mozdulnak közülük, mikor néhány kommandós a földre kerül. Dopamin- és adrenalin szintjük egyaránt megemelkedik, pulzusuk az egekben. Mindennapi flegma, figyelmetlen, tohonya viselkedésük ellenére most precízek, alaposak.
Néhány röpke pillanatra van szükség csupán, hogy a tucatnyi felfegyverzett, végzettségét tekintve változatos - irodista, pénztáros, titkárnő, iskolás gyermek - civil társaság hajító- és lőfegyverekkel lemészárolja a bent tartózkodó néhány darab kommandóst, akik közül ketten éppen csak ekkor értek be a színre.
Természetesen első körben nem mindenki számára jutott fegyver, így az egyik földre hulló - de még öltözékének köszönhetően életben maradt - kommandós egy műanyag villával néz szembe. Szaruhártyája és retinája sem bírja a terhelést, így komoly, ám rövid agymunka után feladja a harcot. Az evőeszköz szintén feladja a harcot, ám ekkorra használója szemszögéből már bőven leszolgálta idejét és feladatát.
Mint egy kegyetlen, gyilkos horda, úgy indulnak meg kifelé. Mindenre lőnek, ami egy kicsit is fenyegetően hat rájuk. Ez többnyire a kommandósokat jelenti, illetve ha valaki kellően figyelmetlen - vagy tán ostoba -, és kiáll fegyverrel tucatnyi fegyver elé, nos jó eséllyel őt is.
Kimászom az asztal alól, és ruhámat leporolva, kissé rosszkedvűen tekintek körbe. Az a bizonyos tipikusnak mondható, kényelmetlen érzés, mikor olyasféle történések esnek meg valakivel, melyeket hétköznapi mondással élve a háta közepére sem kívánt volna.
- Mondja, kérem - szólok a német ajkú után - egészen véletlenül nem akad önnél valamiféle értékelhető minőségű ital? Igazán lekötelezne.
Fegyver dördül, csont reccsen, vér fröccsen. Majd újra és újra megtörténik, s ezen események anyagiasult folyományai részben szerteszét kenődnek az étterem bejáratának környékén. Azon a környéken, amerre a mészárosok kicsiny csapata távozott.
Néhány holttest megmoccan a földön, kezdve a nyakatekert pózban, nyakatekert állapotban heverő kommandóssal. Támaszkodó keze megnyúlik, ezzel azonnal talpra segítve önnön magát. Egyúttal tökéletesen útjába lépve egy golyónak, amit vélhetően nekem szántak. A kicsiny trió, mely előttem talpra kecmereg, szinte azonnal átalakul, s csontjukat mondhatni felszínre izzadják. Bár helyesebb volna úgy fogalmaznunk, húsuk szívódik fel felületükről. Szükségtelennek avagy túlságosan nagynak ítélt belső szerveik megkezdik az átalakulást a jelen helyzet szemszögéből hasznosabb funkciójú szövetekké. Mindez igencsak ijesztően hathat olyanok - azaz többnyire bárki - számára, akik még nem láttak hasonlót. Csontburkon szaruréteg, koponyájukon rácsosan fedett szemek, oldalanként több is. Orrlyukaik nagyok, szemből takartak. Füleik lyukak, melyek számára a rezgéseket porcos kinövés helyett teljes testük fogja fel és erősíti a kíván szintig. Közel tökéletes, torz ragadozók. Nem kifejezetten kifinomult gondolkodásúak, nem is túlságosan hosszú éltűek. Nem is lesz rá szükségük.
Egyetlen ugrás, kevesebb idő, mint ami a ravasz újbóli meghúzásához volna szükséges. Ugyanez a sorsa az őt követő másik kettőnek, valamint a konyha felől érkező triónak. Egyikük Nathan mellett ér földet egy hangtompítós fegyvert szorongató, immár vérét tócsa alakzatba rendelkező alakon, aki zavaróan közel halálozott el hű testőrömhöz. A szörnyeteg ügyet sem vet emberemre, ehelyett felugrik a furgonra, hogy onnan a tizenöt méterrel arrébb lévő másik fekete gépjármű tetején landoljon. Ott aztán karmaival módszeresen nekilát kibontani annak tetejét.
Jómagam pedig két másik szörnyeteg társaságában tekintek körbe az étkezdében, miközben az említett lényeg időről időre megszabadítanak egy-egy érkező, támadó szándékú személyt valamely létfontosságú szervétől vagy testrészétől.

(18+ Erőszak)

Jürgen még egy lövést adott le, zárótűzt biztosítva magának, és egy gurulással fedezékbe került. Hét.
Szinte elmosolyodott, amikor látta a sütő alatt a lábak mozgását. A támadók megiramodtak. Valaki számol, hogy .45-ösöm van, hét golyós tárral.
A fedezékből kihajolva tüzelt. Nyolc.
Vér fröccsent az hamburger-adagoló szekrényre és egy magas férfi nekiesett a fém berendezésnek, majd összecsuklott. A kommandósok meglepetten ugrottak a fedezékükbe.
Nem számoltak azzal, hogy Jürgen csőre töltve hordja a fegyverét. Hét golyó a tárban, és egy a csőben. Profi kiképzés és amatőr hiba a támadóktól.
Az északi kipattintotta a tárat és becsúsztatott egy másikat a helyére. Megnyugtató kattanással állt be a tár, és felhúzta a fegyvert. Körülnézett, majd megragadott egy félreesett kólás dobozt. Elhajította a bal kezével.

