Homestyle Desserts Bakery

Az ezüstróka nem hagyja csak úgy lerázni magát, vagy átsiklani egy gondolata felett. Nem cáfol rá láthatatlan címerére akkor sem, mikor Violet kezd szabadkozni helyettem is. Az arcomat még gyúrja a néni, így csak a szemeimmel tudok mosolyogni rá. Feljegyzés magamnak: Violetnek határozottan jól áll a piros szín. Gyakrabban kéne zavarba hozni. Átsuhan a fejemben a gondolat, hogy Sophia nénit nem-e lehetne zavarba ejteni valamivel, de amilyen gyorsan jön a kérdés, olyan gyorsan illan is el. Hát persze, hogy nem lehet, hisz látszólag Violet magyarázatáról sem vett tudomást. De akkor így már van némi sejtelmem arról is, hogy miként kerülhettem szóba Sophia néni és a kiadómnak dolgozó unokája között. Ez a huncut fenevad bizony kerítőt játszik, hát nézd meg mit csinál.
Úgy egy évezred múlva elengedi az arcomat. Érzem, hogy mély barázdákat gyűrt a bőrbe, mint reggelre a párnám  szokta, de nem kezdem el máris kimaszírozni belőle, mert eszemben sincs tiszteletlen lenni hozzá. Pláne, hogy eztán be is invitál minket a házba, és kényelmesen helyet foglalunk a nappaliban. A bevezető után már nagyon érdekel, hogy mit tudhat a néni, és ez bevallom, elvonja a figyelmemet arról, hogy jobban szemügyre vegyem az épületet. Tudomásul vettem, hogy van itt egy kanapé, két fotel, középen egy asztalka, és ennél többet nem is kiváncsiskodtam. Sokkal inkább az érdekelt, amiről a róka kezd mesélni. Sophia néni tényleg el szeretne mondani mindent, amit tud, és az én természetfeletti erőm csak erre várt. Amint belekezd, megérzem azt az ismerős, enyhe zúgást a tarkómban, ami általában nem hagy semmi másra koncentrálni, és ahogy az asztal lapját nézem, megjelennek előttem a történések élőképe is. Az nem baj, ha nem tud megfogalmazni néhány részletet, a szándék azt diktálja, hogy osszon meg velem mindent, így annyit látok és hallok, amennyit ő is.
A szomorú kép a kisfiúról és a játékautóról amit korábban láttam  még a házban, az még csak egy halvány karikatúrája, egy töredéke ennek a másiknak, amit most nézek végig. Hallom egy nő velőtrázó sikolyát, valahol mintha tárgyak, bútorok borulnának. Egy fiú dühösen kiabál. Nem Tobby az, ez valamivel érettebb. A néni ki akarja hívni a rendőrséget, de a félelem blokkolja még. Ki meg az előkert végébe, ott ahol az az alacsony kerítés háromszöget húz az utca és a szomszéd és az ő telke között. Most fehér az a kerítés, de akkor még barna volt, látom. A hangok közben elhalnak. Még felsejlik egy csattanás (kivágódott az ajtó?), aztán végképp semmi. Két egyenetlen lélegzetvétel múltán nehéz talpak dobbanása veri fel az utca megújult csendjét. A néni arra gondol, hogy talán a szíve akar kiugrani a helyéről, de hamar elveti az ötletet, mert az úton feltűnik egy ember, avagy annak sötét körvonala, ami megmagyarázza a ritmikus dobbanásokat. A nénit megint egy áltó helyébe szögezi a félelem, eszébe sem jut besietni a házba. Igazából semmi olyasmi nem jut az eszébe, amire egy kívülálló azt mondaná, hogy úgy kellett volna tennie. Megértem. A néni emlékein át engem is átjár az a bénító félelem, amit ő akkor átélt. A szemeim elkerekednek tőle, és utálom, hogy nem irányíthatom ilyenkor a testemet, mert most megint a hisztérikus zokogás határára sodródom. Egyelőre még csak a tekintetem párásodik, de banyek, hogy nézhetek most ki…  A film eközben tovább halad, az alak egyre közeledik az úton. Arcát nem látom a sötétben, de a körvonalai előttem is tisztán kirajzolódnak. Nagy fülek, pufók, ovális, kicsit sem szimmetrikus arc, erős fizikumú,  és van valami a járásában, ami egy vadállatra emlékeztet. Szemei mintha megvillannának a sötétben ahogy észreveszi Sophia nénit. A következő pillanatban viszont fekete, fehér, kék és piros pontok úsznak a szeme előtt, elmosva a srác alakját. Sziszek valamit, de nem hallani már, mert ekkor megérzi a fájdalmat a fejében, és majdnem kétrét görnyed. Itt ér véget az emlék. Lehet, hogy van tovább is, de a kép és a hangok előttem is elmosódik, mert a néni emlékein át most engem gyötör a szúró, égető, nyomó fájdalom a fejemben. Kidudorodik egy ér a halántékomnál. Oda kapom a kezem és masszírozni kezdem, mintha azzal elmúlna, de már azon kapom magam, hogy nyüszíteni tudnék a kíntól. Szívós egy róka ez a Sophia néni. Napokig gyötörte még a kín, mégis gondozta a kertet és tett-vett a házban amint azt korábban is, és esze ágában sem volt orvoshoz rohanni, ahogy azt én akarom tenni ebben a pillanatban. Van abban valami, hogy a nők jobban viselik az ilyesmit.
