Elhagyott gyártelepek

- Tudok vigyázni magamra! – nevetek fentről, könnyedén véve a dolgokat. Azért cuki ez az aggódás, néha az idegenektől még jobban esik akkor is, hogyha csak üres frázis és nem komoly. Percek alatt leérek, szakavatott mozdulatokkal közlekedem odafent, látszik, hogy nem először csináltam.
Elhatározom, hogy felcitálom magammal, hogyha leérés után úgy jön ki a szó, de amint megfordul megfagy ereimben a vér. A Hold fénye is elég ahhoz, hogy megismerjem, sose tudnám elfeledni az arcát. Mozdulnék, szólnék, de hirtelen karjai között találom magam. Az érzés olyan természetes, olyan megszokott, de mégis idegen. Hirtelen nem is tudok moccanni, csak állok, mint egy sóbálvány, s kell pár szívdobbanás, amíg karjaimat megemelem, hogy magamhoz szorítsam Liamet.
- Hogy kerülsz erre a bűzös helyre, kis hülye? – nevetek bele az ölelésbe. Merő szeretetből nevezem úgy, ahogy, megszokhatta már. Nem azt a három évet akarom az orra alá dörgölni, amennyivel idősebb vagyok, egyszerűen csak adja magát ez a becézés. A múltunkat figyelembe véve és azt, hogy néha nem túl szép szavakkal igyekeztem őt magához téríteni, ez már kifejezetten berögzült.
Mostanában nem vagyok az a nő, akinek Liam megismert, de így az ölelésében egész visszafiatalodom. Kap egy puszit az arcára, mielőtt kibontakoznék az ölelésből, s összevont szemöldökkel az arcának fürkészésébe nem kezdenék.
- Csak nem sántikálsz valami rosszban? Ez a gyártelep nem épp makulátlan híréről híres..
Szép szóismétlés, de érdekli a csudát. Egyszerűen nem venné be a gyomrom, hogyha a legjobb barátom rossz útra lépett volna, tehát muszáj rákérdezzem. S míg a válaszát várom, próbálom helyretenni magamban az elmúlt éveket, melyek a találkozás erejével csőstül szakadnak le rám.

Azt nem mondanám, hogy a világ legizgalmasabb dolga hosszú órákat ülni egy vas tetőszerkezeten, de én valami beteges módon élvezem ezt. Igaz, hogy a fenekemet körülbelül csíkosra nyomta a vas, de annyira elmerültem a lassan felpislákoló csillagok bámulásában, hogy fel se tűnt. Ahogyan az sem, hogy valaki motoszkál a telepen.
Sokszor vannak errefelé zajok. A patkányok vagy a hajléktalanok nem kevésszer visszajárnak, így már eljutottam odáig, hogy ne érdekeljen. Néha, amikor olyanom van, hogy egyedül szeretnék lenni, akkor füstszagot manipulálok a közelmerészkedő orrába, s lám, valahogy ez mindig bejön. Az égő ház büdös szaga elriasztja az embereket, főképpen azért, mert sose lehet tudni, hogy mikor robban rájuk a gyártelep.
Most is van itt valaki, de nem zavarom el. Nem áll szándékomban, mert nem érdekel a jelenléte. Ám mégis, úgy tűnik, hogy őt izgatja az enyém, mert pár pillanattal azután, hogy meglátom magam alatt, már szól is hozzám.
- Minden a legnagyobb rendben. És odalent? – hajolok le úgy, hogy előre támasztott karjaim között leláthassak rá, s ha felnéz, így ő is láthatja sziluettemet. Mivel sötét van, így valószínűleg az arcomat nem tudná kivenni, ahogyan én is csak halványan vélem felfedezni az ő vonásait. De a hangja.. Egyszerűen muszáj lemásznom, hogy megbizonyosodjam valamiről.
- El ne mozduljon onnan, máris jövök! – kérem meglehetősen udvariasan, még magázódom is, pedig nem szokásom. A munkám során rászoktam arra, hogy a tegeződés ismeretlenek között a fellengzősség egy formája, melyet én nagyon gyakran alkalmazok. De most nem dolgozom, így képes vagyok normális emberi lényként viselkedni. Nincs is rossz napom, nem kell hát a bakancsomat törölnöm másokba.
Pár percre van csak szükségem ahhoz, hogy végigóvakodjak a tetőszerkezeten addig, amíg egy olyan lyukat nem találok, ami hevenyészett, jobb napokat élt kovácsoltvas tűzlépcsőhöz nem vezet. Azon mászom le, hogy aztán nem sokkal később az előző úriember háta mögött álljak meg, a folyosónak a mögötte levő feléről érkezvén. Nadrágom zsebébe süllyesztem a kezeimet, hanyag tartásban állok előtte, mert most nem érdekel, hogy miképpen nézek ki. Azzal sem foglalkozom, hogy hosszú, barna tincseimet normális állapotban rázzam hátra, még fülem mögé se tűröm őket. Hagyom, hadd álljanak, ahogyan akarnak.
- Hadd legyek kíváncsi, ha már így megszemlélhette a hátsómat a magasban. – kezdek bele kedélyesen, játékos hangon. Remélem, hogy felém fog fordulni, elvégre az arca érdekel, na meg udvariatlanság is a hátát mutatnia nekem attól a pillanattól fogva, hogy szóltam hozzá. - Mi szél hozta a gyártelepre ilyenkor? Csak nem valami.. ellenőr?

