Moira és Evan - Testvéri találkozás

Én inkább szinte biztos vagyok benne sajnos, hogy ennek nem lehet jó vége. Hogy arra van nagyobb esély, hogy a vége zűrbe torkollik, az emberek nem fogják az újdonságot tolerálni és halálra fognak rémülni. Nem mondom, hogy én nem lettem ki totál, amikor először megláttam átváltozni azt a farkast egy élő lánnyá, vagy amikor hirtelen egy lóval kellett hadakoznom a szobámban. De mégsem mondom, hogy be kéne zárni őket, csak... csak a franc se tudja. Vannak így is olyan bűnözők, akiket nehéz elkapni. Sorozatgyilkosok, veszélyes elemek, mi van akkor, ha az illető mellette még tüzet is okád, vagy eltűnik a szem elől, netán átmegy a falon? Akkor hogy lehet elkapni? Egyszerűen ez csak még inkább megnehezíti a dolgunkat és ha azt mondjuk be kell vetni olyanokat, mint ők, mutáns a mutáns ellen... akkor egy idő után az ember már feleslegesség válik. Ha teszem azt valakinek emberfeletti a gyorsasága, akkor hol van szükség egy munkakörben mondjuk a szalaggyártásnál arra, aki lassan dolgozik? Érthető, ha az emberek féltik az életüket, a munkájukat, vagy egyszerűen csak a létjogosultságukat.
- Ne így legyen Moira, ne így legyen.- sóhajtok egy aprót. Sajnos attól félek, hogy tényleg igazam lesz, akármennyire is nem szeretném, ha így lenne. Hogy a végén harcok lesznek, háborúk, amikben nem nyerhetünk mi egyszerű emberek és lesznek bőven olyanok, akik nem akarnak semmibe belefolyni, mégis bajba jutnak és hiába lesznek majd jó mutánsok, akkor se lehet mindent megoldani nekik. Eléggé kiakasztó így belegondolni a jövőbe, de annak se lenne értelme, ha a homokba dugnánk a fejünket és úgy tennénk, mintha nem lenne semmi baj, mintha tényleg minden rendben lenne, és nem várható valami baromi nagy zűr hamarosan. Inkább meg kell próbálni arra koncentrálni, hogy megtaláljuk azt a lányt, hogy egy kicsit közelebb kerüljünk a válaszokhoz. Haladjunk csak szép lassan, lépésekben.
- Igen, tényleg az a kérdés, hogy mikor, mert sor fog kerülni valamire idővel, ez biztos. Valaki lépni fog. - nem tudom, hogy ki lesz majd az első, ők, vagy pedig a mieink? Nem is tudom, hogy hogy kéne fogalmaznom, hogy én ki mellett állnék. Az emberek mellett, mert én is az vagyok? Nem sorolhatók az emberek egy kategóriába, köztük is vannak olyanok, akik nem jól közelítik meg a dolgokat, és a mutánsok között is biztosan lesznek olyanok, akik pedig majd jól, akikkel szívesebben egyetértenék, mint valamiféle drasztikus megoldással. Azt hiszem az még a jövő zenéje lesz, hogy ki mellé állok, vagy egyáltalán, hogy ki fogadja el, ha mellé állok, mert ez a legfőbb kérdés. Állhatok én az úgy mond jó mutánsok mellé, ha lesznek, de attól még ők mondhatják, hogy menjek a fenébe, nem tartozom közéjük és végülis valahol még igazuk is lesz. Elég nehéz kérdés. De most tényleg jobb ezzel az üggyel foglalkozni, tovább lépni, azaz neki is megismerni részletesebben az aktákat, betekinteni a rendőrségi ügy infoiba és persze kicsit körülszaglászni, hátha azóta volt hír máshonnan. Én elsősorban New Yorkra koncentráltam, de... talán ketten több mindent észreveszünk és akkor kiderül valami, ami még nagyon fontos lehet.
- Rendben, elvégre tényleg nem érünk rá egész nap. - mosolyodom el végül és eltolom magamtól a csészémet. Nem lep meg, hogy máris menne, végülis én sem szeretek túl sokáig egy helyben ücsörögni, az azért határozottan unalmas, és jó lenne már mielőbb az ügy végére járni. Remélem, hogy ő tud valamit kezdeni azzal a lánnyal, ha már nekem nem sikerült, azért lehet erre is esély igaz? Majd meglátjuk, végülis talán egy nő jobban meg tud érteni egy lányt, mint én egy egyszerű pasas. Még a nőket sem értem meg igazán, nem véletlenül vagyok meg így magamban, nem hogy egy összezavarodott tinit. Aprót még biccentek a nővéremnek, aztán én is veszem a kabátom és irány a kocsi. Lesz mit átnézni, és biztos vagyok benne, ha nagyon rajta vagyunk akkor találni fogunk majd ezt azt... muszáj találnunk!

Legyintek csak, igazából nehéz olyasmit mondani ebben a helyzetben, ami igazi bölcsességről árulkodna, ugyanakkor a valóságnak is megfelelne. Lehet okos dolgokat mondani, lehet toleránsnak és elfogadónak lenni, de attól még a tömegek nem így gondolkodnak. Én is rettegek, hogy ez egy napon visszacsap, és csúnyán. Végre vége a hidegháborúnak, de vajon tényleg olyan messze lenne egy következő láng, ami fellobbantja az egész világot, mint mi gondolnánk? Nem tudhatjuk. Remélhetjük, de nem tudhatjuk, és ez bőven ad okot aggodalomra. Bármikor fordulhat a kocka és találhatom magam én is olyan helyzetben, amikor egyáltalán nem az emlékeim visszaszerzése fog elsőbbséget élvezni, hanem mondjuk az, hogy megakadályozzunk egy újabb háborút, vagy ha már bekövetkezik, igyekezzünk, hogy minél kevesebb áldozatot szedhessen. Belegondolok, de nem tudom elképzelni. Nem akarom elképzelni.