Hideg, nyirkos kéz ér az enyémhez, mintegy visszakormányozva engem a saját jelenembe. Máris elviselhetőbbnek tűnik a fájdalom.
-Jól vagy, fiam? – kérdezi a róka. Már nyitnám a számat, hogy igen-persze, mikor megmondja, hogy hoz nekem egy pohár limonádét, attól biztos jobban leszek. Nyelek egyet a gondolatra, és ekkor tudatosul  bennem, hogy teljesen kiszáradt a szám, a szívem zakatol, lihegek mint aki maratont futott, és már azt sem tudom eldönteni, hogy hol, egyszerűen csak fájok. Amíg a néni a konyhában van, Violethez fordulok.
- Sokkal jobban megviselte őt az az utolsó kiabálós este a szomszédokkal, mint mondja. – mint mindig, ha hasonlót tapasztalok, most is el vagyok képedve, és mély tiszteletet  érzek a néni iránt. Egyértelmű, hogy bennem nem lett volna ennyi tartás, hisz  látod, most is hogy reagáltam.
Sophia néni visszatér egy tálcával., rajta három pohár és egy kancsó. Leteszi elénk az asztalra, aztán tölt mindannyiunknak. Kivárom míg a hölgyek belekóstolnak, mert felénk így járja, de aztán én is  a számhoz emelem a  poharat, és hát egyetlen hajtóra kiiszom az egészet. Jól esett, de nincs bőr a képemen kérni még belőle.
- Úgy hallottam, hogy gyilkosságért körözik a családot – mintha ezt mondták volna a cukrászdában, de az is lehet, hogy máshol hallottam. – Felteszem, nem ok nélkül. Tetszik emlékezni olyan bűncselekményre a környéken, ami netán kapcsolatba hozható velük? –  Azok alapján amit az emlék végén láttam, az a véleményem, hogy a családnak semmi köze nincsen gyilkossághoz, és a rendőrség is rossz nyomon halad. Az a család rettegett, mint a néni is. Nem egyértelmű abból amit a néni mondd, hogy pontosan mitől féltek, de a látottak alapján én a nyakamat tenném rá, hogy a nagyobbik tesótól. Persze ez csak feltételezés, amit ennyi infóval a birtokomban még nem mernék nyíltan felvállalni, de gyanú alapnak nem rossz. Meg kell majd közelíteni ezt a témát több szemszögből is, mert gyakran nem olyan egyszerű a kép, mint ahogy azt mi látjuk, de azt már összeraktam, hogy ez sajnos nem csupán Tody Gallagher életének egy szomorú fejezete, mint azt korábban hittem. Francba.

Violet szinte percre pontosan visszaért, pont úgy ahogy ígérte. Kicsit talán gyermeki izgalom és félelem az ami átjár ha belegondolok, hogy merre visz az utunk. A séta részemről kellemesen telt. Megbeszéltük, hogy egészen szép idő lenne, ha nem fújna így a szél, és hogy az idén mennyire korán érkezett a tavasz. Magamban jót mulatok azon, ahogy a tavaszi szél játszik a hajával. Meg-meg emel néhány szőke tincset ahogy alákap, aztán incselkedőn az arcához vágja. Eszembe jut erről az ex nejem, és az első randi, amikor még éppen csak udvarolni kezdtem. Akkor is ilyen szél fújt, én pedig olyan késztetést éreztem megérinteni, hogy szinte már fájt. Minden alkalmat kihasználtam arra, hogy kisimítsam arcából azokat a rakoncátlan tincseket, nem is akartam titkot csinálni abból, hogy mennyire tetszett az nekem. Most, Violetet nézve, és a szálló tincseket, megint kedvem támad valami olyasmihez, de hát hibáiból tanul az ember, úgyhogy inkább zsebre vágom a kezeimet, és további semleges témafelvetéseket intézek. Autók, helyi nevezetességek, és ilyesmi. Tudod, csak lazán.
