Tatjana és Peter

- Akkor én meg se szólalok. – együtt érző képet vágok. Sokkal nagyobb szerencsém van így, mint hogy ha még azt is rejtegetni kell. Nem lehet könnyű neki.
- Az jó, ezek szerint nem kell folyton ezer fokon pörögni, nehogy lebukj, vagy katasztrófa történjen. örülök a sikerének, ez azt jelenti, nem vagyok veszett fejsze nyele.
- Ez egy nagyon jó kérdés. Nem tudom, mi van most így, ezek után bármit el tudok képzelni. Még azt is, hogy én blokkoltam le magamnak. De mikor? És hogyan? – aztán inkább legyintek.
- Megköszönöm. Ha másnak nem, gyakorlásnak megfelel. Nekem is, neked is. – mosolygok rá.
- A karodra? – felnevetek. Elképzelem, ahogy a karját lesve keresi az utat.
- Ha tudnék repülni, mindenképpen körberepülném a birtokot. Többször is. Bár lassan megszáradok. – tartom el magamtól a nedvessé száradt pólót. – Inkább átöltözöm. Még egyszer kösz. – intek neki, nem akarok hozzáérni. Ha velem tart a házhoz, akkor bekanyarodok vele az udvar felé, ellenkező esetben búcsút veszek.

//Köszönöm a játékot! *.*  //

- Azért kérdeztem, hogy legyen összehasonlítási alapom. – vakarom meg a tarkóm. – Ugyanis fogalmam sincs, mi zajlik most. Vagyis arra, hogy az enyém milyen, a válaszom: nem tudom. – tárom szét a karom tanácstalanul. Aztán amennyire tudom, kifejtem.
- Szárnya? – ütközöm meg. – És azt hogy tudja elrejteni? – akkor hálát adhatok, hogy az nekem nincs. Egy hm? kérdéssel megállok, ahogy megáll, felé fordulok, majd amikor látom, a hátamat nézi, felé fordulok. – Ugye nincs? Nem éreztem, hogy lenne. – ez egy tök abszurd pillanat.
- Nagyszerű. – vagy csak nem mondta el. Nem vagyok bizalmatlan, jelen pillanatban bármit elképzelhetőnek tartok.
- Volt választási lehetőségem, örüljek neki. – Tatjánára nézek. – Már megtaláltam. Mielőtt idejöttem volna. – majd vállat vonok. Talán idővel a bátyám dilije is elmúlik és nem fog ezzel előjönni. – Nem rossz azért itt. Nem érzem magam csodabogárnak, mert itt mindenki az. – mosolyodom el.
A képességét ámulattal hallgatom. Rémlenek képzelgések és előre látott dolgok, de ez más.
- Nem tudom eldönteni, hogy ez mennyire jó vagy rossz lehet neked. Azt hiszem, minden az irányításon múlik. – sóhajtok fel.
- Hogy? – nem tudom követni a hirtelen váltást. – Igen. De erős blokk van rajta, nagyon nehéz belenyúlnia. Pedig érzem, hogy mindent megtesz. – arról persze, fogalmam sincs, hogy mi is történt velem valójában és hogy mennyire nem igazak azok az emlékek, amiket kaptam.
- Azt hiszem, megérkeztünk. – nézek a felbukkanó épületre. – Köszönöm a visszakísérést. – állok meg. A ruhám közben félig megszáradt, én pedig át.

