Kentucky Fried Chicken (KFC)

First topic message reminder :

Amennyiben olyan gyors kajára vágysz, ami azért sejthetően ténylegesen húsból készül, akkor irány a KFC. Itt biztosan csirkét kapsz, egyedi fűszerezéssel és bundában. Természetesen a sült krumpli nem maradhat el, de az biztos, hogy itt nyugodtan bepiszkolhatod a kezed. Már-már elvárás, hogy lazán kézzel egyél, mondhatni mintha csak otthon lennél. Ha nincs időd egy étteremre, de nem vágysz unalmas meki kajára, akkor mindenképpen ide térj be. Közel a város központhoz, könnyen fellelhető helyen, kedves-segítőkész kiszolgálással.

Kentucky Fried Chicken (KFC) - Page 2 Kfc

Tárgy: Akciócsapat Hétf. 21 Júl. - 21:07

Felicia, Nikola, Nathan és Jürgen

Jürgen Stark benyitott a gyorsétterem ajtaján és orrát máris megcsapta az olcsó gyorsétel édeskés és hamisan csalogató illata. A frissen panírozott műanyagnak lehetett hasonló szaga, vélte Jürgen, és nem akart belegondolni, hogy leendő vacsorájának pontosan milyen köze is volt ehhez a dologhoz.

Az este egyszerűnek indult, mint minden este, amit eddig az amerikai kontinensen töltött, és az összes többi estéhez hasonlóan nem olyan egyszerűen sült el. A férfi hosszú léptekkel, céltudatosan elindult a pult felé. Remélte, hogy még nem érték utol, de ha nem is, akkor sem lehettek túl messze az üldözők. Ösztönösen az ablakokat kémlelte, belövési szögeket figyelve. Nem állt jól a dolog. A hatalmas üvegfalak dekoratívan elviselhetőbbé tették az éttermet, hiszen a fákra lehetett kilátni, de végtelen mennyiségű szögből lehetett belőni az éttermet. Egy támadó alakulat egy perc alatt kisöpörhetett volna minden élőt innen, és Jürgen ezzel teljesen tisztában is volt.

Utólag visszaemlékezve arra gondolt, hogy talán a megérzés beszélt belőle azon a forró júliusi estén.

A férfi odaért a pulthoz és rendelt. Az eladó lánynak háromszer kellett felvenni a rendelést, hogy egyszer megértse, konkrétan mit is akart, pedig nem volt bonyolult a kérés. Valamilyen hústartalmú hamburger, sült krumpli, kóla, két nagy kávé. Megfelelő mennyiségű keményítő, cukor, fehérje, hús, koffein, hogy végigvezethesse az éjszakát. Talán, ha az eladó lány elsőre megérti és zökkenőmentesen kiszolgálja, akkor nem történik semmi baj. Persze, nem így történt.

- Hét dollár negyven - mondta a lány, ahogy letette elé papírzacskóban a kért ételt. Kint a fák leveleinek susogása abbamaradt. Jürgen a zsebébe nyúlt némi pénz után és megpróbálta elűzni baljós előérzetét.

Szabad játéktér, új játék kezdhető.

-Bizonyára gondoltak olyan gördeszkásokra, akik százhússzal száguldanak a gyalogosjárdán. – sokat sejtető mosollyal mondom mindezt.
~A kamaszvér…~ mégis elmosolyodik, pedig már vártam, hogy durcásan visszavág. A mosoly azonban nem ezt jelzi.
- A sapkád megmenekült előle. Kvittek vagyunk. – a poharat a közelebbi kukába dobom, a hozzá járt szalvétával elkezdem letörölni a kávés kezem, hogy aztán a használt szalvéta is a kukában végezze.
Mégis megkapom a sértődött hangnemet, még ha késve is. Félmosoly jelenik meg az arcomon. Valóban nem tűnik gyereknek.
-Igen, azt látom… - simítok végig a nyakkendőmön. Berögzült mozdulat.
Érdeklődéssel nézem végig a kéztisztítást, majd a felém nyújtott kezet komoly arccal fogadom el. Mint egy felnőtt egy olyan fiataltól, akit bár tudja, hogy még fiatalka, de felnőttként kezeli, elvégre nagylány.
-Ruby Sue, Raoul vagyok. Örülök a szerencsés… egymásba futásnak.
Nem zavar, hogy koszos a keze, minden fintor nélkül fogom meg. Öltöny ide vagy oda.
- Nem ütötted meg valahol nagyon magad? – az már elméletileg látszana, de a kamasz lelkület és büszkeség sok mindent nem vallatna be. Éppen ezért gyorsan végigtekintek rajta.
Ha nincs nagyobb baj, akkor nem kísérem el az ügyeletre, viszont akkor ideje mennem.

Beharaptam az ajkam, mikor megláttam a bár alacsony, azért veszélyes oszlopot. Aztán a férfira néztem, majd az oszlopra, majd megint a férfira. Szemforgatva sóhajtottam.
- Nem tudom milyen idióták vannak a városfejlesztésnél, hogy lehet egy ilyet az út közepére tenni? Megáll az ész! - mutogatok hevesen az égre fél kézzel, míg a másikkal a sapkám felé nyúlok amit rövidesen kézhez kapok. És mellé természetesen egy elmaradhatatlan... - bár, hmm, az arca nem árulkodott szigorról, nem úgy nézett ki mint aki épp leszid. Arcán kicsi, de jelentőségteljes mosoly húzódott. Persze attól még utáltam, ha intenek valamire - főként figyelemre - vagy tanácsot adnak.
- Hát, te is - céloztam az előbbi lavírozására a papírpohárral - ... különben pedig, már nem vagyok gyerek - mondtam olyannyira félig-sértődötten, ahogy azt egy felnőtt nem tudná, majd a fejembe nyomtam a sityakot külön ügyelve rá, hogy a sild valamennyire oldalirányban álljon. A gördeszkához mentem, ráléptem a szélére majd a másik így már felfelé álló végét kaptam el. A hátizsákomon lévő kis szíjakkal erősítettem fel, majd visszadobtam a hátamra a málhám.
- Na jó, én... - nyújtottam felé koszos kezem, de mikor észrevettem néhány gyors mozdulattal a rövidnadrágomba próbáltam dörzsölni a koszt. Majd ismét felé nyújtottam... bár igazából szerintem egy gramm piszok se jött le róla. De a szándék a fontos - ... Ruby-Sue vagyok - és apci arra tanított legyek mindig illedelmes és mutatkozzak be. Mondjam meg a nevem ha bemegyek idegen helyre vagy találkozok idegen emberekkel - persze csak idegen jóemberekkel. A ne fogadj el cukrot, ne szállj be autókba, stb. is megvolt azért.

