Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
Nem, nem felejtem el a rosszat sem, amit tett velem, ahogyan halálra akart rémiszteni, de mégis mindezt annak tudom be, ami történt vele és azok a dolgok nem éppenséggel jó dolgok. Rémes élete lehetett, ez a sebekből még nyilvánvalóbb. Magam sem tudom, hogy mikor pusziltam meg az egyik heget, mintha azzal csökkenthetném a fájdalmát, pedig tudom, hogy ez lehetetlen és képtelenség, de mégis úgy érzem segítenem kell neki és ha csak kis esély is van rá, hogy képes lehetek erre, akkor nem is kérdés, hogy legalább meg kell próbálnom. - Őszintén kíváncsi vagyok rá, hogy mi lesz, ha végül mégis csak nekem lesz igazam. - halványan elmosolyodom, pedig tudom ő ezt nem viccnek szánja, de még nem érti a helyzetet, talán sosem fogja. Talán igaza van képtelen a szeretetre, bármi módon kapcsolódni valakihez, de mégis... hátha van rá akár csak cseppnyi esély is, hogy esetleg idővel mégis jól alakulnak a dolgok, hogy esetleg mégis csak megoldódik az életet és rájön, hogy kötődni is tud valakihez, hogy ezért nem ment el, hogy ezért hozta létre Willt, hogy ezért volt velem és igen... szüksége van valakire. Nem olyan emberre, mint az apja, talán nem is olyanra, mint a professzor, bármennyire is úgy gondolom, hogy a professzor mindentől függetlenül igenis jó ember, hanem olyanra, mint én, aki nem értek bár ahhoz hogyan kell valakinek segíteni, de szeretnék mindent megtenni azért, hogy jobb élete legyen és megértse milyen nyugodtan és békében élni. - Mindig mindenkinek szüksége van valamilyen fontos célra... úgy véled? Egyszerűen csak biztonságot szeretnének, egy helyet ahol önmaguk lehetnek. - békében és nyugalomban, ahol nem kell félniük senkitől sem, ahol nem kell aggódniuk a miatt, hogy mit hoz a jövő, hogy mi lesz majd idővel és hogyan változik meg az életük, ha mindenre fény derül, ahol addig az erejüket is gyakorolhatják, erősíthetik és megpróbálhatnak rájönni, hogyan tovább és hogyan ne tűnjenek ki, ha épp nem akarnak, hiszen az életünk nehéz, a magunk fajtáktól félnek, rosszabb esetben gyűlölnek is minket, ez sajnos benne van a pakliban, de a birtokon nem eshet bajunk. - Majd megoldjuk rendben? A nyaraló nincs messze, felszállunk a buszra és bent is vagyunk North Salemben és majd veszünk ruhát. Van pénzem... örököltem a szüleimtől. - nem sok, de azért akad és nekem nem kell ruha, hiszen én csomagolhatok, a fontosabbakat, maximum visszajövök még pár holmiért, de a nyaralóban is azért akad pár dolog, bár ott nem sok időt töltök, főleg a történtek miatt, hiszen nem épp kellemesek az emlékek, de azért maradt ott néhány holmim, amik még biztosan jók, esetleg át kell mosni őket egyszer, mert már biztosan eléggé állott szaguk lehet, de aztán teljesen jók lesznek. - Összepakolok pár dolgot, aztán megyünk rendben? - igyekezni akarok, nem szeretném, hogy véletlenül is meggondolja magát, ha már egyszer rábólintott.
Nem azt mondom, hogy Xavier sem segíthet, csak már próbált fiatalabb koromban hatni rám, de nagyon unalmasak voltak a prédikációi, és nem volt képes átlátni az általam teremtett világon. Azóta már nyilván jóval erősebb, de én is az vagyok. Viszont abban Violetnek igaza van, hogy nem lelhetem örömömet a végtelenségig ebben a játékban, hiszen olyannyira leegyszerűsödött már, hogy nem is nagyon van értelme. Ahogyan Violet sem félt tőlem, olyannnyira nem tudom visszafogni magamat. Vagy szétrobban az áldozatom elméje, vagy a puszta kezemmel megölnöm, annyira dühít, hogy semmit nem tudok elérni nála. Lehet, hogy tényleg pihenőt kéne tartanom, amitől lehet, hogy új erőre kapok, vagy másféleképpen fogom alkalmazni az illúziókat. - Próbáljuk meg ezt így. Ha nem sikerül, legalább látod, hogy nekem volt igazam. – Lám biztosan meglepődik, hogy kész vagyok magamat alávetni az akaratának, amit eddig nagyjából egyszer sem tudtunk közösen elérni. Violet láthatta, hogy fontos nekem így vagy úgy, de makacsul ellenszegültem a felvetéseinek, ezúttal viszont mintha kifogytam volna az ötletekből, és amíg ki nem találok valamit, félmegoldásnak jó lehet. Még mindig kissé össze vagyok zavarodva az érintéseitől, és ahogyan rám néz, nem ezt szoktam meg. Semmi félelem nincsen a tekintetében, inkább aggódik, és fontosnak tart. Mintha valami.. családtag lenne, és nem olyan értelemben, mint az apám, aki csak játékszert fabrikált belőlem. Ennek a lánynak.. mintha közel fontos lennék, mint az élete. - És.. akik itt élnek, azoknak mi a célja? – A távolból már szinte több száz diákot láttam, akik tanulnak, élik az életüket, én viszont már felnőtt vagyok, aligha akarnék padba ülni, lényegében sosem tanultam. Vagyis.. úgy tizenkét éves koromig hellyel-közzel jártam iskolába, de akkor apám rájött, hogy mennyire aberrált vagyok, és onnantól kezdve semmi. Hogy is lehetnék egyenlő társa az itt tanulóknak? Valami felnőttebb cél kellene, de nem tudom, hogy mi, ráadásul ha Violet sem tudja, akkor végképp el vagyok veszve. Talán az a nyaraló, amit említ, jó kiindulópont lehet. - Arra kiváncsi leszek. És mit viszünk magunkkal? Nekem nincsen semmim, csak ami rajtam van. Megszoktam, hogy elveszem másoktól ami kell. Igazolványom sincsen.. – Ráncolom a homlokomat, nem tudom, hogyan gondolta egyáltalán az utazást, hiszen pénzt sem szoktam használni. Úgy élem, az életemet, hogy annak mindig más látja a kárát. Kissé talán késő már átlagos életet gyakorolni..
||music:Going order|| words: 430 || just for you ▲▼
Bár nem szándékosan tette, vagy is nem kimondottan segíteni akart, de végül is segített nekem és ez a lényeg, még ha Willt nem is azért hozta létre, de ettől még így volt. A pocsék állapotból, a letargiából ő mozdított ki, még ha a maga furcsa módján is, még ha aztán ártott is nekem, amikor minden kiderült, még ha tényleg bántott is másokat. És most szeretném viszonozni, szeretnék segíteni rajta, hogy ő is valamiképp jobban legyen, mert nem hiszem el, hogy nem tehetek érte semmit sem. Valamit biztos, hogy tenni lehet érte is, még ha másoknak nem is sikerült. Ő viszont valami miatt hozzám kötődik, hiszen nem ment el innen, nem csoda ha úgy érzem én tenni tudok érte, azért hogy az élete jobb legyen, mint amilyen most. - Ezért is szeretném megpróbálni, távol tőlük, az apádtól és a professzortól is, ha úgy érzed ő sem segíthet. - én talán tudok, bár még nem tudom hogyan, de talána magam egyszerű felfogásával képes lennék rá. Más megoldás most úgy sincs, mint hogy legalább megpróbálom. Ha nem sikerül... hát legalább egy esélyt adott a dolognak és már ez is valami. - Nekem sincs még igazi célom, apa mindig azt mondta, hogy idővel kialakul, talán... neked is az kell, hogy te találd meg, nem kell hogy azonnal meglegyen. - eddig se volt célja, csak amit mások adtak neki, de az is inkább feladatnak volt mondható, semmint célnak, de meglátjuk, hogy mit tudunk kihozni ebből az egészből. Én mindenesetre mindent meg fogok tenni azért, hogy az élete átlagosabb lehessen, hogy a világa normálissá válhasson és hogy végre jól alakulhasson minden. Az ő esetében cél lehet a szimpla átlag életmód is, felkelni, megreggelizni, eltölteni egy napot nyugalomban, nem félve semmitől, aztán este békésen lefeküdni. Persze tudom, hogy ez nem lesz egyszerű majd, de azért megpróbálhatjuk legalább, hátha sikerül elérni idővel. - Elmegyünk a szüleim tóparti házába, a nyaralóba, ott úgy se keresne senki sem és megnézed milyen egy átlagos élet rendben? - ahogyan gond nélkül bejöttünk, kifelé se lesz probléma. Ki tudja talán a professzor eleve tudja, hogy itt vagyunk és hogy mihez akarunk kezdeni és talán pont ezért nem fog az utunkba állni, lehet hogy ő is úgy gondolja ennek a megoldásnak lehet értem és talán elérünk vele valamit.