Az élet nem olyan, amilyennek hinni szeretnénk. Mindig ad valami csavart, olyat, amilyet nem várunk és amilyentől rendszerint megzuhanunk. Jönnek a könnyek, a keserűség, a dühöngés, az őrület. De hol maradnak a nevetések, a hamis ígéretek fölötti élvezet? Sehol. Az élet szívás. Legalábbis így gondolják sokan. Én nem tartozom közéjük, azt hiszem.
Fogalmam sincs róla, hogy mit eszem ezen a gyártelepen. Poros, mocskos, patkányok is vannak és sok helyen még életveszélyes is. Biztos vagyok benne, hogyha nem lenne az a képességem, ami, akkor az áporodott pisiszagot is érezném, mely az egykoron itt tanyázó hajléktalanok után maradt soha ki nem szellőző emlékként. Ám nem érzem, így nem érdekel.
Néha kijövök ide, ledobom a bőrdzsekimet a földre, majd elheveredek rajta. Tekintetemmel a félig beomlott, üvegjetört plafont szemlélem, illetve azon keresztül a szikrázó napsütést. Szeretem látni, ahogyan megbicsaklik a fény a prizmaként funkcionáló, még a vasszerkezetben maradt üvegcserepeken, s még az sem zavar, hogy néha el-elvakít ez a fény. Iszom magamba a szivárványt és úgy érzem magamat, mint Óz Dorothyja a sárga köves úton. Telve vagyok reménnyel, elengedem minden érzésemet és csak lebegek a jóleső semmiben. Aztán persze amikor rám esteledik – ahogyan történik most is – akkor rendszerint hazamegyek. Rendelek egy pizzát vagy kínait és bezombulok a televízió elé. Persze kivételt képez ez alól minden olyan nap, amikor pimaszkodni támad kedvem, ittasan vezetni, az étteremvezetőkkel szórakozni, idegesíteni őket, hogy aztán ingyen egyek náluk. Jó élet az ételkritikusoké, mindig tudtam, hogy szakmát választani tudni kell. Szeretem. De hiába szeretek sok mindent, nem tehetem az összes napon ugyanazt.
Felkelek a földről, macskaként kinyújtóztatom elgémberedett tagjaimat. Felkapom a dzsekimet, leporolom, majd magamra kanyarítom a viselt lezser, fehér ingem fölé. Bakancsba tűrt szárú, szakadt fekete nadrágba bújtatott lábakon indulok neki a sötétben fürdő telepnek, hogy egy pontján kimásszak a tetejének még ép pontjára. Padnak használva az egyik vas tetőszerkezetet  letelepszem, lábamat belógatom az üvegtelen tetőlyukon, s mint egy infantilis ötéves úgy lobogtatom bakancsaimat, mintha jobb dolgom sem volna. A hold fényében fürdök egy emelet magas tetőnyílás fölött ülve, s semmi félelemérzet nem munkál bennem. Ismerem ezt a helyet, mint a tenyeremet, tisztában vagyok vele, hogy hol bír el a legkönnyebben a szerkezet. Félve nem lehet élni az életet. Így nem félek. Semmitől – legalábbis nem vallom be senkinek rettegésem létező tárgyait.

Csak megrántom a vállam. Semmi kedvem ezen vitatkozni, nyilvánvalóan másként látjuk a helyzetet. Szerintem néhány mutáns csodákra lehet képes, szerinte meg nem. Persze, azért ezek a jótétlelkű mutánsok bekavarhatnak, de szerintem meg lehet velük értetni, hogy mit akarunk. Ha ne, akkor pedig úgy kell magam köré mutánsokat gyűjteni, hogy ne kelljen attól tartanunk mikor támadnak meg minket a sajátjaink. Felfordul már a gondolattól is a gyomrom, hogy néhány mutáns az embereket védi. Miért pesztrálják a gyengéket az erősek? El kéne őket taposni!
- Nem kell feléjük kerekednünk, elég viszályt szítani köztük, és máris egymást pusztítják, míg mi átvesszük a hatalmat tőlük. – csak kell valaki aki embereket tud manipulálni, és máris itt van a küszöbön egy újabb háború. Az embereknek nem fő erényük a találékonyság és az előrelátás. Egymás ellen fordítjuk őket, halomra ölik majd egymást és mi leszünk a nevető harmadik. Erősebbek és jobbak vagyunk, nekünk kéne uralkodni felettük, nem pedig bujkálni, mert félünk attól, hogy mi lesz, ha látják mik vagyunk. Kitaszítanak és félnek tőlünk. De miért lenne szükségünk a szimpátiájukra? Éppen az tesz minket erőssé, hogy a túlélésért küzdünk. Mi vagyunk a kitaszítottak, akiket soha nem fognak megérteni, ez ad nekünk erőt, olyanok vagyunk, mint a zarándokok, csak mi soha nem találjuk meg a helyünket a világban. Nincsen helyünk benne, nekünk kell a helyünket kivívni! Ez a mi keresztünk, senki ne jöjjön nekem azzal, hogy az emberek majd idővel elfogadnak minket, mert nem fognak. Gyűlölni fognak és a kiirtásunkra törekednek majd. Miért nem látja ezt be senki?
A szavaira elmosolyodom. Elképesztően nagy a késztetés, hogy megöljem ,de…nem szabad. Ő a hírnök, neki ez a szerepe, hírt kell vinnie rólam abba az iskolába. Aztán a legközelebbi találkozásunknál, már ha lesz ilyen, megölöm őt és azt megígérem, hogy senki nem fog rá emlékezni. Megölök mindent és mindenkit, akire valaha nézet, akiről valaha is volt egy jó gondolata. Mert én ilyen vagyok, ha valaki nincs velem, akkor ellenem van, és ez egyet jelent a halálával.