- Attól tartok, neked lesz igazad – sóhajtom borongósan, kicsit sem tetszik ez a forgatókönyv, de hát ha úgy veszem, hogy az aktáknak igaza van…három éve is ékes példáját láttuk annak, hogy mi történik, ha az emberek fenyegetettnek érzik magukat, ha azt hiszik veszélyben vannak…ah, mi emberek! Mindig meg kell tartanunk az uralkodó helyzetünket, mindig nekünk kell a legerősebbnek lennünk. Mai napig ezrek lepődnek meg az otthonuk melegében, ha azt hallják, hogy tornádók, tsunamik városokat töröltek el a föld színéről, a lakosságukkal egyetemben. Már arról is szeretünk elfeledkezni, hogy a természetet nem uralhatjuk. Nem kellene a mutánsokat természeti csapásokhoz hasonlítanom, de ha azt vesszük, a természet művei ők is. Ennek semmi köze a képregényekből ismert futurisztikus sugárzásokhoz, meg ilyesmihez. Ebben semmi mesterséges nincs. Mégis az az érzésem, hogy ez kutya fülét nem fog érdekelni, az emberek ezt ugyanúgy nem fogják elfogadni, ahogy képtelenek megérteni, hogy a nem fehér emberek is emberek, a nem katolikusok is emberek, és még sorolhatnám. Nem vagyunk valami elfogadó népség. Hát még ha az a bizonyos el nem fogadott csoport még csak el sem nyomható…márpedig láttunk már példát arra, hogy bizony, a mutáns is csak ember: ha veszélyben van, bármit megtesz, hogy túléljen. Tényleg nem különbözünk valami sokban…- Vagyis sehogy…szeretném még hitegetni magam, hogy elkerülhető, de magam sem tudom, hogyan – megrázom a fejemet, azt hiszem ehhez én sem tudok elég nagyot, elég okosat gondolni. Nem lehet semmilyen embercsoportot arra kényszeríteni, hogy bujdosásban éljenek, innentől kezdve pedig előbb vagy utóbb fény fog derülni a mutánsokra. Egyszerűen így lesz - Azt hiszem inkább a mikor a kérdés.. – és akkor abból sem tudom, hogy jobb lenne-e tényleg húzni ezt, vagy mielőbb lecseng a téma, annál jobb. Nem mintha azt várnám, hogy az gyorsan megtörténik, azt azonban már azt hiszem most is tudom, hogy én hol és mi mellett fogok állást foglalni, ha arra kerülne a sor…
Aprót bólintva nyugtázom Evan válaszát, hát akkor jobb híján erre kell elindulnunk. Nem mintha bánnám, sosem árt visszamenni a forráshoz, ha igazán mélyre akarunk belemászni egy ügybe. Nekem pedig ez most egyelőre új ügy, sokkal újabb, mint Evannek, úgyhogy tisztában akarok lenni mindennel. Aztán ha nem járunk sikerrel, tapogatózhatunk másfele is…ha a lány még mindig a városban van, és az FBI valahogy felfigyelt rá, amíg a Central Parkban időzött, akkor talán máshonnan is lehet majd fura esetekről hallani, amik talán hozzáköthetőek. Reménykedem, de még magam sem tudom mennyire lesz majd nehéz a nyomára bukkanni. Vagyis…egyelőre mutánsok lenyomozásában sajnos én csak zsákutcákba futottam, ami egy kissé aggaszt, de hát én már tényleg nem fogok felhagyni ezekkel a kutatásokkal. Azt hiszem ideje lenne indítványoznom a CIA különleges alosztályának, hogy kellene egy egység a mutáns-ügyekre is…mondanom sem kell, hogy abból pedig szívesen kivenném a részemet én is.
- Akkor amondó vagyok, hogy menjünk – felhörpintem a kávémat, szerintem Evan meg sem lepődik azon, hogy azonnal cselekedni akarok. Elvégre ilyenkor az idő gyakran dolgozik ellenünk, minél több telik el, annál messzebb kerülhet tőlünk az, akit keresünk, márpedig ez most nagyon nem kívánatos. Annak ellenére, hogy saját céljaim elérésében is segíthetne esetleg nekem ez a lány, most már ténylegesen segíteni is akarok rajta. Senki sem élhet így…legyen az mutáns, vagy ember. Elvégre arra szántam az egész életemet, hogy valamilyen szinten jobbá tegyem a világot, de néha úgy érzem, ezügyben nem sokat tehetek..egy tizest tolok a csészém alá, a félig elcsócsált bagelt pedig egy szalvétába hajtva felkapom, viszem magammal. Majd a kocsiban megeszem - Elvégre nem érünk rá egész nap, nem igaz?

