Peekskill Brewery étterem és pub

Summer & Tyronne

-Tudom, hogy úgyis megfogod... - villantok egy hatalmas mosolyt a fiú felé, majd az arcára kiülő pírral - mely hasonlatos az enyémhez - nos, nem nagyon tudok mit kezdeni. Vagyis, de tudok. Hatalmas bóknak veszem, és kissé talán elönt a büszkeség, hogy ezt én váltottam ki belőle. Na de hogy is van ez tulajdonképpen? Mit akarok egy ilyen fiútól? Hiszen semmit nem tudok róla, csak annyit, hogy nincs otthona, hogy mindennél hálásabban csillog a szeme, mikor elé teszem a sült krumplit, és hogy képes arra, hogy három marcona bunkó elé is odaálljon, csak azért, hogy megvédjen engem. Hát ez remek, sőt mi több, csodálatos!
Ha a marconák el is vették a kedvemet, komolyan mondom, miatta határozottan jól érzem magam, és szerintem az elmúlt időszakban miatta jó a kedvem. Hiszen mosolya, tettei, és most ez is... hogy kiáll értem... nos, nagyban megnöveli az önbizalmam. Eddig sem éreztem, hogy gond lenne vele, most azonban bátran húzom ki magam, és rúgom arcon, a nem olyan régen látott rúgással, az egyik pasast. Nem vagyok a legerősebb, azonban tény, hogy valószínűleg a lendület megtette a hatását, na meg az indulat is, melyet kiváltottak belőlem. Ezért utálok ezzel foglalkozni, amivel, mert itt el kell viselni mások kellemetlenkedését. Holott a pincérnő és kocsmáros lét már messze nem párosul ugyanazzal a jelentéstartalommal. Aki itt dolgozik nőként, arra már nem lehet kurtizánként tekinteni, hiszen nagyrészt ez egy olyan szakma, ahol kellő mennyiségű mosollyal és talpalással az ember annyit keres, hogy éppen nem hal éhen, és még épp ki tudja fizetni a lakbérét. Tehát mivel nem a testemet árulom, senkinek nincs joga megbámulni a mellemet, és belemarkolni a hátsómba, hacsak én azt meg nem engedem. És őszintén, mindig is megválogattam kinek jár ki ekkora megtiszteltetés. Tény, a drága Ty ezek között kapna helyet, már persze ha egyszer úgy alakulna...
Persze nem ácsorgunk ott sokáig, ugyanis futni kell. Nincs időm elmagyarázni, hogy de, rám amúgy vigyázni kell, hogy sokszor vagyok képes belemenni olyan dolgokba, melyek egyáltalán nem kedvezőek a számomra a túlzott igazságérzetem miatt, és hogy amúgy van egy képességem, ami lehetővé teszi, hogy ilyen fura dolgokat csináljak... mint az ő banános trükkje. Mert ilyen nincs, hogy valaki így csúszkál a banánhéjon, mintha mesét néznék... erről még egy dokumentumfilmet is láttam egyszer, szóval vele sem stimmel valami, vagy ha ez megint a túlzott paranoiám, hát legyen... de majd ő megmondja, elmondja, ha akarja.
Túl gyorsan kell belemászni a konténerbe, és én túl könnyedén vetem magam a nyakába. Lágyan szuszogok végig a nyakának ívén, szívom be bőrének illatát, és hunyom le a szemem önkéntelenül is. Ahhoz képest, hogy hajléktalan, tiszta szappan illatot áraszt, ami azt jelenti, hogy szinte minden alkalommal használja a fürdőt a hajléktalanok számára kialakított szálláshelyen. Vagy épp más nők kényeztetik testét esténként, amibe eddig bele sem gondoltam. Nagyot nyelek, majd próbálom kicsit hátrébb tolni magamtól, hiszen így csak magamat hozom kellemetlen helyzetbe. Arcom vörösre vált, és íriszeit nézve próbálok mentegetőzni.
- Ó nem, nem! Tudod nekem van egy ilyen fura dolgom... ugye nem ijesztettelek meg nagyon? - kérdezem, miközben kezébe kapaszkodva kászálódok ki a hatalmas fém tárolóból, ő pedig kap el, mintha csak egy tollpihe lennék. Erősen tartja apró testemet, és ebben a pár másodpercben egyszerűen elveszek a lélektükreiben. Körülölel a némaság, és képtelen vagyok másra koncentrálni. Még arra sem figyelek fel, mikor kivágódik az étterem hátsó ajtaja. Egyedül csak arcát látom, bőrének selymét, és a libabőr végigszáguld a testemen. Nem tudom, mikor váltott ki belőlem ilyen érzéseket utoljára férfi, azonban azzal teljesen tisztában vagyok, hogy ez így nem lesz jó, mert eltereli a figylmemet.
Arra eszmélek csak, hogy tekintete az ajtó felé kalandozik, hogy hatalmas keze apró termetemet maga mögé tolja. Arcom fehérré változik, mikor meglátom a hatalmas böszme embert és már tudom, hogy itt bizony harc lesz, nem is kicsi, és hogy mindezt értem teszi. Szívemet melegség járja át, ami kissé megdermed, ahogy meghallom a hátunk mögül érkező nehéz léptek zaját. A nagydarab fickó egy lassú, ám annál erőteljesebb mozdulatba sűrűti bele minden gyűlöletét, és rohan Ty felé, majd mikor már elérte, a másik két társa ekkor ér mellénk. Kigúvadt szemekkel, lihegve merednek társukra és kissé bűzlő kettősünkre.
Egy pillanat alatt harci állásba tornázom magam majd egy lépést közelítek feléjük. Igen, határozottan húzni fogom az időt, amíg Ty ki nem üti a tohonyát, és meg nem ment, hogy utána hercegnőként omoljak a karjaiba...