-Mesélj nekik rólam! – kiáltok még utána. Semmi értelme nem volt életben hagyni őt, ha nem visz hírt rólam. Szerencsére sikerült megtartanom magamnak azt a tényt, hogy nem csak egy képességem van. Pedig olyan szívesen megnéztem volna az arcát, ahogy próbál megégetni, de nem sikerül neki. Nem baj, majd látom más arcán ezt. Neki  szerencséje volt, az első mutáns, akivel Violet után találkoztam, és épp ez okból tettem meg őt a hírnöknek. A többieknek már nem lesz ilyen szerencséje!

// Köszönöm a játékot! //

-Nem kell ahhoz olyan sok mutáns, hogy felborítsuk a világ egyensúlyát. – mondom neki egy gyors mosollyal megtoldva a mondatot. Abban igaza van, hogy egyedül egyetlen mutáns sem győzhet az emberiség ellen, de elég lenne már pusztán 5 mutáns, hogy a világot lángokba borítsuk, de ezzel elpusztítanánk azt, amit uralni szeretnénk, én pedig nem fogok semmit sem újjáépíteni, nem vagyok híve az újrakezdésnek, mert bármit is csinálunk, a végén úgyis minden elromlik. Éppen ezért nekünk mutánsoknak kéne az emberek felett állni, bujkálásra kényszeríteni őket. Össze kell fognunk , de ahogy Violet is mondta nekem, vannak olyanok, akik nem hisznek ebben, akik inkább a békés együttélésre szavaznak. Nem értem, hogy miért nem veszik észre a nyilvánvalót: az erősebbek mindig a gyengébbek felé kerekednek, mi sem fogjuk ezt másképpen tenni, az emberek pedig ezt próbálják majd megelőzni.
- Dehogynem számít, csak mi számítunk. Jobbak vagyunk, mint ők, többek, nem kéne bujkálnunk, nekik kéne tőlünk félni, nem nekünk tőlük! – kicsit azért utánanéztem a dolgoknak, rákerestem a világhálón, újságokban a megmagyarázhatatlan dolgokra, és sok mindent találtam, sok hülyeséget és összeesküvés elméletet, de voltak az igazsághoz elég közeljáró vélemények is. Van, aki felemelt egy autót, hogy kihúzzon alóla egy idős nőt, van, akit repülni láttak, más pedig villámgyorsan tud futni, esetleg teleportál. Feljegyeztem néhány nevet és helyet, hogy utánanézek ezeknek a dolgoknak, mert egy teleportáló mutánsnak azért nagy hasznát tudnám venni. Leginkább azonban valami telepata féleségre lenne szükségem, mert állítólag vannak olyanok, akik képesek az elménkben olvasni és játszadozni kedvük szerint. Akárcsak én, de ők nem fájdalmat okoznak, hanem átvernek minket illúziókkal. Találnom kell valakit majd, aki képes ezeket blokkolni, mert az én elmémmel aztán senki nem játszadozhat.
Csendben nézem, ahogy felkiált és a lábát fogja, aminek semmi baja. Hallom a szavait,a kérlelését, ami inkább utasításnak hangzik, és komolyan elgondolkodok azon, hogy esetleg itt és most megölöm. Aztán elvettem az ötletet magamban, mikor meglátom a körülötte burjánzó tüzet. Kezd érdekes lenni a dolog! – Tudod, az a nagy baj, hogy nem tudhatom ellenségnek vagy barátnak tekintselek. – mondom neki mosolyogva, és megszüntetem az elméjét kínzó fájdalom illúzióját. – Azonban nem akarlak megölni, inkább választási lehetőséget adok neked. – vagy segít, vagy meghal, de legalább választhat, nem kényszerítem őt semmire. Bár…talán meg se kéne ölnöm, inkább csak futárnak használva visszaküldeni abba a mutáns állatkertbe, hogy szóljon az ottani fejeseknek : valami elkezdődött és végre vége a bujkálásnak.

Örülök, hogy nem kezd el faggatni arról, hogy miért bonyolult, hogy milyen a lány, mert valószínűleg megmondanám neki, hogy törődjön a saját dolgával. Mégis mi köze lenne hozzá? Semmi, biztos neki is vannak bonyolult kapcsolatai, gondolom ezért is gondolkodik ebben úgy, mint én. Semmi köze hozzá. Sokan szeretik beleütni az orrukat mások dolgába, és meglepődnek, ha ezért megölöm őket. Mégis miért akarnak helyettem megtenni mindent, miért úgy beszélnek az én bajaimról, mintha az övék lenne? Néha komolyan el kell gondolkodnom azon, hogy nem egy másik bolygóról jöttem-e. Én mutáns vagyok, ennek a bolygónak az uralkodó fajába tartozom, de emellett sajnos ember is vagyok, nem? Mégis merőben eltérek tőlük. Erősebb, okosabb és ravaszabb vagyok náluk, a képességeimet leszámítva is. Az emberi hülyeség pedig messze földön híres, örülök, hogy nekem nem jutott ki ebből. Lisa viszont kap egy piros pontot, amiért nem tesz fel semmilyen kérdést nekem Violetről, becsülje meg, nem sokaknak osztogatom ezt.