Annyit győzködött már róla, hogy lassan kezdem elhinni, hogy tényleg segíteni akar, és hogy nincsen tudatában annak, hogy bántani akarnám. A végén úgy lesz, ahogy ő akarja, mert egyenlőre jobb ötletem nincsen arra, hogy miért csináljam máshogyan. Jó volt őt ijesztgetni, de egy idő után semmi értelme, ha átlát a szitán, nem ijed meg eléggé. Más célt kell találnom magamnak. Ami nem jelenti azt, hogy egyúttal más célpontot is. Vele jól érzem magamat, és ha nem az ijesztgetés a megoldás, hát találhatunk valami mást. Furcsa érzéssel töltött el a figyelme, a rábeszélése, és a csókja. Hiába győzködtem, hogy még ő sem sérthetetlen, csak mert a figyelmem középpontjában van, ő is meghalhat. Kitartott a célja mellett, hogy más belátásra bírjon. Úgy fest, nem vagyok képes úgy igazán ártani neki. Talán már nem is akarok. Will nem én voltam, de igaza van, belőlem egy darab. Akire nem emlékszem, mert a tudatalattim megtestesülése lehetett, így nem tudom, hogy mire jutottak együtt. De ha mindaz valósággá válhat... - Xavier és az apám.. az állandó háborúskodásuk, az tett ilyenné. Ha van visszaút Violet, az rajtad keresztül lehetséges. – Talán már sosem leszek olyan, mint voltam, lélekben még csak-csak visszatérhetek, de a testem több helyen szét van szabadalva, nem élhetek teljes életet, amilyet meglehet Willel elképzelhetett volna. Arra már aligha van gyógyír, így feleslegesen fecsérli rám az idejét. - Akkor pihenjünk. Nem tudom, hogy milyen az az átlagos élet, de rád bízhatom magamat ez egyszer. Sosem volt igazi célom, te talán tudnál adni? – Mindig mások irányítottak, a felsőbb hatalmak, akik az erőmet akarták kihasználni, de most mintha Violet azt sugalná, hogy kézbe kéne vennem a saját sorsomat, és úgy élni, mint bárki más. Olykor megpihenve, nem állandóan a harcnak és a vérontásnak élve. Nem tudom már, hogy ki vagyok, de lehet, hogy Xaviernek igaza volt, egy lehetnék közülük. Útmutatással, de saját döntésekkel? Működhet mindez..? Végül nyújtom a kezemet, és bólintok. - Akkor hogyan tovább?
||music:Going order|| words: 430 || just for you ▲▼
Nem tudom, hogy mi ez, hogy miért akarok minden áron segíteni neki, de szeretnék, mert úgy gondolom megérdemli. Rettenetes dolgok történhettek vele, amiknek soha senkivel sem szabadna megtörténnie és akármit is mond velem rendes volt. Nem a játszótéren, amikor halálra rémisztett és nem is a rémálomban, de Willel igen, hiszen őt azért hozta létre, hogy nekem jó legyen, hogy legyen velem valaki és Will segített, hogy tovább lépjek, hogy ne legyen olyan fájdalmas a szüleim halála. - Nem hiszek ebben, én... nem hiszem el. Nem lehet valakit csak úgy érzelemmentesíteni és nem is érzem úgy, hogy ez igaz lenne. - segített nekem nem is egyszer és ha azt is mondja Will nem csak az ő agyából pattant ki, de még se ment el, megmentett a rémálomból, sőt szép álmot adott, amikor azt kértem, hogy segítsen, hogy legalább aludni tudjak. Igenis vannak érzései, csak valahol nagyon mélyen és ügyesen elnyomja őket, de valahogy felszínre lehet hozni, még ha nehéz is lesz, ebben biztos vagyok. - Mert ilyenné tettek mások, de én nem hiszem, hogy ilyennek születtél, olyan nincs, tehát ezen lehet változtatni, még... van remény.- akármit is tett, akármit is mond nem hiszem el neki. Igenis szerintem még van jövője, még lehet ezen valahogy segíteni, rajta segíteni, hogy jobb legyen, hogy jobban érezze magát ő is, hogy egyáltalán érezzen és hogy ne ártson másoknak. Nem tudom még én sem hogyan, de ha itt nem akar maradni, akkor menjünk el máshová, ahol majd... majd tényleg jobb lesz és ahol nem kell attól félni véletlenül megöl valakit, netán a szobatársát. - Most ezt mondod, de te sem tudhatod nem változna-e valami és nem biztos, hogy fel kell fordulnia hozzá a világnak. Legalább megpróbálhatnád. - nem hiszem, hogy nem is akarja, különben nem maradt volna itt velem, különben nem akart volna a közelemben lenni. Ő is szeretné, ha jobb lenne a helyzet, ha jobb lenne a világ, a körülötte lévők és minden, csak... valami miatt nem ismeri ezt be, talán fél, hogy nem érdemli meg, de mindenki érdemel egy esélyt, főleg ha mások tették tönkre az életét. - Miért kellene mindenképpen bántanod mást? Ott csak egyszerűen eltölthetnénk együtt egy kis időt, pihenhetnél és legalább megpróbálhatnád az átlagos életet. Talán megérné megpróbálni nem gondolod? - nem akarom erőltetni, úgy se vihetném el oda, ha nem engedi, hiszen túlzottan közel sem megyek hozzá. Megöleltem, de nem viszem túlzásba, mert talán zokon venné és kiakadna tőle, de ha rá tudom beszélni és önként jönne... Nem lenne gond, ha pár hétre itt hagynám az iskolát és elmennék helyette a tóparti házba, nem vagyunk ide láncolva.
- Ez nem így megy. Will egy álomkép volt, a kettőnk álma, hogy mi lehetett volna. Apám elintézte, hogy semmi mást ne érezzek, csak félelmet. A testemet felvágta, és.. kikapcsolt mindent, ami bármi jót okozhatna. Az, hogy segítek.. nem is tudom, hogy miért teszem. Talán mert most nincs ötletem másra. – Azért mégiscsak megrezzentem, ahogyan megcsókolt, úgy fest az apám, az az őrült, aki engem is csak kínzott azért, ami vagyok, mégsem tudta teljesen megoldani, és úgy vélhette, hogy olyan szörnyeteget csinált belőlem, aki felé soha senki nem közeledne, ezért is nem végzett teljes munkát. - Az összkép azt mutatja, hogy szeretem ezt csinálni. Véletlenül öltem legutóbb, de ne hidd, hogy máskor nem élveztem. Szeretem uralni a mások félelmét.. kiontani az ártatlan vért, és provokálni, hogy bárki is ellenem támadjon, mert máris ott az indok. Kacagni a menekülésükön, és elhúzni a kegyes halált. Ez vagyok én Violet, csakis én. – Mégsem taszítom el magamtól, sőt, egészen közel állok most hozzá, picit talán zavartan, és előrenyújtom az arcomat, de még véletlenül sem csókra, hanem mintha valami sebzett állat lennékl, odahajtom a fejemet a vállára. Csak pár pillanatig, mintha azt ízlelném, hogy ez mennyire jó nekem. - A sebek.. már meg, de a lelkem.. Ahhoz fel kéne fordulnia a világnak. – És attól még nem vagyok gyógyult, valami már helyrehozhatatlan. Violet csak a sebek bizonyos részét látta csak, és nem érti, hogy én nem leszek képes úgy teljes életet élni. Ezért is egyszerűbb vadulni, kegyetlenekedni, mert minden más már ki van zárva. - És mit csinálnánk ott? – Automatikusan kérdezek vissza, eddig mindig az üldözés és a menekülés volt az életem, pihenve viszont egyik sem valósul meg. Mégis, olyan kedvesen ajánlja fel, ami számomra tökéletesen újdonság, mint amikor egy elvadult állat simogatást kap, és még nem mer bízni benne. Az előbb én bújtam oda véletlenül, de most ő teszi, így picit ellentartok, de nem tapasztalatok semmi olyat, ami fájna, vagy zavaró lenne. Belesóhajtok a hajába. – Nem értem, hogy miért csinálod, miért vesződsz velem.. Most bántsak mást? - Fintorgok, de ez valójában most mondvacsinált pótcselekvés, furcsa módon egészen megnyugtató ez a helyzet.