Szóval hamar eltelik az a néhány utcányi táv, és a lánynak nem is kell mondania, már messziről kiszúrom a házat ahová megyünk. Most nem érzek a nevetséges mértéknél nagyobb fenyegetést, de ez még nyilván változhat.
Fellépünk a verandára, a néni mosolyogva üdvözli Violetet, aztán … ó, igen… én megkapom a szokásos gyanakvó tekintetet. Úgy teszek, mintha észre se venném, és széles mosolyt varázsolok az arcomra, ahogy nyújtom a jobbomat Miss Ezüstróka felé. (Ezüstrokának hívom az olyan hölgyeket, akik már megőszültek, de tekintetük még nagyon is éber, érzékszerveiken mit sem fogott az idő. Nos, Sophia néni bizony, hogy egy Ezüstróka. Látom abból ahogyan rámnéz. )
- Haywood. – egészítem ki Violet bemutatását, hiszen ő nem tudja a vezetéknevemet. – Nemrég költöztem be ide, az utca végére a…
- Gellagher házba, tudom tudom. – vág a szavamba egy róka ösztönével, és hamarosan ravaszságáról is tanúbizonyságot tesz. Csak ezt én még nem tudom. – Maga az a közgazdász, aztán írta az a könyvet, a Szemtanúkat. Van még mit tanulnia romantikáról, fiam, ez az igazság. – száját makacs vonallá húzza, a szemei résnyire keskenyednek, ahogy az arcomat méregeti. Valahol arra számítok, hogy mutatóujjával kinyúl, és keményen megböki a mellkasomat, mert ez úgy bele illik a képbe. Sophia néni azonban nem tesz semmi kliséset. A vigyorom már akkor lehervadt, amikor ő fejezte be helyettem a beszámolót arról, hogy ki vagyok-hol lakok, és jómagam is gyanakvón nézek rá, amikor felemlegeti az egyik álnéven írt könyvem címét. ~Ezüstrókák = Független hírügynökség, ne feledd~. Emlékeztetem magam, miközben itt állunk a verandán hármasban, és mindenki ugyanúgy néz mindenkire. A néni töri meg az együgyű csendet azzal, hogy jókedvűen felnevet. – Az unokám a kiadóban dolgozik, New Yorkban. Az még nem bűn, hogy szeretjük ismerni a szomszédjainkat?! Na gyere ide, hagy nézzelek.  – Azzal előre lép és két keze közé fogja az arcomat. Olyan nénisen, tudod. Meglapogatja a képem, belecsíp az orcákba, meg ilyenek. Zavarba hoz annyira, hogy ne akarjak rákérdezni egy nyilvánvaló tényre a kiadóban dolgozó unokával kapcsolatban. Mondjuk érdekelne a lány személye, és hogy egyáltalán hogy kerültem én szóba pont előtte… A néni viszont pokolian ravasz. Nem tudom miért lepett meg annyira, mikor már ránézésre megmondtam, hogy ő egy róka… Amíg ezen gondolkoztam, a néni Violethez fordult. Kezei még mindig az arcomon, és úgy dagasztotta, mintha valami tésztaféle lennék. Én is Violetre sandítok gyűrött képemen át a „ments meg” tekintetemmel. – Jó lesz. Jó lesz. – mondta a róka elégedetten. – Jó halat fogtál ki, lányom. Nyers még, de rendben lesz ez.
-Igazából mmmmmhmmmm – kezdtem volna szabadkozni, és tisztázni a helyzetet, de nehéz úgy ha közben az arcodat gyúrja egy néni. Azt hiszem, direkt csinálta.
Na jó, ennyi voltam én. Összességében azt hiszem, hogy egész pozitív hatást keltettem Sophia nénében, ami most nekem bőven elég. Kicsit sok is. Violet jön.