Azért az mindig jó dolog, hogy minden nehéz körülmény ellenére is meg tudom még nevettetni, mert azt azért el tudom dönteni, hogy most tényleg igazán fesztelenül nevetett egy kicsit. Büszke vagyok magamra no! Végülis egy-egy vicces megjegyzésnek az a célja, hogy mosolyt csalj a másik arcára, hogy elűzd kicsit a gomolyfelhőket, és ha ez sikerül, akkor máris jobb a napom. Azt pedig csak remélhetem, hogy neki is jobb ettől, és hogy egyre jobb lesz, ahogy haladunk ebben az ügyben, ahogy közelebb tudunk kerülni a megoldásokhoz, mert vannak, mert kell, hogy legyenek, ehhez kétség sem fér. Én legalábbis azon leszek, hogy találjunk, hogy a kérdésekre válaszokat kapjunk, hogy az emlékeit visszaadják, vagy legalább megmondják, hogy miért kellett eltüntetni őket, mert ez akárhogy is, de baromira nem volt szép dolog. Az tuti, hogy nehéz lesz megállnom, hogy ne akarjam majd betörni annak az orrát, aki ezt csinálta... bár az jó kérdés, hogy erre képes leszek-e, ha egyszer ilyesmikre képes.
A mindenféle biológiai dolgok viszont tényleg bonyolultak nekem, igazából nem is akarok ebbe jobban belemenni, elég nekem tudni, hogy ez valami genetikus izé, defekt, vagy mi a szösz, több nem hiszem, hogy tudnom kell, pontosan milyen úton halad az evolúció a fejlődés felé.
- Oké, ez jogos, nem lehet mindenkit beterelni, és... az is durva lenne, ha megjelölnénk őket. Jó tudom néha gondolkozzak, mielőtt beszélek. - ez sose ment, pedig néha lehet hogy jól jönne, ha legalább próbálkoznék. Az a helyzet, hogy sokszor csúszik ki meggondolatlanul minden a számon, akkor is, ha tudom, hogy nem szabadna. Egyszerűen csak ilyen vagyok, de most teljesen jogos, amit mondd, hogy nem kellene ilyesmin járnia az eszemnek, hogy ebből lazán durva dolgokat lehet leszűrni. De attól még, ha ez napvilágra kerül, akkor jó nem születhet belőle. Az emberek félni fognak, mit félni, rettegni, hogy mások, erősebbek is vannak náluk, akik ellen nem hat a fegyver, vagy a katonaság. Tuti, hogy fejetlenséget szülne, nagyon nagy fejetlenséget.
- Nem tudom, hogyan Moria. Ha ez kiderül, ha az emberek megtudják... szerintem ennem jó vége nem lehet. Nem tudom elképzelni, hogy békés együttélés legyen belőle, egyszerűen mindig vannak szélsőségesek, ezt nekünk kell a legjobban tudni. - zsaruk vagyunk, abból is az elit részleg, mi tudjuk a legjobban, hogy miféle terroristák vannak minden földrészen. A szélsőség mindig jelen van, ez ellen sajnos nem lehet mit tenni, mi sem tudunk és senki más sem fog. Nem hiszem, hogy ő hisz abban, hogy ez békésen mehessen majd az útján. Ha nem is most, ha nem azonnal, akkor is baj lesz belőle, már előre tartok attól, hogy hányaknak eshet majd bajuk, főleg olyanoknak, akiknek még csak közük sincs az egészhez, csak véletlenül rossz helyen voltak, rossz időben.
- Nem igazán. Volt valami ködös fenyegetés a szavaiban, de... nem volt konkrét célzata. Inkább úgy tűnt nekem, hogy az egész világon akar bosszút állni a húga miatt, de nem lepne meg, az ez elsők a nevelőszülők lennének. - mindenképpen ez lehet a fő csapásvonal, hogy először velük beszéljünk. Nem tudom, hogy tényleg veszélyben vannak-e, vagy hogy eddig nem lett-e már bajuk, de lehet, hogy egy jól célzott hír a temetésről nekünk is segíthet, hogy előcsalogassuk a leányzót. Mindenképpen jó lenne, ha a nővérem is beszélni tudni vele, ő talán jobban tud hatni rá, talán egy kicsit több esélye van rávenni, hogy ne egyedül próbáljon mindent feldolgozni. Valahogy csak segíteni lehet rajta, már csak azért is, mert ha nagyon eldurvulna, akkor ő járna rosszabbul, ebben biztos vagyok. - Akár most is, ha úgy gondolod és kész vagy. - tolom el magamtól az üres csészét, mert hát a kávém már nagyjából elfogyott, nem szoktam én olyan lassan iszogatni, falatozgatni meg amúgy sem, de mivel most amúgy se rendeltem semmi kaját ez végképp nem akadály.

A megjegyzésre elnevetem magam, talán most először igazán. Hát ha már szívroham, elkaphatott volna egy-kettő már szerintem életem során, mert hogy elég cifra dolgoknak voltam szemtanúja, na meg gondolom ide tartoznának azok is, amelyekre sajnos nem emlékszem, és most sem mondanám, hogy életem legnyugisabb szakaszát élem, úgyhogy nagyban zajlanak a dolgok, és ha gyengébbek lennének az idegeim, már könnyen lehet, hogy rég elpatkoltam volna. Szerencsére egyelőre jól bírom a gyűrődést, és ezen nem is igen szeretnék változtatni. Lehet, hogy ez nem mindig választás kérdése, de ha már ennyire megedzett az élet, igazán nem fogok csak úgy feladni semmit. A visszavonulás sem volt opció soha ebben az elmúlt három évben. Tulajdonképpen minél mélyebbre ásom magam, annál kevésbé akaródzik feljönnöm a mélységből. Csak makacs kitartással ások tovább lefele és lefele, és mások talán már feladták volna reményt, hogy valamiben is elakad az ásójuk én mindig megtalálom a módját annak, hogy életben tartsam azt a bizonyos pislákoló kis lángot. Nem hiszem, hogy tudnék élni úgy, hogy feladtam, ilyen áron még az öregséget sem akarom olyan nagyon megélni. Nehezen adom fel az elveimet is, hát még saját magamat. Meglehet hát, hogy nem lesz esélyem vénasszonyként szívrohamban elpatkolni, de azt remélem elmondhatom majd magamról, hogy izgalmas és még hasznos életet éltem.