||music:Going order|| words: 430 || just for you ▲▼
Nem is tudom, hogy miért, de szeretnék neki segíteni. Úgy érzem, hogy ő is ezt tette, még ha akaratán kívül is, de akkor is. Segített nekem, amikor megteremtette Willt, amikor ott volt velem, de közben még sem volt ott és ez igenis számít, sokkal többet, mint gondolná, ezért nem gondolom, hogy olyan rossz ember lenne, mint amilyennek gondolja magát. Nem, igazából talán tényleg van rossz oldala is, de igenis van benne jóság, vagy valamiféle ragaszkodás felém, mert nem ment el, mert most is megpróbált a maga módján segíteni, még ha én végül nem is hagytam, hanem csak azért is megpróbáltam átlátni a szitán és ezzel végül elértem, hogy feladja az álmot, amiben megpróbált megnyugtatni és valami jobbat hozni nekem. - Mert én nem hiszem, hogy nincs rá esély, hogy érezz, mert Will érzett és... te is képes vagy rá. Senki se születik rossznak tudod? Csak rossz dolgok történtek veled és én nem hiszem, hogy e miatt végleg elvesztél volna. Akkor nekem sem segítenél. - és persze igaz engem is megijesztett, nagyon is, főleg először, de azóta egészen másképp viselkedett velem. Próbált segíteni, próbált mellettem lenni és számomra ez a fontos és nem érdekel, vagy legalábbis próbálok abba nem belegondolni, hogy nem rég itt ölt meg valakit, mert ettől még nem válik rossz emberré, csak... sérült, nagyon sokat sérült. - Talán igen, talán az összkép számít Jason, de ha így lenne, akkor nem engednének ki senkit sem a börtönökből. Én nem az összképet nézem, hanem azt, miért tetted és... úgy egész más. - akármit is mond, nem tud meggyőzni, segíteni szeretnék neki valahogy, csak nem tudom hogyan, főleg úgy, hogy ezt ő sem tudja és nem tudja, hogy hogyan engedhetné, de azt sem hogyan taszítson el. Mintha még az érintés is félelmetes és riasztó lenne számára, szinte reszket, ahogyan megfogom a kezét. Olyan... szomorú. - A sebhelyek már gyógyultak és azt hiszem a lelked is meggyógyulhat, csak... kell egy kis nyugalom. Ha nem szeretnél itt maradni... a családomnak van egy nyaralója, régen nem jártam ott én sem, de a miénk még és én sem vagyok ide láncolva. Ott nem zavarna más. - igen, talán itt nem lenne jó helyen, főleg nem kezdetben, amikor még veszélyes lehet, ahogyan ezt már láttuk többször is, de ott nem zavar senki, nem okozhat gondot, hiszen eleve távol van a kis ház a tó partján mindentől. Persze mindeközben kicsit közelebb lépek hozzá és nem engedem el a kezét sem. Tudom, hogy lassan kell haladni, nagyon lassan és csak a szavaim végén, talán utánuk másodpercekkel próbálkozom azzal, hogy óvatosan, de átöleljem. Nem erőltetem, ha megrettenne, vagy elhúzódna, próbálok figyelni a rezdüléseire, hogy ha kell akkor időben fújjak visszavonulót.
Sóhajtozásba menekülök, hiszen ő mindig átlátott nem csak az illúzióimon, hanem még rajtam is. Igaz, hogy elhitte, hogy Will igazi ember, viszont amióta tudja, hogy az én teremtményem volt, hozzám köti. Pedig az illúzió önálló életre kelt, nem felügyeltem, csak hátrahagytam, hogy Violet ne legyen egyedül. De a lány már annyira elengedte azt a dolgot, csak rám koncentrál. Már megint segíteni akar. Talán ezért kötődöm egyedül hozzá, mert a sok szörnyűség mellett benne láttam meg azt az angyalt, akire szükségem lehetett volna, csak nem tudtam kezelni. És most is itt van, félreteszi a félelmeit. Nehéz vele lennem, nélküle viszont elképzelhetetlen. - De én.. nem Will vagyok. Az csak.. valami volt, talán belőlem egy darab, amit érezhetnék, ha tudnék érezni, de nem tudok.. arra már nincsen esély. Eddig legalábbis ezt hittem, te viszont nem adod fel.. Miért nem? – Most felnézek, hiszen eddig lehajtottam a fejemet. A szokásos gyilkos indulataim, amiket másokkal szemben tudok érezni, most sehol nincsenek. Violetet csak lelkileg tudtam terrorizálni, és végül úgy fest, őrá még nem is hatott, mert nem akartam úgy igazán elemészteni, az őrületbe kergetni. De hogy nem lennék rossz ember? Ez nem igaz. Hiszen pár napja csak, hogy simán megöltem valakit, aki ébresztgetni próbált minket. És bármikor előfordulhat, hogy elkap a vágy, hogy szétrobbantsam valaki fejét a halálos illúziókkal. Igenis szeretem látni, amikor valaki szakadékba ugrik, nekimegy a falnak, csak hogy szűnjenek meg a rémképek. Engem ez éltet. És Violet. Na de melyik az erősebb.. Vívódik bennem a két érzés, hogy ellökjem, vagy sem. Végül nem teszem, ahogyan eddig sem bántottam, most sem fogom. - Nem hiszed.. De láttad a saját szemeddel.. És még mennyi vér tapad a kezemhez. Csak te meg est nem ismered be. Lehet, hogy veled nem vagyok annyira rossz.. de másokkal.. Az összkép számít. – Megfogja a kezemet, amit nem húzok el, picit még közelebb is lépek, szinte reszketek az újdonság varázsától, de azt láthatja rajtam, hogy még ha kapkodom is a levegőt, nem úgy mint egy férfi. Ha picit is tisztában van vele, hogyan is reagálna ilyenkor egy férfi teste, akkor most alaposan meglepődhet, hogy részemről semmi ilyesmi nincsen. Inkább olyan vagyok mint egy gyerek, aki magányos, szeretetre vágyik, de a szexuális töltet teljesen hiányzik belőle. Ebből talán kitalálhatja, hogy alul sincsen rendben a dolog. – Maradhatok ha akarod, de nem tudom, hogy milyen segítségre gondolsz. A lelkem is sérült, a testem is csonka.. – Utalok a sebhelyekre, és a műtétekre. Foglalmam sincsen, hogyan is illeszkedhetnék be. Hiszen egyedül csak vele jó.
||music:Going order|| words: 430 || just for you ▲▼
Tény és való, hogy felettébb összezavar ezzel a hirtelen beállt változással, hiszen nem rég még máshol voltam, aztán újra változott a helyzet és most megint... érthető, ha kell pár perc, amíg egyáltalán felfogom, hogy most hol vagyok és hogy ez tényleg a valóság-e egyáltalán, nem pedig újfent álom. Még meg is csípem magamat, bár azt azért sejtem, hogy ez nem így működik, hiszen amikor a rémálomban voltam nem tértem magamhoz attól sem, hogy megvágták az alkaromat, valószínűleg ez itt se lenne másképp. Épp e miatt nem tehetek mást, mint megpróbálom felfogni és feldolgozni ezt az egészet, mert muszáj valahogy kikecmeregnem ebből a mostani a helyzetből, ami nem éppen alakul a legjobban, hiszen bár pihentebb vagyok valamivel, de ettől még ugyanúgy nem tűnt el a veszély, a rémálomember sem szűnt meg létezni, aki játszik az álmaimmal, tehát lényegében semmi sem változott. - Én nem, nem annak örülök, ha félek tőled és nem is ezt akarom, csak... talán tényleg furcsa volt az álom, de ez nem azt jelenti, hogy nem tudsz ilyet, hiszen Will is kedves volt hozzám... mindig. - igen, akkor ugyanúgy jót tett velem, értem, mint ahogyan most is próbálta, és én ezt igenis nagyra értékelem, még ha ő még most is úgy gondolja, hogy nem képes senkivel sem jót tenni, de úgy fest mégis csak sikerült neki, hiszen velem igenis jót tett. - Sajnálom, hogy... az apád képes volt ilyet tenni veled, ez... ez rettenetes! - tényleg érezheti a hangomból, hogy nagyon sajnálom őt. Rettenetes élete lehetett, nem csoda, ha nem képes eldönteni, hogy mit is akar, vagy hogy hogyan alakulhatnának a dolgai ennél jobban. Megértem, hogy nagyon nehéz neki, a helyében én is bizonytalan lennék és talán... talán én is össze lennék zavarodva, mert most úgy érzem pontosan így érezheti magát. Ezért is rázkódik meg úgy, amikor megcsókolom azt a sebhelyet, mert valószínűleg nagyon régen, vagy talán még soha sem kapott igazán kedves gesztusokat. Persze arra is számítok, hogy ennek rossz vége lesz, hogy netán elzavar, vagy ellök magától, nem lenne meglepő ezért amikor megfordul magamtól lépek egy kicsit hátrébb. - Én nem hiszem, hogy gyilkos vagy, csak rosszat tettek veled és nem tudod mi a jó neked és... velem nem vagy annyira rossz, nekem segítettél többször is, és ez számít... te is tudod, csak nem ismered be. - azért most is nagyon óvatos vagyok, mert azt már tudom, hogy bármikor robbanhat, elszakadhat nála a cérna és azért ezt nem akarom megkockáztatni, jobb, ha óvatosan kezelem őt, de mégis előre nyúlok és finoman megfogom legalább az egyik kezét. Nem erőltetek semmit sem, ha elhúzza, nem fogom minden áron magamnál tartani, de... igenis hatással volt rá az az apró puszi a tarkóján arra a sebre, hiszen paprika vörös lett az egész képe. Ha annyira velejéig rossz lenne, nem így reagál.