- Evidens. –helyeslőn bólintok arra, hogy nem mindegy miben segít, és van valami az arcán, hiszen egyet értek vele. Ugyanis vannak napok amikor én sem akarok szóba állni magammal, szóval teljesen világos, hogy egy idegen sem teszi ezt fenntartások nélkül.  Máskülönben… ha tudnám, hogy milyen kérdés fogalmazódott meg benne, amit végül fel sem tett, hát nagy eséllyel kiverne tőle a víz. Ez is egy olyan téma, amelyről csak akkor beszélek, ha végképp semmi választásom nincsen, és amikor már én is a gyanúsítottak kurta listájára kerülök, és bizonyítanom kell, hogy nem az vagyok akinek hisznek. Igazából egyáltalán nem vagyok okosabb az átlag embereknél. Egyszerű problémák foglalkoztatnak engem is, és ha tönkremegy valami a házban, ahhoz is szakembert hívok, mert nem vagyok ezermester; és gyakran annyira úrrá lesz rajtam a közemberi félelem, hogy epét tudnék hányni. Szóval nem áltatom magamat azzal sem, hogy én jobb vagyok az egyszerű közrendőröknél is, csak azt, hogy többet látok bárki másnál. Ezt nem tudnám elmagyarázni Violetnek a nélkül, hogy elraktározna a „közveszélyes őrült, ne menj közelebb” kabinba valahol az elméjében. Gőzöm sincs milyen márkájú igazságmérővel van felvértezve, de az egész ésszerű kérdései alapján most még azt sem kockáztatnám meg, hogy nagyot hazudjak. Nem  vagyok benne valami jó, na. Nincs ezen mit szépíteni. Kár,  hogy nem tudok felkészülni. Csúnyán meg fogom én ezt járni később.
Zavartam elmosolyodok ahogy felpattan Violet a székéről, és biztat, hogy maradjak a helyemen. Eszembe sem jutott, hogy átülök, szóval maga a kérdés igen, kissé zavarbaejtő. Komolyan olyan srácnak nézek ki, aki találomra ül át asztalokhoz, mert ezt teszi őt boldoggá? Még fontosabb kérdés az, hogy neki ettől miért van fóbiája? Szívesen feltenném mindkettő kérdésemet egy szemtelen vigyorra a képemen, de sikerült annyira összezavarnia ezzel az aprósággal, hogy végül csak egy óvatos-vidás – öööö. Aha. – jön ki a számon. E közben a lány már elköszönt, és odébbált, úgyhogy ez is csak úgy a villám fölött, a hátát (és igen, a fenekét) bámulva mondtam. Az ajtó kinyílt, megszólalt felette a kis rézcsengettyű. Hanga már rég el is halt, de az én képemen még mindig ott az a fura vigyor. Azon kapom magam, hogy újra tizenéves fiú vagyok, a gyomromban legalábbis mindenképp. Éhségre emlékeztető zsongás támad odabent, amitől nyugtalan lettem (a jó értelemben), és még az is megfordul a fejemben , hogy átülök az ajtó melletti asztalhoz, hogy demonstráljam milyen kis lázadó gyerek vagyok. Tizenévesen még bejött. Vajon működne most is? Persze ezt már sosem fogom megtudni, hiszen ahogy a fenekének Violetnek ígértem, nem álltam fel az asztaltól. Csak a nyakamat tekertem, hogy az órára pillantsak, az még ér, igaz?

Az „író vagyok” vallomásom is mutatja, hogy mennyire nem értek az emberekhez. Írni könnyebb róluk, mint társalogni, és magyarázkodni, mert amint azt a mellékelt ábra mutatja, tökre a visszáján sült el a dolog. Megnyugtatni akartam a lányt ha másról nem is, arról mindenképpen, hogy nem egy perverz állat vagyok, de egy újabb rakásnyi gyanakvó kérdéssel találom szemben magam. Ez már inkább nekem fura. Máskor ez úgy szokott történni, hogy a partnerem akinek színt vallok a másodállásomról az felvillanyozódik, én pedig elszégyellem magam mert még mindig nem tartom férfias foglalkozásnak az ilyesmit. Persze a dolog ezen része most is a forgatókönyv szerint zajlik, de  Violetet nem nyugtattam meg vele. Sőt… Jól érzem azt a leheletnyi ellenszenvet? Lehet, hogy ezt már megint csak, és sokadszor beszélem be magamnak, de… hát na. Ma már csak ilyen kis bizonytalan vagyok. Először azt sem tudom, hogy melyik kérdését válaszoljam meg, és hogyan. Mármint: mennyit gesztikuláljak, hogyan tálaljam és ilyenek. Amíg döntök, homlokomat ráncolva nézem a leányzót, és többek között azt is megpróbálom kisilabizálni, hogy most mit gondolhat rólam. Ahogy elnézem, semmit jót.
