Magánzárkák

Nagyjából ilyen reakciót vártam, sőt még jóval kevesebb bizalmat, de ez nem meglepő, hiszen egy rabról van szó, aki be van zárva ide és még kínozzák is nem is keveset és nem is kis mértékben. Sajnálom... tényleg, de nem tehetek semmit sem érte azon kívül, hogy ellátom a sebeit és segítek neki abban, hogy minél előbb jobban legyen, hiszen más dolgom van és számomra a húgom a legfontosabb, az hogy ő jól legyen, hogy megtaláljam őt bármi áron és ha ő is itt van, akkor mindent meg kell tennem azért, hogy ki is juttassam innen, ha viszont nincs itt, akkor keresnem kell valakit, aki megtalálja őt, mert én képtelen vagyok rá, nincs hozzá képességem és kvalitásom sem, kapcsolataim meg végképp. Ettől még persze lelkiismeretem az akad és ezért is vagyok segítőkész, e miatt hoztam a csokit is, mert segíteni szeretnék, hogy jobban legyen és hogy talán valami módon tovább bírja. A kérdésére ezért nem is válaszolok. Nem az a célom, hogy elnyújtsam a szenvedéseit, sokkal inkább az, hogy segítsek neki, hogy jobban viselje ezt az egész kínzatást, ami itt folyik. Nem fogom ezt sosem megérteni, nem tudom, hogy mi az indok rá, hogy ezt teszik velük, hiszen az egyértelmű, hogy így hadsereget nem lehet toborozni, az képtelenség. Nem fognak elérni semmiféle távlati célt... legalábbis effélét, maximum, hogy lesznek olyanok, akik gyűlölik a rendszert és szembe akarnak szállni majd vele. Persze ott vannak a kísérletek is, amikről én se sokat tudok, és ki tudja, hogy pontosan mit is akarnak belőlük kihozni. Hallottam már olyan pletykákat, hogy az itteniekből próbálják kiválasztani azt az anyagot, amitől képesek akár másnak is képességet adni, de vajon ennek mi lehet a kimenetele? Nem is akarok belegondolni. Inkább odaadom neki a csokit, hátha ezzel is segíthetek valamennyit, vagy legalább erőt adhatok neki, hogy utána mégis csak tovább bírja.
- Soha sem tudhatja, hogy meddig tart és hogy mit hoz a holnap. - bátorító mosolyt vetek rá. Tudom, hogy ez most nem ér sokat, hogy nem fogja nekem elhinni, akár még jobb is lehet idővel a helyzet, de tényleg nem tudhatja, hogy mi jön még. Lehet, hogy valamikor ez az egész megszűnik, valami felsőbb utasításra, vagy tudom is én. Egyszerűen elengedik és akkor kelleni fog az ereje, hogy eltűnjön innen, netán... lehet, hogy vannak olyanok, mint ők, akik keresik a társaikat, akik itt rekedtek, ők is jöhetnek, betörhetnek ide és akkor is szüksége lesz az erejére, hogy el tudjon szökni. Olyan sokféle lehetőség van, nem zárhatja ki teljesen az összeset, igenis számolnia kell vele, hogy lehetnek még jobb napok, akkor pedig ki kell tartani amíg csak képes rá, hogy megérje őket. Inkább megpróbálom őt szóval tartani, hogy addig se arra figyeljen, hogy mit csinálok, hiszen jó eséllyel csípni fog több helyen is, ahogyan legalább kitisztítom azokat a sebeket, amik még nem teljesen forrtak be és olyan is van, amit jó eséllyel fel kell nyitnom, hogy normálisan el lehessen látni és ne fertőződjön el később. Ezért csak hümmögve válaszolok a szavaira.