-Természetfelettiek vagyunk Lisa. Én magamban hiszek, és te? – mióta megtudtam, hogy ez az egész mutáns dolog a genetikán alapul…elégé megváltoztak a nézeteim. Van bennünk egy gén, amitől többek vagyunk, éppen ezért mi vagyunk a természetfelettiek, mi vagyunk a varázslat, mi vagyunk minden, amik az átlag emberek nem lehetnek. A legrosszabb rémálmuk vagyunk, mert el fog jönni az a nap, mikor azzal a tudattal fekszenek le aludni, hogy bármelyik másodpercben megölhetjük őket. Minket nem kötnek szabályok, a fizika szabályai,  mi repülhetünk, gondolatokkal ölhetünk, míg őket gúzsba köti minden egyes kis apróság.  Szégyen, hogy még mindig rejtőznek a mutánsok, már rég fel kellett volna lépniük, és ha rajtam múlik, akkor fel is fognak.
- Bujkálni mindenki utál. De mikor azért kell, mert többek vagyunk, mert jobbak vagyunk, akkor ez az élet már elfogadhatatlan. – azt hiszem sikerült megfognom ezzel a dologgal. Nem is baj, végre valaki, aki hasonlóképpen látja a dolgokat, mint én, elég nagy csalódást lett volna, ha egy emberpárti mutánsba botlok először, így legalább a siker édes ízével a számban állhatok majd tovább.
- Csak ráhibáztam. – mondom neki mosolyogva. Végre sikerült elérni azt, hogy nyílt lapokkal játszunk, és ne tagadja a dolgokat olyan hevesen. A birtokon még soha nem jártam, csak kívülről láttam, de már az is éppen elég volt. Egy kész mutáns állatkert van ott, van aki repül, más jégé fagyasztja a vizet, vagy éppen állattá alakul.
Mosolyra húzom a számat, inkább megmutatom a képességemet, minthogy elmondjam, sokkal mókásabb lesz így. Nem akarom, hogy túl sokat szenvedjen, így inkább maradok mondjuk egy egyszerű…törésnél, igen, az tökéletesen megfelel a célra. Elég csak arra gondolnom, hogy eltöri a lábát, és már látom is, hogy a lábához kap, nem értve miért érzi úgy, hogy éppen most törik ketté a csont, mikor láthatólag semmi baja a lábának.

A külső megfog a belső pedig megtart. Ezt mondják és van is igazság alapja. Első látásra nem ismered meg a másikat, a kisugárzása, a mosolya az ami megfog, aztán ahogy egyre jobban megismered eldől, hogy vele maradsz-e. Nálam ez még sem így működött, én nem ismertem Violetet, mégis beleszerettem pár másodperc alatt. Örülök, hogy végülis nevet rajta, mert nem sértésnek szántam én, csak a magam módján mondtam, hogy egyáltalán nem illünk össze. A meglátásán viszont jót mosolygok, mert fején találta a szöget, bár talán nem is volt olyan nehéz.
-Így is van, de…ez egy bonyolult helyzet. – az enyhe kifejezés. Nem mindenki mondhatja el magáról, hogy megölte a szerelme szüleit, én pedig pontosan ezt tettem. A szerelem jó dolog, de rohadtul tud fájni, én pedig nem tudom, hogy mit érezzek ezzel az egész helyzettel kapcsolatban. Csak azért zavar, hogy a szüleit megöltem, mert ezzel fájdalmat okoztam neki,de…ekkor még nem találkoztam vele. Amúgy meg hidegen hagy a szülei halála. Violetet a vesztesség életerős nővé tette, és ez részben az én érdemem. Elég drasztikus megoldás, de akkor is így van. Már a kezdetektől fogva ki volt kövezve az utunk egymás felé, és a szülei megölése volt az utolsó lépés. Én elszakadtam az életemtől, neki is elkellett az övétől. Nyilvánvaló, hogy ez így nem teljesen helyes, de könnyebb így látni a dolgokat, mintha azzal traktálnám magam egyfolytában, hogy milyen szörnyű ember is vagyok.
A kérdésére csak elmosolyodok. Előbb-utóbb csak hibázik, elszólja magát, vagy csak simán megpróbál majd megpörkölni. A célozgatások pedig pont azt a célt szolgálják, hogy elege legyen belőlem. Nem sajnálom őt, ha kell, akkor szemrebbenés nélkül megölöm, de…talán megtudom őt győzni arról, hogy a segítségemre legyen, mikor szükségem lesz rá. Valamikor találkozni fogok egy olyan mutánssal, aki nálam sokkal erősebb, és akkor szükségem van mások segítségére, hogy megölhessem ezt az egyént. Emellett pedig nem baj az, ha hozzám hasonló szövetségeseim vannak, de…túlzottan előreszaladtam. Még közel sem biztos, hogy életben fogom hagyni. Ez csakis a kedvemen és az ő döntésén fog múlni. Ő az első mutáns, aki a kezem ügyébe került, nem kell, hogy meg is öljem őt azonnal. Felmérhetem legalább, hogy mennyire elővigyázatosak a fajtársaim, mennyire kell a végletekig elmennem, hogy felfedjék magukat előttem.