Hátralépek kissé, hiszen ha a harmadik helyszínen tér magához, nem biztos, hogy képes lesz az elméje elfogadni, hogy ez bizony a véres valóság. Ha véletlenül elkezdene kapálózni, könyökkel orrbagyűrni, véletlenül még eltörném a kezét, és furcsa módon azt nem akarnám. Rám semmilyen fizikai hatással nincsen a sok váltás, csak csalódott vagyok, hogy még ilyen téren sem tudom őt uralni. Lényegében a valaha volt egyetlen személy, aki minduntalan kitör az uralmam alól. Lehet, hogy mert nem is akarom igazán bántani. Most csak segíteni akartam, mégis átlát a képeken, így lassan fel is adhatom. Viszont logikus, hogy ahhoz nincsen hozzászokva, hogy a különböző dimenziók között kell ugrálnia, biztosan felkavarodik a gyomra, láttam már ilyet. Inkább elhátrálok tőle, és az ablakához megyek. Na nem azért, hogy öngyilkos legyek, sosem voltam szuicid alkat. Kinézek, hogy addig is el tudjak tőle vonatkoztatni. Sokáig néztem az álmát, jártam az elméjében, és most számomra sem árt némi szünet, ez is különös, mert mindig én hajszoltam bele a félelmeibe, és most kihátrálok? Mi van velem? Visszacsap az őrület, és a saját vérszomjas viselkedésem visszaüt rám? Tudtam, hogy eddig sem volt velem minden rendben, élvezem a mások szenvedését, és mintha Violet ártatlansága valahogy visszafogna. Ami az elején dühített, mára már kezdem elfogadni. - Ez a valóság, mert azt akartam. Pedig az elején azt mondtad, hogy aludnál, gondoltam hozok rád valami jobb álmot, habár az nem az én stílusom. Azt hiszem ezért is nem hittél benne. Számodra csak akkor vagyok hiteles, ha megijesztelek. Aminek volna is értelme, ha félnél. Semmire sem megyek veled.. – Mordulok fel bosszúsan, de nem veszekszem jobban vele, csak megrántom a vállamat, és makacsul nézem kifelé a nagy semmit, hiszen most esik az eső, nem járt kint senki, csak az eső áztatja fel a zöld gyepet. Mégis, jobb így, mint rá nézni. Ahogyan motyog, alig hallom hogy mit mond, de most őszintén szólva nem is nagyon érdekel. Csak arra eszmélek fel karbafont, lehajtott fejű állapotomból, hogy már mögöttem van, és hozzám ér. Ezt még kivert kutyaként tűröm, és összeszorított ajkaim között préselem ki a választ. - Az apám.. képes előállítani egy anyagot, amivel a mutánsokat irányíthatja. A belőlem kiszívott.. Érted.. – Nem kell túlmagyaráznom, ezt a részét én sem értem, bőven elég volt, amikor arra akart rákényszeríteni, hogy Xaviert támadjuk meg, erre végül nem került sor, hiszen a professzor már ismer, és le tudja tőlem zárni az elméjét. Akkor rázkódok meg igazán, amikor ott csókol meg. Elsőre nem tudom beazonosítani az érzést, sosem szégyeltem magamat a külsőm miatt, de ez most olyan. Emberi érzés, elpirulok úgy fülig, és ez dühít. Megfordulnék, hogy eltaszítsam magamtól a lányt, földre lökjem, megrúgjam, ehelyett csak tőlem is motyogásra telik. – Mit akarsz tőlem.. ? Mindenkit bántok, mert ez éltet. Gyilkos vagyok, máshoz nem értek.. – Kerülöm a kék szemek pillantását, mert úgy vélem, hogy csak bajt hozhat rám, mert felkavar. A gyilkos indulatok viszont az istennek se akarnak most felszínre törni, inkább forróságot érzek, ahol a szájával hozzámért, a tarkómon is szinte bizsereg a hajam, mintha elektromos töltésű lenne.
||music:Going order|| words: 430 || just for you ▲▼
Újra változik a kép, én pedig magamhoz térek az ágyamban, ő pedig ugyanúgy fest, mint a tóparton. Sehol a nyugodt tekintet, amit legutóbb láttam, csak a zilált külső, ami mindig is jellemezte. Értetlenkedve ülök fel, az ujjaim hamar a halántékomra csúsznak, hogy megpróbáljam valahogy összeszedni magamat, hiszen ez a sok ugrálás kezd összezavarni, lassan már azt sem tudom, hogy mi igaz és mi nem, hiszen az előbbi jelentek is egészen hitelesnek tűntek, kivéve persze a kérdéseimet, de lassan már nem csoda, hogy azt sem hiszem el, amit látok, vagy érzek, hiszen ki tudja, hogy mikor igazi és mikor csak valami kép, amit a fejembe ültet épp valaki, mint a rémálom, vagy a kellemes álom, de egyik se volt valós, egyáltalán mi az igazi? - Ez most tényleg... tényleg a valóság? Nem megint csak valami... nem álom? - láthatja rajtam, hogy teljesen össze vagyok zavarodva, még őt is nehezen találom meg a tekintetemmel, de azért próbálom összerakni a képet és hinni neki, de egyre nehezebb, hogy ide-oda ugrál a kép. Ráncolom a homlokomat és próbálom felfogni ezt az egész zavaros világot, de nem megy valami könnyen, ami talán érthető, az én agyam nem olyan, mint az övé, neki ez általános, nekem viszont még új a helyzet és nehéz rájönnöm hogy mi igazi benne is mi nem és úgy fest itt nem ér semmit sem, ha megcsípem magamat. - Ez nem igaz, csak ezt... ezt hitették el veled. - ezt is még szinte csak magam elé motyogom, hiszen igyekszem válaszolni neki, de nem megy most könnyen. Beletelik egy kis időbe, mire egyáltalán felnézek, amikor tudatosul bennem, hogy felállt és ellépett az ágyamtól. Most is fáradt vagyok, de nem annyira, mint amikor a tóparton őt hívtam, hogy segítsen, de azért látszik rajtam, hogy nem aludtam sokat, ő viszont rémesen fest, főleg így, hiszen a sérülés a nyakánál és a bokájánál... valami rettenetes. Én pedig azon nyafogok, hogy nem tudom magamat kialudni. Tovább beszél, én pedig összeszorítom a szememet, hogy biztos legyek benne, nem fogok szédülni és végül csak rászánom magamat, hogy felálljak. Az ágy széléig csúszom ki, csak aztán teszem le a lábamat a földre. Nem kezd el forogni, úgyhogy azt hiszem menni fog. Végül szépen lassan odalépdelek mögé és az ujjaimat finoman a nyakán lévő sérülésen simítom végig. Nem válaszolok a szavaira, hogy nem kellene itt lennie, vagy hogy ebből semmi jó nem sülhet ki, még nem. - Mit csináltak veled és... miért? - olyan összetört, ami érthető, ha kínozták és bántották és a képessége is veszélyes, ezt én megértem, de nem a velejéig romlott, csak azzá tették, mert talán gyerekként nem tudta még, hogyan kellene irányítani azt, amire képes. - Nem te hoztad rám azt, aki rémálmokba hajszol, arról nem tehetsz. - halkan sóhajtok csak egyet, aztán emelem le az ujjaimat a nyakán lévő szúrt sebről. Magam sem tudom, hogy miért teszem, de végül közelebb hajolok és egy egészen óvatos lágy csókot lehelek a sebhelyre, ha csak nem fordul meg közben. Épp csak egy pillanatig érek hozzá, hiszen nem tudom, hogyan fog reagálni és nem akarom azt sem, hogy megijedjen, sőt azt sem, hogy rosszul reagáljon. Azért érzékelhető, hogy igenis én is tartok tőle, de közben sajnálom is, hogy ilyen rettenetes élete volt és igenis hiszek benne, hogy nem rossz ember, csak eltévedt... nagyon eltévedt.
És ismét kizökken az álomból, ezúttal a valóságba. Ágyban fekszik, de nem kórháziban, hanem a sajátjában, az X-birtokon, a szobájában. Rajtam ugyanaz a farmer van, amely a tóparton is volt, látszanak a sebhelyeim, arcom továbbra is vadul zilált, a hajam is hosszú, nem úgy, mint a kórházas illúzóióban. A fejemet csóválva gyűrkélem a paplanja szélét. - Teljesítettem a kívánságodat, álmot bocsájtottam rád, de nem kértél belőle. Ha aludni akartál, és boldog lenni, miért kellett keresned a hibákat? Minek kell neked bizonyosság? Hát akkor tessék, ez a rideg valóság.. Itt vagy, nem mentünk sehova, csak felhoztalak a szobádba. De álom volt csupán, hogy minden rendben van, mert semmi sincsen.. – Most kissé arébb ülök, mert ha fent van, akkor nyilván fel is akar majd ülni. Annyi értelmetlen kérdése volt az álomban, ennél valóban jobb lett volna, ha csak kiütöm, hogy a teljes sötétség fogadja magába, de életemben először tenni akartam valakiért, lám nem is volt semmi, de semmi értelme. Járatom a pillantásom rajta, és a padló között, nem is tudom hirtelen, hogy miért vagyok még itt. El kéne mennem, hiszen nem sikerült még csak a kérését sem teljesíteni. Ebből is láthatja, alkalmatlan vagyok mindenre, amit tőlem vár. - Csak a pusztításra vagyok alkalmas.. – Állok most fel, és odasétálok a szobája ablakához, hogy hátat fordítsak neki. Innen jól látszik, hogy a tarkóm alatt a gerincnél mennyire súlyos, csúnya is az a műtéti heg, amellyel felnyitottak, s lecsapolta apám a gerincvelőmet, hogy más mutánsokat kontrollálhasson az onnan kinyert folyadékkal. Ám nem csupán azért, hanem az achilles inam átvágása is közrejátszott, hogy elvesztettem a járóképességemet. Azt végül meggyógyították, de Violet láthatja a csúnyán összefort sebeket a bokámnál, mivel mezitláb vagyok. - Magam sem tudom, miért vagyok még itt.. Valahogy.. ide kötsz.. De ez nem jelent jót. Gyengévé teszel, magadra meg veszélyt hozol.. Ebből semmi jó nem sülhet ki, hiszen még csak nem is élvezed a játékot.. akkor meg.. hagynunk kéne. – Fájdalmasan szép arcomon egyértelműen látszik, hogy elkínzott életem volt, és ezt már aligha lehet helyrehozni. Még a Will-álomkép is jobb volt, mint én, legalább valamennyire boldoggá tette Violetet, amire nekem nincsen lehetőségem.