Hallom a hátam mögött ugyan a gördeszka hangját, de úgy vagyok vele, majd kikerül. Lassítok. Aztán megszakad a görgő kerekek hangja, helyette bokorzörgés. Összevonva szemöldököm, a hang irányába fordulok, miután kortyoltam egyet a forró italból. Meg is állok, nem véletlenül.
Valaki már ugrik is, hogy segítsen a gördeszkás… lánynak. Nagy baja nem eshetett, elég rossz is lenne, ha a sövényben törné össze magát. Szerencse, hogy nem a flaszteren húzott flazúrt magára. Clara a biciklivel tette meg, leejtőn, amikor nem bírta megtartani a nagy sebesség miatt. Akkor már hiába rohantam utána.
Megáll a kezem egy pillanatra, hogy ne jöjjön nekem az előttem nem rég felém közeledő, s most mellettem elhaladó. Jelentőségteljesen tekintek a lányra.
-Talán inkább az téged. – mutatok a zacskókat fogó kezemmel egy derékmagasságú oszlopra, ami miatt lassítottam és feltételezem, éppen takartam neki.
-Csak nem bevágtad a fejed? – nem… az öltözék egyik fő kiegészítője. Hiányzik. A földön landolt a fejfedő, észreveszem, a másik kezembe fogom a poharat, lavírozva a zacskóval is benne, majd lehajolok a sapkáért.
A pohár teteje és oldala éppen akkor adja meg magát, amikor lehajolok a sapkáért. A forró ital végigfut a kezemen, pár csöpp a sapkára is rácsöppenne, ha nem kapom el a kezemmel alóla. Felszisszenek, meleg azért az az ital, még az én kézfejemnek is.
-Legközelebb figyelj jobban oda. – bár nem mosolygok teljesen, azért a tekintetem és az arcom nem feddésről árulkodik, sokkal inkább a jó tanácsról. Apa vagyok, tudom milyen az, ha a gyerek nagyon nekilendül és törhetetlennek gondolja magát. Rám meg a frászt hozza. Ilyenkor leszidni vagy leordítani a másik fejét nem csak felesleges, hanem értelmetlen is. Biztos tanult belőle.

Hazafelé nyomultam a nagy pályáról, egész délután ott lógtam, de már kezdett sötétedni és megígértem apcinak hogy vacsira hazaérek - és pedig még a buszt is el kell érnem! Ebből késői vacsi lesz. A füleseimben üvöltött a muzsika, a kellemes kora nyári szellő pedig rövid, de rakoncátlan tincseim borzolta a szembe szélben, ahogy suhantam a deszkán. A fenék részén a sok s*ggreüléstől koszos farmersortot, valamikor-fehér-volt-mára-beszürkült atlétát viseltem, rávéve egy kék-zöld kockás inget, melynek az ujjait feltűrtem. A lábamon szakadt narancs tornacipő felemás zoknival, a fejemen pedig egy kék sildű snapback volt - ami valamiért épp most csúszott előre, hé, nem látok!

Leugrottam a deszkáról, mert a pillanat tört része alatt abban a minimális ívben, ami épp a látóterem volt felbukkant egy öltönyös fazon (Raoul) én meg nem akartam elgázolni... szóval inkább oldalra vetődtem és a gondosan nyírt sövényben landoltam, a deszkám valószínűleg nekiment a lábának. Nem láttam csak egy csomó zöld levelet, meg némi szemetet. Eleinte nem akartam semmi hangot hallatni, gondoltam ha halottnak tettetem magam akkor mindenki elfelejti a bénázásom, ha egyáltalán látta valaki... várok egy fél percet és aztán előmászok. De önkéntelenül is sóhajtottam egyet nyekeregve. Azt hiszem, egy vastagabb ág nyomta épp a s*ggcsontomat - elég kényelmetlen volt. A füleseim idő közben kiestek, valamelyik ágra tekeredtek de hallottam azért még így is a halkan duruzsoló Highway to hell-t szólni belőlük, valahonnan. Szinte idilli volt a helyzet, már amennyire egy ilyen tipikus, szinte hollywood-i blockbusteres jelenet az lehet.

Aztán megláttam egy kezet, ami felém nyúlt és a tulajdonosa azt kérdezte, jól vagyok -e. Megragadtam a virgácsot, ami segített talpra kecmeregni. A füleseim is kibogoztam a sövényből, majd felnéztem az öltönyös férfira.
- Köszi... vagyis, inkább szívesen, tudod ha nem ugrok le akkor elütöttelek volna... - ekkor jutott eszembe, mi miatt. Jé, hová lett a sapóm?, gondoltam mikor megtapogattam szőke fejbúbomat.

R + R

Jó ideje meredten nézem a sorban a kínálatot. Ma Aisha szabad estéje van és kéthetente pedig ebből egy a gyorsételek napja. Ami azt jelenti, hogy az ételt én viszem valamelyik gyorsétkezdéből. Kínai, japán szóba sem jöhet, a pizzát én utálom, így a mostani nap Clara kívánságnapja, ami pedig KFC. Felírta a kívánságlistát, amit kívülről fújok. Mindegyik töményen tele van olyannal, amit nem akarom, hogy megegyen. De még mindig jobb, mint ha eljönnénk ide, mert akkor dupla ennyivel tömné magát tele. Nem sajnálom tőle, de ilyet minél kevesebbet eszik, annál jobb.
Öltönyben és nyakkendőben virítok, jelvény nélkül, fegyverrel. Otthon külön tárolom, jól elzárva, hogy még csak véletlenül se érhessék el a gyerekek. Hansra is gondolok, mert nem akarom, hogy baja essen. Napszemüvegemet a fejemre toltam. Ahhoz képest, hogy mennyi idős vagyok, elég hamar rám ragadt az örök ifjú név, ami igaz is. Sportolok, imádom a sebességet, és bár öltönyös fazon vagyok, egy zsebre dugott kéz sokat elárul a nagy rendmániámról vagy annak hiányáról.
Aishának is a kedvencét veszem, magamnak viszont sokáig töprengek, hogy mit is kérjek. Hans mostanában a csirkecombos almás kekszes verzióra bukik, de csirkecombot nem innen fog kapni, az fix.
Egy gáláns mosoly kíséretében átveszem a csomagokat és kisétálok a helységből. Megkívántam a jégkrémet, de inkább csak egy pohár forró italt kérek, azt kortyolgatom.

Szabad játéktér, új játék kezdhető.

Meghozom a nehéz döntést; végül is a KFC-be megyek be. Nincs tömegnyomor, örömmel állok be a sorba. A szememmel a menüket nézem, majd egy B-smart és egy hatalamas sprite mellett döntök. Előttem egy lány választ,ugyan egy kis időbe telik, de végül is nem sietek.
Sosem voltam az a türelmetlen fajta. Bár ezt sokan mondják magukról, de azt hiszem, most igazam van. A lány haját figyelem; elég érdekes fonásokba csinálták meg. Azt hiszem ezt hívják rasztának, de nem vagyok benne biztos. Egyszer mesélt róla a bátyám, az ő egyik barátja csinált hasonlót. Azt is elmesélte, milyen nagy döbbenetet váltott ki a suliba, én pedig izgatottan figyeltem a szavait. De most már ez egyáltalán nem lenne szokatlan, hisz ez a divat.
Sötét bőre, és nagy szemüvege van. Nem akarom őt bámulni, úgy hogy egy idő múlva leveszem a szememet róla. Közben szólítanak engem is, a lánynak még várni kell a rendelésére. Gyorsan elmondom vele ellentétbe, ahogy kiteszem az aprót, már adják is az ételt. Csöndben veszem el a tálcát, hasonlóan megyek el a lány mellet; halkan, komfortosan. Amikor leülök egy kétszemélyes asztalhoz, vissza nézek rá, azonban rossz pillanatot választottam, mert a lány egyenesen rám néz. Gyorsan elfordulok,mint ha mi sem történ volna, majd belekezdek a finom húsba.