-Nem. – Felelem egyszerű közlés formában, mert úgy döntöttem, hogy így a legjobb. – Nem írom meg a hozzátartozók beleegyezése nélkül. Sokszor még úgy sem, és olyankor éppen csak annyi infót szedek össze, hogy a rendőrség  nyomozást indíthasson, aztán legfeljebb csak független szakértőként – és amikor ezt mondom, idézőjelet formálok a  kezeimmel – működök közre a nélkül, hogy egy sort is írnék a  kiadó számára. – megint homlokráncolva nézek rá. Nem is a rosszindulatú fajtával, inkább a tanácstalannal. - Így rendben vagyok? – ezen a ponton már annyira zavar, hogy nem tudom mit gondol rólam, meg a foglalkozásomról, hogy inkább nyílt egyenest rákérdezek, mert ha vakon és süketen puhatolózok tovább, akkor mellélövök vagy kétszáz méterrel.
Kötelességtudóan bólogatok, amikor rákérdet, hogy szerintem bajba kerültek-e, és nemlegesen rázom a fejemet arra, hogy féltem e a bőrömet, mert ha szavakkal mondok erre bármit,  akkor öntelt hólyag leszek, és bár sok mindent el lehet mondani rólam, beképzelt az pont nem vagyok. Úgyhogy ennyiben hagyom a dolgot, és azzal egy időben, hogy ő visszadől, neki a szék háttámlájának, én is ugyanúgy teszek. Bár így utólag nekem is felrémlik, hogy minek tűnhet ez a jelenet, meg a végén ez a szétröppenés, és azon kapom magam, hogy vigyorogni akarok, mert annyira gyerekes, vagy inkább pubertásos a dolog, hogy mást nem is tehetnék kívülállóként sem. Szinte észre sem veszem, hogy már mérföldekre elhagytuk ezt a témát, és a lány újra ott tart, hogy hezitál. Már a nyelvem hegyén van olyasmit mondani, hogy „ugyan már, nem olyan fontos, add csak meg a címet, majd odamegyek egyedül”, de ekkor megkapom a – bár  nem éppen nemleges válaszomat. Elmosolyodom.
- Persze, menj csak. Eszemben sincs feltartani. Már így is rengeteget segítettél. – látom, hogy még mindig ezen kattog az agya, mintha jönne is, meg nem is, amitől lelohad a mosolyom, mert nem gondoltam, hogy ennyire rámenős voltam, de a jókedv még ott bujkál a hangomban, amikor bedobom az ultimátumot. – Ehhez mit szólsz... Kikérem a túl sokadik kávémat, felszedek még pár dekát ezekből a kekszekből, az úgy húsz perc. Ha addig nem érsz vissza, akkor egyedül megyek, és nincs neheztelés a részemről. Ez így elfogadható neked?
Ezek után nincs más dolgom, mint várni. A válaszra, meg amúgy is.

Örömmel nyugtázom, hogy nemcsak elfogadja a felé tartott jobbost, de enyhén még meg is rázza. Barátságos félmosoly ül a szám egyik sarkában miután mindketten visszahúztuk mancsainkat, és különösebben nem esik nehezemre memorizálni azt a szépen csengő nevet sem, amelyet a leányzó megosztott velem. – Nos, örvendek Violet. – el kell ismételnem még egyszer a keresztnevét, ha másért nem is, hát azért mindenképpen, hogy meghalljam a saját hangomon is. Könnyen áll a számra maga a név, a lányhoz pedig tökéletesen passzol. Vannak ugyanis azok a keresztnevek, amelyek sehogysem illenek a viselőjéhez, így aztán jobbára megjegyezhetetlenek. A Violet ez esetben határozottan nem ebbe a kategóriába tartozik. Törékeny, félénk  virágszál az, mint ahogy az az ember fejébe ötlik ha egy pillantást vet erre a szőke lányra. Szóval ennek a bájos hasonlatnak, és harmóniának tudható be a mosolyom, amit aztán csak a lány szemöldökráncolása hervaszt le a képemről. Tényleg fura kérdés volt. Sejtettem én is, de igazán csak a lány reakciója ébreszt rá, hogy mennyire, és ez az a pillanat amikor ismét tudatosul bennem, hogy hol vagyok, ki vagyok, és hogyan festhet most az a kép, amit ezen tények összességéből festenek rólam. Totál szívás…
