Nellie’s café

Tény, hogy nem ismerem Jo-t annyira, hogy azt mondhatnám barátnők vagyunk, de szimpatikus volt már az első találkozásnál is. Most pedig, hogy tudom mondhatni sorstársam még jobban kedvelem.
Figyelmesen hallgatom és még senkitől sem hallottam azt, hogy az én képességem jobb lehet az övénél. Hát amiket elmond, tényleg örülök, hogy csupán ennyire vagyok képes. Nem olyan megterhelő, nem marad bennem semmi miután végzek egy tárgy mozgatásával.
A képessége érdekesen hangzik és gondolom nagyon nehéz kezelni. Módosítani mások emlékeit...hát mindenképp előnyös képességek csak annak nem akin alkalmazza. Elgondolkodom, hogy vajon nekem módosította-e már, de aztán úgy határozok, hogy biztosan nem, emlékszem rá és ha törölni is akart volna bármit a fejemből akkor már magát is kitörölte volna. Megnyugszom és egy barátságos mosolyt villantok rá.
-Hát nem lehet könnyű. - Hamar elhallgatok és megvárom míg a pincér odébb áll és majd csak utána folytatjuk a beszélgetést.
-De tudod kezelni? Mármint idővel csak könnyebben megy, nem? - Hát egyáltalán nem hangzik jól amiket mond. Nagyobb elmekontrollt igényelhet mint amit nekem kell használnom egy-egy tárgy megmozdításánál.
Beleiszom a kávémba és elgondolkodom a hallottakon. Meditálás, nem rossz ötlet, lehet még be is válhat.
-Köszi a tanácsot, kifogom próbálni. - Mosolyodom el. Tény, hogy a tömeg sose volt jó hatással a képességemre, olyankor valahogy semmi sem úgy működött, ahogy én azt elképzeltem.

Nem sokat tudok erről a lányról, azt viszont igen, hogy már az elején szimpatikus volt. Egyszer-egyszer beszélgettünk, de nem fűződött köztünk olyan szoros barátság, nem is lehetett volna. Viszont az felettébb meglepett, hogy ő is itt van, ráadásul ugyanott, ahol én. Nem sok emberrel találkoztam eddig, mert amikor lehetett, akkor meglógtam. Időre visszamentem, ha Charles tanítani akart, ott voltam. Na hát az más kérdés, hogy senkitől nem fogadtam el eddig segítséget, de a férfi szemei nagyon kedvesek, és valamiért hiszek neki, és bízom benne. Pedig rólam minden elmondható, csak az nem, hogy olyan könnyen megbíznék valakiben.
- Nyugi, egy idő után majd rendesen fog működni. Tudod az én tudásom sem tökéletes, és örülj neki, hogy te tárgyakat mozgatsz... Én például, ha megérintenélek, akkor képes lennék az emlékeidbe belelátni, vagy módosítani, esetleg törölni. És amikor ez a dolog megkergül, akkor nagyon rossz dolgok történnek... Ráadásul... - kortyolok egyet a kávéból, mert a pincér erre tart, hogy letörölgesse a mellettünk lévőasztalt, így várok addig, amíg el nem távolodik, majd kortyolok még egyet, és nagy sóhaj szakad fel a torkomból.
- Ráadásul a sok ember, akiknek a fejükben jártam, hagytak bennem emlékfoszlányokat, és néha magam sem tudom, hogy melyik az én emlékem, és melyik másoké. Emlékszem képekre, nevekre és arcokra, de nem mindig az én emlékeim azok - magyarázok. Igyekszem olyan szavakat választani, amik nem olyan feltűnőek egy sima egyszerű embernek. Amiktől nem tör ki rajtuk a frász. Egy tárgy mozgatása egyszerűbb, és talán cserélnék is vele, ha lehetne, bár már megszoktam, amit tudok. Sőt, ha nem lennék néha ilyen idegbeteg, vagy instabil, akkor rendesen működnének, és fejleszteni tudnám, ahelyett, hogy uralni akarjam.
- Miért nem próbálsz meditálni? Úgy, hogy ne hagyd, hogy megzavarjanak? Bár én is ki vagyok a tömegtől, nem szeretem - húzom el a számat, majd megfogom a csészém fülét, de nem emelem meg. Csak körbenézek a kávézón, ami kezd egy kicsit zsúfoltabb lenni. Több ember jön be, ami mondjuk nem zavar, csak halkabban kell beszélnünk, és megválogatni a szavainkat...