Néhány szaktársammal erre a hétre elugrottunk Peekskillbe, hogy nyugodt körülmények között mélyedhessünk el tanulmányainkba az utolsó nagy vizsgadömping előtt. Eleinte nem voltam odáig az ötlettől, de Jenny-ék folyóparti nyaralója szerencsére elég távol van a várostól. A környezetváltózás úgy tűnik mindannyiunkra pozitív hatással volt, főleg ami a csajok étvágyát illeti. Még vasárnap a vonaton beosztottuk a heti feladatokat, és ma az én tisztem beszerezni a vacsorát. A közlekedés sokkal kiszámíthatóbb itt, mint New Yorkban, bár be kell vallanom egy kicsit meztelennek érzem magam az engem körülvevő tömeg nélkül. Negyven percembe telik elkecmeregni a KFC-ig. Bekukucskálok a hatalmas üvegablakon, úgy látom nincs nagy tömeg. Remek. Magam elé engedek egy tizennégy év körüli párt, majd őket követően én is belépek az épületbe. A világot egy pillanat múlva már eltakarja előlem a szemüvegem lencséjére telepedő vékony pára réteg. Leveszem orrom hegyéről az okkulárist, majd vastag kesztyűbe bujtatott kézfejem eltűnik sötétbarna kabátom egyik mély zsebében, hogy néhány pillanat múlva egy nagy fehér zsebkendőt szorongatva ismét előbukkanjon. Rutinos mozdulatokkal kezdek bele a lencse tisztogatásába közben igyekszem felmérni a gyorsétteremlánc kínálatát. A hatalmas kivilágított feliratok még szemüveg nélkül sem jelentenek akadályt. Az egészséges életmód megszállott híveként nem nyűgöz le a kínálat, úgy tűnik be kell érnem egy kevés salátával vacsorára. Gyors minőség ellenőrzést végzek a szemüvegemen, majd visszahelyezem a helyére, és a kiszolgálópulthoz lépek.
- Üdvözlöm a KFC-ben! Mit adhatok?- robban arcomba a kérdés, és én egy lélegzetvételnyi szünetet követően neki állok felsorolni azt az elképesztő kaja mennyiséget, ami a lányok listáján szerepel.
- …és egy cézár salátát is, mindezt elvitelre, ha lehet. Köszi.- villantom meg mosolyomat, majd vetek bocsánatkérő pillantást a mögöttem sorakozókra, egy darabig bizony most várniuk kell.

Szabad helyszín, új játék kezdhető!

Én ugyan egy pár évvel ezelőtt tudomást szereztem a dologról, ám azokon kívül, akik a testvéreim, más mutánsokról nem tudok, a saját képességemet pedig igyekszem elnyomni, tehát azért korántsem egyszerű ez, csak annak próbálom kezelni, elfogadni a tényt, hogy létezik. Ezért próbálom meg jótéteményekkel ellensúlyozni, és nem elfelejteni, hogy ki vagyok. Elnyomhatom, de muszáj, hogy mindig tudjam, bármikor kitörhet belőlem, és akkor minden megváltozik, ezt el kell kerülnöm lehetőség szerint. Bármit is hoz a sorsom, még mindig megrezzenek azoktól, akiknek valamilyen képessége van. Olyan... baljóslatú, pedig azért jóval több mutáns van, mint ahány testvérem, mégis rossz érzés tölt el, ha valami eltérővel találkozom.
- Elhiszem, még az egész világ nem készült fel rá. – Dörzsölöm az államat, lassan ideje lenne, hogy valami finomabb külsőt varázsoljak, de hát hosszú útra készültem, nem divatshowba. A mosolya valami belülről fakadó jóérzést kelt bennem, lehet hogy nem is nekem szól, csak szimplán udvarias, ám ez sem lebecsülendő tulajdonság. Szerencsére még nem tudok a sajnálatos betegségéről, mert túlzottan belelovaltam már magamat abba, hogy mindenkin önkéntelenül segíteni akarjak, ezért egy ilyen maradandó dolognál belesajdulna a szívem, hogy ilyen nehéz életét él. Ehhez képest az én átkozott létem kutyafüle.
- Mással megmagyarázni? Jó, nem hangzik rosszul, de mégis... hazugság, azt pedig nem szokásom művelni. Ha már valaki látta, akkor átverném, ha mást mondanék, inkább igyekszem elkerülni az efféle helyzeteket. Nálad nem sikerült, marad a remény, hogy nem vered nagy dobra. – Ez lehet, hogy nagyon naív hozzáállás a részemről, előbb utóbb úgyis elterjed az, hogy mi is a földön élünk, ha életemmel, vagy halálommal szolgálhatom az igazságot, akkor nem fogok titkolózni. Talán tényleg mennem kéne, a titkom úgy tűnik jó helyen van nála, viszont továbbra sem tudom, hogy merre is érdemes, nyomok nélkül aztán várható a sugallatra, a leányzó enyhülten akarna marasztalni, míg én alaposan ráripakodok.
- Nem, valójában nem a te hibád, már teljesen beleéltem magamat, hogy végre megismerem a nevelőapám egykori barátait, és most semmi. Nem így képzeltem ezt a mai napot, és egy paraszt voltam, hogy így álltam hozzád, bocsánat. – Visszakozik, hogy nem akarta erőltetni, még ebben is megértő. Basszus ez a lány még nálam is nagyobb szent. Ha nekem a származásom miatt alakult így, hogy próbálok pozitív lenni, ő miért? Egyszerűen ilyennek született? Így nevelték? Kár lenne csak így itt hagynom, de legalább a nevét megtudom, amire kezet nyújtok.
- Ryan vagyok, és örömmel elfogadom, hogy ha körbe tudnál... – Eddig jutok a mondandómban, amikor kivágódik a KFC ajtaja, és ketten lépnek be rajta. Egy magasabb faszi, aki már azonnal köröz a kezében, látványos jégcsapok jelennek meg az ujjai között, míg a másik övére (sokkal alacsonyabb) kések vannak felszegecselve, ezeket kapja kézbe, és már hajítja is felém őket. A katonai táskát kapom magam elé, viszont a lányt is féltem, ezért főleg elé tartom. Ezek szerint a leendő barátaimat vagy elkapták, vagy már végeztek is velük. Nagyot nyelek, cseppet sem vagyok még olyan szinten, hogy csak így fegyvertelenül harcba bocsátkozzak két tapasztalt mutáns ellen. Ujjaimból alig észrevehető elektromos löket csapja le az áramot a plafonra helyezett neonokban, így az étteremre sötét borul, hiszen kint fagyos hideg, és este van. Megragadom Violet kezét, és a WC felé rántom őt, ami viszonylag közel van. Magunkra húzom a férfislozi ajtaját belülről, és magam felé fordítom.
- Ezek utánam jöttek, de nem fognak kímélni senkit, aki látta őket. Ablak? – Kérdezem bizonytalanul, ha már rendes volt velem, nem hagyom itt meghalni.