-Nézd. – kezdek bele a magyarázatomba miután Violet bár gyanakvón, de elmondott nekem mindent amit egy magamfajta látszatra nem százas ürge megtudhat. – Nem szeretnék se zaklatónak, se idiótának tűnni, és lehet, hogy ezzel kellett volna kezdenem… - röpke szünetet tartok míg letisztázom magamban, hogy mit és mennyit oszthatok meg Violettel a nélkül, hogy még többet rontok a helyzeten. E szünetben a szám elé tartom az egyik ökölbe zárt kezemet, és megköszörülöm a torkomat, mintha valami nagyon… nem is tudom, talán kényelmetlen (?) témát szeretnék felvezetni, vagy csupán megosztani vele. Voltaképpen így is van. – Író vagyok. Nem túl jó, mert a műveim kizárólag megtörtént eseteken alapulnak, azoknak minden szépséghibájával, és ez rossz fényt vet az alkotásra is, de átkozottul jó szimatom van a… - közelebb hajolok, mert a közönség miatt most lényegesen halkabban beszélek. Jóformán csak suttogok. – a bűnesetekhez, és szerintem megalapozott a gyanúm, hogy Toddy családja belekeveredett valamibe. – ha igényli, felvezetem az eltűnésük körülményeit, mármint hogy szó nélkül tűntek el. – Gyakran beleélem magam a szereplők helyébe, ami rengeteget segít helyesen összerakni a képet, és tulajdonképpen ezért kérdezek ilyen zöldségeket a helyekről ahová járhattak. – Kihagyom azt a rész, hogy a „bele élem magam a szereplők helyébe” igazából annyit tesz, hogy az itt ragadt emlékeik jóvoltából újra átélem őket, és reménykedek abban, hogy még így is sokmindent megmagyaráztam, és abban, hogy nem akar rendőrt hívni vagy valami. Eszem ágában sincs adott helyzetben kizárni a hatóságokat, de most még messze nincs annyi bizonyíték bármiféle büncselekményre, hogy ne akarjanak kiröhögni. Annyiszor eljátszottam már ezt…
Amennyiben nem suttogva értékeli ki az elhangzottakat, és tőlem sem várt felelet azokra, akkor  most én hátradőlök a székemben, és egy kényelmes, társalgási hangerőt állítok be.
- Gondolod, hogy az a hölgy szóba állna velem? – a meglepettség csal ráncokat a homlokomra, mert én kis naív azt hiszem, hogy ismerem a városi remete hölgyek stílusát és szokásait. Az ilyen hölgyek pedig kifejezetten utálják az én fajtámat. Is. Mintha lenne ezeknek egy levelezési listája, amin leadják a drótot, ha közeledek, és muszáj nekik érzékeltetni, hogy mennyire nincsen keresnivalóm nemhogy a környéken, de még a városban sem. Így aztán jogosnak, és szánalmasnak érzem a kérdést, ami megfogalmazódik bennem, de kibököm.
- Volna kedved elkísérni? Nem nagy dolog, csak magam elé húzlak élőpajzsnak, ha sodrófával jön nekem. – vigyorgok, és viccelek, hogy ne tűnjek se beszarinak, sem túl szánalmasnak, de ez csak a látszat. És rohadt könnyen át lehet látni rajtam.

Örülök, hogy Violet átül az asztalomhoz, mert ezt valahogy úgy fogom fel, mintha átmentem volna egy alapszintű bizalom-teszten, vagy nem tudom min.  Persze könnyen meglehet, hogy megint túlzottan elragadtatom magam, pedig mindössze arról van szó, hogy a lány szégyellne ennyi ember előtt asztalok felett átszólni hozzám, és lehet az is, hogy túlságosan nyomultam a talán túl kényelmetlen kérdéseimmel, és nem hagytam neki más választást, minthogy átüljön hozzám. Ha így is történt, részemről semmi szándékosság nem lapult a dolog mögött. Van az úgy, hogy nem veszi észre magát  az ember. Node lapozzunk, hiszen a lány már velem szemben ül, és a jelek szerint szívesen segítene nekem most hogy szóba kerültek azok az ott felejtett holmik is. Ellenben nem a feltétlen bizalom jele még az a rafinált kérdés, amit nekem szegez. Igaza is van! Idegen vagyok a városban, egyszer csak betoppanok, és egy cukrászdában (!) kezdek kérdezősködni egy kisfiúról, aki az elhangzottak alapján most nem lehet több úgy tizenkettőnél. Szóval teljes mértékben megértem, ha ilyen kérdéseket tesznek fel,  és ha bizalmatlanok velem a törzsgyökeres helyi lakosok. Nem is hezitálok a válasszal, nekem is el kell mondanom amit lehet, hiszen a kölcsönösségen alapulnak az ilyen random ismeretségek, és azért is, mert a kiszolgálók is abbahagyták amit eddig tettek, és a válaszomra várnak. Mintha most eszméltek volna fel, hogy „Tééényleg! Mis is keres ez itt?”. Tőlem meg távol álljon, hogy megzavarjam őket itt a munkában. Vagy legyen az bármi amit csinálnak.