||music:Going order|| words: 430 || just for you ▲▼
Rendkívül furcsa ez az egész, hiszen azt mondja az egész csak álom volt, pedig oly sok minden történt és a valóság... amiről azt mondja az számomra teljesen új, nem emlékszem rá, ahogyan rá sem úgy, mint a vőlegényemre. Ez az egész annyira furcsa és még most sem tudom, hogy mégis hová tegyem, vagy mit kezdjek vele, de az igaz, hogy fáj mindenem, alig tudok megmoccanni, a testem mintha jó ideje nem lett volna igénybe véve, bár arra van esély, hogy tornáztattak, hiszen ha nem így lenne talán még felülni se nagyon tudnék, de legalább úgy fest, hogy az megy, talán lassan majd felállni is képes leszek, de egyelőre még tényleg azon vagyok, hogy megpróbáljam felfogni ezt az egészet és... hinni neki, hiszen most ez a legnehezebb. - Ez tényleg... tényleg lehetséges lenne? Miért nem próbáltál visszahozni valahogy, vagy... nem is tudom. Van rá valami bizonyíték, hogy igaz, amit mondasz, kép... rólunk? Ha eljegyeztél, akkor kell lennie és... és honnan tudom, hogy ez tényleg valós? Az álomról is azt hittem. - össze vagyok zavarodva, ami érthető, hiszen azt hittem, hogy valóságos volt az is, ami eddig történt, de most úgy fest azt csak én találtam ki és ő segített alakítani, hogy mielőbb visszatérjek. Egyáltalán mennyi idő telt el azóta? A szüleim meghaltak, ez nem változott, de ha nem tudtam feldolgozni, akkor az álomban miért volt pont ugyanez? Ott sem tettem őket élővé, csak voltak dolgok, amik elterelték ezek szerint a figyelmemet a haláluk tényéről? Próbálom összeszedni magamat, de nem megy könnyen, teljesen zavaros minden, ahogyan ő sem hasonlít önmagára, legalábbis az álombéli Jasonre. Rendezett és komoly a tekintete, most én vagyok zavart, ő pedig teljesen nyugodt és ez alapján... tényleg hihető az, amit mond. - Egyáltalán mennyi idő volt? Meddig voltam itt? - talán mondta már a legelején, de valahogy most minden zavaros, nem emlékszem mindenre, ami talán érthető? Azért megpróbálok megmoccanni, kicsit azért nehezen megy, sőt... nem is kicsit, de igyekszem összeszedni magamat, és legalább az ágy széléig kijutok, de mégis nehéznek tűnik, hogy lábra is tudjak állni. - Nem biztos, hogy menni fog... - pillantok rá bizonytalanul. Fogalmam sincs, hogy a lábam megtart-e, ha megpróbálok ráállni, cseppet sem vagyok benne biztos. Elég régóta lehetek már itt, és ez azt jelenti, hogy nem igen mozgattam a testemet, talán ha csak úgy megpróbálnék felállni úgy csuklanék össze, mint egy rongybaba.
Türelmesen várakozom, amíg készen nem áll arra, hogy ne csak kinyissa a szemét, hanem át is érezze, amit mondani akarok neki. Nyilvánvalóan nehéz még felfognia, most, hogy felébred ebből a komoly mélyálomból, és nehezen hisz még nekem. Jönnek a kérdések, amelyekkel meg kell birkóznom. Nem is ülök közelebb, ezt most úgy kell értelmeznie, hogy magára van hagyatva. Viszont válaszolnom mindenképpen érdemes, hogy felfoghassa, hogy milyen valóságra ébredt. – Nincs rá okom, hogy hazudjak. Nem tudtad feldolgozni, hogy mi történt a szüleiddel, ezért találtad ki magadnak azt a képzeletvalóságot a kómában. Teljesen elhagytad magadat, úgy vélted, hogy a világ is gonosz hely lehet. Engem is elfelejtettél. Képes vagyok az illúziókra, így be tudtam hatolni az elmédbe, legalább valamilyen szinten ott lenni veled, ám mindig úgy gondoltad, hogy kapaszkodnod kell valamibe, ezért próbáltál ott is másokon segíteni, Willen, Jasonon.. Így legalább elterelhetted a gondolataidat arról, hogy összeroppantál. – Láthatóan teljesen más vagyok most, mint amire még a tópartról emlékszik. Megpróbáltam most a lényegre válaszolni, de nem lehet egy percben kivonatozni, ami vele történt. Majd ha úgy alakul, hogy még kiváncsi lesz, akkor fokozatosan belemehetünk a részletekbe. Igyekszem majd türelmes lenni vele, ez látszik is rólam. Mint az is, hogy kihúzom magamat, teljesen vidám, üde az egész stílusom, nem olyan rosszfiús a hajam, mint annak az űzött vadnak, akire az álomból emlékszik. – Most már minden rendben lesz. Sokáig kellett várni, hogy fel tudd fogni ép ésszel. Az őrület teljesen elhatalmasodott rajtad, de Xavier, tudod a mutáns professzor, akihez mindketten jártunk, fokozatosan bontotta le a gátaidat, és tisztította az agyadat. Ő maga mondta nekem, hogy sokáig fog tartani, míg visszakaphatlak téged, de a múltadat le kell zárni. Ez is a birtok, annak egy kórházi szárnya. Fel tudsz állni? – Nyújtom a karomat, nyugodtan támaszkodhat rám, ha akar. Nyilván nem erőltethetem a bizalmat, de úgy vagyok vele, hogy egyszer csak kész lesz bízni bennem, főleg ha a saját szemével látja a valóságot.
||music:Going order|| words: 430 || just for you ▲▼
Lassan nyitom ki a szememet. A hirtelen változás persze, hogy ledöbbent, főleg hogy ő is ugyanaz, de mégis egészen más. Még ha arra is gondolnék, hogy már aludtam és most térek magamhoz... hamar el kellene vetnem, hiszen minden olyan más most, még csak kicsit sem hasonlít arra ő sem, amilyen eddig volt. Az arca egészen eltérő, a gesztusai, a finom mosoly, az aggodalom, amivel rám tekint, hírből sem emlékeztet arra, aki eddig ott volt velem a tó partján, a szúrós pillantásra, mintha csak érzelmei se lennének. Értetlenkedve próbálok feljebb ülni és először még a vizet sem akarom elfogadni, csak azért teszem végül, mert amikor meg akarok szólalni nem igazán sikerül szavakat kipréselni a torkomon, annyira fáradt és rekedt. Muszáj innom pár kortyot, hogy egyáltalán meg tudjak szólalni és válaszolni arra a képtelenségnek tűnő mondatsorra, ami az ő száját hagyja el. - Hogy... mi? - segíteni akart, de nem tudott? Talán az álom, amit ő idézett elő tovább tartott, mint gondolta, vagy gondoltuk? Nem értem, tényleg nem, hogy mi folyik itt és hogy mi történt velem, vagy hol vagyok és egyáltalán miért. Tovább beszél, próbálok feljebb ülni, de minden tagom zsibbadt, el vannak gémberedve, szinte fáj megmozdulni. Ez valahol arra mutat rá, hogy igaza lehet, de mégis... olyan képtelenségnek tűnik ez az egész. - Két... éve? Ez, hogy lehet? És, ha hazudsz? Nem is emlékszem rád, csak az álomból, ez hogy lehet, ha a vőlegényem vagy? És hol vagyok egyáltalán? Nem tudok... nem tudok felkelni, fáj mindenem. - tudom mozgatni a lábamat, a karomat is, de nehezen megy, és jó eséllyel ha akarnék lábra se tudnék állni, annyira elgémberedtek az izmaim ennyi idő alatt, de akkor tényleg igaza lenne? Akkor miért nem emlékszem rá? Miért nem tudom, hogy ő a vőlegényem, ha tényleg így van és hogy én megöltem a gyilkost? Erre sem emlékszem, az mégis hogy lehet és miért álmodtam ilyen sokat és ő hogy került akkor oda. - Te is ott voltál... ha álmodtam, akkor az álomban, ez hogy lehet? - ha ő nem is az a Jason, akkor nem is biztos, hogy ugyanaz a képessége, ezért nem veszem ezt evidensnek. Ha pedig mégis az, hát miért viselkedett úgy ott és így itt. Nem értem... az egész olyan zavaros, én pedig iszonyatosan fáradt vagyok, pedig most keltem fel és nagyon úgy néz ki, hogy a tetejében nagyon hosszú idő után keltem most fel, akkor hogyan lehetek fáradt?