Egyelőre még nem tudok erről ilyen egyszerűen beszélni, mintha tényleg totál hétköznapi dolog lenne a mutáns kérdés. Végülis érthető, hiszen a saját képességemről se tudok még túl régen, valahogy nem annyira látványos, hogy képességnek fogjam fel. Simán úgy kezeltem, mintha egyszerűen csak ügyesebb lennék, mint az átlag és kész, de legalább az iskola miatt már nem döbbenek le azon, ha látok egy felvillanó kezet, legalábbis nem annyira, mint ahogy azt egy átlag ember tenné. Azért persze így is kissé meglep a történés, de inkább kíváncsi vagyok, hogy mi lehet az oka, vagy mi a magyarázat rá, mintsem mondjuk megijedjek tőle. Ő viszont tényleg nagyon általánosan beszél erről, mintha csak valami apró kis semmiség lenne.
- Végülis igazad lehet, csak én még nem tudok erről túl sokat az az igazság. Új még nekem ez az egész mutáns dolog. - jelenik meg az arcomon egy halványabb mosolyféle így magyarázkodás közben. Nem is tudom, hogy miért mániám, hogy folyton magyarázkodjak, bár azt hiszem főként, mert erre nevelt az élet. Mindig meg kell magyaráznom dolgokat, hogy miért nem ismerem fel a sarki fűszerest, vagy egy osztálytársamat, vagy bárkit. Ez olyan, ami a legtöbb ember számára szokatlan és furcsa, nem csoda, ha magyarázni kell, én meg ezt már megszoktam.
- Ez igaz, bár tudod azt is megteheted, hogy nem is tudom megpróbálod mással magyarázni. Az jó taktika lehet. - mint ahogy nekem is volt már rá példa épp nem is olyan rég, hogy meg kellett magyaráznom valami mással, hogy miért tudtam csak úgy átjutni arra a süllyedő kocsira, amire más nem lett volna képes, akármennyire ügyesen akrobatikázik is. Nekem még csak koncentrálnom se kellett igazán hozzá, csak úgy ment magától minden gond nélkül. De az tuti, hogy nem mondtam volna azt akkor se senkinek, hogy azért sikerült mert mutáns vagyok, bár az is tény, hogy az ő képességét sokkal nehezebb így kimagyarázni, mint az enyémet. Az viszont úgy tűnik, hogy ez az ismeretlen fickó már indulna is. Azért látom rajta, hogy mennyire.... talán kétségbeesett? Igazán segíthetek annyit, hogy megmutatom neki merre menjen, ha van térképe, meg hát amúgy is elég kellemetlen lehet, hogy akiket keresett nem jöttek el. Én se repesnék az örömtől, ha így át lennék ejtve, mert ez végülis simán oda számolható, egyszerű átvágásnak. A kérdésre csak elmosolyodom és megrántom a vállam. Nem is tudom, valahogy végülis mondhatom, hogy segítőkész típus vagyok, meg hát megesik a szívem azon, aki nem nagyon tudja, hogy mit kezdjen magával.
- Én csak gondoltam, hogy segít, valahogy olyan elveszettnek tűntél, vagy nem is tudom. - apró mosollyal az arcomon pillantok rá. Nem gondoltam volna, hogy ez ilyen fura lehet, vagy csak tényleg túl keveset ismerkedem másokkal, és amúgy az az átlagos, ha nem figyelünk magunkon kívül senkire? Valahogy, akiket én ismerek, azok általában kedvesek szoktak lenni, vagy csak olyanokkal ismertettek eddig össze szüleim direkt? A fene tudja, ezen már nem fogok utólag gondolkodni és ha így is van, az kedves dolog tőlük, nem rónám fel nekik utólag, hogy óvtak a világtól mindig is. Persze így nélkülük most sokkal nehezebb boldogulni, de majd valahogy megoldom, hiszen muszáj lesz.
- Hát jó, nem azért kérdeztem, nem az én dolgom. - persze azért kissé bántó, ahogy beszél, de igyekszem nem látványosan megsértődni rajta, biztos eleve nincs túl jól a miatt, hogy nem jöttek el, akikre várt. Már arra számít, hogy megy és itt is hagy, de egyelőre úgy fest mégis marad és még arra is rákérdez, hogy mi a nevem. - Violet vagyok hát te? És én elég jól ismerem a várost, ha... - megrázom a fejem, hiszen megint kezdem, pedig az előbb adta a tudtomra elég nyersen, hogy nem feltétlenül kér a segítségemből, akkor meg miért erőltessem?