Summer & Tyronne

- Tudom, de hidd el, ez nem túlzottan sokat vesz ki a zsebemből. Sőt, úgy is mondhatnánk, hogy ez egy igazán minimális tétel. Hiszen elég jó borravalót kapok, és őszintén, tőled egyáltalán nem sajnálom.. - mondom majd elmosolyodom, és arcomon egy kellemes kis pír is megjelenik. Most volt először, hogy ilyen nyiltan felvállaltam mennyire kedvelem. Persze ebből a mondatból még nem lehet messzemenő következtetéseket levonni, azonban tudom, hogy az emberek nagy százaléka nem ilyen nyílt a másikkal, és nem vállalja fel ennyire nyíltan a szimpátiáját. De hát megette a fene! Ty az egyetlen normális ember a barátaimat leszámítva és vendégnek tökéletes. Kedves, nem taperol, és értelmes, még akkor is, ha az élet ilyen helyzetbe hozta.
- Oké, akkor ketchup.. - mondom, majd mikor megrázom a fejemet, hogy nem szeretném folytatni, igazán hálás vagyok azért, hogy nem erősködik. Ez is egy olyan tulajdonsága, melyet nagyon nagyra értékelek. Hiszen ez általában mindenkinek gondot okozna. A kíváncsiság nagy úr, és őszintén szólva a helyében én már biztos hogy halálra idegesítettem volna a kérdéseimmel és azzal hogy de akkor is mondja el. Ajkamra apró vigyor ül ki miután elképzelem a merően vicces jelenetet, és inkább megmarkolom a hatalmas tányért és a fiúhoz masírozok vele. Igazán kedvesen pakolom elé, nem tekintem egy senkinek, még akkor sem, ha a főnököm nem rajong érte túlzottan. Állandó jelleggel látom fejrázását, és azt, hogy mennyire helyteleníti. Nem tehet róla, benne is benne van az előítélet másokkal szemben, és természetes hogy nem foglalkoztatja az, hogy esetleg a másik hogyan is került utcára.
Jó étvágyat kívánok, majd már épp viszamennék a konyhára, mikor a bunkókból álló társaság bemasírozik. Mivel nem vagyok a "helyemen" természetesen engem ér a megtiszteltetés, hogy a rendelésüket felvegyem. Kihúzom magam és igyekszem kellően határozottan viselkedni. Még egy mosolyt is megejtek a legnagyobb darab felé, miközben tekintetemmel megcsodálom a karjára varrt összes tetoválást. Őszintén, ha nem lennének olyanok, még érdekesnek is találnám, sőt, talán életében először hozzászólna egy nő, magától... mert érdekelnek a tetoválásokhoz kapcsolódó történetek. Azonban messze nem épp a legkellemesebb olyanokkal társalogni, akik nem tesznek mást, csak a mellemet és a seggemet bámulják. Hatalmas kezek nyúlnak felém, és mikor távozom már meg sem lepődöm azon, hogy egy paskolást érzek a hátsómon. Egy másodpercre megtorpanok, és komolyan hatalmas önuralom kell ahhoz, hogy ne forduljak vissza és térdeljem meg a golyóit úgy, hogy közben könyörgő hangon az anyjáért sikítson aki a világra hozta.
Kicsit helyre rendezem magam, majd kiveszek pár sört és kávét amivel visszamasírozhatok az asztalukhoz. Az étterem most szokatlanul csendes, és csak a tévében zajló karate film zajai törik meg azt. Pillantásommal a képernyőre fókuszálok, majd pár pillanat alatt érzem is a zsigereimben bekövetkezett változást. Minden izmom bizsereg, hiszen immár tudják, hogy hogyan legyenek hatékonyak, fáradthatatlanok. Immár vidáman térek vissza a tahók asztalához, majd mielőtt megérkeznék elkapom Ty villanó tekintetét. Már nem temetkezik bele annyira a krumplijába, kezének izmai megfeszülnek, én pedig még ebben a hülye helyzetben is hízelgőnek találom, hogy képes magát ennyire felhúzni miattam. Hiszen esélye sincs ellenük, de mégis... teljesen meghat.
- Tessék a sörök... - mondom, majd szó szerint ledobom az üvegeket. Az egyik véletlenül felborul, a tőlem távolabbi fickó nadrágjára ömlik, aki persze ezért nem viselkedik túl kedvesen.
-Ezt le fogod nyalni róla, kisanyám... -sziszegi, mire a mellette lévő egyszerűen csak elkap és az ölébe ránt. Azt hiszem ez a végszó, ugyanis Ty rögvest ott terem. Nagy nehezen kikászálódom a taperoló kezek közül, és nem bírom magam visszafogni, a filmből látott mozdulattal rúgom arcon a bent üldögélő fazont.
- Nem vagyok a kisanyád, haver... - sziszegem a fogaim közül, majd a felszólításra egyszerűen csak fogom magam és hátra rohanok. Hallom az utánam futó Ty lábának halk koppanását a kövön, a banánon elcsúszó nagydarab testek zuhanását, majd a hátsó kijáraton a szavakat, mely a konténerbe irányít.
Nincs most idő arra, hogy egyszerűen csak úgy kiboruljak azon, hogy miért is kell ilyen helyre bemászni, ugyanis hallom ahogy közelednek. Erőszakot teszek az ellenérzésemen úgy mászom be a hatalmas fém dobozba, majd immár teljesen elnémulok, ahogy csokoládészínű ujjak érnek az ajkamhoz. Pupillám kitágul, úgy nézek a csodálatos arcba, melyet most talán még tündöklőbbnek látok.
Mikor a zaj elhal, némán, az esetleges tiltakozásával nem törődve ölelem magamhoz, és szorítom a nyakát, fejét magamhoz még közelebb.
- Köszönöm! Nem tudom mi történt volna velem nélküled.. - suttogom alig hallhatóan a fülébe, majd kissé krákogva és vöröslő arccal hátrébb húzódok. Kicsit túlságosan rámásztam... kellemetlen....