A kommandósok azonnal tüzeltek a mozgó tárgyra, a férfi pedig a másik oldalt lépett ki a fedezékből, és tüzelt. Durr, durr, durr, durr. Egy, kettő, három, négy. Egyszerű trükk, és bejött.
Egy támadó hangtalanul esett össze, a másodiknak kiáltásnyi ideje maradt. A harmadik fordulatból lőtt a mutánsra, de mellkason találta a pisztolygolyó és átfordult a krumplisütőn. A negyedik időben a hamburger-adagoló fedezékébe került.
Mielőtt újra kihajolhatott volna tüzelni, Jürgen kimért, hideg precizitással vetődött neki a fém szekrénynek, maga alá gyűrve a katonát. Az még fel is kiáltott, de már maga alá temette a rozsdamentes konyhai adagoló szekrény és a potyogó hamburgerek. Jürgen lendületből térddel ránehezkedett a konyhabútorra és fokozta a nyomást, amíg hallotta, hogy valami roppan és a férfi fájdalmasan üvölteni kezd. Majd lefelé fordította a pisztolyt a polcok közt és lőtt. Durr, durr, durr.
A katona utolsó életben maradt társa újult erővel ugrott fel a krumplisütő pult mögül, amin a halott feketebőrű dolgozó feküdt, üvegesen elkerekedett szemekkel. A rohamosztagos fegyvere idegesítően kerepelt, sárga torkolattüze ezerszeresen csillant vissza a fehér, fényes konyhacsempéről, amin szürreális kontraszttal, cseppekben csurgott lefelé a vér.

Jürgent eltalálták a golyók. Egy, kettő, három. A negyedik már sebzett volna, de több lövésre nem volt lehetőség. A becsapódások helyén kavargó sárga energia megvilágította a férfi arcát, drámaian sötétre hagyva a szemeit, mint egy haragvó asgardinak.
A mutáns oldalt lépett, és egy tolható, kerekes állvány került kettejük közé, amire a vendégek teszik a kiürült tálcáikat. Jürgen nekifeszült a megpakolt szerkezetnek és teljes erőből nekitolta a katonának. Egy másodperccel később a tehetetlen tömeg faltörő kosként szorította neki a meglepett rohamosztagost a csempézett falnak, ami pókhálószerűen tört be mögötte. A férfi kiáltott, de a tologatós állvány beléfolytotta a szót, ahogy a mutáns hosszú lábain, széles vállaival újra nekiugrott, majd újra és újra. Az elcsukló kiáltást hörgés, majd nyöszörgés követte, majd csak a csontok ropogása. A mutáns még egy utolsó lökéssel beledöngölte a férfit a betört csempébe, és úgyhagyta.

A vendégtérben kavarodás támadt a rohamosztagosok között, ezért nem vették észre a közelharcot, de a lövésekre végül felfigyeltek. Maguk is lövésre emelték a fegyvereiket, de Jürgen egy oldalvetődéssel fedezékbe ugrott a pult mögé és magához ragadott egy gépkarabélyt. m4 colt volt, halálosan pontos, amerikai fegyver. Kihúzta az egyik halott kommandós oldalfegyverét és katonai kését is, és a kabátjába rakta. Amikor lélegzetvételnyi szünetet hallott, felkönyökölve tüzelt. Gyorsan, pontosan, hatékonyan.

Fegyverviseléshez jól kiképzett, de taktikából analfabéta fegyveresek voltak ezek. Drónok.
A férfi viszolyogva arra gondolt, ezek nem is elit katonák, igazi kommandósok, mint ruhájuk sejteti, mint inkább kivégző brigád, egyszerű gyalogosok.
A meglepetésüket kihasználva átlendült a pulton és bordán rúgva az egyiket érkezett a legközelebbi boxok közé. A katonának egy mozdulattal eltörte a nyakát és sebtében támadó társát könyökkel vágta gyomorszájon, majd állcsúcson, majd térden és az összerogyó férfit halántékon. Egy harmadikba pedig öt méterről belehajította a kést, és az élettelenül zuhant el, hangos reccsenéssel betörve egy asztalt. Pár másodperc, metodikusan brutális erő és harci gyakorlat. Jürgennek ennyi ideje volt, és újra megszólaltak a gépkarabélyok, ő pedig látta, hogy a kanapéból, ami mögött guggolt, repked a forgács és a szivacs- meg bőrcafatok.