Természetesen mit sem tudok az idegen hölgy arcvakságáról, sőt, elsőre azt hiszem, hogy pontosan tudom, hogy kivel állok szemben, csak engem a reménykedés, a félreértés vezet, mint kiderül teljesen mellélőttem. Ettől függetlenül nem csak azt kezeli elég kedvesen, lazán, hogy nem az, akinek gondolom, és így mellé ülök, mintha ő lenne a keresett Jenny, hanem azon sem akad ki, hogy mutáns vagyok. Ez azért valahol fura, eddig bőven titkolnom kellett, nem úgy tűnt, hogy azemberek nagyon toleránsak a témában, a félelem és a düh vezérli őket, ha kiderül egy ismerősükről. Mintha a mutáció egy fertőző betegség lenne, pedig már tudományos tény, hogy simán az evolúcióról van szó. Ennyire nem vagyok tájékozott, hogy tudnám, a közelben egy kifejezetten a mi vérünk számára alapított bentlakásos iskola működik. Na nem mintha azért, mert szeretnék netán jelentkezni, már túlságosan öregnek gondolom magamat, a képességeimet pedig kontroll alatt tartom, kár lenne őket bolygatni. Olyan vagyok, mintha egy sima ember lennék, némi csúfos hátránnyal. Nehéz ugyan elnyomni, de az, hogy jót teszek, mégiscsak néhai apám öröksége ellen való, így szembe tudok nézni a tükörben élő önmagammal. Nekik azért mégiscsak jobb, mert egymás között egyszerűbb beszélgetni, elfogadni egymás képességeit, míg én legtöbbször csak olyanokkal találkozom, akik másokra veszélyesek. Magányos út ez, és még a sors sem játszik a kezemre, leendő ismerőseim is eltűnnek, mint a kámfor. Idegesen dobolni kezdek az asztalon, nem tudom, hogyan is fogalmazzam meg, hogy ne úgy tűnjön, hogy mennyire elszóltam magam.
- Elterjedt, hiszen az egész világon megjelent már valamilyen formája, de az igaz, hogy egyátalán nem publikus, a legtöbben titkolják, hogy mik is valójában. – Bólintok, én sem bíztam abban, hogy felvállaljam, hiszen másoknak próbálok segíteni legtöbbször, ha kiderülne, hogy mi vagyok, akkor minden bizonnyal hiteltelenné vállnék a szemükben, semmissé válna, amit tettem értük. Végigsimítok borostás államon, valahogy zavar ez az itteni fény, olyan furcsán vannak beállítva a reluxák, állandóan hunyorgok. Fejembe csapom a baseball sapkát, de csak jobban káprázik a szemem, ahogyan leszűkítem a holtpontokat.
- Dehogynem, de ha már láttad, mit tudtam volna tenni? – Kérdezek vissza csodálkozva, valahogy már nem nagyon volt erőm belegondolni, hogy mi van, ha felpattan, és sikítozva kirohan. Hirtelen nem is tudtam, hogy mit is mondhatnék, csak elsüllyedtem, mert belegondoltam, hogy talán az egész életem romba dőlhet, ha még magyarázkodnom is kell, meg kellett kockáztatnom, hogy talán már ismeri a mutánsokat, és nem kerülgeti tőlük a hányinger. A kérdésre azért bizonytalanul bólintok, nem gondoltam volna, hogy még tovább érdeklődik a kis szőke. Elsőre tehát nem tévedtem a kedvességét illetően. A kabátot egyenlőre leteszem, a katonai táska pedig a székem alá kerül, legalábbis amíg eldöntöm, hogy merre tovább. Ennem sem ártana, viszont nem akarom itt olyan infókkal itt hagyni, amit körbekürtölhet. Dilemma.
- Hát igen, olyasmi. – Helyeselek, máshogyan én sem tudtam volna megfogalmazni. Azért biztatóan biccentek, hogy ne izguljon, azért annyira nem veszélyes a dolog. Néha magamat is ezzel nyugtatgatom, pedig bármikor kitörhet belőlem akár egy robbanás, akár a fenevad. Hát tulajdonképpen ezért is nem ismerkedek, kivétel lett volna ez a két kvázi ismerős, de egy fiatal, és ártalmatlan teremtésnek nincsen helye a közelemben. Végülis azért összeszedem magamat, kár itt siránkoznom, eddig sem tettem sosem.
- Kedves tőled, ezt már nem hiszem, hogy ki fogom tudni deríteni. – Rántok vállat, és azon tűnődöm, hogy merre is induljak. A lánykának igaza van, erre még sosem jártam, a sorsomat eddig nem vettem túlságosan nyomozósra, így másoktól kaptam volna az iránymutatást, most viszont ott tartok, mint kamaszként. Totális homály. Talán várjak arra, hogy megtámad valaki, és majd lesz nála valami nyom? Menjek vissza Washingtonba dolgozni? Vagy Londonba. Kizökkent, hogy mennyire segítőkész a csajszi.
- Te mindig ilyen önzetlen vagy az idegenekkel szemben? – Kérdezem kissé nyersen, pedig én is a jóság oldalán állok, némiképpen enyhítendő az átkozott véremet. Nem is tudom, hogy ilyenkor mit illik, elfogadni, vagy udvariasan megköszönni, és elhúzni az első busszal? Túl bonyolultak ezek az emberi kapcsolatok, az ingyenétel osztásnál nem kell beszélgetni, vagy ha házat építek másoknak.
- Ez nagyon összetett, úgysem értenéd. – Már megint lekezelő vagyok, ezért még csúnyán le fogom szidni magamat. Viszont a változás is nagyon messze áll tőlem, mintha olyan mélyről fakadna, amit már nem tudok uralni. – Egyátalán nem ismerem a várost. Hogy hívnak?

Hát jó először nem tudok mit kezdeni a helyzettel, hiszen egyrészt megszólított egy vadidegen, akiről nem tudom, hogy kicsoda... haha, mintha ez nálam nem lenne mindennapos, hiszen első ránézésre nekem mindig mindenki idegen, másrészt úgy fest, hogy azt hiszi ismer, de közben kiderül hogy nem és még a keze is fénylik... jó ez egy átlag embernek sok lenne és még nekem is egy kissé letaglózó, pedig nem vagyok átlagos, sőt ember sem, amit még nem is olyan régen tudtam meg. Végülis mi nekem az, hogy kiderül mutáns vagyok, amikor eddig se tudtam magamat a normál emberek közé sorolni, hiszen egészen más az életem, mint annak, aki átlagos. Most viszont ez egy még újabb helyzet, de tényleg nem tudom, hogy miért világít a keze. Ez akkor is meglep, pedig láttam már az új suliban ezt-azt. Persze csak távolról, vagy órán, nem állok le diskurálni a többi diákkal, valahogy abban soha sem voltam igazán jó.
- Mert ez... ez olyan elterjedt? Én még csak épp pár hete tudok erről bármit, de úgy beszélsz róla, mintha ez egy szokványos dolog lenne. - ráncolom kissé a homlokomat. Talán ő is egy diák, csak még nem láttam, vagy épp hazautazott, azért veszi ezt ilyen nyilvánvalónak? Nekem még az is új, hogy én mi vagyok, nem pedig csak így egyszerűen kezelni, hogy vannak akik hasonlóak hozzám, vagyis hozzánk és szintén nem átlagosak. - De miért fénylett a kezed? És ha csak egy ember lennék, akkor nem féltél, hogy megijedek? - jó mondjuk, ha nem tudja befolyásolni a képességét, akkor olyan mindegy, de én a helyében biztosan elkezdtem volna magyarázkodni. Mint pár napja a tónál, ott is az lett volna az első reakcióm, még jó, hogy a parton állók és az apuka a kisfiával annyira meg volt ijedve, hogy nem gondoltak bele, amit csináltam az nagyon távol áll attól, ami fizikailag csak úgy lehetséges, még ha az ember nagyon ügyes is, és esetleg még mázlija is van.
- Sugárzás mérő... te sugárzol? - dehogy értek én az efféle tudományos dolgokhoz, mint radioaktivitás, meg ilyesmi. Jó tanultunk róla a suliban, de nem mélyedtem el annyira benne, nem vagyok jó fizikából sem kimondottan, úgyhogy le nem esik, hogy felrobbanhat, vagy hogy sugároz, vagy bármi hasonló. Szóval e miatt nem is aggódok, maximum azért, hogy mit jelent a rendben van-e, de mivel azt mondja, hogy most minden oké vele... talán nincs miért félnem, hogy esetleg baj lehet.
- Öhm... jól van, sajnálom, hogy nem jöttek, akiket vártál, talán késnek, vagy... jó okuk van. - ösztönös dolog, hogy egyből megpróbálok mást védeni. Na nem azért, mert az a hős típus vagyok, hanem csak mindennek meg van az oka, és nem tudom valakiről azt gondolni, hogy direkt hagy valakit faképnél és nem megy el egy megbeszélt találkozóra. Azért olyan ember csak nincs, vagy legalábbis csak nincs belőlük túl sok. Viszont ettől függetlenül nem tartóztatom, hiszen nem is ismerem és láthatóan menne már, én meg... nem vagyok az a ráakaszkodó típus, habár eléggé kétségbeesettnek látszik és mintha azt se tudná, hogy merre induljon. - Segítsek esetleg valamiben? Mármint... ha nem ismered a várost, vagy ilyesmi. - bököm ki végül. Lehet, hogy átutazóban van és annyit segíthetek, hogy rábökök a térképén arra a helyre, ahová menni szeretne, vagy ilyesmi.