Mikor találkoztam Jo-val csak egy egyszerű lány voltam, hiányzik az a részem, mintha már megszűnt volna teljesen. Voltam akkor és vagyok most. Ami közös a kettőben azok az emlékek. Természetesen most sem könnyű néhány dolog, mondjuk a képességem mindig azon agyal, hogy hol is tudna hátba szúrni. Se nem működik akkor mikor szeretném se nem olyan erővel amilyennel kellene. Persze ez egy nagyon gyenge képesség és ennél vannak sokkal nehezebbek is amiket nem egyszerű irányítani,d e valahogy nekem még ez is okoz fejtörést. Egyszerűen képtelen vagyok irányítani, nem tudok koncentrálni és képes a legkisebb zaj is megzavarni és akkor amit addig felépítettem egy pillanat alatt válik köddé, rémes.
-Szeretném ha a hasznomra válna, hogy mutáns vagyok, de a képességem úgy van vele Ő szívesebben marad azon a szinten amin még nem kell nagy erőfeszítéseket elkövetni. Egyszóval képtelen vagyok kezelni. - Mondom nevetve. Hosszú ideig nagyon zavart, hogy ilyen rakoncátlan, de mostanra már csak néha vagyok mérges miatta, kezdem megszokni, hogy öreg néni koromra is vitatkozom majd vele.
-Hát ahol én vagyok az is zsúfolt hely és a koncentrálás egyenlő a nullás szinttel, szinte képtelenség ott gondolkodni, elég nehéz a gyakorlás is miatta. - Na igen, a birtok nem kimondottan csendes, vannak olyan részei, de ott vagy sok a szúnyog vagy a moly. Ergo se a könyvtár nem alkalmas erre se az udvar. Szóval elég nehéz haladni így, de azért majd csak megoldom, fő az optimizmus.

Csak nézem a lányt, és el sem hiszem, hogy ő mutáns. Már nem tudom, hogy ő tud-e rólam, hiszen tényleg nem emlékszem, azóta annyi fejben jártam már, hogy lassan úgy érzem, mindjárt felrobbanok. Ahogy beszél csak elmosolyodom.
- Ez ismerős szitu nekem is - szólom el magam, majd belekortyolok a kávéba, és ismét Angela tekintetét kutatom. Mit is felelhetnék neki? Hogy üldöztek, és kiderült, hogy az a fickó csak megvédeni akart? Ugyan, azt sem igazán kötöttem az orrára, hogy üldöznek, nemhogy mást. Beszélgettünk, elnevetgéltünk, aztán mennem kellett, ls neki nem töröltem az emlékeit, mert túl szimpatikus volt, és már akkor sem akartam egyel több emléket. Mert fáj a fejem tőlük.
- Velem? Túl sok minden. Nekem is van ilyen átok vagy áldás, ami neked, csak nem ilyen szemmel látható, és most ki kellett kapcsolódjak, mert ahová járok, hogy ismét kezelhessem az erőm, túl zsúfolt, és bezárt - legyintek, és Angie-ban megbízom annyira, hogy ezt elmondjam neki. Többnyire az intézményben kerülöm a feltűnést, szóval nem sokan tudják, hogy létezem, vagy oda járok, olyan, mintha én lennék a ház szelleme...
Nem állok még készen arra, hogy én valami csapattal énekelgessek a tábortűznél, vagy pónilovacskás naplementés képzelgéseim legyenek egy szebb jövőről, mert olyan nincs...