- Sajnálom, rettenetes lehet idebent, de... túl kell élnie, és hátha jönnek majd jobb idők. Ez most fájni fog. - a hátánál pepecselek épp, de azért szólok előre, mielőtt még óvatosan széthúznám a bőrt, hogy újra felnyíljon a seb, ami cseppet sem fest jól. Muszáj megtennem, mert már így is van benne genny, amit el kell onnan távolítani, ki kell mosni az egészet rendesen, mert láthatóan nem kezelték le normálisan. - És mi... tudja... mire képes? - a fájdalomra figyel, legalábbis nagyon remélem, és nem pedig arra, hogy enyhén megremeg a hangom, amikor felteszem neki a kérdést. Nem akartam ezzel kezdeni, de muszáj tudnom. Talán egyszer találok olyat, aki segíthet megtalálni a húgomat, akkor pedig vége ennek az egész rémálomnak. Nem kell megkínzott rabokat kezelnem, hogy életben tartsam őket, hanem elmehetek innen és megkereshetem végre, hogy biztonságban legyen, mert azt tökéletesen érzem, hogy most nincs és ki más védené meg őt, ha nem a nővére?

Sejtem én, hogy valami rosszat, vagy rosszabbat vár nálam ezért nem olyan nagy csoda, hogy meglepődik, amikor megérkezem. Végül is várható volt a dolog, az a jó, hogy legalább nem negatívan kezeli le a helyzetet és nem látom rajta azt, hogy ártani akarna nekem. Azzal végül is nem sokra menne, innen nehéz kijutni és ha már kicsit is ismeri a rendszert, akkor tudja, hogy biztosan nem csak érne semmit sem velem. Inkább hagynák, hogy végezzen velem, mint hogy elengedjék. Ez a munka nem egy életbiztosítás egyikünk számára sem, minden itteni dolgozó tisztában van vele, de mind más miatt vannak itt ettől függetlenül. Bőven akadnak, akiket a kutatás utáni vágy hajt, én csak meg akarom találni a húgomat, amit a segítség köntösébe bújtatok. Nem vagyok kutató, csak egy orvos és ha már itt vagyok, akkor legalább segítek, amennyit legalábbis tudok. Jelenleg csak a fájdalmait enyhíthetem legalább valamelyest, ennél többre sajnos nem futja.
- Hogy jobban legyen egy ideig. - nem fogom áltatni, nem is lenne értelme. Ő is tudja, én is tudom, hogy miről szól ez az egész. Rossz napja lesz továbbra is. Fogják még bántani, fognak még ártani neki bőven, ha nem is ma, hát holnap. Nem értem igazából, hogy mire jó az egész. A kísérletek... ettől kinek lesz jobb? Ők is érző lények, itt csak kínozzák őket, ezzel nem érnek el semmit. Nem lesz belőlük magánhadsereg. Akik itt vannak gyűlölni fogják az embereket és ez csak veszélyes lehet ránk nézve. Ha egyszer kijutnak, ha ez a létesítmény megsérül, akkor... nem fognak válogatni, hogy ki ártott nekik és ki nem. Csak azt fogják nézni, hogy az emberek rosszak. A húgom is ilyen, ő is más, de kedves és ugyanolyan ember, mint mindenki, akkor hát miért kell ezt az egészet művelni velük, talán vele is?
- Akkor minél több helyen, segítek. - rossz bőrben van, az látszik rajta. Enni is csak épp annyira kapnak, ami segít az alapvető életben maradáshoz, nem többet. Vitaminok, rendes étel, napsütés, ilyesmi elkerüli az ittenieket és talán butaság, de mégis előkerül a köpenyem zsebéből egy szelet csoki és először azt csúsztatom a kezébe. - Nem gyógyszer, de ez is segít. - kedves mosollyal pillantok rá, aztán kezdem el kinyitni a táskát. A másik oldalamon, amikor már leültem mellé, ha helyet foglalt a ágyon. Nincs benne semmi veszélyes, maximum az injekciós tűk, de szike és hasonló nincs. - Először átmosom a csúnyább sebeket, aztán amit lehet bekötözöm, hogy gyorsabban gyógyuljon, addig... elmondja hogy hogyan került ide? - érdekel a képessége, de nem arra kérdezek rá elsőként. Csak úgy teszek, mint egy orvos, aki beszélteti a beteget, hogy a beszéddel foglalkozzon elsősorban és ne a kezeléssel járó esetleges fájdalommal. Szimpla rutineljárásnak is tűnhet, de persze a kérdéseim mögött más is van, kell nekem valaki, aki segít... és eddig még nem találtam ilyet.