Nekem cikibb a helyzet, amennyire így fel tudom mérni, mert igazából egyetlen reményeim azok voltak, akiket a nevelőapám a barátainak, a szövetségeseinek tudott. Talán történt velük valami, hiszen az elmondás alapján nem hagynának cserben. Kevésbé vigasztal, hogy így meg aggódnom kell értük. A lánykát totálisan sikerüt zavarba hozni, úgyhogy a helyzet egyre inkább káoszba fúl. Bele sem gondoltam, hogy mi van, ha nem őket találom itt, úgyhogy most kezdek egy cseppet kétségbeesni, nincsen B tervem. Miután már mellette ülök, és a sugárzásomat, illetve annak mérését vizsgálom, nem lesz egyszerű kimagyaráznom, hogy ki is vagyok, mit csinálok itt, mik a céljaim. Ha már itt vagyok, bíznom kell abban, hogy nem fog beköpni a hatóságoknál, hogy mutáns vagyok, hiszen Angliában közismert személyként dolgozom, nem kéne így beégetnem magamat, mert sokan csalódnának bennem, hogy kiderülne, nem is normális ember vagyok. Sőt, még csak nem is ember. Valaki, akinek veszélyt jelent a léte. Viszont ez a hölgy itt annyira kedvesnek bizonyul, nem küld el a francba, muszáj megtisztelnem a bizalmammal, és hinni benne, hogy nem él vele vissza. Ha igen, akkor az egy életreszóló pofáraesés lesz, de talán nem jutunk el odáig. Riadtnak tűnik, de lehet, hogy csak a meglepődéstől. Most már nem hátrálok vissza.
- Ha már láttad, akkor nem titkolózom. – válaszolom, halkra véve a hangomat, de nem hajolok közelebb, nem akarom, hogy félreértse. – Biztosan hallottál már azokról, akik különlegesek. Nos.. én is az vagyok, de ne szólj róla senkinek kérlek. – Pillantásom azért nem megalázkodóan könyörgő, de nem tudok semmit tenni ellene, hogy máshogyan döntsön. Ha tudnám, hogy ő is hozzám hasonló, sokkal könnyebb lenne, ezen felül meg aggasztó, hiszen a saját képességemből kiindulva, már bele sem merek gondolni, hogy ki mire lehet képes. Úgy ahogy vagyunk, nem is kéne léteznünk. Mintha egy betegség lennénk, aminek nem lett volna szabad megszületnie. Az ő képessége mondjuk nem veszélyes, de hát nem tudhatom még, már láttam sokakat, és nem igazán az a lényeg, hogy mire lehetünk vele képesek, hanem, hogy mit váltunk ki vele az utca emberéből. Mert azok megriadnak, pánikba esnek, és rögtön meg is bélyegeznek, úgy tekintenek ránk, mint veszélyes terroristákra. Esetemben sajnos nem is járnak messze a valóságtól.
- Ez egy sugárzásmérő. Ezzel tudom megnézni, hogy még rendben vagyok-e. –Nem igazán mondom ki, de ha minimális agya van, akkor rájöhet, hogy nukleáris sugárzásról van szó, én pedig akár fel is robbanhatok. Ha nem vágja, akkor kénytelen leszek mélyebben belemenni. Felsóhajtok, és igyekszem lenyugodni, bátorítóan mosolyogni. – Most nincsen semmi baj, nem kell aggódnod. Sajnálom,hogy összekevertelek, nagy kár, hogy nem jöttek. Most találkoztunk volna először, de ez úgy tűnik el is marad. Rögtön megyek innen, csak kifújom magamat, és vedd úgy, hogy nem is láttál. Rendben? – Kérdezem végül, bár fogalmam sincsen, hogy most merre kéne elindulnom egyedül. Szívás.

Ilyesmi sem fordult még elő velem... na jó ez nem igaz így. Az már előfordult, hogy valaki csak úgy leült mellém, akit nem ismertem fel, de olyan még nem hogy ezt olyan tette, akit nem is ismertem. Szóval igazán nem tudok hirtelen mit kezdeni a helyzettel, főleg amikor Jenny néven szólít. Akkor tuti, hogy nem olyas valakiről van szó, akit felismert mondjuk a suliból és azért támadott be, mert azt hiszi, hogy nekem is nyilvánvaló, hogy kicsoda. Akkor is ugyanúgy zavarban lennék, hiszen akkor se lenne fogalmam róla, hogy kiről is van szó, de így még kényelmetlenebb a helyzet, hiszen valakinek néz, nekem meg jó eséllyel le kell lomboznom, hogy szó sincs arról, hogy a általa keresett személy lennék. Bizonytalanul pislogok tehát, és ez csak akkor fokozódik, amikor bevibrál a keze. Mármint... komolyan jól láttam, mintha világítottak volna halványan az ujjai? Pislogok párat, de már el is tűnik a jelenség, csak a kezében lévő szerkentyű ad ki pár fura hangot. Nem nagyon vágom, hogy mi lehet az, hogy mit akar vele, és hogy egyáltalán tőlem mit akar, vagy jól láttam-e, amit láttam. Sokat gondolkodtam már rajta, hogy ha egyszer nem ismerem fel az arcokat, vajon lehet-e olyan, hogy ez rosszabb lesz? Nem is tudom, hogy idővel mást sem ismerek fel, vagy a szemem megtréfál valamivel, mint egy ilyen érdekes jelenség. Viszont a szavai mégis csak arra utalnak, hogy nem hallucináltam, hanem igazi volt ez az egész. De vajon miért történt és egyáltalán mi volt ez? Értetlenül nézek rá aztán csak megrázom a fejem.
- És mi volt ez, amit nem láttam? - kérdezem meg végül bizonytalanul. Csak nem fogja a fejem az asztalba verni... amúgy se tudná. Egyszerűen csak ösztönből megtalálnám azt a pontos mozdulatot, amivel ki tudnék csúszni a kezei közül. Még mindig nem tudom ezt igazán irányítani, nem mindig sikerül, sőt inkább olyan, mint egy önkéntelen reakció. Végülis ez így helyes is, mint ahogy pl. a teniszező se koncentrál egy pontra, hogy ászt üssön, egyszerűen csak a teste tudja, hogyan kell úgy megütni a labdát, hogy azt képtelenség legyen visszaütni. Nálam is valahogy így van, csak arra koncentrálok, hogy fel akarok jutni teszem azt egy háztetőre, a többit pedig már tudja a testem, hova kell lépni, honnan kell elrugaszkodni. Egész egyszerűnek tűnik, de még máig sem értem az egész mibenlétét. Na persze ezt a kissé összeomlott srác nem tudhatja, mármint hogy nem lep meg annyira az, amit láttam. Mióta a suliban vagyok sok minden került már a szemem elé, ezért nem is lát rajtam egy pillanatra sem döbbenetet. Tök nyugodtan harapok egyet a csirkémből, és kortyolok a kólából... vagyis ez nem teljesen igaz, mer a helyzet még mindig kényelmetlenül érint, hogy azt se tudom ki ő és kivel kevert össze.
- Mármint a kezedről? Jól van, és az mi? - mutatok a szerkentyűre, amit még mindig a kezében szorongat. Tényleg nem ismerem a kis készüléket, nem láttam még ilyen soha sem. Bár őszintén szólva, ha a keze... tényleg mi van, ha ő is valami olyan fura, mint én, mutáns, vagy hogy neveznek minket. Elég pocsék szó, finoman szólva is negatív felhangja van, legalábbis szerintem. Szóval, ha ő is ilyen, akkor nem lenne rossz szólni róla az alapítóknak, nem? Hát a fene tudja, eléggé ki van bukva már azért is mert nem jöttek el azok, akiket itt akart találni, ezt azért leszűröm. A gesztusokat ismerem, az arcokat nem, ha kimenne a mosdóba, fel sem ismerném, amikor visszajön, pech.