- Oké, akkor az – hagyom rá a bonyolult, vagy nem is körkérdést, tulajdonképpen én már eljutottam oda, hogy nézőpont kérdése az egész. Azt hiszem sikerült maradéktalanul elfogadni a tényt, hogy márpedig ezek a különleges emberek köztünk járnak, akármennyien lehetnek, és innentől kezdve már tényleg egyenesen megnyugtató, hogy mindennek van tudományos alapja is, legyen az bármilyen bonyolult - Feltételezem előbb-utóbb ki fogják tudni mutatni, végtére is valószínűleg egy alapos DNS vizsgálat választ adhatna a kérdésre, de mégis minek…? Egyrészt ez nem betegség, amit gyógyítani lehetne, másfelől pedig kivitelezhetetlen…beterelnél minden egyes embert vizsgálatra? Milyen címszón? Meg még jelöljük is meg azokat, akiknek a tesztje pozitív lett? – szerintem ki sem kell mondanom hangosan, hogy ez mégis mire emlékeztet engem kísértetiesen. És tartok tőle, hogy nem alaptalanul, mert Evan is elég jól rátapint a dolog lényegére.
- Akárhogy is nézzük, ez egy ördögi kör. Félek, hogy az emberek tényleg így reagálnának. És mit csinálnak az emberek, ha félnek? Fegyvert ragadnak. Atomfegyvereket terveznek. De már abból is, amit eddig tudunk, rémesen veszélyes lenne támadást indítani a mutánsok ellen…könnyen kerülhetünk a vesztes oldalra. Jó lenne, ha ez elkerülhető lenne… - sóhajtom halkan, egyelőre úgy látom az a legjobb, ha az emberek nem tudnak ezekről a dolgokról. Ilyenkor szerencse, hogy sok család, ami akaratlanul is részesévé válik ennek, inkább titokban tartja az eseményeket, mondván, hogy ki hinne nekik…ha azonban elkezdenek a pletykák kiszivárogni, lőttek az egésznek. Beláthatatlan következményei lehetnek mindennek. Ilyen szempontból nézve van pár egészen jó tippem, hogy miért is kellett megválnom az emlékeimtől…mindazonáltal magamat sehogy sem tekintem fenyegetésnek. Sőt. Vagyok olyan idealista, hogy eljátsszam a szerepemet, ha arra kerül a sor, hogy a mutánsokat is a társadalmunk teljes tagú egyéneiként kell elfogadnunk…
- Igen, valahol el kell indulnunk. Jó lenne tudni azt is, hogy milyen részletesen és kik hallgatták ki a családot, talán még nem késő odaállítani akár egy egységgel sem, hátha a kíváncsiság előcsalja a lányt…nem hinném, hogy ne lenne dühös a szülőkre is, akik hagyták, hogy mindez megtörténjen, talán egyenesen várja is, hogy megbüntessék őket a hatóságok...vagy ő maga is tervezhetne valamit. Gondolom erről nem mondott semmit...? – bólogatok, miközben csipegetem a bagelt, kortyolok is egyet a kávéból. Valahol muszáj elkezdeni, márpedig a lányról közel sem tudunk annyit, hogy tudjuk hol arathatunk azonnali sikert. Pláne, hogy szinte bármilyen alakban rejtőzhet…így szinte lehetetlenség valakit gyorsan megtalálni, ha egyáltalán sikerülni fog. Próbálkozni azonban úgy vélem érdemes - Mikor mehetünk?

-Az nem baj, legalább nincs rá esély, hogy annyira letaglóz valami, hogy szívrohamban hunysz el. - világítok rá egy mosollyal a jó oldalára annak, amit mondd, meg hát látom, hogy elhúzza a száját és én azért mindig is hajlamos voltam igyekezni, hogy ne legyen körülöttem túl sok komoly arc. Persze benne van a pakliban, hogy egyikünk se nagyon öregszik meg, az pedig hogy családunk legyen... hát a szüleink nem jártak jól velünk, mert hogy unokákat összehozni ilyen meló mellett valljuk be határozottan esélytelennek tűnik. De mondjuk nem is gondoltam soha rá, hogy családot szeretnék alapítani, nem tudom mennyire menne nekem egy ilyen komoly és felelősségteljes szerep. Őszintén szólva szerintem egyáltalán, de attól még nem döntenék soha sem máshogy, mint ahogy régen, akkor is ugyanúgy a rendőri pályára mennék, ahogy tettem.