A felismerés örömmel tölt el. Amint igazolja, hogy Ő Joanne már biztos vagyok benne, hogy jól emlékszem. Nem nagy dolog a találkozásunk és megismerkedésünk. Csupán visszaadtam egy gyújtót neki ami fontos volt számára. Utána beszélgetni kezdtünk és hát most újra találkozunk. Én azt hittem akkor, hogy többet nem találkozunk hisz ennek elég csekély esélye van ha éppen csak úgy összefut két idegen ember. De most sikerült újra találkoznunk és ennek nagyon örülök.
-Rendben, akkor csak Jo! - Mosolygok a lányra. Jó három éve találkoztam vele és bizony az már nem most volt. Azóta kesze-kusza lett az életem. Abból a csapongó és rémesen rossz utakon járó lányból egy olyan emberré váltam aki még instabilabb mint akkor önmaga. Csak most még kontráz rá a képességem ami egyszer hasznos egyszer meg nem. Otthonom is változott és most egy iskola ad nekem helyet. Fura ezeket a dolgokat megszokni. Milyen jó is volt még akkoriban. Persze mondanom sem kell, hogy akkor meg azt átkoztam. Sose vagyok megelégedve a helyzetemmel,d e talán nem csak én vagyok ilyen. Végül megkérem, hogy csatlakozzon hozzám ha van kedve és örömmel fogadom, hogy szívesen csatlakozik.
-Egyet értek. Nos, azt hiszem egész tűrhetően telnek a napjaim és a képességem egy évvel ezelőtt aktiválódott és azóta több gondot okoz mint hasznot. - Egyszer majd nem lesz ennyi baj vele, legalább is rengetegen biztatnak és megvannak győződve arról, hogy így lesz. Nagyot sóhajtok csak, nekik könnyű, de nekem? Én már nem vagyok annyira biztos abban, hogy így lesz.
-És te hogy érzed magad? - Mosolygok rá. Azért három év az három év. Azalatt mindenkivel történik egy s más.

Már most örülök, hogy nem kell egyedül kávéznom megint. Bár itt egész sok embert ismertem meg, még egyetlen normális nem mutánssal sem találkoztam. Angela is az lenne? Nem is gondoltam volna, akkor még nem mutatta, vagy nem is volt még ereje. De mindent összevetve nem is zavar. Sőt jobb, hogy nem kell lefutni azokat a felesleges ismerkedési köröket. Mikor még egyszer megmutatja, akkor elmosolyodom, és leülök az asztalhoz.
- Igen azt, és igen Joanne, de maradjunk a Jo-nál - legyintek, és a pult felé pillantok, hogy mikor kapom már meg azt az éltető kávét. Fiatalabb nálam, és nem gondoltam volna, hogy pár év után még emlékezni fog rám. Talán két vagy három éve jártam feléjük, és kisegített. ha ő nem lenne, akkor valószínűleg az egyetlen emlékem apámról eltűnt volna örökre. Senki nem adott volna vissza egy elejtett gyújtót. Aztán beszélgettünk. És valamiért megkedveltem, és nem töröltem ki magam az emlékeiből. Ritkán teszek ilyet. De azt hiszem még meg is említettem neki, hogy emlékezhet rám, és igen el is mondtam neki. Pedig nem kellett volna. De Angela aranyos volt, és nem olyan, aki tovább adja. Hiszen még szabadon vagyok, senki nem kapott el, de legalább Demetrius arca már nem tölt el félelemmel. Csak a másiké, aki visszatérhet még.
- Persze, hogy csatlakozom. Egy régi ismerőssel eltöltött délutánnál nincs jobb. Hogy vagy? És mióta... - utalok az erejére, és remélem érti a célzást. Közben kihozzák a kávémat is a vízzel, aminek nagyon örülök, hiszen erre vártam. Lassan kevergetem, majd cukrot rakok bele, és megint megkeverem. Furcsa szokás, de mindig is így teszem... Egyet kortyolok belőle, majd leteszem a bögrét, és Angela arcát fürkészem. Szinte kész nő lett belőle.