+18

Négy-null ide. De mielőtt örülhetnék a sikernek, rá kell jönnöm, hogy ez csupán az első félidő volt. Vagy inkább az első menet és ki tudja, mennyi van még hátra és meddig maradunk talpon.
Amint a negyedik támadót is letudtam visszahúzódom a furgon takarásába, hisz az erős csikorgások újabb közeledő járművekre utalnak. Ebben a fura szimfoniába vegyül még egy rendőrautó sziránája is. Remek, valakinek végre feltűnt, hogy épp szétlőnek egy épületet a városban. Ám mielőtt korán örülhetnék, az utolsó furgonból felugat egy öblös géppuska, mint a jégeső végigkopogtatva a szirénázó yard motorháztetejét, beszaggatva az üveget, majd végre eltalálva egy kényes pontot. A kaszni megemlekedik a földtől, szivárványszín lángokkal ölelve körül a befulladt autót. Béke poraira.
A robbanás viszont ösztönösen engem is földre vetődésre késztet, újfent kikerülve a szétoszló feketeruhások figyelmi képéből. Honnan szedik ezeket az eszementeket? Bár tény,megannyi fiatalt lehet meghülyíteni holmi szépen hangzó igékkel, aztán adj fegyvert a kezükbe és mennek is, mint a birkák.
Mozdulataikból, a korábban tapasztaltakból, szétszóródásukból két dolgot tudok leszűrni. Egy, a fegyverekre nagyon kiképezték őket. Kettő, a stratégia és az önálló gondolkodás már valószínűleg csak fakultatív tárgy volt, igen kevés résztvevővel. Mintha egy sokszor begyakorolt szisztémát játszanának le, nem számolva azzal, hogy idegen környezetben mindig akad olyan tényező, ami keresztül húzhatja a számításokat. Mint például én, vagy az odabent köhögő másik fegyver tulaja.
Finoman gurulok odébb a földön, hálát adva az égnek, hogy errefelé még enm repkednek a golyót, nme kell üvegtörmeléken, fémmaradványokon kúsznom. Nem mintha kárt tenne bennem, pusztán sajnálnám a zakóm. A mosodás néni így is csúnyán fog nézni rám.
A már bevett furgon elejéhez érve állok fel újfent, szisztematikusan, akárcsak abban az idétlen kacsavadászatos játékban, vadászom le elsőként a sofőröket. Közben persze odabent is zajlik az esemény, az üveg hűlt helyén keresztül látom a becsörtető feketéket, Túl sokan vannak, spórolni kéne a saját tölténnyel, végül is fogyóeszköz.
Épp az egyik korábban leterített taghoz lépnék, hogy felszedjem a fegyverét, mikor bentről egy hirtelen hullócsillag érkezik. Mintha csak tálcán kínálnák huppan a lábam elé, én pedig, akárha egy csótány lenne taposom is azonnal el. Nem kell egyetlen keljfeljancsi sem, így is sokan vannak.
Aztán újabb csomag érkezik, most épp tartalom nélkül. _Csak_ a ruha. Meglepetten fonom fel a szemöldököm, és ha a helyzet nem lenne necces még röhögnék is. Ezek szerint odabent valahol kucorog egy tök csurdé ipse. De vajon kinek van ennyi ideje és humora, hogy éles helyzetben sztriptízest játszom?
Amúgy meg tök mindegy, kapom fel a fegyvert és a cuccot megemelve markolom fel a speckó mellényt is. Nem tévedtem, tényleg lőhatlan cuccot viselnek, legalább is, ami a szívüket illeti. Igaz, a fejük üres, nincs mit védeni rajta. Ám mielőtt csak úgy látszatra belebújhatnék egy kellemetlen csípés éri a combom. Mgelepetten pislantok a nadrágomra, amin egy diszkrét lyuk füstölög. Valakinek volt pofája rám lőni! Morcosan pislantok körbe, míg fel nem fedezem az egyik furgonnál megbúvó lesipuskást. Egy szaros kis pisztollyal! De a képe minden pénzt megér, ahogy majdnem leesik az álla, hisz nem csuklom össze, nem patakzik belőlem a vér, sőt, totál nyogodtan kapom fel a mellényt. Talán a döbbenet, mi meggátolja abban, hogy elrohanjon, vagy újra lőjön, bár azzal a vizipuskával totál felesleges.
Azután az este után, amit a főnök a sztriptízbárban töltött némi változás állt be. Immár nem tagadhattam előtte, mi vagyok, hisz nagyon jól tudta, ahogy végül a mibenlét is kiderült. Ekkor kaptam egy adag külön kikézést, noha kezem, lábam berzenkedett ellene. Csak egy-két beavatott tudta, mi folyik ott, meg persze a fnök által hozatott orvos. Mert azért az első lövések még simán átlyuggattak, bár szerencsére arra ügyeltek, hogy ne legyenek súlyosak. De azért kellett némi ellátás. Aztán újabb adagok jöttek, szépen ráérősen, tudatosan. Amint a kisebb kaliberű pisztolyok már nem ütöttek rajtam lyukat jött a következő. Mondhatni élő páncélt csináltak belőlem. Remek. És hogy akkor minek a mellény? Hát a látszat és persze a zakó miatt.
Míg az emlékek, a golyók ütötte fájdalom átviharzik rajtam, már ott is vagyok a tátogó előtt. Nem pazarlok rá töltényt, olyan felesleges. Egy könnyed kézmozdulat, egy diszkrét reccsenés, ahogy a csigolyák elköszönnek egymástól és már hullik is az élettelen test a földre. Unom az egészet, utálom, ha lőnek rám, ezt a főnök is tudja, hisz nem egyszer véleményeztem neki, míg a "kiképzőmnek" pedig, hogy hova is dugdossa azokat a golyókat.
Az újabb fedezék-furgon mellé húzódva kezdem el levadászni a nekem hátat fordítókat és az észrevevőket is. A legegyszerűbb lenne bemenni és kihozni Appletont, majd elhúzni innen a p*csába. De az túl feltűnő lenne, ha tizenakárhány karabély mellett is vígan sétálok, a rengeteg szemtanúról nem is beszélve. Bár náluk rá lehetne fogni a sokkra. De mivel nem lehetek biztos benne, hogy a náluk lévő arzenálból már mindet kóstoltam, így kénytelen vagyok a hagyományos módszernél maradni, és aprólékosan megtisztítani a külteret a kint maradt egyedektől.