- Magyarul baromi bonyolult. - fordítom le a szavait. Sose voltam jó az elméleti anyagokban, szóval ez most sincs máshogy, egyáltalán nem gondolom ezt egyszerűnek és el sem tudom képzelni, hogy azok, akik így születtek mit tudnak kezdeni magukkal. Az tuti, hogy én finoman kiakadnék, ha kiderülne, hogy mit tudom én... áttetszővé tudok válni, vagy a jó ég tudja. Nem viselném el egy könnyen és nem is érteném. Őszintén ebbe még bele sem gondoltam, hogy az a lány mit is érezhet, hogy mennyire nem érti azt, ami vele történt, meg történik. Valahogy úgy tűnt amikor találkoztam vele, hogy olyan egyértelműnek tűnik, amit csinál, mint aki már teljesen ért mindent, pedig tuti, hogy volt időszak, amikor még nem tudta ezt könnyen kezelni és lehet hogy még mai napig is van ilyen. Mondjuk az tény, hogy nincs rá jó hatással, hiszen úgy ült ott az ágyon is egyszerűen csak teljesen meztelenül, mintha nem is lenne igazán önmaga, mintha nem is lenne igazán... ember.
- Nem csak tűnik, totál kiszámíthatatlan, de valahogy csak ki lehet mutatni, hogy ki ilyen? Vagy a fene se tudja, ahhoz meg mindenkit meg kéne vizsgálni, meg gondolom kéne egy valaki, akiben meg lehet találni azt a gént, ami kell. Értek is én ehhez... - ha adnak egy személyazonosságot, akkor megpróbálom megtalálni az illetőt, de az, hogy felfogjam pontosan miről is van szó, és ezt az egész mutációt teljesen megértsem az valahogy esélytelennek tűnik. Főleg, ha azt nézzük, hogy mindegyikük más, olyan lehet ez, mint az emberi kinézet, sok különböző képesség és nem tudhatod, hogy akivel szembe találod magadat az durván ártalmasan hat rád, vagy netán csak kevéssé.
- Jól van, de azért érted... ha erről az emberek is tudomást szereznek, szerintem a legtöbben félni fognak tőlük és végülis joggal. - ha csak ezt a lányt nézem, vagy ha azt aki kipucolta Moira fejét... őszintén szólva én is be vagyok tojva, hogy ilyen emberek mászkálnak a világban, vagy akár lehetnek itt a szomszédban is, vagy a másik asztalnál, bárhol. És ki tudja, hogy mire képesek. Tuti, hogy köztük is vannak olyanok, akik nem százasok, bűnözők, szélsőségesek és nem hiszem, hogy egyszerű lenne bármit is tenni ellenük, ha úgy döntenek, hogy ők lesznek az uralkodó faj... vagy mi. Inkább kortyolok a megérkező kávémból és felvázolom neki röviden az esetet, miután a pincérnő már elment. Persze továbbra is halkan, mert azért úgy a biztos. Elhúzom kicsit a szám az "Úristen"-re, mert hát igen elég pocsék helyzet. Ha azt vennénk még meg is érdemelte az a kölyök a sorsát, de persze azért ez nem ilyen egyszerű, nem tehet meg amit akar senki, a bosszú nem szabad hogy megoldás legyen, arra vannak a törvények... elvileg.
- Hetekkel ezelőtt, és fogalmam sincs megmondom őszintén. Ennyi idő alatt már bőven van rá esély, de talán... felkeressük a nevelőszülőket, hátha még nem? - vetem fel a lehetőséget. Ennek nem jártam utána, de jó ötlet lehet. Hátha elmenne a temetésre, ha arra adódna sor, és akkor nekünk is mindenképpen ott kell majd lenni.

- Az a borzalmas érzésem van, hogy ha megöregszem, olyan vénasszony leszek, aki az életben már a legdurvább dolgokon sem fog meglepődni – húzom el kicsit a számat. Feltéve persze, hogy megöregszem, mert azért a CIA-nál, ha csak nem aktatologató vagy, nem kimondottan magas gondolom a megélt évek száma. Érdekes módon korábban erre sosem gondoltam, és talán most, hogy ilyen ingoványos területekre keveredtem sem gondolok rá elég gyakran. Valahogy a terveim között sosem szerepelt egyébként sem, hogy békésen öregszem meg, családom lesz, megnyugszom és megtelepszek valahol. Bizonyos szempontból vehetném úgy, hogy most kezdhetném tiszta lappal, választhatnék újra, ezúttal talán egy másik, egy veszélytelenebb utat, de engem nem erre nevelt apám. Nem arra nevelt, hogy feladjam, hogy megfutamodjak, hogy másfelé nézzek, csak mert az igazság nem kellemes látvány. Maradtam, ahol vagyok, és mondhatnám azt is, hogy elememben vagyok. A nyomozás, a keresés, a reménykedés fárasztó, borzalmasan, de ébren tart éjszakánként, nem hagy nyugodni, hajt, egyre csak hajt előre, márpedig nem ez a lényege az életnek? Hogy legyen miért menni tovább és tovább? Ezt nézve panaszra nem lehet okom. Ha pedig elhiszem, hogy a jövőben ott van és megtalálom a feloldozásomat…akkor a kilátástalannak tűnő kutatás minden egyes napja megéri.