Mosoly kúszik az arcomra, ahogy nyilatkozik Gaberől.
- Ez valóban több.
Csendben tekintek rá. Nem értem az összefüggést a kérdésem és a válasz között.
- Ezt hogy érted? Hogy jön ide? – széttárom a karom egy rövid időre. – Azt hittem eddig, hogy képes vagyok a jövőbe menni és visszajönni. De ez... – mutatok a tóra. – nem a jövő, és nem is a múlt. Mintha... – próbálom elkapni az érzést. – repültem volna. – hitetlennek tűnik a hangom. – Lehetséges ez?
A teleportáláson elgondolkodom. Most eléggé össze vagyok zavarodva, mert talán ez volt inkább?
- Teleportál? Az űrbe ugye nem jutott ki, véletlenül? – érdeklődésem azért ennyire komoly, mert elég volt a vízben nem kapni levegőt.
- Bárcsak már én is ott tartanék. Elég kínos magyarázkodni. – vagyis inkább talán kezd nem érdekelni. Megtörténik és természetes számomra. Csak tudnám, mit csináltam az előbb.
- Jó lenne. Igazad van, mégsem érzem ettől jobban magam. – hallottam már az X-men dologról, mégsem vagyok meggyőződve arról, hogy egyszer eljutnék oda. – Az még sokára lesz, ha így haladok. Kösz a bátorítást.
Hogy mindkettő lenne, féloldalasan elmosolyodom. Őszinte volt a válasza.
- Szerencséd van, hogy megteheted. –bár éppen én voltam az, aki a bátyja képébe vágta, hogy nincs szükséges a sajnálatra. Régen volt és azok a huzavonák még mindig mennek, még ha nem is annyira vehemensen. Nathannek fontos a karrierje. Mint ahogy számomra meg az igazság és a családom.
- Jobb, mint a sárgaházban. – vonok vállat most én. – Mégsem vagyok biztos abban, hogy nekem itt kéne lennem. – túrok bele a hajamba megint.
- Ez jó. Jó tudni, hogy nem csak olyan sajnálkozós, szőnyeg alá söprős család létezik ebben, mint az enyém. Választhattam az elmegyogyi, vagy a bátyám képvisel mindenben, vagy idejövök. Inkább ezt választottam. Milyen képességed van? – a ház közben már egyre közelebb van, és valóban nem jelzi semmi, hogy a tó ne tartozna az épülethez. Ez az én mázlim.

- Ez az én mázlim. – ki is kéne csavarni a pólómból a vizet, meg a hajamból is, de már olyan mindegy. – Érdekesen vette volna ki magát, ha beállítok Jo bácsihoz a tehene mellett, hogy csókolom, hol vagyok és mennyit írunk? – még belegondolni is rossz, akármennyire is tartom vicces helyzetnek. Mégis muszáj vagyok felnevetni. Megjelent előttem egy bamba arc, amit én is vágnék, ha valaki a semmiből elém terem, két másodperc alatt.
- Vagyis nem. Oké. – ködösítésekhez igazán hozzá szokhatnék, de Nathannél sem tudtam elnézni soha. Most viszont nem önbecsapást érzékelek belőle. Ez már jó pont, nem olyan szűk látókörű, mint néha a bátyám tud lenni. Mindezek ellenére kedvelem, még ha néha össze is veszünk.
Jó hallani a diák szót. Jobb, mint a páciens, vagy kezelt szót. Pedig mentős volnék, vagy mi.
- Azt hittem, ez csak ilyen.. megszokás. Végül is jobb, ha itt esek bele a tóbe, mint egy iskola medencéjében.
Elindulok vele, még mindig vízfoltokat hagyok magam után.
- Akkor nem értem. Tehát te már nem vagy diák, ezek szerint. Tanár vagy? – amilyen instabil a képességem, az életben nem leszek semerre.
- New York-i vagyok, onnan jöttem. – a puccos oldaláról, ha lehet így mondani. Talán ezért is kezel néha még anyám is úgy, mint egy elmeroggyantat, lévén centért dolgozok szerinte.
- Miért választottad azt? – még ha meg is van mindenkinek a véleménye róluk, nekem is, fontosak, csak hagyjanak békén.