18+

Ez a fickó eddig csupán káromkodva üvöltözött, most azonban a feje is zeng érzelmi kirohanásaitól. Szavamra, míg nem hallottam egyetlen egy gondolatot sem, ugyanúgy képes voltam kielemezni környezetem szándékait, ugyanakkor jóval nyugodalmasabb volt minden percem a mostanihoz hasonló, higgadt elemzést igénylő szituációkban. Tán ezért is lépek hamarabb, mint terveztem. Nos ezt a határt igazán nem is nehéz átlépnek, hiszen egyáltalán nem állt szándékomban akár a kisujjamat is megmozdítani néhány egymást kergető fegyveres kedvéért. Azzal azonban, hogy megzavartak étkezésemben, ráadásul rendkívül udvariatlan módon még csak tovább sem álltak - ahogyan az olasz maffiózók korszakában minden rendes törvényen kívüli is tette, ó, régi szép idők... -, miután leromboltak egy fél üzletet, nos ahogy Irinyi is mondhatná, kihúzták nálam is a gyufát.
Egyiküket a pillanat töredéke alatt kerítem lábánál fogva az asztal alá, hogy aztán galambpostával, röptében továbbítsam az alacsony faltő felett Nathannek. Huppanva érkezik a betonra, kissé szabálytalan fekvésbe kerülvén, ahogy halott társainak teteméhez ütközik. Mindössze egyetlen társuk fordul utána, ekkora zajban minden bizonnyal leginkább ösztöneinek köszönhető intuitív ötletnél fogva.
Mozdulata és időzítése tökéletes, így megkönnyíti választásomat. Azonnal követheti aggodalmának tárgyát az asztal alá. Kalkulációim szerint mire bárki ráeszmélne hiányukra, a másik kettővel már a kedves német ajkú fog foglalatoskodni, az utcára érkezett pedig minden bizonnyal még valódi eszmélése előtt emberem áldozatául esik.
Élvezem ezt a gyors ételeknél mérhetetlenül kellemesebb táplálékforrást, egészen étkezésem második pillanatáig, míg el nem fogy. Üres öltözetét, mint a gyümölcs héját könnyed mozdulattal söpröm az ülés alá, miközben a vendégek szerteszét kenődött vére lassanként párologni kezd. A párolgás tán nem is ideális szó rá, de látványra hasonlóan jelentéktelennek tűnik bárki külső szemlélő számára.
Félreértés ne essék, erőteljes bosszúságot érzek az idegen agresszorok irányában. Mégsem áll szándékomban kirontani rájuk, hogy apró ízekre szedjem őket. Egyrészt mert innen is egyetlen akaratmorzsával ízekre szedhetném bármelyiküket - csupán igyekszem kiélvezni ezen elégtétel minden pillanatát -, más részről pedig vénséges szörnyetegként volt alkalmam megtanulni a türelem mibenlétét és hasznát. Így hát várok, most már vélhetően nem túl sokat, mielőtt tervem megkezdett része kiteljesedik.

(18+ Erőszak)

Jürgen elvetődött a pult mögött és folytatódtak a lövések. A pultos lány félig takarásban egy sütő mögött feküdt és vértócsa gyűlt körülötte, egy magas, feketebőrű konyhai alkalmazott pedig a krumplisütő pultra borult, fehér ruháját átitatta és ujjairól csöpögött a vér.
A mutáns már lövésre emelkedett volna, ám még egy fegyver hangját hallotta. Nem gépkarabély, valami kézifegyver és nem .38-as, valami könnyebb. Nem automata, hanem valami félautomata oldalfegyver, ezt a lövések sűrűségéből hallani lehetett. Talán 9mm-es, gondolta Jürgen, és célzásra emelkedett, de meglepetésére a farmer-pólós, korábban a kocsik közt unatkozó férfit pillantotta meg, amint az utolsó támadót intézte el a főbejárat előtt.
Lehet, hogy az öltönyös embere? Neki küldött a férfi ételt. Mindenesetre, nagyon jól jön most.
A mutáns hallotta valahonnan egy sziréna hangját, ám újabb lövések harsantak fel és egy hangos csattanás, üvegcsörgés, fémen kopogó golyók hangja, majd egy robbanás hallatszott és egy rövid csend állt be. Még mindig csak pillanatok teltek el az őjabb furgonok érkezése óta. A szél az üvegfalak előtt úgy játszott a fák leveleivel, mintha a világon mindne rendben lenne, mintha csak egy újabb derűs, nyári este volna a csendes kisvárosban. alahol az étteremben valaki halkan sírt, Jürgen pedig érezte a torkában felfelé szivárgó haragot.
A férfi a többi furgonra pllantott, ahogy elkezdett felparázslani benne a harci szenvedély. A legközelebbi szinte az oldalbejárat elé parkolt. Két kommandós takarásba állt az ajtó mellet, hogy társukat fedezzék, és egy harmadik berúgta az üvegajtót, ami hangtalanul fordult be. A férfi belépett volna, ám Jürgen megállította.
Durr, durr.
A .45-ös dörgése megszakította a pillanatnyi csendet, a támadó pedig hangtalanul esett hanyatt. Társai azonnal tüzet nyitottak a fedezékből, és egy sor további fegyver lőtte be a még ép ablakokat. Fekete ruhás kommandósok rajzottak befelé az üvegfal roncsain keresztül, rutinosan, olajozottan egymást fedezve, és négy ívben kerülte meg a pultot, hogy Jürgent két oldalról, fedezékből kerítsék be. Mindez pár másodperc műve volt.
Minél tovább tart ez az egész, annál később tudok segíteni szerencsétlen áldozatokon. Istenem, de gyűlölöm az ártatlan emberek halálát. Ó, hogy legyen erőm módszeresen összetörni ezeket a f...szkalapokat.
A mutáns guggolva vonult hátrafelé, a nagy, fém konyhagépek takarásába, és hallotta a huppanásokat, ahogy néhány kommandós átlendült a pulton.