- Képletesen egyszerű… - somolygom az orrom alatt. Igaz, hogy bármit megtanulok, ha arra van szükség, és ennek is alaposan utána olvastam, megértem az alapvető, biológiai okait a mutációnak…a hogyan kérdésre mégsem állítanám teljes bizonyossággal, hogy tudom a választ. Az egész annyira képtelen, mint valami varázslat, vagy csak hallucináció, hogy szinte nehezére esik az embernek elfogadni a teljességgel jól indokolt, kézenfekvő, tudományos magyarázatot. Bizonyos fokig persze megnyugtató, hogy van ilyen, és nem kell például azt feltételeznem, hogy teljességgel meghibbantam, de azért az egész valahogy nehezen fér bele az ember fejébe. El sem tudom képzelni milyen lehet annak, akinek ezzel kell együtt élnie, aki talán sosem hallott erről az egészről, egyik napról a másikra pedig felfordul az élete. Valahogy ilyennek képzelem ezt a titokzatos farkas lányt is. Szüksége lehet valakire, aki elmondja neki, hogy az égvilágon semmi baj sincs vele. Abban ugyan nem vagyok biztos, hogy erre mi ketten lennénk a megfelelő személyek, de végül is…kezdetnek megtehetjük. Csak sikerüljön a nyomára bukkanni.
- Pontosan. A tanulmányok nagy része azt írja, hogy a pubertás korban tomboló hormonok hozzák elő a gén hatását a leggyakrabban, de rengeteg olyan ember van, akiben hosszú évekig lappang valamilyen különleges erő. Ki tudja, akár még benned is lehetne. De olyanok is vannak, akiknél már csecsemőkorban jelentkezik a mutáció eredménye. Nekem egyelőre elég kiszámíthatatlannak tűnik a dolog – nem értek magamtól sokat a biológia más területeihez, de el tudom képzelni, hogy ez az egész még elég kezdetleges fázisban van. Egy újabb, fiatalabb mutánsgenerációnál meglehet ez már egészen másképp, egységesebben fog kinézni. Vagy épp ellenkezőleg, evolúciós zsákutcában ragad mindenki, aki hordozza az x-gént…ki tudná megjósolni? - Azért ezt nem mondanám. Egyelőre legalábbis nem. Túl kevés mutáns van ahhoz, hogy meg lehetne mondani, valóban ők jelentik-e a következő lépcsőt. Még az evolúció is tévedhet néha. Nem mellesleg pedig…ők is emberek, nem mondanám, hogy teljesen más fajról van szó – hogy ebben miért vagyok olyan biztos, azt igazából magam sem tudom. Csak egy megérzés. Nem szokásom a munkámban a megérzéseimre hagyatkozni, de néha jobb belátásom ellenére is így szoktam tenni.
Kávét rendelek, és egy bagelt, komoran hallgatom Evant, és csak sápadtabb leszek arról hallva, hogy mi is a helyzet ezzel a lánnyal. Nem mintha kevés borzalommal találná szembe magát az ember ebben a világban, meg esetünkben a munkánk során is, de amikor fiatalokkal történnek ilyenek, azt még rosszabbul viselem, mint egyébként az emberi kegyetlenséget - Uramisten - sóhajtok fel hangosan, nyugtalanul pillantok ki az ablakon. A körülményeket semmiképp sem nevezném ideálisnak, sőt, attól meglehetősen távol állnak. Még csak a bosszú lehetőségével sem csalhatjuk elő, hiszen megtette, ezek után pedig mi oka lenne maradni, és nem menekülni a hatóságok elől? - Mikor történt mindez? Eltemették már a lányt…? – vetem fel végül az egyetlen olyan opciót, ami még humánus csaliként hathatna, de nem sok jobb ötletem van jelenleg - Vagy ha esetleg azt hinné az adoptív szülőket előveszik a rendőrségen? Egyedül van, gyászol, kétlem, hogy a bosszú kielégítette volna…nem lenne bölcs dolog fenyegetően fellépni, főleg, ha eleve minden közeledést annak vesz.

- Hát persze, tényleg olyan. - csóválom meg a fejem mosolyogva. Végülis jobb ez így, mintha azon morogna folyton, hogy milyen egyáltalán megtörténhetett, szóval végeredményében nagyon is jól kezeli a helyzetet szerintem. Azért persze a mosással nem hasonlítható össze az, ha elfelejtesz az életedből heteket. Fogalmam sincs, hogy én hogy kezelnék egy ilyen helyzetet. Már azt se viselem túl jól, ami vele történt, határozottan nem rajongok a kialakult helyzetért, de akkor szerintem még pipább lennék, ha nekem akar valaki belenyúlni a fejembe. Na persze erre bőven meg van az esély, hiszen éppenséggel olyan terepen próbálunk kutakodni, ahol simán beleütközhetünk más képességgel rendelkező emberekbe, de most ebbe így nem gondolok bele. A veszélyérzetem mindig is olyan funkció volt, amit simán ki tudtam kapcsolni egy időre, mint ahogy legutóbb a farkas lánnyal is. Épeszű ember nem vitte volna csak úgy magával és tuti, hogy nem megy az éjszaka közepén, hogy elkapja teljesen egyedül. - Igaz és jogos, de akkor is... bár baromira nem értek ezekhez az orvosi izékhez, de mégis érdekelne, hogyan alakulhat ki valakiben ilyesmi. - bár sok esélyt látok arra, hogy fel se fognám az egészet, akkor sem, ha valaki megpróbálná nagyon elmagyarázni. Nem vagyok én egy tudós típus, sokkal jobban megy nekem a cselekvés, mint a hosszas elmélkedés.