-Tudod vannak, akik képesek megmagyarázhatatlan dolgokra, akik egy nagyszerű ajándék birtokosai, amit nem tudnak megosztani másokkal. – mondom neki miközben kicsit arrébb sétálok és a következő szavaimon gondolkodok. Nem kéne azt mondanom, hogy azért kellenek, hogy mutánsokat ölhessek, de nem is akarok hazudni. – A változásban! Szerinted mit fognak tenni az emberek mikor rájönnek arra, hogy félistenek járkálnak köztük? Nem ülhetünk ölbe tett kézzel, várva, hogy megértsenek minket. Meg kell előznünk őket, kilépni a reflekorfénybe és úszni a dicsőségben! – remélem ez megteszi neki. Nem éppen a teljes igazság, de van benne azért valami belőle. Ha rá nem is, talán a hazafias mutáns lelkére hatni lehet. Ha arra se, akkor…kitudja, talán megölöm, talán hagyom futni, hogy szólhasson a többieknek. Majd eldöntöm.
- Biztos különleges iskolába jársz, ha te döntesz a maradásról. Különleges iskola különleges embereknek egy szép nagy birtokkal, nem igaz? – mosolygok rá miközben rágyújtok egy cigire. Egyszer követtem Violetet és elégé meglepődtem az iskolán, ahova jár. Mint valami állatkert, csak itt mutánsok vannak, egy igazi aranybánya.

A gyilkosok nem szoktak kérkedni azzal, hogy mit is tesznek, de engem csak a nagyon tudatlanok hívnak gyilkosnak. Én művész vagyok, egy teljesen más, új szempontból vizsgálom a világot. Nem képeket festek, nem embereket formázok meg márványból. Én bemutatom, hogy milyen a mulandóság, hogy mindenkinek a hátán futkosson a szőr, mikor ránéz egy hullára és eszébe jusson az, hogy valahol egy ismeretlen művész újraértelmezi a halált. Megszeretném mutatni, hogy én kijelölve lettem arra, hogy megszabadítsam a világot a selejttől és a mutánsoktól, ahogy Violet nevezte őket. A selejtes emberek nem érnek semmit ,a mutánsok pedig sértik a büszkeségem. Az pedig, hogy élvezem mindezt nem bűn.
-Ne vedd magadra, csak ismerek nálad szebb és különlegesebb lányt. – talán ez egy kicsit bunkó volt, de most a legkevésbé sem érdekel az, hogy elnyerjem a tetszését. Nem hazudok, csak az igazat mondom. Nekem ott van Violet, senki más nem létezik rajta kívül a számomra. Ő az egyetlen mutáns, akit életben fogok hagyni, ennyire szeretem őt. Lisa pedig…olyan nem illik  hozzám sehogy se, menjen vissza a sulijába és keressen magának egy pasit, aki illik hozzá. Olyat, mint én biztos nem fog találni, de legalább megpróbálhatja. Én különleges vagyok, ezt már az első perctől tudom. Mindig is jobb és erősebb voltam a többségnél, az pedig, hogy mutáns vagyok csak még jobban megerősít ebben. Vannak még olyanok , mint én, de akkor mi van? Egyikük sem olyan erős, mint én, mert akkor már megkerestek volna, hogy végezzenek velem. Így viszont én megyek el értük és szabadítom meg a világot a ”hasonmásaimtól”.
- Az emberek arcára van írva, hogy mit szeretnének, ezt volt időm eleget látni. – na igen, hányszor látom az arcukon a vágyakozást, hogy véget vessek a szánalmas életüknek, hányszor látom megcsillanni a dühöt a szemükben, amiért halálra kínzom őket. Megtanultam az emberek arcáról olvasni, de Lisa arcáról nem tudok. Talán mert szívott, talán mert nem is lehet. Abból jövök rá erre, hogy elégette azt a papír fecnit. Ilyen véletlen nincs, neki is mutánsnak kell lennie. Ez pedig egy dolgot jelenthet csak. Nem akartam megölni őt, de úgy állunk egyelőre, hogy meg kell tennem, hacsak nem tud majd ajánlani valamit a szánalmas életéért cserébe. Ez nem személyes dolog, csak nem érzem magam és Violetet biztonságban, ha közben egy rakás mutáns szaladgál az utcákon arra várva, hogy legyőzhessenek engem. Szegények, ha tudnák, hogy ellenem csak veszteni lehet…Elmosolyodok, mikor elém rak egy dobozt, de el kell ismerni okosan csinálta. Előveszem az öngyújtóm a zsebemből és lángra lobbantom a papírdobozt. – Szerintem ment volna ez magadtól is! – mosolygok rá miközben kicsit arrébb lépek, hogy láthassam a kilátást. Egyszer talán fel kéne ide lógatnom valakit, attól biztos halálra rémülne. Mindig is furdalt a kíváncsiság, hogy lehet-e halálra rémülni. Majd kiderítem, de Lisával nem így akarok végezni, ha harcra kerülne a sor. Ő lenne az első mutáns, akit megölhetek, így ezt különlegesre tervezem. Vagy el is engedhetném őt, hogy figyelmeztesse a többit, legalább izgalmasabb lenne a vadászat.
- A munkám? Különleges embereket keresek, akik…segíthetnének nekem. Amolyan kereső vagyok. Te meg gondolom suliba jársz még, de nem sokáig igaz? – szép lassan rátérhetünk a különleges emberke, hogy aztán mikor rájöjjön mi is van itt, elkaphassam őt, és dönthessek az életéről, úgyis olyan rég tettem már ilyet.