Őszintén be kell valljam, hogy rühellema lőfegyvereket. Miért nem lehet a régi jól bevált módszer szerint lepofozni a nézeteltéréseket. Mert ez így egyáltalán nem fair, hisz nem az erősebb vagy taktikusabb nyer, csupán az, akinél a fegyver van.
Csakhogy némi bibi csúszott a támadók számításába, hisz az étteremben is felugat egy fegyver, és én se az ujjammal kattintgatok.
Óvatosan araszolok a furgon mellett, tudván, hogy odaát még négy nagytüzérség van. És nem csak a felugató géppisztolyok súgják ezt meg, bár az Appletonnál eltöltött évek alatt rendesen kitanultam a lőfegyvereket is. Hanem még fekvő helyzetemben a kocsi alatt átlátva számolhattam meg nyolc lábat. És hacsak nem az egylábúak különítményéhez van szerencsénk, akkor a nyolc láb négy embert takar.
minden szívfájdalom nélkül használom ki figyelmetlenségük, ahogy a furgon sarkához simulok, kihasználva a takarást, és a géppuskákhoz képest bársonyos hangon felugat a Glock-om. Két orvvadászt probléma nélkül szedek le, lehetőleg nyaktájékra célozva, hisz nem biztos, hogy a ruha alatt nem viselnek golyóálló mellényt. A harmadik a kézfejébe kap egyet, immár tuti, hogy az életbe nem vesz fegyvert a kezébe. A harmadikkal szívesen eljátszadoznék, mármint nem fegyverrel, "csak" ököllel, ám a bekanyarodó furgonok azt sugallják, lesz még rá más jelentkező. Így hát a csoportos zajban újfent ugat a kezembe a fegyver, az utolsó merészt is leterítve, szintén nyaktájékon. Csak a harmadik, kezen lőtt maradhat életben, ám most talán eléggé el van foglalva vérveszteségével és szelelő kezével, mintsem rám ügyelne.
Gyorsan húzódom vissza a furgon takarásába, bal kezembe csúsztatva az egyetlen nálam levő tartaléktárat. A Glock 17-es, eddig ellőttem ötöt. Maradt tizenkettő, plusz tizenhét a pótban. Egy jó lövész tudja, mennyi golyója van, hogy ne kerüljön vígjátékos klisébe, mikor necces helyzetben a pisztoly annyit mond: KATT... A való életben ilyenkor ritkán történik olyan váratlan csoda, ami megmentené a főhőst.

Eddig mondhatni zökkenőmentesen halad a katasztrófa elhárítása, még ha oly lassacskán is. Akadnak áldozatok, bár ez mindenütt előfordul, ahol sortüzet zúdítanak egy étteremre. Várható volt némi járulékos veszteség, és ezzel támadóink is minden bizonnyal számoltak.
A német ajkú megszabadít minket a kézigránát fenyegetésétől, miközben jelentős hangerővel, igen kifinomult stílusban adja tudtára látogatóinak nemtetszését. Gyors reagálásából arra következtetek, képzett katona vagy egyéb fegyveres szolgálatot teljesített személyről van szó, aki tán még számított is ezen támadás bekövetkeztére.
Padló közeli pozíciómból remek rálátásom nyílik akciójára, mikor is megküzd röptükben néhány lövedékkel, majd fedezékbe ugorva halált igyekszik osztani támadóinkra. Illetve megpróbálkozik vele. Azon tény, hogy eltalálták, mégsem lanyhultak életműködései, nos mondhatni elgondolkodtató.
Felmérem közvetlen és közvetett környezetem, ennek kapcsán pedig a jelenlévők helyzetét és állapotát. Egy jól ismert életjel-csoport kapcsán mosoly kúszik arcomra. Nathan. Számításaim szerint ilyen mértékű zaj mellett így, hogy hagyták maguk mögé kerülni, nos másodperceik lehetnek hátra. Sejtésem és érzetem szerint mind a négy gépfegyveres háttal áll neki, miközben megajándékoznak minket puskaporos gépeik kattogó-dörrenő szimfóniájával.
Legszívesebben unottan elsétálnék a tűzvonalból, azonban kedvelt öltönyöm épségének érdekében kénytelen vagyok tovább kuporogni fedezékemben. Közben természetesen elhatározom, hogy megtanulok olyan formát felvenni, mely öltözékemet is imitálja majd. A reflexszerűen helyreállítható ruházat praktikus megoldás lehet lőtt sérülések, égés vagy akár egyéb fizikai behatások esetén is.
Érdeklődve várom, milyen fajtájú és sebességű vég vár testőröm áldozataira, mikor újabb furgonok érkeznek. Ezen fejlemények alapján két dolgot szinte biztosra veszek. Az egyik, hogy gyors halálra számíthat mind a négyük. A másik várható történés pedig, hogy magam veszem kézbe az események megoldását.