Tejeskávém minden egyes cseppjét megízlelem és élvezem a krémes ízt. Kellemesebb itt lenni mint bent a suliban. Ott valahogy a tejeskávé sem olyan kellemes. Amúgy szerintem már szükségem volt erre a kis kiruccanásra. kezdett a birtok minden fala a mellkasomat szorítani. Muszáj volt kiszabadítanom magam ebből a bilincsből. Szükségem volt egy úgymond normális környezetre. Nem mutánsok körében újra magamra ölthetem azt az Angie-t aki régen voltam, azt a rossz kislányt aki mindenben benne van. Kanalam már a kis csésze tányérján pihen. Kicsit elmerengek úgy mindenen ami az utóbbi időben történt meg velem. Észre se veszem a közeledő személyt. Majd a kérdésre felkapom a fejem mint aki most ébredt egy hosszú álomból.
-Ezt? - Emelem fel újra a kanalat, majd 360 fokot írok le vele a levegőben és utána ismét az abroszon lévő tányérkára helyezem. Kis bűvészmutatványom után az arcára vándorol a tekintetem és olyan ismerősnek tűnnek a vonásai. Találkoztam én már vele valaha? Mikor meghallom a nevem és azt, hogy emlékszem-e rá, rögtön beugrik, hogy igen, találkoztam már vele méghozzá körülbelül két évvel ezelőtt.
-Joanne? - Olyan hangsúllyal ejtem ki a kérdést ha nemet kapnék rá rögtön válthassak egy újabb névre. Sajnos nem vagyok benne biztos, hogy az emlékezetem nem éppen játszik velem. Második nevem a kis Nefelejcs. Bár a név ellenére amit szüleim ragasztottak rám még kicsiként, valahogy mindig elfelejtek mindent. Nem vághatom így rá azonnal, hogy persze, hogy emlékszem mikor magam sem vagyok biztos benne, hogy így van. Tejeskávém kihűlő félben van már, ilyenkor kár, hogy nem egy két lábon járó tűzgolyó vagy konvektor vagyok.
-Csatlakozol hozzám? - Teszem fel a kérdést, ha már ismerjük egymást, nekem nem ártana egy kis emlék frissítés.

Kell egy kis távollét. Még nem költöztem be, bár szeretném, ha Charles segítene az én oly rakoncátlanná vált képességemet ismét uralmam alá vonni. Bár ott aznap este kipihentem magam, utána megint sok olyan tényező merült fel, ami cseppet sem segített. Hiszen hasztalan volt menekülnöm valaki elől, hiszen csak egy illúzió volt, ami ellenségessé tette, semmi több. Nem tudom Demetrius-t hova tenni egyelőre, de remélem nem lép csak úgy le, nem megy el sehová, hanem marad és megismerhetem. Habár még mindig rettegek tőle, és arra várok, mikor esik nekem, a másik részem csak meg akarja ismerni és még többet tudni róla. Ellenben Edward lesokkolt. Egy életnyi világot rombolt le pár jól irányzott szóval, és én megint ott tartok, ahol akkor voltam, mikor megismertem Charles-t. Egyet előre kettőt hátra effektus ez, és félek, hogy megrekedek. Nem akarok vissza fejlődni, hanem előre, uralni akarom az életemet, az erőmet, és végre megnyugodni, hogy "csak" egy legyőzhetetlen ürge követ, és valószínűleg még mindig el akar kapni.
Így ennek örömére eljöttem Peekskill-be, hogy távolabb legyek a gondjaimtól, amik remélem nem követnek ide. Egy kávézóba megyek, és most rendelek egy kávét, csokis kávét, sok-sok habbal, mert megérdemlem. Eleinte fel sem tűnik a szomszédos asztalnál ücsörgő lány, és még a kávémat sem hozták ki, majd a szemem sarkából különös dologra leszek figyelmes. A kanala megmozdul úgy, hogy hozzá sem ér. Szóval olyan, mint én. Felállok, és pofátlanul sétálok oda hozzá.
- Ezt hogy csináltad? A kanaladdal? - utalok arra, hogy mindent láttam, még ha ő nem is vett észre. A fejemmel az említett tárgy felé bökök, majd rájövök, hogy konkrétan bunkó voltam, se köszönés, se semmi, majd megnézem magamnak a lány arcát. Felismerem. Alig pár éve futottam össze vele. Talán két éve lehetett. Persze lehet, hogy ő nem emlékszik rám, de ő az egyetlen, akinek nem töröltem az emlékeit. Vagyis többek között, nagyon ritka az, amikor nem törlök.
- Angela? Emlékszel még rám? - persze lehet, hogy mellé lőttem, még mindig ott a második opció, az emlékei megváltoztatása. De nem akarok ehhez folyamodni. Még nem...