Nem tudom, hogy mikor fog véget érni ez az út, amelyre most ráléptem, de egy biztos; hosszú lesz, elmondhatatlanul hosszú. Amióta csak élek, mindig azt hallom, hogy te ezt nem tudhatod, majd ha felnősz, különben is, nálad okosabbak majd ezt eldöntik. Hát köszönöm. Csak akik ezt szajkózták, többnyira már bottal járnak, vagy halottak. Most én vagyok a tigris, nekem kell végre kezembe venni a sorsomat. Talán felkutathatok párat a testvéreim közül, de annyi bizonyos, hogy a békére lelés még nagyon messze van, főleg ha mindenki örökölte ezt az átkozott vért mint én. Amikor rám néz valaki az ismerőseim közül, tudja, hogy ki vagyok én, legalábbis azt az életet ismeri, amit a sajátommá tettem, kamaszkorom után. Segítek másoknak, szívügyem, hogy senkit ne lehessen bántani. Ám az, amivel születtem, és amely most érdekel, egy csapzott, sötét alak, mégis mindkettő én vagyok, csak nehéz összeegyeztetnem. Lelkiismereti okokból próbálok jó lenne, de tudom, hogy egyszer szembe kell néznem a saját, szinte fekete tükrömmel. Legalább az a szerencsém, hogy nem egyedül kell elindulnom, úgy vélem, lehetnek társaim, például azok, akikhez most jövök. Legalábbis ekkor még ezt hiszem. Öles léptekkel célzom meg a kis szőkét, akit nem is tudom, hogy miért gondolok férjes asszonynak, de a kedves mosoly, és a zafírkék pillantás Jennyre is illene. Túl sokan kék szeműek? Basszus. Leülök, és miközben odakérdezek, már elő is kaptam a sugárzásmérőt. Az egyik kezemmel tartom, a másik pedig bevibrál egy pillanatra, túl izgatott vagyok, nem kéne ezt így folytatnom, le kéne higgadnom, de annyira felvillanyoz – szó szerint – hogy találkozom valakikkel, akik fényt deríthetnek legalább az első titkokra. Szinte meg sem hallom, hogy nem ő az, amikor pedig eljut a tudatomig, már biztosan látta, hogy sugárzik a kezem. Elszörnyedve tuszkolom a táskámba a műszert, és próbálok szabadkozni, de csak a hirtelen kiszáradt számat próbálom a nyelvemmel megnyalni, mert nem igazán jön szó az ajkamra.
- Aztarohadt... Neeem, nem láttál semmit... – Felkönyölök az asztalra, és a tenyerembe temetem az arcomat. Hitetlenkedve rázom meg a fejemet, ezt jól elszúrtam. Nem elég, hogy Jennyék nem jöttek el, mert már nem is fognak, ha eddig nem értek ide, egy vadidegen előtt fedtem fel, hogy mutáció birtokosa vagyok. Most verjem a fejét az asztallapba, hogy mindent elfelejtsen? Megborzongok ettől a gondolattól, halott atyám még a síron túl is visszaköszön az ilyen késztetésekkel. Az ujjaim között nézek fel rá.
- Tényleg nem te vagy... borzalmasan sajnálom, összetévesztettelek. Áh, mindegy, úgyis láttad. Ne szólj róla senkinek, jó? – Kérdezem finom könyörgéssel a hangomban, és csak reményedhetek, hogy tartja majd a száját. Hátha a kedves mosoly hasonló lelket is takar.

Igazából szeretem figyelni az embereket. Na nem azért, mert túl sokat megjegyzek belőlük magamnak, az arcukat semmiképpen sem, de attól még igenis érdekes. A gesztusokat felismerem és mindig is jó dolognak tartottam, ha mondjuk nézem, hogy mások a távolban beszélgetnek és én a reakcióik alapján megpróbál leszűrni, hogy vajon miről beszélgethetnek. Vajon mi lehet a téma, amikor meglátsz az egyik fél arcán egy mosolyt, vagy amikor a másik finoman előre nyúl, hogy megszorítsa a vele szemben ülő vállát. Vajon milyen kapcsolat lehet közöttük? Baráti, vagy valami több, netán csak nem rég találkoztak és ez az ismerkedési fázis? Bármi lehet és ebben épp ez a különleges, épp ez az, ami felkelti az érdeklődésemet, és ilyenkor a fejemben kész történetek szövődnek az adott személyek köré. Nem hiába mondta nekem anya, hogy akár még író is lehetnék, mert nagyon jól kis sztorikat tudok kiagyalni csak úgy megnézve magamnak két embert. De ez már nem annyira számít, hiszen anya már nincs, és az életem is elég nagy fordulatot vett ezzel az egész mutáns sulival, szóval... nem hiszem, hogy valaha is író lesz belőlem. De attól még jó nosztalgia, ülni egy csendesebb sarokban és onnan figyelni az embereket, most is egyértelműen jó kedvre derít. A nyitódó ajtó láttán persze odakapom a tekintetemet, mint szinte mindig, de az már határozottan meglep, amikor a belépő alak célzatosan felém indul meg. Az utolsó pillanatig arra számít, hogy végül irányt fog váltani, és majd lekanyarodik a pénztár, vagy valami ismerőse felé, de ilyesmi nem történik meg. Egyszerűen csak leül mellém én pedig konkrétan kikerekedett szemekkel nézek rá, hogy most akkor pontosan mi a fene is van?
- Azt hiszem összetévesztesz valakivel. Nem Jenny vagyok és azt sem tudom, hogy ki az a Cameron. - eresztek meg egy óvatos mosolyt. Amikor előkerül a kis szerkentyű, ha ez lehet még értetlenebben nézek rá, és csak figyelem, hogy mégis mi a szöszt művel. Mintha a pulzusát mérné, de minek? Futott talán és meg akarja nézni, hogy jól van-e? Vagy ha túl magasra megy a szívverése, akkor fél, hogy baja lesz? Magas a vérnyomása? - Mit csinálsz? - bukik ki belőlem automatikusan a kérdés, ahogy figyelem a ténykedését, bár még mindig nem tudom, hogy kivel is tévesztett össze, és lehet hogy eleve fel is pattan majd és elnézést kérve azonnal lelép, amikor rájön, hogy rossz helyre ült le, hogy megkeresse azt a bizonyos Jenny-t, aki minden bizonnyal szintén itt van, ha egyszer ilyen célzatosan ült le mellém, mert azt hitte, hogy ő vagyok.