(18+ Erőszak)

Ropogva dübörögtek a gépfegyverek, az emberek sikoltoztak, a pultos lány pedig hátraesett a kassza mögé. A pultra és a falra vér fröccsent. Egy férfi, aki nem tudott időben felpattanni, a székkel együtt borult a földre, majd villámgyorsan vörös tócsa kezdett terjengeni körülötte.

A vértócsák morbid lehetetlenségét nagyon nehéz megszokni. Az emberi élet hagyományos fmedréből való ekkora kilendülés egyenesne érzéketlen tompaságba billlenti az átlagembert, érzelmileg megdermesztve őt. Felfoghatatlan, feldolgozhatatlan információ a civilizált ember számára a vér, a halál látványa.

Jürgen a záporozó szilánkok között elkezdett a könyökén és térdén mászni, egy pillantást vetve a furcsa öltönyös alakra, aki nyugodtan hajolt be az asztal alá. A mutáns az oldalajtó felé nézett és már el is indult, amikor fémesen zörögve pattant mellé egy gránát.
- A k...va anyátok - mondta Jürgen ténymegállapítóan és abban a pillanatban felkapta és kihajította a gránátot az ablakon. Két másodpercre volt szüksége, másfél másodperc alatt megvolt. A gránát a parkoló kocsik között robbant fel, meglökve a járműveket, egy sor riasztót bekapcsolva.
Jürgen sikeresen elhárította ezt a veszélyt, de célpontot adott a támadóknak. A golyók kérdés nélkül csapódtak belé, egy, kettő, három, négy. A ruháit átszakítva lökték hátra a lövések a férfit, de bőre kavargóan ragyogott fel a ruhák alatt, megállítva a becsapódó golyókat.
Jürgent a lökések átborították a mögötte lévő asztalon és a férfi rutinszerűen arréb gurult, vércsíkot húzva maga után. Alig érezte a golyó csípését, de tudta, hogy a borái közé talált. Az első hárommal nem volt gond, de a negyediket már nem tudta teljesen kivédeni.
Jürgen féltérdre állt és az egyik box fedezékéből tüzelt.
Ratatatatatata -
Durr, durr, durr, durr.
A .45-ös magabiztos agresszivitással, öblösen dörögve felelt a colt gépkarabélyokra. A mutáns nem állt meg megfigyelni, eltalált-e valakit, hanem újra hasra vágta magát, hogy az oldalajtó felé kússzon... És az üvegfalakon keresztül látta, hogy újabb furgonok érkeznek, hogy körbevegyék az éttermet. Egy, kettő, három, négy...
- Rohadjatok meg - mondta most már indulatosan Jürgen és egy ugrással átvetette magát a pulton.

Az a jó munkanap, mikor igazából semmi különös munka nincs. Nem mintha lusta lennék, vagy nem bírnám a melóm, egyszerűen csak örülök, ha nem kell vásárra vinnem a bőröm.
Unottan figyelem a benti történéseket, illetve a történés nélküliséget, hisz csak a gyorsétkezde szokásos monoton forgatókönyve zajlik. Rendelnek, fizetnek, esznek, távoznak. Szépen sorban, jól betanítva, mint a hangyák. Az egetlen eltérő dolog a bentről hozzám szaladó kölyök, aki vigyorogva nyomja kezembe az egyik tasakot, a másikkal pedig tovaszáguld. Kíváncsian nyitom ki, mire orromat azonnal megcsapja a hamburger jól ismert illata. Persze mint minden normális ember, úgy én is tudom, hogy ebben aztán egy csipet egészség nincs. De attól még finom, az alakomra nem kell vigyázni, és ha így folytatom, úgy is hamarabb lőnek agyon, minthogy elvigyen a koleszterin.
Egy gyors, vidám mosolyt küldök a főnök felé egy hálás biccentéssel együtt, majd kiveszem a csomagból a sült krumplit, a többit pedig belököm az ülésre. Aztán a szétrágott fogpiszkáló a földre kerül a többi apró szemét mellé, és a számba gyűrök néhány szalmaszálat. Elégedetten rágcsálom, és már-már idillikusnak érezném az estét, ha nem robbanna be ebbe az idillbe az a különös furgon. Értem én, hogy nagyon éhesek, vagy épp hajtja a szapora a mosdó felé, de azért ez már felettébb gyanús. És a gyanú igazolódik is, ahogy felcsattannak az első lövések, apró szilánkokra zúzva az étterem ablakait. Bár látni nem látom a támadókat, hisz a furgon túloldalán van, azért zsigerből vágom magam első körben hasra, fájón figyelve a szétszóródó krumplit. Hát ennyit a jó kajáról.
Aztán ahogy észlelem, hogy a támadók engem talán észre se vettek, vagy csak tojnak rám, azt gondolva egy egyszerű járókelő vagyok, óvatosan a furgon felé araszolok, lehetőleg kikerülve a sofőr visszapillantó tükrének hatósugarából. És megcélzom az ajtót, miközben már szinte magától ugrik kezembe a fegyver, és biztosítom is ki. Egy meglepő és hirtelen mozdulattal pattanok fel, és ha ül valaki a sofőr helyén, és gondolom hogy ül, mert a támadóknak kell a gyors menekülőút, akkor fegyverrel zúzom be az üveget, ugyanazzal a mozdulattal csapva haléntékon is az ürgét. Az üvegszilánkokkal nem is foglalkozom, már annyi üveget törtem be, hogy testem fel se veszi ezt a sérülést, szinte karcolást se ejtenek rajtam. A fájdalom meg majd elmúlik, ahhoz is hozzászoktam már.
Ha az anyósülésen is akad valaki, abba gondolkodás nélkül eresztek golyót, bár próbálok nem halálosat, csak veszélyeset, hogy harcképtelenné váljon, de szükség esetén még kihallgatható legyen. És ha minde megvan, hát azonnal húzódom is vissza az ablaktól, kihasználva a furgon hátsó részének zártságát, takarását.