Jason Stryker
mutant and proud
Kísérleti alany
victim of science
Play By : Shiloh Fernandez
Hozzászólások száma : 32
Kor : 26
Tárgy: Re: Violet & Jason - Segíts! Szomb. 27 Aug. - 19:19
Violet & Jason
Lock me in your heart and trow away the keys!
Miután úgy látszik, hogy nem jutnak közelebb most sem az álláspontjaink, a különös kérésén gondolkozom, amely nagyon is egybe vág az én akaratommal, végre elérkezett az időpont, hogy valóban felébredjen, hiszen nem álmodni akar, hanem felébredni a rémálomból, amelyet saját maga teremtett. Hirtelen egy ágyon találja magát, beinfúziózva, mellette ekg gép. És egy széken én ülök mellette, teljesen hétköznapi, de normálisabb ruhában. Biztosan meg van hökkenve, de talán itt az igazság órája, el kell mondanom, hogy miért is van itt. Előbb azonban egy pohár vízzel kínálom, mielőtt még bejönne valami nővér. Régóta van már kómában, biztosan a megváltozott agyi funkciókat valahol jelzi az orvosok számára egy gép, tehát nem sok időnk lehet. Segítek felülni, és ha úgy érzi, hogy ki lenne száradva a szája, szívesen segítek megitatni. Látszik a pillantásomból, hogy minden vadságot mellőz, teljesen szelíd a kinézetem, és ahogy nézek rá, az nem olyan szenvetlen, érzéketlen. - Végre.. fel tudtál ébredni? Bármennyire is akartam segíteni, nem láttad meg. Csak azt láttad, amit látni akartál. Most már minden jobb lesz. – Fogom meg a kezét, és állom a pillantását, semmi zavartságot nem mutatok, ahogyan próbálok levegőt venni, hogy elmeséljem, mi is történt. – Több mint két éve vagy kómában Violet. A szüleid halála óta. Láttad a szüleid meggyilkolását, de nem tudtad feldolgozni. A gyilkos maga is közülünk való, és azzal hogy szembeszálltál vele.. nos.. lényegében az elméd nem élte túl, összeroppantál. Megölted őt, belelökted azokba a késekbe, amellyel a szüleid is megpróbáltak védekezni. Talán éppen ezt nem bírtad elfogadni, hogy te is gyilkos lettél. Most viszont.. a rémálomnak vége. Régóta vártam rád. Talán nem is emlékszel rám. A vőlegényed vagyok. Jason. – Simítom meg az arcát, de azért szépen visszafogottan, mert tudom, hogy nagyon idegen lehet neki a helyzet. Hiába vagyok képes az illúziókeltésre, csak azt tehettem, hogy megjelentem az álmában ebben a saját maga által kreált őrületben, de engem is úgy tekintett, mint holmi gyilkost, vérengző fenevadat. Itt volt az ideje, hogy végre felfogja, hogy ez nem a valóság. Neki kellett úgy döntenie, hogy aludni akar, hiszen azt hitte, hogy az az igazi, amit már nem fogadhat el. Így döbbenhetett rá, hogy valójában aludt. Ezt talán képes lesz feldolgozni.
||music:Going order|| words: 430 || just for you ▲▼
Violet Jackson
mutant and proud
Diák
power to the future
Play By : ξ Amanda Seyfried
Hozzászólások száma : 241
Kor : 32
Tárgy: Re: Violet & Jason - Segíts! Pént. 12 Aug. - 20:25
Nem akarom felhúzni, azt sem, hogy kiakadjon miattam, de most valahogy nem tudok gondolkodni, hogy következményei lehetnek. Egyébként is rosszabb már úgy sem lehet, maximum végképp megőrjít, de már mondtam neki, hogy azzal semmit se érne el, viszont megszűnnének a zavaros képek a fejemben, talán akkor már nem tudna a fejembe és az álmaimba jutni ő sem, aki megpróbál kínozni. Nem azt mondom, hogy úgy gondolom Jason jó ember, szó sincs róla, hiszen láttam, hogy mit tett, hogyan ölt meg valakit, de mégis csak hiszek benne, hogy segíteni tud és hogy jó okkal nem ment el még mindig. Itt van és most is megtalálom őt, amikor szükségem van rá, ez pedig nem lehet véletlen, ezért nem rezzenek meg akkor sem igazán, amikor szinte kiabál, amikor a víz felkorbácsolódik a haragjától. - Tudsz Jason, láttam, hogy tudsz... és talán akarsz is, csak nem hiszed el. - nem akarom én megváltoztatni, vagy talán valahol igen, legalább egy kicsit segíteni neki, de ehhez ő is kell. Ha még sem engedi, hát nem, de... legalább meg kellene próbálnom, mert ha nem teszem biztos, hogy bánni fogom és talán tényleg az őrület lesz a jussom. Próbálom megoldani, de egyedül nem fog menni, csak ha segít nekem valahogy, ha hajlandó segíteni, ha tud egyáltalán, hiszen legutóbb az a valaki erősebb volt nála, belemászott a fejembe akkor is, amikor ő irányította az elmémet, a gondolataimat. - Szóval... figyeltél. És akkor sem éreztél semmit... tényleg semmit? - nem tudom elhinni, mert ha figyelt is, akkor ez igenis jelentett valamit, maximum tagdni próbálja még saját maga előtt is, de azt nem fogom hagyni, mert tudom, érzem, hogy ez nem csak ennyiről szól, még ha könnyebb is ezt hazudnia magának. Ezért kérem, hogy segítsen, hogy űzze el a rossz álmokat, mert képes lehet rá és talán ha igazam van, akkor akar is segíteni nekem, csak... csak valahogy el kellene hinnie, hogy nem akarja, hogy rossz legyen nekem és elmenni sem akar, mert szeret a közelemben lenni. Nem mondom, hogy azért mert szeret, de valami miatt mégis csak kötődik hozzám. - Igen, úgy csináld, hogy kikapcsoljon minden, hogy pihenhessek félelem nélkül... kérlek Jason... senki máshoz nem fordulhatok, ha mást kérnék te kerülnél bajba. - hiszen akkor el kellene mondanom az egészet, hogy a birtokra vittem, hogy ott volt velem, hogy megölt valakit lényegében miattam, mert nekem akart segíteni és akkor keresnék és ki tudja hogy annak mi lenne a vége. Aztán észreveszem a mély vágást a vállánál, ami hosszan húzódik végig a kulcscsonttól. Nem is gondolkodom, óvatosan emelem a kezemet és érek hozzá, mintha csak azt akarnám megnézni, hogy valóságos-e egyáltalán. - Ezt ki tette veled... és miért? - lefelé most még nem nézek, hogy lássam a sérülést a lábánál is, pedig biztosan csak még jobban elképednék. Az én alkaromon is látszik még a vágás, amit az álomban ejtettek rajtam és a valóságban is megjelent, időbe telik, amíg begyógyul, ezzel sajnos tisztában vagyok, de az övé egész más. Azon látszik, hogy sokszor újra és újra megvágták. Rémes lehetett és fájdalmas és ki tudja miket szenvedett még el.
Jason Stryker
mutant and proud
Kísérleti alany
victim of science
Play By : Shiloh Fernandez
Hozzászólások száma : 32
Kor : 26
Tárgy: Re: Violet & Jason - Segíts! Szer. 10 Aug. - 14:57
Violet & Jason
Lock me in your heart and trow away the keys!