- Egyszerű? Moira nekem már a suliban se volt egyszerű a biológia. - mosolyodom el, hiszen így van, tudja jól, hogy mennyire bukdácsoltam akkor is, amikor utána mentem a rendőrsuliba. Ment nekem minden, amihez nem feltétlenül mindenféle mély tudás kellett, hanem csak a színtiszta józan paraszti ész, meg ha a pisztoly volt a kezemben. A többi nem az én asztalom, de ettől még igyekszem egészen értelmesen nézni rá, ahogy magyaráz. - Magyarul bárkiben lehet ilyen, abban is, akit már ismerünk. Azért ez durva. - hogy mikre nem képes az evolúció, csak úgy magától. Bár még így is nehezen gondolok bele abba, hogy képes a tested felvenni egy állat alakját, vagy hogy egyáltalán a tudatot valaki befolyásolja... arról nem is beszélve, hogy a képességek végtelen számúak lehetnek és mi egyszerű emberek hogyan tudnánk ezzel megbirkózni?
- Szóval akkor mi vagyunk a kihalóban lévő faj és ők már a következő generáció? Azért ez elég szarul hangzik. - húzom el kissé a szám, mert hát ennyit sikerült leszűrnöm abból, amit mondott. Ha ebbe így gondolunk bele, simán lenyomhatnak minket, ha sokan vannak, sőt igazából még jogos is lenne, mert hát ők azok, akik erősebbek, többet és az evolúció így működik. Ennyit legalábbis még én is megjegyeztem a suliban. A gyenge elhullik, az erős meg éltben marad és az a faj megy tovább, amelyik bírja a gyűrődést. Én pedig már egy farkast is nehezen bírtam, mi van, ha teszem azt kapok ilyen mutáns félékből kettő-hármat a nyakamba? Azt hiszem elég gyorsan eldőlne, hogy kinek nincs már keresnivalója a földön és kinek igen.
- Ez alapvető Moira, nem volt kérdés, hogy kiadom neked az infot és tudod, hogy én sosem ragaszkodtam annyira erősen a szabályokhoz. - apró vállrántás és egy gyors mosoly, mielőtt belököm az ajtót előtte, hogy helyet keressünk. Ismer már ennyire, nekem aztán a szabálykönyv maximum arra jó, hogy kitámasszam vele a szekrényt, ha imbolyog, vagy... tüzelőnek. Nem veszek mindent véresen komolyan, az amúgy is rém unalmassá tenné az életet. Mindenesetre leülünk szépen, és persze én is lehalkítom kicsit a hangom, mielőtt még megjön a pincérnő, hogy felvegye a rendelést. Nem jó, ha ilyesmi avatatlan fülekbe jut, egyrészt ha olyan tudja meg, aki veszélyes lehet ránk azért gond, ha meg egy szimpla civil hallja meg, hogy farkassá változó lányról beszélünk nagyobb eséllyel hívja a zárt osztályt, vagy húz el, hogy tuti sült bolondok vagyunk.
- Annyi biztos, hogy árva, a húgát örökbe fogadták, őt pedig nem, majd a lányt megölték. Vagyis ez finom kifejezés, a mostoha bátyja elég csúnyán elbánt vele, mert nem bírta visszafogni a... vágyait. - azt hiszem ebből már nagyjából érteni fogja, hogy mi történt. Ennél többet nem is biztos, hogy számít. Tudjuk a mostohaszülők címét, és a húga nevét, talán ezzel elő lehetne csalogatni, de a jó ég tudja, hogyan reagálna. Nem kifejezetten könnyű eset. - Aztán ugye a srácot széttépte egy medve... vagyis hát ő. Amikor én beszéltem vele még nagyon pipa volt, ha valahogy a húgával hatunk rá... bár esélyes, hogy nagyon be fog pöccenni. - és én tudom, hogy ez mennyire nem jó. A lábam bánta duplán is, hogy nem maradtam csöndben és nem hagytam annyiban a dolgot.

- Ugyan, semmi különös, csak olyan, mintha elfelejtenéd berakni a mosást – tréfálom el a kérdést, mintha konkrétan arról lenne szó, hogy milyen is nekem nem emlékezni valamire, nem az, hogy ennek következményeképp hogyan is érzem magam. Az elmúlt idő megtanított arra is, hogy ha nem is túlságosan – mert azt hiszem nem épp a humoromról vagyok híres -, de meg kell tanulnom nevetni saját magamon. Nem a világ legkönnyebb beismerése volt ez, de azóta lelkesen gyakorlom nem csak az öniróniát, de a legváratlanabb pillanatokban törnek elő belőlem az efféle megjegyzések. Meglehet, ezzel igyekszem lenyugtatni a főnökeimet is, hogy azért nem veszem annyira véresen komolyan a dolgot, hogy veszélyeztetném a céget, vagy mondjuk a saját életemet. Pedig nem esküdnék meg rá, hogy valóban nem. Ha bölcsebb lennék talán tényleg hagynám a fenébe az egészet, és élném az életemet. Ha nyugodtabb lennék. Azt hiszem ez még nem az az életkor, ugyanakkor nem szeretem, ha Evan is legalább annyira felhúzza magát az egészen, mint amennyire én is dühös voltam a kezdetekkor. Hálás vagyok neki, hogy segíteni akar, de nem akarom, hogy hozzám hasonlóan erre tegyen fel mindent, vagy esetleg rajta csattanjon kéretlen kíváncsiskodásunk eredménye. Egyébként is sokkal forrófejűbb, mint én - Ami pedig a hogyant illeti…mondd, hogy ez még meglep egy farkas-lány után – teszem hozzá féloldalas mosollyal. Hát ha másra nem is volt jó ez a kaland, arra bizonyosan, hogy a világom, vagy talán világunk határai jelentősen kijjebb kerültek. Ami számomra nem éppen megvetendő dolog.