Nem értem a nevetés okát, a köhögés fokozatosan alább hagy, levegő is jut a tüdőmbe, inkább annak örülök.
- Hogy? Ez még a birtok? – mutatok a lábam elé döbbenten.
– A tó is? Még a dátum is jó. – megsimítom az állam.
– Akkor itt valami más lesz. De mi? – szinte motyogom.
- Köszönöm. Ezek szerint te is a suliba jársz? – meg nem kérdezem, mi a képessége. Falra tudok mászni ettől. – Én is oda járok.
Nem tartozom túlságosan a sikeres diákokhoz jelenleg felettébb zavar, hogy ez történt most, mert ha nem a jövőbe utaztam, hanem más történt, akkor mi a képességem? Vagy van még képességem? Hány képessége lehet valakinek? Vagy hogy működik ez?
Kezdek összezavarodni.
- Város? Buszmegálló? Jaa, neeem, én bentlakásos vagyok. – hogy ez pech vagy szerencse... dolgozni szeretnék, visszatérni a régi életemhez, nem pedig a bátyám hülye zsarolásának engedve itt gubbasztani.
- Te is is a suliban laksz?
Csak azért nem pattantam még meg, mert egyrészt nincs olyan helyzet, hogy meg kéne tennem, másrészt ha megegyeztem Natannel, akkor tartom magam hozzá. Ameddig másképp nem szükséges. Valahogy úgy érzem, sokszor nem tartottam megszokott dolgokat és általában az tűnt helyesnek. Most még ez helyesnek tűnik, így nem is cselekszem másként. Mélyet lélegzek, a köhögés abbamaradt és végre normálisan tudok levegőt venni. Elkezdem a pólómból csavarni a vizet.
- Öhm. Peter. – a tenyeremet mutatva, bocsánatkérő képet vágok. – Nem gond, ha nem fogok kezet? Nem akarlak összevizezni.
A cipőmet és a zoknimat viszont le akarom venni, aztán rájövök, hogy tök felesleges, mert akkor meg a mezítlábasság miatt fázok meg, így legalább nem megy semmi a lábamba.
Felállva nézek Tatjanara.
- Ha megmutatod, merre tudok visszaindulni a suliba.
Valóban át kéne öltöznöm, minél előbb.

Most kezdenek csak megint elnehezülni a végtagjaim, hogy pihentem egy keveset. Jó úszó vagyok, az előbb, amit leműveltem, az nem éppen ezt jelzi, örülök, hogy kievickéltem a partra. A tüdőm ég, mint a fene, nehéz levegőt venni, de kell venni, és köhögni, hogy a maradék feles folyadék kijöjjön belőle, ezért oldalra kell majd fordulnom, az a biztos. Fordulás közben egy alak körvonalazódik ki a tó melletti úton. Jézus, valakinek a birtokán vagyok! Még sosem jártam erre és nem rémlik, hogy ez az intézményhez tartozna.
Azonnal felülök és az egyik kezem magam elé tartom.
- Nem akartam semmit. Nem bántok. – éljen a köhögőroham.
Zihálva seprem ki a vizes, avaros hajam az arcomból. Gyanús elemnek tűnhetek, az fix.
- Hol vagyok? És... milyen nap van ma? – mert az idő stimmelhet, de lehet, hogy pont nem abban az évben vagyok, ahonnan kiindultam. Újabb köhögőroham, felér egy szamárköhögéssel. Abbahagyhatná végre. Mélyeket lélegzek.
- Már itt sem vagyok, csak nem tudom, merre a kijárat. – felállok, bár remeg a lábam és nekidőlök egy fának, menni fog ez, ha túl leszek a sokkon.
Mindeközben azért megnézem, alaposan, hogy ez alapján is betájoljam a helyet és az időt, bár nem biztos, hogy segít. Én és a divat.

A pólómat csavargatva lihegek a tó partján. Ennyire még sosem baltáztam mellé és valami nagyon nem stimmel az egésszel. Kezd megváltozni a képességem, vagy mi van? Valóban eltűntem a szobámból, amíg tanultam, de nem a jövőben kötöttem ki. Hanem itt. Mire észbe kaptam, hogy a könyvvel a kezemben nem az ágyamon, hanem a tó felett lebegek, addigra már inkább zuhantam. A könyvnek annyi, azt tudom, ijedten dobtam el magamtól. Mivel pedig megijedtem, ezért levegőt vettem, de addigra már a vízben voltam, aminek következtében levegő helyett víz került a tüdőmbe. Nagyon élethűen játszottam el a fuldokló kiskacsát, ki kellett köhögnöm a víz egy részét, hogy az égő érzés helyett végre levegőt is tudjak venni és elindulhassak a part felé, amit hirtelen nem is tudtam, merre van.
Nem zavar, hogy föld vagy avar kerül a nadrágomra és a pólómra, alaposan kiköhögtem magamból a vizet, majd hanyatt dőlve kapkodtam tovább a levegőt. Végül ásítok egy nagyot, ami kifejezetten jót jelent most, és nem azt, hogy fáradt vagyok. Végre nem ég a tüdőm.
De miért nem a jövőben kötöttem ki? Vagy voltam ott és kiesett a köztes idő? Ránézek az órámra, de az megállt, hogy víz érte, ami. Végül is mindegy, mert volt már, hogy fél perc alatt két órát voltam máshol. Akkor sem stimmel valami.