-Egy utcánkbéli asszony mesélte nekem ezeket a fiúról, mikor még a környéken házaltam a kérdéseimmel. Tőle tudom, hogy ide járt Toddy a szüleivel, és gyakran egymaga is. Ha egyedül jött, akkor feltételeztem, hogy ismeri itt a személyzet, és tulajdonképpen ez az oka annak hogy most itt vagyok. – A kiszolgálókra nézek, nem a szúrós, inkább a „látod, milyen jófej vagyok, hogy nem teszem szóvá a dolgot” tekintetemmel. Úgy hiszem, vették a lapot, mert hirtelen mindhárman folytatták, amit a Violetnek szánt válaszra várva abbahagytak.  – De ezek szerint mégsem, úgyhogy megint vakvágányra futottam. – megvonom a vállam amolyan „így jártam” ívben, aztán elnyúlok egy szelet süteményért, és azon gondolkozok, hogyan folytassam tovább. A lány nagyon okos, ezt levágom a hangszínéből, és abból ahogyan az előbb is kérdezett. Most pedig megint én jövök kérdezni, mire ő nyilván vissza fogja dobni a labdát, és akkor már tényleg okosan kell beszélnem. Szóval nem tudom, hogy ha arra kerül a sor , akkor melyik féligaszságot kamatoztathatom majd. Maradhatok az ott-felejtett-holmik vonalon is, ami ésszerű, de esélyes, hogy így nem fogok egyről a kettőre jutni. Vagy előállhatok az „írói hobbipályával”, a megérzésekkel, és azzal amim eddig van, és megreckírozom, hogy tökkelütöttnek nézzenek, és már a fél fülüket se hegyezzék rám a továbbiakban.
- A főbérlővel kezdtem. – bólintok is hozzá, mintha mi sem lenne természetesebb, mint a tulajdonost kérdezni az előző lakókról. – Nem ismerte őket igazán, de olyan emberek voltak, akik mindig időben befizették a számlát, és egy napot sem csúsztak a lakbérrel. Ezért fedezte fel hamar, hogy eltűntek… Ez az ő megfogalmazása, mert igazából nem tűntek el, csak neki nem szóltak a költözésről. – teszem hozzá még a végéhez úgy forgatva a szemeimet, mintha számomra érthetetlen, kusza és nagyon bonyolult lenne ez az egész történet, és magam sem érteném miért esett nehezükre legalább egy táviratot küldeni a főbérlőnek a költözésről. Pedig van némi sejtelmem a dologról, és szerintem nem is tévedek akkorát. Azért nem szóltak, mert sietős volt távozni, és különben is az a legjobb módja annak, hogy senki ne tegye fel a „mégis hová mentek?” kérdést, ha senkinek nem szólnak magáról a távozásról. Erre tök egyedül rájöttem, de a miértek és hogyanok még mindig olyan homályban úsznak, mint mikor arra vetemedtem, hogy beüljek ide. Nem lettem okosabb, és már reménykedni se merek tovább abban, hogy még a végén felvilágosít engem itt  valaki a fura családról. Lassan ideje továbbállni.
- A nevem Connor. – Nyújtom felé a jobbomat abbéli reményben, hogy majd elfogadja és az ő nevét is megtudom.  Ha így történt, folytatom. Ha nem fogadja el a felkínált kezet, akkor szégyellősen leengedem és végiglapogatom vele az újságomat, mintha eleve ezt akartam volna tenni. – Fura kérdés lesz… de van más hely is, ahol gyakran megfordult a család? Egy étterem, játszótér, az apuka nem tért be az egyik csehóba? És ilyesmi. – nehéz úgy jól kérdezni, hogy nem tudom, mennyit tudhat az akit kérdezek, és vigyázni kell azzal is, hogy én ne áruljak el túl sokat miközben kérdezek. Úgyhogy bocsánatkérő tekintettel nézek rá, ami általában azonos a „szánj meg egy szerencsétlent” tekintettel. Már úgy arra az esetre, ha előbb említettek bármelyikét elkövettem volna.