Egész helyes lány, bár nem igazán az estem. Nekem egyetlen esetem volt, van és lesz. Eddig kicsapongó életet éltem, de Lisa balszerencséjére ez most megváltozott. Visszafogom magam, és nincs is kedvem úgy falni a nőket, mint régen, mert elköteleztem magam, még ha ezt a választott lány nem is tudja. De idővel is megfogja tudni. Az viszont megmosolyogtató dolog, hogy vannak rajtam kívül is olyanok akik tesznek a szabályokra. Nyilván Lisa is jár valamiféle suliba, ahol aligha néznék jó szemmel, hogy füvezik.
- Jól hangzik bizony, de most be kell érned ennyivel. - mondom neki gonosz mosollyal. Semmi kedvem arról beszélni, hogy miben lehetek a segítségére. Majd, ha segíteni kell, akkor meglátja. Legjobb abban vagyok, hogy megszabadítsam őt a fejétől, de nem hinném, hogy erre vágyna, még beszívva se. Félreértés ne essék, nem akarok őt megölni. Nem vagyunk egy súlycsoportba, plusz még kicsit élni kell ahhoz, hogy megtudja mi is az az élet. Nem szoktam tiniket ölni, csak ha nagyon felidegesítenek, de ő inkább mulatságos, mint idegesíőt.
- Túlságosan is jól nézek ki ahhoz, tudom. - mondom neki mosolyogva. Nem tudom, hogy örüljek-e annak, hogy ezt viccnek fogta fel, vagy legyek inkább dühös miatta. Valószínű, úgy érzi már rég nekiestem volna, ha igaz amit mondok. Nem tűnik valami jó kislánynyak, de szerintem azért elégé megdöbbenne, ha elmesélném neki az életművem. Nem vagyok pszichopata, nem szoktam számolni hány embert ölök meg, de szerintem járok olyan 100 körül, ha belevesszük a börtönt is. Na igen, ott aztán annyit ölhettem amennyit akartam, és úgy ahogy akartam. Valakit pusztakézzel, valakit a képességem révén,  mást agyonvertem egy fémcsővel, vagy egy tégla segítségével választottam el a fejét a gerincétől. Lisát inkább a képességemmel ölném meg, ha választanom kéne, nem akarom most bepiszkítani a kezemet a vérével. Mármint, szívesen rajzolgatnék a falra vérrel, de most nem vagyok valami gyilkos kedvemben. Ez elégé hangulatfüggő dolog. A gyilkosságot élvezni kell, nem kényszerből tenni, ezért is ölök, akkor mikor az ösztönöm azt súgja. Akkor tudom, hogy van kedvem.
- Kösz. - mondom neki mosolyogva. Érzem, hogy próbál csipkelődni, de nem zavar. Ha ezt egy pasi mondja, akkor lehet, hogy már nem lélegezne, de így ez most nem zavar. Még van is benne valami. Elég elterjedt név a William, de nem akarom megváltoztatni, mert szerintem illik rám.
- Nem, csak figyelmes voltam. - mondom neki és követem őt felfelé szemeimmel a lépcsőt nézve, nehogy orra bukjak. Egy kicsit megrázom a fejem, mert nem vagyok biztos abban, amit láttam. Lisa rálépett egy papírdarabra, ami aztán hamuvá éget. Ez valami béna bűvésztrükk akar lenni? Vagy....nem, az nem lehet. Csak én vagyok, aki képes lehet megmagyarázhatatlan dolgokra. Csak én vagyok különleges. Ez valami...trükk, vagy nem tudom, de semmiképpen nem lehet olyan, mint én.
Végül is sikerül elérnünk a tetőt és örömmel nyugtázom, hogy ez a hely még mindig olyan, mint amire én emlékszem. Ez az én kis birodalmam, ahol azt tehetek amit akarok. Mikor rám néz Lisa, csak mosolyogva bólintok egyet úgy, mint a filmekben szokás, ha valamit előre megmondanak. Azonban ez most nem érdekel annyira. Inkább az, hogy válaszokat kapjak arra, amit nem rég láttam. Tudnom kell, hogy mi volt ez az egész, és ha békés módszerekkel nem megy, akkor kénytelen leszek kiverni belőle azt, amit tud. Végül úgy döntök, hogy inkább kérdezünk rá lazán, hátha elszólja magát a fű miatt. Észreveszem, ahogy azt a dobozt bámulja, oda is szólok neki. - Jobb lenne ha égne mi? Lemerem fogadni, hogy szeretsz gyújtogatni. - mondom neki mosolyogva zsebre duggot kézzel.

Szórakozottan nézem, ahogy felém lépdel. Annyiszor láttam hasonlót már. Mikor dühösen megindulnak felém, kezükben pisztoly, vagy serpenyő és azt hiszik megölhetnek. Lesújtanak rám, én pedig mosolyogva megvárom míg abbahagyja. Aztán eltöröm a nyakát. Ez viszont kicsit más. A lány kezében cigaretta van, azzal aztán megtámadhatna. Plusz nem is az a dühös arckifejezés ül az arcán, amit látni szoktam. Talán képzelődöm, de mintha mosolyogna, vagy próbálna legalábbis. Ismerem az embereket, ez nem düh. Amúgy sem lenne oka dühösnek lenni. Ez inkább az a fajta, mit mertél mondani arc. Talán azért mert kislánynak hívtam volna? 