Egyenlőre a fák közül nézem őt, és fizikai megjelenésem kimerül abban, hogy a víztükörben mutatkozom. Tudom, hogy egyszerre vonzza és rémíti meg, hogy bármire képes vagyok, mindent tudok láttatni vele. Páratlan adomány van a kezemben, ezt akarta az apám is kihasználni, de még Xavier is erőt látott benne, amit manipulálni akart, de én nem hagytam, mindenki ellen lázadtam, aki azt akarta, hogy irányíthasson. Vajon Violet is a gyeplőt akarja fogni? Nem is tudom, direkt figyelem őt, segít másoknak, mintha velem is ezt akarná, rólam is tényleg gondoskodni akar, amit nem értek, mert nem érdemeltem ki. Bántottam őt, és továbbra is ez a célom, mégis bánt az, hogy ilyeneket mond, amivel tudja, hogy képes rám hatni. Legalábbis próbál. - Fejezd be! Ne akarj te is a fejembe látni! – Tapasztom a halántékomra az ujjamat, a víztükör hullámzik a kiabálásomtól. A gondolataim eleve zavarosak, szinte beleőrülök abba, hogy nem tudom őket rendezni, aztán egy olyan szót hallok, amin tényleg elcsodálkozom, ezért is lépek ki a fák közül, szinte hitetlenkedve. – Segítsek..? Ilyet még senki nem kért tőlem.. Mindenki szörnyként kezel, hiszen az vagyok, nem tudok gyógyítani, szép álmokat hozni.. Talán tudok, de nem akarok, nem tölt el örömmel.. – Viszont abban igaza van, hogy kezd megőrülni, ami nekem sem jó, hiszen akkor nincsen játszótársam. Neki olyan szép nagy kék szeme van, nagyon ki tud tágulni, amikor megrémül. Viszont ha őrülten elréved, mint a többi áldozatomé.. Abban már nincsen pláne. Vajon akkor tényleg miatta maradtam. - Nem, semmit. Megteremtettem neked, adtam egy alap jellemet neki hogy ne legyél egyedül. De semmi több. Néha figyeltelek vele, és.. legalább volt valakid, mert én nem tudtam többet adni neked.. – Vonom meg a vállamat, érzések? Hogy is tudnék bármit érezni? Az nem az én világom. Viszont akkor miért nem hagytam el? Miért fejeztem be, hogy bántsam. Letérdekelek mögé, mert ha már valaki tőlem függetlenül akarja őt bántani, azt már én sem szívesen engedném. Megfordul, és már megint azok a nagy kék szemek.. De legalább annyi érzelem van bennük, ami belőlem hiányzik. - És ha megint belehatol az álmaidba valaki? Úgy csináljam, hogy ne álmodj? – Kérdezek vissza, és furcsálkodom, hogy most nem fél tőlem, főleg, hogy felülről nincsen rajtam semmi. Képes lehetek úgy elaltatni, kikapcsolni az elméjét, hogy csak a sötétséget fogadja be, semmi mást. Viszont akkor én vinném el őt a birtokról, hogy ne bánthassa senki. Kivételesen még én sem. Viszont így közelebbről észreveheti, hogy a vállamnál hosszú széles műtéti heg van. És nem az a szépen összevart típus, sokkal inkább olyan, mintha egyszerűen többször feltépték volna a kulccsont mentén, és sosem volt ideje begyógyulni. És mivel nincsen rajtam cipő sem, a bokámra lepillantva is észlelheti, hogy borzalmas sebbhely virít mindkettőn, mintha egyszer átvágták volna az achielles-ínamat.
||music:Going order|| words: 430 || just for you ▲▼
Violet Jackson
mutant and proud
Diák
power to the future
Play By : ξ Amanda Seyfried
Hozzászólások száma : 241
Kor : 32
Tárgy: Re: Violet & Jason - Segíts! Hétf. 1 Aug. - 20:51
Tudom, hogy őrültség, hogy tőle várok megoldást, amikor neki sincs minden rendben a fejével, de ő az egyedüli aki érti ezt az egészet, ő tudja az okokat, ő tudja, hogy mi miért történik, tehát... mégis ki máshoz fordulhatnék vajon? Ha másnak mondanám el az egészet abból baj lenne, hiszen én segítettem Jasonnek, én voltam az, aki megmentettem, én hoztam el az iskolába, a birtokra és ha innen nézzük, akkor az a srác miattam halt meg, mert az az alak is engem akart a rémálomba zárni. Jason nekem segített és azért kellett meghalnia. Az egész miattam van és kezdek kétségbeesni, hogy tényleg igaza van... áldozat vagyok, csak épp mikor kié. Willé, vagyis... valaki, akiről most nem tudok semmit, hiszen akkor nem Will volt, őt csak Jason teremtette, aztán Jasoné és most az a valaki, aki az álmaimat keveri meg. Nagyon nincs ez így rendben és nem tudom, hogy mi lesz velem, nem tudom mit tegyek és mivel aludni sem tudok ez így sokáig biztosan nem lesz tartható, nem fogja bírni a szervezetem sem. - De még se mentél el... és azóta se, mert nem akartál. Valami miatt nem akartál. Én sem tudom, talán igazad van és ide se kellett volna hoznom téged, de én is megtettem, még ha nem is tudom az okát. Csak... csak segíts, mert nem bírom... ezt már nem. - most még az sem érdekel, hogy színtelen a hangja, mintha tényleg nem érdekelné az egész. De én akkor is emlékszem Willre, akit ő hozott létre és nem hiszem, hogy Will tényleg csak egy árnykép volt, hogy egyáltalán nem volt benne semmi valóságos, hogy... csak azért tette, mert nem tehetett mást. Unalmában kínozhatott volna, de nem ezt tette. - Érezted őt? Érezted Willt... amikor irányítottad? - vajon csak játék volt, ahogyan mondja, vagy több? Jó érzés volt neki is? Kell valami, valami megerősítés, valami kapaszkodó, hogy nem csak arra vagyok alkalmas, hogy kínozzanak, hogy valaki mindig azon legyen, hogy megzavarja a fejemet, hogy rosszat tegyen velem és nekem és a körülöttem élőknek. Nem lehet, hogy csak erre vagyok jó. Megborzongok, amikor mögém térdel, szinte érzem, pedig nem nézek hátra, hogy nem igen lehet rajta túl sok ruha, legalábbis felülről biztosan és még a nyakszirtem is libabőrös lesz, amikor a leheletével érinti. Pár pillanatnyi hallgatás után aztán mégis megmoccanok és szótlanul nézek vele farkasszemet, így egészen közelről és nem húzódom hátrébb sem, csak mert ez így furcsa lehet bármelyikünknek is. - Ki akarom aludni magamat... pihenni... elfelejteni, ami történ úgy, hogy ne kelljen félnem senkitől. - igen, még tőle sem és attól sem, aki bántani akar még itt a birtokon, de ezt még ő se biztos, hogy el tudja intézni nekem, hiszen legutóbb is betört a fejembe akkor is, amikor Jason is odabent volt. Talán az a másik mutáns erősebb nála.
Nem szokásom senki miatt lelkiismeretfurdalást érezni, talán nem is vagyok képes, nem értem az érzelmek kavalkádját, a miérteket, a következményeket. Ám ezúttal akaratlanul tettem valamit, ami miatt megfélemlítettem, és ez újszerű élmény, nem tudok vele mit kezdeni. Nem attól fél, amit én küldtem rá, sokkal inkább attól, hogy bántottam valakit, aki nem szolgált rá, ám védekezésképpen, ösztönösen, így nem róható fel számomra a gyilkosság, még ha nem is múlik el csak úgy. Valahogy elkezdett lüktetni bennem egy gondolat, hogy a lány nem kíván játszani velem, és bármit is teszek, nem beleőrül, hanem kétségbeesik. Nem fél tőlem, hanem kikészül idegileg, nem érem el a kívánt célt. Ezúttal nem azért távoztam, mert csalódott vagyok, amiért nincsen felette hatalmam, át akar látni az illúziókon hogy mindez ne legyen játék. Inkább azért, mert feltámadt bennem az a különös gondolat, hogy bánja, hogy öltem, mert szeretett volna megjavítani. Ez továbbra sem lehetséges, de bosszantó módon nem tudtam kiverni a fejemből, hogy mennyire sírt, talán soha nem is fog tudni azonosulni mindezzel, ezért kell lényegében számüzetésbe vonulnom. Még nem távozom teljesen, nehéz a közelségét feladni, ám már nem mutatkozom. Egész mostanáig, hiszen most ő keres engem, amit nem értek. Már közöltem, hogy Will nem volt az igazi, én pedig nem adhatok semmit, amire támaszkodhat. A szavaira végül felfedem magamat, egy szál sötét farmerben lépek ki az egyik fa mögül. Nyár lévén jó idő van, de egyébként sem úgy érzékelem a valóságot, mint mások, tehát ha hideg lenne, akkor is el tudnám magammal hitetni, hogy nem kell fáznom. Viszonylag vékony vagyok, de megedzett az állandó kisérletezés, a menekülés, így szikár tagjaimra az izmok feszülnek hús helyett. Bárcsak tudnám, hogy miért akar látni. - Attól mert értem, hogy mit tettem, és szörnyűnek tekintem, még megszokott számomra, így jó. Engem nem kell megváltani. Már el akartam menni, már azon voltam, nem is tudom, hogy miért maradtam még.. Miben kell segítenem? – Kérdezem színtelen hangon, mint akit valójában nem is érdekel a lány összes nyűgje, hiszen valóban ellent mondott nekem, nem lehet rá hatni, és fogalmam sincsen, miért akar akkor ő megváltoztatni, ez nem is lenne fair. Fair? Furcsa, eddig ezt a fogalmat sem ismertem, és kegyetlen tőle, hogy ennyi mindent rám erőltet. A kiváncsiság ellenben a sajátom, mivel mindig is érdekeltek az emberi reakciók, én is imádok másokkal kísérletezni. Letérdelek hát mögé, hogy a lehelletem szinte süsse a nyakát, és úgy kérdezem meg a fülébe suttogva. – Az alvás.. nos az egyszerű dolog, örök álomra vágysz, vagy csak időleges megnyugvásra?