Rémesek a napok, újra és újra vissza kell jönnöm, pedig szívem szerint már régen nem tenném. A nap nem jut le ide, az egész bázis a föld alatt van nagyrészt, csak egy-egy pontja emelkedik a föld fölé, de oda a kivételesek jutnak csak el, az én irodám, a laborom pedig még véletlenül sem ilyen helyen van, a rabok pedig akiket látogatok naná, hogy nem. Most is ez az újabb feladat, egy kezelés, mert az előttem lévők épp csak befirkáltak valamit a kartonjára és szinte biztos vagyok benne, hogy nem kapta meg a rendes ellátást. Délelőtt Peterson volt ügyeletben és őt ez az egész teljesen hidegen hagyja. Nem értem, mégis hogyan lehet valaki ennyire lelketlen, hogyan képes rá, hogy ne foglalkozzon az itteniekkel. Lehet, hogy mások, de ők is emberek, vannak érzéseik, nem valamiféle kísérleti patkányok, nem állatok, és mégis a legtöbben úgy kezelik őket. Még sem tehetek semmit, csak próbálom néha helyrehozni a károkat, mint most is.
Vele már találkoztam, szegény kifejezetten durva dolgoknak van kitéve, nem is tudom hogyan bírja. Ha a húgom is itt van, vagy egy ehhez hasonló helyen... nem is tudom, hogyan bírja ki fizikailag, lelkileg a megpróbáltatásokat. Remélem, hogy nem erről van szó, hogy csak nem ér rá hívni, mert én nem is tudom, hogy mit tennék, ha kiderülne. Addig viszont, amíg nem vagyok benne biztos, nem tehetek semmit,nem engedhetek ki innen senkit sem csak úgy, egyszerűen nem tehetem meg, mert akkor vége, nem tudom milyen úton induljak el. Itt hátha találok valakit, aki segíthet, de még nem jutottam hozzá ahhoz sem, hogy kinek mi a képessége, ahhoz beljebb kell jutnom, feljebb, hogy több jogom legyen.
Gyors léptekkel szelem át a folyosót. A kezemben orvosi táska az alapfelszereléssel, kötszerek és a többi. Tudom, hogy most sem lesz rajta túl sok ruha, ezt a tényt próbálom figyelmen kívül hagyni. Orvos vagyok, számunkra mindenki csupán egy beteg, nem a külsejükkel kell foglalkozni, főleg amikor olyan sok sérülésük van, mint amennyivel Kieran rendelkezik. A labda ütemes pattogása abbamarad, amikor kinyitom az ajtót. Az őr ott marad kint, én pedig behúzom magam mögött, nemet intve a fejemmel, nem várom, hogy bent legyen velem. Nem fogom ezeket az embereket veszélyforrásként kezelni, ők is csak emberek, félnek, még ha nem is mindegyikükön látszik és őt nem érzem veszélyesnek, nem hiszem, hogy rajtam keresztül próbálna kijutni. Azzal azt hiszem amúgy is tisztában van, hogy nem vagyok jelentős személy, nem engednék ki, ha engem kapna el, akkor sem, ha a megölésemmel fenyegetőzne.
- Jó napot Kieran, a sebeit jöttem rendesen lekezelni. - bársonyos hangon szólalok meg, mintha csak egy átlagos kórházi nap lenne, hiába tudom, hogy nem erről van szó. A táskát egyelőre a földre teszem csak le, de nem lépek közelebb, amíg nem néz fel és nem irányítja rám a tekintetét. - Kérem mondja el, hogy pontosan hol fáj, hol vannak sérülések és hogy mi történt legutóbb, hogy tudjam mitől lesz jobb... elviselhetőbb. - talán érezheti a hangomból, hogy tényleg segíteni szeretnék. Igen lehet hogy úgy áll hozzá, mint a legtöbben, hogy nem tudok, hiszen újabb sérüléseket kap majd így is úgyis, akármit is teszek, de ettől még segíteni akarok, akkor legalább tovább bírja és... nem is tudom, de ez a dolgom, legalább megkönnyítem.