Rámosolygok, nem válaszolok, nem akarok válaszolni. Mégis mit mondhatnék? Tényleg nem ő tehet arról, hogy kicsi. Mondhatnám, hogy a szülei a hibásak, de lehet, hogy ők is kicsik. Ez esetben a nagyszülei a hibásak. Ez egy ördögi kör, nekem pedig semmi kedvem nincs belemenni, ha már egy előzetes eszmefuttatást lezavartam magamban. Állom a tekintetét, jó érzéssel tölt el, hogy így figyel. Szeretem,ha az emberek engem figyelnek, ha felnéznek rám. Ő pedig szó szerint felnéz rám.
- Reméltem is. Meglepődnél, ha elmondanám mennyi mindenben tudok segíteni. - mondom neki játékos mosollyal. Nézem, ahogy agyon nyomja a csikket, és átfut az agyamon egy gondolat. Ezt a helyet az otthonomnak tekintem, miért hagyom, hogy szemeteljen? Gyorsan meg is találom a választ a kérdésemre. Az egész hely egy nagy halom szemét, és én is elég sok hullát szórtam itt szét. Az is szemétnek számít nem? Ha én szemetelhetek, akkor ő miért ne tehetné? Legyen most gyereknap.
- Régebben sokat jártam ide, hogy elrejtsem a műveimet. Máshol nem lettek volna biztonságban, de már itt sem találom őket. Annál a falnál volt egy hulla, az egyiknek ott kéne lennie, de nincs ott. - mutattok a szemközti falra. Nem akarom elijeszteni, vagy beavatni őt a munkásságomba, de hazudni sincs sok kedvem. Mondjuk meg az igazat, ha meg baj lesz belőle, akkor kibeszélem magamat belőle. Legalább megtudhatom mennyire is kemény csaj, vagy mennyire akar keménynek látszani. 
- Menjünk! A tetőkről nagyon jó kilátás nyílik a városra. - mondom neki mosolyogva és követem őt. Nem hiszem, hogy nekem kéne elől mennem, csak mert jártam már itt, nem olyan nehéz eljutni oda ahova akarsz, elég egyszerű hely ez. Lépcsőkön le-fel ez lenne a nagy varázslat. - Ebben egyetértünk. - mondom neki mosolyogva. A veszély jó, csakis jó lehet. Fejlődhetsz a segítségével, élhetsz, feldobhatod a napod. Jó kis adrenalinfröccs. Ránézek a kinyújtott kézre, majd meg is rázom. 
- Érdekes név. Én Will vagyok. - képzelődnék , vagy tényleg izzad a tenyerem? Furán forró a keze, de ahogy nézem nem lázas, vagy hasonló. Akkor meg mi a franc ez? A joint? Nem, nem hallottam még olyanról, hogy valakinek felszökik a testhője, csak mert szívott egy kicsit. Visszahúzom a kezem és letörlöm róla az izzadságom, majd követtem őt tovább, de nem tudom megállni, hogy ne kérdezzem meg tőle. - Kicsit....meleg a kezed. Jól érzed magad? - nem aggódva kérdezem, inkább kíváncsian. Ha tényleg a joint műve és itt összeesik nekem....felviszem annak a néhány csövesnek, ők majd megvárják míg felkel.

Mosolyogva nézem, ahogy felém közeledik és már kattog is az agyam: öljek, ne öljek? Már nagyon hiányzik az érzés, hogy valakinek segítek kilehelni a lelkét ismét, de az ilyen dolgokat nem szabad elsietni. Nem támadhatom meg azonnal, akkor oda a móka. Biztos jó kis cuccot szívhat, ha idehozta, hogy magában lehessen vele, átadja magát a bódulatnak. Így még talán könnyebb dolgom is lesz. Az emberek olyan felelőtlenek. Viszont ő minek gyújtogat szemétkupacokat? Ezt hozná ki belőle a drog? Szemétkupacok elégetését? Szegény, biztos rosszul esik neki, hogy ilyen nagy veszélyt jelent a hulladékoknak. Most már, hogy közelebb ért rendesen szemügyre tudom venni. Igazán szemrevaló lány, a kislány címet leveszem róla, nem egy 15 éves cafka, viszont azért szerintem van köztünk egy minimum 5-6 év. 
- Messzebbről kisebb voltál! - mondom neki mosolyogva, remélve, hogy a mosolyom nem az a gonosz, megértő mosoly, amivel az áldozataim búcsúztatom el. Könnyebben kijön az állat az emberből, ha valamit nagyon rég nem kapott meg. Én pedig már régóta nem ontottam vért és lassan beleőrülök. Visszajöttem ide, hátha kedvet kapok a szeretet hely miatt, de nem érzek ilyet. Sőt a lányt elnézve nem hasít belém az érzés, hogyan festene elvágott torokkal. Mi van velem mostanában? Akiket nem ölök meg, azok vajon különlegesek? Annyira, mint én biztos nem. Pedig ezt súgja az ösztön. Ne bántsd, mert ráfaragsz. Teszek rá, muszáj lesz most már cselekednem. Azonban miért ne játszhatnék el vele? Becserkészem őt és akkor már le se kell majd vadászni, mert végig csapdában volt. Mint egy pantomim zárom őt láthatatlan börtönbe. Tőlem csak egyféle képen lehet megszabadulni. Vagy ő, vagy én.
- Nem nézek ki segítőkésznek? - kérdezek vissza mosolyogva. Nem baj, ha kérdésre kérdéssel válaszolok, legalább ingerlem őt, ha ez idegesíti. Minél tüzesebb, annál jobban küzd, minél jobban küzd, annál jobban élvezem az egészet. Mozdulatlanul állok a füstfelhőben. Igazán pimasz és bátor, hogy ezt megmerte lépni. Kap egy kis bónusz időt, ne mondja később, hogy nem voltam nagylelkű. 