||music:Going order|| words: 430 || just for you ▲▼
Nem sokat aludtam és ez látszik is rajtam. A szemeim alatt csúnya karikák foglalják el a helyet, pedig még túlságosan fiatal vagyok ahhoz, hogy így nézzek ki, de ha egyszer nem tudok aludni a rémálmok és a történtek miatt... nem sok mindent lehet tenni. Én igazából próbáltam, de elég nehéz kiverni a fejemből azt, hogy ha alszom talán megint jön valami rémálom, vagy a tényt, hogy Jason a szobám kellős közepén ölt meg valakit. Valakit, akit ismertem. Valakit, akit sokan ismertek és most keresik és nem tudják hol van. Akiről azt hiszik elment, vagy elrabolták és még reménykednek, hogy előkerül, de én már tudom, hogy nem fog, hiszen már nem él, Jason vitte el, hogy ne találhassák meg, hogy ne kerüljek bajba és hogy ő se még nagyobba, amiben van. És közben az jár az eszemben, hogy vajon neki ez nem hat-e a lelkére, hogy ő hogyan kezeli, hogy valakit megölt, hogy megint egyedül van, hogy nincs hol aludnia, nem tudom, hogy mit eszik, hogy hogyan marad életben és egyáltalán mit csinál. Igaza van talán abban, hogy veszélyes, hogy szörnyeteg és nekem távol kellene maradnom tőle, de... ha egyszer megmentett, ha valaki más miatt is veszélyben lehetek, akkor vajon tényleg távol kell maradnom tőle? És mi van, ha én tudom leállítani, hogy ne ártson másoknak, ha mellettem tud... jobban viselkedni? Csak várok, miután őt hívtam, bár fogalmam sincs, hogy meghallja-e, a közelben van-e, vagy egyáltalán eljut-e hozzá az üzenet. Könnyen lehet, hogy nem, de... mégis csak legalább meg kell próbálnom. A víz pedig lassan fodrozódni kezd előttem és mivel a szél nem fúj különösebben, sejthető, hogy ez nem pusztán egyszerű természeti jelenség lesz. Felkapom a fejemet, amikor meghallom a hangját és megpróbálok körülnézni hátha meglátom valahol, de semmi. Lehet, hogy itt van, csak úgy helyezkedik fa mögött, vagy bokornál, hogy biztosan ne vegyem észre? - Én tudom, hogy mit akarok, vagyis... sejtem. Ha neked jó lenne így, nem mondanád, hogy szörnyű dolgokat tettél, nem is értenéd, hogy szörnyűek, de én... tudom, hogy azok, de még van visszaút Jason, csak akarnod kell, hiszen nekem is segítettél és segítened is kell. Képtelen vagyok elaludni, néha már... azt sem tudom, hogy mi valóságos és mi nem. Kezdek... kezdek becsavarodni. - halkan sóhajtok egyet és ha nem látom meg forgolódás közben sehol sem, akkor végül egyszerűen leülök a parton a fűbe és törökülésben elhelyezkedve nézem a víztükröt. Tudom, hogy nem kényszeríthetem, hogy segítsen nekem és arra sem vehetem át, hogy megváltozzon, de akkor is úgy gondolom, hogy nem rossz ember, annyira legalábbis biztosan nem, mint ahogyan gondolja magáról, csak rossz dolgok történtek vele, amik miatt nem tehetett mást, mint hogy ő is rossz dolgokat tett. Azt a fiút se szándékosan ölte meg, azt hitte, hogy védekezik. Igazából az a halál annak a lelkén szárad, aki az álomba küldött minket és ott ártott nekünk, nem az övén.
Ismét ott tartunk, ahol korábban, hogy el kéne mennem a birtokról, de nem vagyok képes hátrahagyni őt. Igaza lehet abban, hogy sokat gondolok rá, de mindig valami kínzás, vagy rémisztgetés jut eszembe, bár érdekes módon ezt kezdem elhesegetni, mert amióta az álombéli katonák őt is bántották, valahogy eszembe jutott, hogy nem lenne túl jó, hogy ha ez az ártatlan, angyali lány is olyan roncs volna, mint én. Úgy véltem eddig, hogy én kedvemet lelhetem ebben a játékban, hogy ő az áldozatom, de rávilágított, hogy ha beleőrül, vagy meghal, minden az értelmét veszti. Akkor inkább lehet, hogy hagynom kéne, messze viszont nem tudok lenni tőle. Furcsa érzés, ilyesmivel még nem találkoztam, de úgy gondolom, hogy bajt hozhatok rá, amit meg nem akarok. Az álommal kapcsolatban semmilyen ellenérzésem nincsen, szociopata vagyok, érzéketlen résztvevője annak, hogy fel akarták metszeni a gerincvelőmet, apár már megtette párszor, így összerakom a képet, hogy most ismét erre akart valaki apellálni a képzeletünkben. Valami erős manipulátor lehet, hogy mindkettőnket Violettel képes egy álomba berántani. Ahogyan megjelenik a tóparton, erős a dilemma, hogy megjelenjek-e egyáltalán, hiszen eddig nem sok jó sült ki a találkozásinkból. Az elején ez még érdekes volt, mondhatni izgalmas, de hogy nem élvezi a szenvedést, az nem csak, hogy furcsa, de még értelmetlen is. A víztükör lassan fordozódni kezd, és amikor kisimulnak a hullámok, a tükrökben engem láthat, fizikai valómban nem tűnök fel, de ebből már leszűrheti, hogy ott vagyok a közelben. Csak már nem látom értelmét, hogy valóban fizikálisan is érintkezzünk. Én végülis nem Will vagyok, nem tudom őt elbűvölni, nem tudok rá hatással lenni. Nem is értem a módját. - Még itt vagyok.. Nem tudtalak elhagyni, de ha nem kell a játékom, akkor mindez csak rossz neked. Kezdem feladni, hogy tudjam, hogy mit is akarunk Violet.. Szörnyű dolgokat tettem, és nekem így volt jó, ne akarj angyalt csinálni belőlem. – Suttogja a víztükör, egy földöntúli hangon, amely akár az enyém is lehet. Látom, hogy mennyire megviselt, ami szintén különös, összehasonlíthatatlan érzéseket kelt bennem, sajnálom? Tudok én olyat??
||music:Going order|| words: 430 || just for you ▲▼
Legalább két napja nem aludtam, úgyhogy nagyjából úgy nézek ki, mint... aki legalább két napja nem aludt. Próbáltam, az után, hogy Jason elment, de igazából már csak a miatt is nehéz volt, ami történt. Képtelen voltam kiverni a fejemből mindazt, ami történt. Valahogy túl sok volt egyszerre. Újabb valaki, aki bántani akar, aki talán az iskolába jár, de még se gyanúsítgathatok csak úgy másokat, ha nem vagyok benne biztos és az se biztos, hogy megtalálnánk, meg aztán akkor Jasonről is beszélnem kellene, így ez zsákutcának tűnik. Aztán persze elkezdték keresni a srácot, aki ébresztgetni próbált minket, hogy magunkhoz térjünk és én tudom, hogy hol van és mi történt vele, de ezt se mondhatom el. A karom már nem sajog, de ott van rajta a seb, ami az álom után maradt. Bekötözték, elrendezték, ott is hazudnom kellett, hiszen nem mondhattam el az igazat. Úgy érzem magamat, mint aki valami végtelen hazugságfolyamba süllyedt és valahogy képtelen kimászni belőle, félelmetes. Ezért jöttem most a tó partjára, mert mindezektől és persze a félsz miatt, hogy netán az a valaki megint belemászik az álmaimba nem is igazán merek aludni. Így viszont rohamosan haladok a kimerültség felé, mert hát a kávé nem pótolja az alvást, maximum valamelyest felpörget, hogy ne dőlj ki az órád kellős közepén. Persze mostanra már mások is megjegyezték, hogy nem festek valami jól, de erre mégis mit lehet mondani? Tudom, de nem mondhatom el az okát... szóval többnyire nem mondtam semmit. - Jason! Jason... hallasz valahogy, vagy a közelben vagy? - nem tudom, hogy azóta járt-e az iskolában, vagy netán errefelé, hiszen akkor is megtalált, mikor nagy volt a baj, tehát akkor is a közelben volt, akár most is lehetséges. Azt sem tudom, hogy valahogy meghallja-e, ha gondolatban szólítom, vagy megpróbálok valahogy ráhangolódni. Nem tudom, hogyan működik ez és azt se tudom, hogy képes lenne-e segíteni nekem, vagy akar-e egyáltalán. Arra viszont már kitért, hogy szeret velem játszadozni, viszont ha az a valaki árt nekem, akkor nem fog tudni és akkor sem, ha teljesen kimerülök és netán valami véletlen baleset lesz az esetleges baj oka... ezt gondolom ő se akarja, akkor pedig valahogy muszáj segítenie nekem.
Kezdőlap 
by 