Summer & Tyronne

-Ó drágám, hiszen tudod, hogy hozok neked szívesen! Nem kellene inkább valami mást venned? Mármint valami ruhát, akármit, amire nagyobb szükséged van? - kérdezem mosolyogva, majd a pénzét megfogom, és visszatolom elé. Konokságban nem csak ő erős, én is hasonló vagyok, szóval hiába is próbálkozik. Tudom, hogy tudja, hogy megtehetem. Simán a zsebébe tolom a pénzt, ha nagyon akadékoskodna. Kedves fiú, és a végtelenségig udvarias, legalább is velem messzemenően. Nem hinném, hogy bármi bajt is elkövetne, vagy hogy tett volna az életben bármi rosszat is. Igazából nem értem, hogy miért van az utcán. Okos, kedves, hogy élhet ott? Mit keres kinn? Hogy került oda? Hogy lehet, hogy elkallódott?
- Figyelj csak Tyr... - kezdek bele, majd sóhajtok egy nagyot. Nem, egyszerűen még nem visz rá a lélek, hogy arról faggassam mit is keres az utcán. Már napok óta meg akarom kérdezni erről, de valahogy az utolsó pillanatban mindig meggondolom magam. Valahogy nem megfelelő a helyszín az időpont. Most sem az, így hát egy megadó mosollyal kicsit megrázom a fejem, a plafonra pillantok, majd rá.
- Hozok neked egy nagy adag sültkrumplit. Kérsz rá valamit? - érdeklődöm mosolyogva, majd miután a fiú válaszolt a kérdésemre hátat fordítok neki, és a konyhába masírozok. Természetesen a legfrissebb adagból szedek, pont nem ő lesz az, akinek a maradék szart adom, lévén, hogy vannak itt olyan bunkók, akik messze nem érdemlik meg a legjobb minőséget. Mindig is hittem abban, hogy az élet kemény azokkal, akik normálisak, rendesek, és hiszem, hogy ő is csak egy áldozat, akivel kibabráltak. Nem tudom miért is érdekel annyira, nem tudom, miért foglalkoztat. Hiszen egy hajléktalan, bronzbőrű, sármos fiú. Igen, talán ez a baj. Akárhogy is tiltakozom ellene, tetszik nekem, és megfog a fiúból áradó pozitív energia. Kicsit hasonlítunk, és úgy érzem, hogy több közöset is találnék kettőnkben, ha elbeszélgetnénk végre normálisan, és nem a munkahelyemen. Csak hát, hogy vigyem fel magamhoz? HOgy rántsam ki valamiből, úgy, hogy nem is ismerem? Két embert nem tudok eltartani, ha esetleg nem olyan lenne, mint amilyennek én gondolom...
Kezembe veszem a púposan telerakott krumplit, majd lábammal kirúgom a csapóajtót, mely a konyhából nyílik. Nagy vigyorral masírozok a fiú asztalához, és teszem elé a krumplit. Nem tudom mikor evett utoljára, úgyhogy nem spóroltam.
- Jó étvágyat... - mondom, majd ebben a pillanatban vágódik ki az ajtó, és három nagydarab bőrcuccban feszítő hapsi sétál be, nem túl bizalomgerjesztő kinézettel. Az érzékelőim rosszat sejtenek, úgyhogy nem is tudok maradéktalanul Tyr-re figyelni...