Ja, hogy mit keresek itt? nagyon jó kérdés. Nem tudom rá a választ. Muszáj volt kijutnom a suliból még ha csak egy röpke időre is, néhány órára. Bezártságot éreztem és szinte már megőrjített. Nem tudom miért jött ez elő, biztos vagyok benne, hogy nem a szobatársaim őrjítenek meg. Mind a hármójukat nagyon szeretem. Jó barátok a maguk módján. Szerintem az oka annak, hogy itt vagyok az az, hogy nem bírtam tovább, hogy nem tehetem azt amit akarok. A szüleim sose szóltak bele abba amit tettem. Csak arra kértek mindig, hogy vigyázzak magamra. A suliban viszont vannak bizonyos szabályok amik nem tetszenek. Igaz, hogy a képességem úgy használhatom ahogy az nekem tetszik, mert senki se mondja azt rám, hogy fura vagyok vagy dilis, mert ott mind kicsit mások vagyunk, de a többi dolog igen korlátozva van. Mindig szerettem ha oda mehetek ahol jól érzem magam. Az utóbbi időben inkább csak a suli parkjában kódorogtam. csendes volt és viszonylag elég nagy ahhoz, hogy ne fussak össze senkivel és magamban lehessek. De már kinőttem a parkot is és muszáj volt egy röpke időre megfeledkeznem arról, hogy az X-birtok az "otthonom". Teljesen mindegy volt számomra hová megyek csak annyit tudtam, hogy onnan el. Így hát itt kötöttem ki, egy csendes kávézóban. Itt se teszek mást mint a suliban, de még se kell az ottani falak közt összenyomódnom. Rendeltem egy tejeskávét amit szép lassan szürcsölgetni kezdtem. Majd amint megbizonyosodtam róla, hogy roppant keserű öntöttem bele egy kevéske cukrot majd körülnéztem még mielőtt elmekontrollal irányítani nem kezdtem a kiskanalat. Szép lassan kavargatni kezdtem a meleg tejeskávét amiben már olvadásnak indult a cukor. Könnyen irányítottam a kanalat, ilyen kis tárgyaknál alig kell egy kisebb erőbedobást belefektetnem és már működik is. A suliban töltött gyakorlás mellett magam is próbálok csiszolni és fejleszteni a már meglévő képességemen. Szeretném ha hamarosan elég magas szintre tudnám fejleszteni. Fegyvert szeretnék kovácsolni belőle, mert így aligha nem csak bűvésztrükknek elegendő. Sokszor elgondolkodtam azon, hogy miért éppen ez jutott nekem. Gabriel teleportál ami nagyon klassz, Tatjana víziói meg igen rémisztőek. Én meg kaptam egy képességet amivel bűvészkedhetek. Miért? Számtalanszor feltettem már ezt a kérdést magamnak,d e senki nem adott rá választ. A filmekben ilyenkor szokott megszólalni a belső hang, hát az én belső hangom valószínűleg süketnéma. Ismét megkóstolom a tejeskávét és ezúttal tetszik is amit ízlelek.