Különös, bár nem az a tipikus „perverz” elégedettség fog el, amikor a szőkére pillantva összetalálkozik a tekintetünk. Van abban valami, hogy a hasonló beállítottságú emberek felfigyelnek egymásra. Vagy ha nem akarok ennyire messzemenő, szentimentális következtetést levonni, akkor azt mondom, hogy a hangerő volt éppen megfelelő, hiszen az volt a cél, hogy minél többen felfigyeljenek rám. Vicces, hogy megkapva azt a remélt figyelmet, hirtelen nem is tudok mit kezdeni vele. Úgy értem, hogy nem tudom merre tovább. Mindössze alig egy tucat emlékfoszlány van meg, többnyire olyasmi ami ahhoz a kék kisautóhoz köthető. Amolyan derbi makett ez, a tipikus machbox krémszínű csíkozással és a kettes rajtszámmal az orrán és a két első ajtaján. Kivehető a kormány is a műanyag, töpörödött műszerfalon, és ablakai sincsenek már. Az egyik első emlék is az autó szélvédőjéhez kötődött. A srác kint ült a ház előtti verandán, és ezt a kis kocsit toszigálta a padlón. A háttérben veszekedést hallani, de a szavak elmosódott hangfoszlányok még az elején, mert a fiú nem figyelt. Aztán elhangzott egy név (Rick, Nick, Dick) nem értettem, és szerintem a fiú sem. Annyi tűnt fel, hogy a fiúcska előbb ledermedt a félelemtől, aztán izgatott, ideges lett. Maga sem értette miért, és nem is nagyon volt tudatában. E közben a házban egyre élesebben veszekedtek, mire a fiú még idegesebb lett. Megpróbálta összeroppantani a machbox-ot, de túl gyenge volt hozzá, szóval inkább a műanyag szélvédőket törte ki. Azt akarta, hogy nyoma maradjon bánatának. Mert az, ami odabent történt, az neki rossz. Akkor is, ha utána mindig elviszik fagyizni.
És ennyi, képszakadás.  Lehet, hogy semmiség az egész, és olyasmit bolygatok meg amit talán nem is érdemes, de kattog valami az agyamban (nevezzük megérzésnek), ami azt mondja, hogy érdemes rászánni egy kis időt. Most legalább a srác nevét tudom a szőke lány jóvoltából. Toddy. Igen, ez illik hozzá.
A lány hangja mintha félszegen csengett volna, olyan tartózkodóan, úgyhogy én sem ülök át az ő asztalához, de felé fordulok a székkel, hogy azért mégis egy közvetlenebb, afféle társalgási szintre kerüljünk. A választ már így kapja meg.
-Nem. Azt a házat bérlem, amiben a család lakott. – felelem én is csak úgy hallkan, hogy ne halja itt az is akit nem érdekel a téma. A pincérnőt már ígyis elüldöztem a kérdezősködéssel, szóval nem kockáztatom, hogy miattam haljon ki egy cukrászda. Nem érdemes. Viszont itt lenne az ideje elhinteni valamit, hogy mégis miért keresek egy kis fiút (bár könnyen meglehet, hogy azóta már felcseperedet. A korát illetően nincs támpontom.).
- Otthagytak néhány személyes holmit, amit szeretnék visszaadni. – Itt van a nyelvem hegyén egy újabb hazugság, hogy értékpapírokat is ott hagytak, de talán jobb ilyen nem kamuzni. Így is bajban leszek, ha valaki meg akarja nézni azokat a bizonyos ott felejtett tárgyakat, mert egy kitört ablakú machboxon túl semmit nem tudok felmutatni.
- Minden segítségért hálás lennék. Cserébe a vendégem vagy arra amit itt fogyasztol. – amolyan bátorító a mosolyom, és ha kicsit jobban megnéz, látja, hogy eszembe sem jutott ennél tovább gondolni azt a meghívást. Lássuk be, ez dícséretes tőlem, mert ő egy igazán szemrevaló leány. Olyan kis gyámoltalannak tűnik nekem így első blikkre. Olyan típusnak, akit egész nap ölelne az ember, mert szeretgetni akarja.