Túlságosan sokáig éltem North Salemben, itt az ideje körülnézni a nagyvilágban, hiszen Skóciából már borzasztó régen eljöttem, kevés ideig éltem Washingtonban, évek óta itt élek már, totálisan besavanyodtam. A képességeimmel szerencsére nem kell élnem, viszont egy levelet kaptam, nem is akárkitől, a halott paptól, aki felnevelt. Letétben hagyta egy ügyvédnél, hogy majd huszonnégy éves koromban kerülhet a kezembe, mert akkor talán már elég érett vagyok ahhoz, hogy utánajárjak a dolgoknak. Sajnos sok mindent nem tett hozzá ahhoz, amit tudtam, arról írt, hogy az őrült sorozatgyilkos gyermekei – a testvéreim – közül páran bizonyára folytatják néhai atyánk művét, míg nekem egyetlen feladatom lehet; megállítani őket. Kéretlen sors. Eddig is próbáltam segíteni akinek tudtam, de hogyan kutassam fel azokat, akiket nem is ismerek? És miért? Nem lenne jobb élni továbbra is az életemet? A levelet áprilisban kaptam, de azóta tépelődöm rajta, ennyivel mégiscsak tartozom az öregnek. Úgyhogy nagy sóhajtozások után végre ősz elején rászántam magam, hogy elinduljak az első nyomon, amit kaptam. A pap úgy vélte, hogy egy fiatal pár segíthet nekem, régi ismerősei, gyerekként rájuk is vigyázott sokszor, most itt az ideje, hogy a gyámolítottjai összefogjanak. Miután rájuk találtam, levélben tudtuk tartani a kapcsolatot, abban maradtunk, hogy ha ma délután háromig megérkeznek, akkor jönnek velem, és segítenek a nyomozásban, ám ha nem találom őket itt, akkor nagyon sajnálják, de kimaradnak belőle. A szemembe húzom a baseball sapkát, és végigsimítok szakállas arcomon. Aki most láthat, inkább csövesnek gondolhat, mint skót lovagnak. Valahogy mindig is úgy véltem, nem a kinézet a fontos, hanem a szándék. Belépek a gyorsétterem ajtaján, és összehúzom a vállamra csapott katonai zsákot, amit még a tengerészgyalogságtól kaptam. Körbenézek, nem látok túl sok embert, de egyből kiszúrom a fiatal szőkét, aki mellé lendületes léptekkel ülök oda, és a toalet felé biccentek.
- Azért izgultam rendesen, hogy ideérjetek Jenny. Cameron a mosdóban van? – Biztos vagyok benne, hogy a lány lehet újdonsült ismerőseim női tagja, a feleség, míg férje vélhetően mindjárt jön. Amíg válaszol, gyorsan előkapom a zsebemből a maroknyi sugárzásmérőt, túlságosan fel vagyok dobódva, ezért nagyokat lélegzek, a nyaki ütőeremhez nyúlok, és számolom a szívverésemet.

Violet és Ryan

Azért természetesen időnként elruccanok meglátogatni a nagynénémet, ha már végülis miattam költözött el New Yorkból. Az a mázli, hogy a munkája eléggé mobilis, ugyanis újságíróként megteheti azt is, hogy a cikkeit innen küldi és csak időnként utazik le a városba. Most pedig, hogy én a suliban lakom ez végképp nem jelent gondot neki. De azért persze pár hetente egyeztetek vele, hogy a városban van-e és benézek. Mégis csak anyu testvére és nem maradt nekem más csak ő, ezért hát nagyon is ragaszkodom hozzá. Nem viselném el, ha bármi baja lenne és azért lássuk be New York veszélyes is tud lenni, ha olyan helyre keveredik, ahová nem kellene. Mindig aggódom kicsit érte, amikor oda megy a munka miatt, de nem tilthatom el ettől, nem ragadhat le Peekskillben, mert a végén még elunná az életét. Annak sincs értelme, ha a végén engem hibáztat a miatt, hogy nem úgy élheti az életét, ahogy igazán szeretné, csak rossz lenne a viszonyunk, és annak semmi értelme. De arról sem tehetek, hogy sokkal jobban ragaszkodom hozzá, mióta a szüleim meghaltak. Persze az is tény, hogy North Salem elvileg egy nyugis kisváros és mégis ott történt meg a tragédia...
A nap nagy részét tehát vele töltöttem el, és csak azért váltunk el délután, mert neki is dolga volt, hívták a munkahelyéről és valami fontos levelet meg kellett írnia, nekem pedig amúgy is megy a buszom másfél óra múlva. Addig meg el leszek én pár csirke mellett, a vacsorát amúgy is kihagyom már a suliban, de erről a nagynéném egyeztetett az alapítókkal, szóval nem lesz gond belőle. Besétálok tehát a jól ismert helyre a mindenki számára jól ismert, nekem vadidegen arcok közé és barátságos mosollyal köszönve rendelek.
- A szokásosat Violet? - zavartan mosolyodom el, végül csak egy aprót bólintok, és a névtábla alapján igyekszem belőni a lányt. Vörös haj és a Megan név, így már könnyebb összerakni nekem is, hogy találkoztam már vele párszor itt. Anyuékkal elég gyakran kajáltunk itt, főleg hétvégenként, amikor nem akart senki sem időt pazarolni azzal, hogy főzni áll neki, így többet lehettünk együtt. Amúgy is eleget dolgoztak a szüleim, én meg ugye suliba jártam, szóval kellettek ezek az együtt töltött idők. Meg is kapom a jól megszokott kis adagot és egy újabb kedves mosolyt varázsolva az arcomra ülök le ezúttal persze egyedül az egyik félreeső asztalhoz. Nem szeretek szem előtt lenni, már csak azért sem, mert ebben a városban nőttem fel, de úgyse ismernék fel itt senkit... jobb tehát, ha nem is szúr ki olyan, aki ismer engem, de én őt nem.

Amennyiben olyan gyors kajára vágysz, ami azért sejthetően ténylegesen húsból készül, akkor irány a KFC. Itt biztosan csirkét kapsz, egyedi fűszerezéssel és bundában. Természetesen a sült krumpli nem maradhat el, de az biztos, hogy itt nyugodtan bepiszkolhatod a kezed. Már-már elvárás, hogy lazán kézzel egyél, mondhatni mintha csak otthon lennél. Ha nincs időd egy étteremre, de nem vágysz unalmas meki kajára, akkor mindenképpen ide térj be. Közel a város központhoz, könnyen fellelhető helyen, kedves-segítőkész kiszolgálással.

Tárgy: Re: Kentucky Fried Chicken (KFC)