Summer & Tyronne

Görnyedten hanyatlok előre az előttem lévő pultra, miközben kezemmel megpróbálom a szemembe lógó tincseket kicsit kifésülni az arcomból. Ma valahogy túl sokan voltak, én pedig szinte nem is álltam meg egy percre sem. Hasam hangos korgással jelzi nemtetszését, azonban most nincs idő arra, hogy bármit is magamba tuszkoljak. Most az apró falatok is luxusnak számítanak, mint ahogy egy kényelmes cipő is, a jelenlegi magas sarkú topánom helyére. Nincs időm átvenni, pedig tutira megkímélném magam egy későbbi púpos háttól, vagy éppen a járásképtelenségtől. Számat elhúzom, majd megunva a vendégek seregét, szünetre hivatkozva kivonulok a mosdóba a kényelmes papucsommal együtt, hogy végre valami jót is tegyek magamért. Persze magányomat hamar megzavarják… többek között ezért is utálok másoknak gürizni. Itt nincs magánélet, pár perc arra, hogy végre kifújd magad. Egyszer csak jön a főnök, és majdnem rád töri az ajtót, hogy haladj már onnan kifelé! Nagy sóhajjal engedelmeskedem parancsának, bár tény nem túl jókedvvel. Mosolyt erőltetve az arcomra vonulok ki, majd fogom meg a hatalmas kávés termoszt, melyet a kezembe nyom mintegy célzásként.  Ilyenkor azért sajnálom, hogy nem maradt rajtam a magas sarkú cipőm, mellyel a lábába véshetnék egy hatalmas lyukat, és hogy ő a főnököm. Ha csak egy jöttment lenne, már rég kikértem volna magamnak ezt a fajta viselkedést, melyet egyáltalán nem érdemlek meg.
Hatalmas lendülettel veszem el hát tőle a kannát, nyomatékosan megrántva azt és mélyen tartva a szemkontaktust. Én nyerek, egy szájhúzással feladja! Magamban hangosan kacarászom, és komolyan, ezek után a kedvem is kicsit barátibbá válik. Teszek egy kört a vendégek között, majd végre elérek az én kis kedvencemhez.
Úgy egy hete találkoztunk először. Hogy mi fogott meg benne? Nos nem tudnám megmondani. Talán az értelem, és az, hogy úgy néz a világra, mintha az minden szemetével együtt csodálatos lenne. Általában nem szoktam túl sűrűn fiúkkal foglalkozni, azonban vele kapcsolatban néha a gondolataim messzire szárnyalnak. Karamellszínű bőréhez lágyan hozzáérnék, de csak azért, hogy megbizonyosodjam arról, hogy létezik. Máskülönben viszont próbálom magam győzködni, hogy a távolság fontos. Nincs hol laknia, hajléktalan, aki ingyen kávén, és koszton éli mindennapjait hol kevés, hol megfelelő mennyiségű betevővel. Nem lenne szerencsés egy ilyen alakkal kikezdeni.. hiszen élete nem egy követendő példa, és hát sosem lehet tudni…
Hiába azonban minden gondolat, pár lépéssel átszelem a közöttünk lévő távolságot. Arcomon mosoly játszik úgy megyek hozzá közelebb. Kezembe veszem még a mai újságot is majd elé teszem.
- Szia! Szép napot! Hoztam neked újságot és kávét! – mosolygom még mindig kitartóan, majd megnyugtató lélektükreibe nézek merengve, majd kitöltöm a kávét, melyet mindig nálam fogyaszt.