Egy apró gyermek komoly hozzáértéssel vizslatja, ahogy nemrégiben szerzett evőeszközeimmel hozzálátok a nem kifejezetten kifinomult konyhaművészet remeknek nem nevezhető gyártmányaihoz. Megfigyelését olyannyira fontosnak ítéli, hogy egészen az asztalom mellett álldogálva végzi.
Közelebb intem magamhoz, halkan mondok neki néhány szót, majd kezébe nyomok némi pénzt. A pulthoz szalad, kikér két komplett menüt, és kiviharzik az étteremből. Egyenesen Nathanhez fut, kezébe adja az egyik menüt, és saját papírzacskójába merülve indul tovább egy közeli pad felé.
Amennyiben erre tekintene hű testőröm, röviden biccentek felé egy sanda félmosoly kíséretében, mielőtt visszatérnék kötelező táplálkozásomhoz. Itt töltöm az időmet, így kénytelen vagyok legalább étkezni, hiszen csupán a hely szépségéért eszemben nem volna itt üldögélni. Remélem, Nathan legalább örömét leli az efféle ételben.

Az izmos, már-már marcona férfival nem foglalkozom különösebben, bár testének sérülései mozgalmas múltról árulkodnak. Figyelmemet az érkező furgon kelti fel, mely az üvegfalon keresztül azonnal árnyékot vet rám. Érzem a bentről előugró emberek zakatoló pulzusát, zúgó véráramát, ropogva pozícióba álló ízületeit.
Kezükben fegyver, mellyel tüzet fognak nyitni. Kár, kedvem lett volna némi viking módra férfias testmozgáshoz. A régi idők emlékére, természetesen. Sajnos ezúttal másképp lesz, mint elsőre kedvem támadt volna rendezni ügytelen ügyünket.
Méla, egykedvű arccal dőlök az ülőkére, majd onnan az asztal alá. Mindezt egészen gyorsan, hiszen ki nem állhatom, ha átlyuggatják az öltönyömet. Sajnálatos módon ez még így is megeshet, bárhogy is történjék.

Furgonjuk éppen kitakarta Nathant, mielőtt megkezdődött volna az élőben forgatott akciójelenet, így hát nem sokat tudok testőröm jelenlegi állapotáról. Abban biztos vagyok, hogy nem tétlenkedik, aggódni nem aggódom hát.
Miután elfoglaltam helyem a padlón, türelmesen kivárom, míg alább hagy a fegyverropogás. Sajnálattal konstatálom, hogy a támadók valamelyike jó ötletnek ítélte meg, ha egy gránátot hajít az izmos idegen mellé.

Jürgen megkapta az ételét és megfordult, hogy távozzon. Egy fáradt értelmiséginek tűnő barna hajú nővel akadt össze a pillantása, aki utána következett a sorban. Megállt egy pillanatra, hogy szemrevételezze a terepet.
Hosszúkás téglalap volt az étterem vendégeknek fenntartott része. A téglalap egyik hosszú oldalát a pult és a mosdók ajtai foglalták el, másik hosszú oldalán a főbejárat kapott helyet. A pult, a mögötte lévő konyha, és a mosdók a hátsó traktussal együtt az egyik hosszú fal mögött voltak, ám a téglalap három másik oldalát üvegfal foglalta el, amit a csavarással elsötétíthető, vízszintes csíkokból álló firhangok sávjai szakítottak csak meg. Az egyik rövid oldalon magas bárszékes pult volt csak, míg a másik oldalt az ugyanolyan pultot megszakította egy kisebb, oldalsó bejárat. Az étterem vendégrésze egyébként jobbára asztalból és két párnás ülőpadból álló boxokkal volt tele. Néhány vendég volt csak itt, akik magukban ettek, egyébként csendesen csordogált a csütörtök este. Jürgen előhúzta a hamburgert és menet közben beleharapott. Szája megtelt a gyorsétel semmi mással össze nem téveszthető aromájával. A hamburger zavaróan jóízű volt, de a férfi tudta, ez természetesen csak a mesterséges ízfokozók munkája. Így hát elkezdett rágni az ételt és gyors, hosszú léptekkel indult kifele, végigvezetni az éjjelt. A hús legalább húsból volt, a tésztában volt keményítő, és két nagy kávé meg a kóla várt rá.