- Eltévedni? Nem, én azért jöttem ide, hogy felidézek néhány emléket. - mondom neki mosolyogva. Nem fogok hazudni. Átformálom az igazságot, hogy emészthető legyen. Ha megmondanám neki, hogy azért jöttem ide, hogy megtudjak valakit ölni, elfutna. Így viszont talán a kíváncsisága majd itt tartja, többet és többet akar, míg végül ez lesz a veszte. - Na és te mit keresel itt? Sok itt a veszélyes ember!

Már születésem óta Peeksillben élek. Egyszer volt egy kisebb kitérőm, de azt leszámítva minden percét az életemnek itt töltöttem. Utálom ezt a helyet, de valami mégis ideköt. Valami megmagyarázhatatlan, ami miatt nem tudok elmenni. Nagyobb városokban biztos kevésbé tűnne fel, hogy emberek eltűnnek, mintha csak a föld nyelte volna el őket, de az itteni rendőrség még ezt sem veszi észre. Pedig érkeznek a panaszok! Nem tudom miért aggodalmaskodik ennyit az a sok ember. Úgyis utálták a szomszédjaikat, mert rossz helyre parkoltak, vagy csak simán bunkók voltak. Peeksillnek van egy...bája. Igen, azt hiszem ez a megfelelő szó rá. Itt csendes, teljesen átlagos életet élnek, amiből hiányzik a szenvedés, én pedig elhozom ezt nekik nagylelkűen. A nagyobb városokban túl sok a fájdalom, ezért szinte fel sem tűnik az embereknek. Én gondoskodom itt róla, hogy senki ne szenvedjen ebben hiányt. Mindenki szeret szenvedni. Ki jobban, ki kevésbé, de mindenki akar. Szerelmi bánat, vagy imád depressziós lenni, tökmindegy. De ami a legzavaróbb az egészben, azokat a hülye szabályokat és terveket beakarják tartatni egymással az emberek, az elveiket egymásra kényszeríteni és betartásra kötelezni. Ez csak egy rossz vicc. Baj esetén megfeledkeznek erről és egymást eltiporva küzdenek a túlélésért. Vegyük csak azt a szerelmespárt a múlthétvégéről. Elkaptam őket, kínoztam őket, de ők a szemembe mondták, hogy nem törnek meg, és együtt halnak meg. Ez mind szép és jó, de hazugság. Ha bajban az életed, mindent megteszel, hogy túlélj. Odavetettem eléjük a csontot: ha véget vetnek a másik életének, akkor szabadon elmehetnek. Két nap múlva a pasi megölte a lányt. Elengedtem, én állom a szavam, erre az a hülye öngyilkos lesz. Ennyi erővel én is megölhetem volna, sokkal jobban élvezte volna, mint az akasztást.
Hibázni emberi dolog, ezt pedig ki kell használni. A világnak anarchiában kéne élnie, mert a káosz igazságos és szabaddá tesz, csak a sok gondolkodó és tervező bolond fél attól, hogy egyesek felemelkednek az ő helyükre és át is veszik a szerepét. Ilyenkor lép életbe az, az nyer aki erősebb mendemonda. Ez lenne a világ ideális rendszere, de végül is engem nem zavar, ameddig a sok buta polgárt megszabadíthatom az életének gondjaitól. Régen sokat öltem itt a gyártelepeken, de mostanság már egyre ritkábban. Be kéne újítanom, mert kezdek kiszámíthatóvá válni, ami egyet jelent a pusztulással. Megállok egy kisebb szemétkupac mellett és rágyújtok. Nemrég próbáltam ki a pipát, és szerintem sokkalta elegánsabb, mint a cigaretta. Kár, hogy otthon hagytam. Amúgy meg kék farmer van rajtam és egy fekete trikó. A dögcédula a nyakamban, az egyik legkedvesebb trófeám. Macsósan nézek ki, de amúgy semmi olyan különös dolog nincsen rajtam.
Hirtelen elkezdek az épület felé lépdelni. Még a hobbim első heteiben itt öltem a legtöbbet. Kíváncsi vagyok, hogy a csontok ott vannak-e még mindig abban a régi dobozban. Otthagytam őket, hátha valaki megtalálja és szaglászik majd utánam, hogy még egy túl kíváncsi embertől szabadíthassam meg a világot.  Túl sok az olyan ember, akit megölnék. Ezzel nincsen gond, legalább nem kell az utánpótlás miatt félnem, de néha nekem is kijárna egy kis szabadság. Jóérzés Istenként élni. Emberek életéről döntök nap, mint nap, de a legtöbbjük meghal. Volt persze olyan is, akit elengedtem mert nem volt valami szórakoztató. Ezeket általában az otthonukban megölöm, hogy ne legyenek gondok.
Enyhe füstszagot érzek. Hátha valamelyik bolond tüzet rakott, vagy szeret gyújtogatni! Elindulok a szag irányába és egy-két perc után meg is lelem, akit keresek. Egy vörös hajú lány sétálgat kezében feltehetőleg cigivel. Többet nem tudok leszűrni, ahhoz túl messze vagyok. Megnyalom a szám szélét és elmosolyodom. Ez egy szerencsés nap! Kicsit közelebb lépdelek, egy-két métert és odakiáltok neki.
- Hé, kislány! Eltévedtél? - kérdezem tőle vidáman mosolyogva.