A nap már lement a kertváros békés házai mögött, utolsó sugarai nyugatról vörösre festették a kósza felhők hasát, és kigyúltak az első csillagok, keletről pedig sötéten közeledett az éjszaka.
Annyira nyugalmas volt a világ, hogy az egyenesen gyanús lehetett volna. A férfi mögött szolidan pittyegett a pénztárgép, az eladó lány pedig mindenféle hülye kérdésekkel bombázta a fáradt, barnahajú nőt. Egy kifogástalanul elegáns, öltönyös férfi egyedül ült egy boxnál és különféle gyorsételeket evett. Jürgennek az az érzése támadt, az alak nem kötelezően hétköznapi rutinból ült magában és ette az ételt, hanem mint egy világra rácsodálkozó úriember, aki leereszkedett a munkásai közé. A parkolóban különféle kocsik álltak, és az egyiknek zsebredugott kézzel támaszkodva, közepesen unottan várakozott egy sportos, Jürgenhez hasonló korú fiatal férfi, az öltönyös alakot figyelve. Jürgen pár lépésen belül az öltönyös asztalához ért. Éppen pénztárcáját süllyesztette vissza zöld, ellenálló anyagú, katonás stílusú szövetkabátjába, és még bólintott is az öltönyös felé, ha az ránézett, amikor egy magas, fekete furgon fordult be a parkolóba. A férfi megállt és feszülten figyelte az autót, a legrosszabbtól tartva. Ami bekövetkezett. Ahogy nyílt a furgon tolóajtaja és a mutáns megpillantotta a bokszolónak kinéző, marcona kommandósokat, már látta is, ahogy felvillannak a torkolattüzek.
- Hasra! - üvöltötte el magát teli torokból és már ugrott is.

Jürgen Stark erős lábain elrugaszkodva, teljes erejéből elvetette magát a boxok között, az öltönyös asztala mellett ívben elrepülve, és bal vállával érkezett a földre. Félig tapasztalatból, félig ösztönösen jobb karját védekezően a fejére tapasztotta és ugyanabban a pillanatban a vendéglő üvegfalai a gépkarabélyok golyóinak becsapódásaitól milliónyi, a napnyugta vörös fényében csillogó üvegdarabbá robbantak szét.

A főnökkel ellentétben nekem semmi bajom a gyorskajázdákkal. Már ha én ülhetek odabent és ehetem a kajájukat, nem pedig idekint ácsorgok. Persze azt is értem, hogy egy üzleti találkozóhoz nem épp jó környezet, legalább is nem egy olyan elitebb környezethez szokott ember számára, mint Appleton. Most mégis ő ül odabent és gasztronómiázik, míg én az utcán ácsorgok, illetve a kocsinak dőlök és lesek befelé. Ezeknek az üzleteknek viszont az egyik nagy előnye, hogy a földszinten vannak, és többnyire akad jó néhány ablak is, amin keresztül szemmel tarthatom a főnököt és a többi vendégek is. A hátrány a hátsó sikátorból nyíló szolgálati bejárat, mi kellemes szökevényút. De szétszakadni nem tudok, így hát maradok elöl, ujjaim lustán akasztva farmerom derekába. Kicsit meleg van a világosszürke sportzakóhoz, de muszáj valamivel takarni az alatta hordott fegyvertáskát. Végül is nincs kedvem minden szembejövő rendőrnek magyarázkodni.
Unatkozva rágcsálom a még otthonról hozott fogpiszkálót, éhség ellen egész jó rutin, és közben pásztázom a benti népet. Semmi fura, semmi gyanús. Remélhetőleg így is marad. Persze a főnökkel is van egy egyezményes jelünk, mit akkor használ, ha valami gyanús neki, vagy ha a helyzet bemelegszik. De egyenlőre csak kajázik, halál nyugodtan, mint akinek semmi más dolga nincs. A mázlista...

Nem szívlelem a gyors éttermeket. Sőt, nincs ínyemre, hogy étteremként aposztrofálják. Gyakran eszembe jut, valahányszor egy efféle helyre kérnek tőlem találkozót. Eleddig nem sikerült megértenem, miért tekintik alkalmasnak komoly megbeszélések helyszínéül. Hiszen sem az étel, sem az ital, sem a felszolgálás minősége nem éri el az ilyen alkalmakkor elvárhatót.
Természetesen más a helyzet, amennyiben valamiféle alvilági személyekkel kellene társalognom. Egyszerű a megoldás ezen esetekben is. Megfizetek valaki mást, aki ilyenkor képvisel.
Sajnos ez nem oldható meg minden alkalommal. Akad, hogy nincs olyan alkalmas személy, aki helyemben kellőképpen ügyesen volna képes tárgyalni az adott partnerrel. Hiába, az emberek is korlátolt élőlények, mint az összes többi.
Amennyiben nem volna elég, hogy magam kellett idejöjjek erre a helyre, még le is mondták a találkozót. Hiába türelmem, hiába kitartásom, hiába minden itt elvesztegetett percem.
Nosza, rajta, távozom is. Valóban, ez volt az első gondolatom. Szöget ütött azonban fejemben a gondolat, mely végül itt tartott. Hiszen tapasztalás útján fejlődök részben jómagam is, miért ne tapasztalnám hát meg az általam olyannyira nem kedvelt étkeket is?
Így hát maradtam, s rá kellett jönnöm, ez a nagyrészt szerves anyagból készült valami is tartalmaz némi gasztronómiai élvezeti faktort. Bár időnként eszembe ötlik, milyen komikusan festhetek öltönyben, alacsony színvonalú étket majszolva. Végül mégis eszembe jut, akadnak más öltönyösök is a helyiségben, s rajtuk sem kacag senki.
Az igazat megvallva ők sem tűnnek kifejezetten boldognak. Sőt, mi több, erősen komor arckifejezéssel üldögélnek helyükön. Nézegetik a vendégeket, ám egyikük sem elégíti ki kívánalmaikat. Pedig alaposan megnéznek mindenkit, férfit, s nőt egyaránt.
Mindösszesen egy vendégen akad meg tekintetük, rajta azonban hajba fognak kapni, hiszen mégis csak egyes egyedül van az illető. Ők pedig bizony jóval többen.