- Igazság szerint az egész „egyszerű biológia”…az evolúció következő lépcsőfoka, ahogy egyesek tekintenek rá. Genetikai mutáció, úgy nevezett x-génnel rendelkeznek és ez okozza a különös képességek kialakulását. A jelek szerint meglehetősen sokféle módon és mértékben nyilvánul meg a hatása – summázom, amit nagy nehezen sikerül könyvek és tanulmányok nélkül is általában felidéznem, bár tény, hogy nem épp biológia-zseniként a dolog némileg absztrakt számomra - Vagy valami ilyesmi – teszem hozzá ironikus mosollyal, nem tudom ezzel mennyire sikerült informatív választ adnom a kérdésre. Ha valahogy látja az ember például, hogy valaki alakot vált, tényleg eléggé elgondolkodik azon, hogy ez mégis hogy lehetséges. Hogy lehet valakinek annyira más minden porcikája, hogy nem töri csontját, nem károsítja semmilyen szervét ha hirtelen egy teljesen más formában és alakban létezik tovább. Minél többet gondolkodik az ember rajta, annál képtelenebb az egész, mígnem az ember hajlandó elfogadni minderre a tudományos magyarázatot. Legalább van. Ha nem lenne, az egész minden bizonnyal sokkal ijesztőbb lenne.
- Nos, miért is lenne egyszerű – tényleg, már nem is lepődöm meg, ha valami a normálisnál nehezebbnek bizonyul, vagy ilyen vaktában döcögősen kezdődik. Valahogy illik ez ahhoz, hogy olyan embereket igyekszem megtalálni, akik emberfeletti erőkkel bírnak. Én pedig…akárhogy is vesszük, még mindig csak ember vagyok, legyek bármilyen kiváló is a munkámban, ez pedig ugyanúgy érvényes Evanra is. Nekünk maradnak az egyszerű, emberi eszközök és a saját leleményességünk, ami jobb esetben még vihet minket valamerre előre. Legalább visszafele már nehéz lenne csúszni, hiszen alig jutottam még bármire is - Örülök, hogy szóltál. Köszönöm – mosolygok valóban hálásan Evanra, elvégre nem lenne kötelező szólnia, főleg hogy FBI-os ügyről van szó, amit nem szokás csak úgy kiteregetni, de abban minden bizonnyal egyetértünk, hogy ez egy különös eset, és alkalmasint, főleg ilyen rendhagyó körülmények között, a családi szálak felülírhatják a szabályokat. Fordított esetben én is tudom, hogy segíteni akarnék és ebben semmi nem tarthatna vissza. Attól még nem árt hangosan is köszönetet mondani, akármennyire is sejtem, hogy Evan tisztában van vele, mit is jelent nekem mindez, és a segítsége.
Szabad asztal után kutatva nyújtogatom a nyakam odabenn, végül egy ablak mellettire esik a választásom, ahova végre le is tehetjük magunkat. Szerencsére nincsenek sokan, de azért ösztönösen lejjebb veszem a hangom. Sosem lehet tudni - Akkor előbb kell a nyomára bukkannunk, semhogy ez bekövetkezne – vonom le a logikus következtetést, elvégre nem szeretném, ha még kevesebb esélyem lenne szót váltani a lánnyal - Hol kezdjük? Nincs valami, amivel esetleg…előcsalogathatjuk, amíg a városban van? Mit tudunk róla pontosan? – teszem fel a nem elhanyagolható kérdéseket, miközben az itallapot tanulmányozom, akárha ez csak egy teljesen hétköznapi, egyszerű kávézás lenne.

- Tudom, hogy neked is milyen lehet. Fogalmam sincs, hogy csinálhattak olyat veled, hogy... tudod... - kopogtatom meg kicsit a saját fejemet, arra célozva ezzel, hogy milyen szépen kiürítették az agyát. Baromira morcos vagyok még most is e miatt, ami azért érthető, mégis csak a nővéremről van szó, és totál megkeverték a fejét ezzel a kis emléktörlés izével. Tudja, hogy valami volt, de közben meg nem emlékszik rá. Lehet, hogy a védelmében történt mindez, de szerintem akkor is határozottan szemét húzás, mert hadd döntse már el ő, hogy akar-e bajba kerülni, vagy sem. Szerintem erre mindenkinek joga van. Én legalábbis tuti, hogy kiverném a balhét, ha valaki el akarná dönteni helyettem, hogy vállalom-e a veszélyt vagy sem. A mostanit viszont láttam, és ha tudom, akkor neki is megmutatom és ezt már remélhetőleg senki sem tudja majd csak úgy elvenni tőle. Legalábbis én azon leszek, hogy ne hagyjam.
- Na igen, finoman szólva is extrém. Szerinted egyáltalán hogy lehetséges? - soha sem voltam olyan jeles tanuló, mint ő, valahogy az elméleti része nem fogott meg a dolgoknak, ez most is így van. Megy nekem a nyomozás, és utána megyek bárkinek, jól forgatom a fegyveremet, de az hogy a mély infokat is megpróbáljam felfogni, vagy fejtegetni... hát az már nem az én asztalom. Nem vagyok doki, sőt genetikus sem, ez egyszerűen nem az én asztalom és nem is lesz az soha. De ahogy őt ismerem, jó eséllyel azért sokkal jobban beleásta magát ezekbe a dolgokba, mint bárki más, főleg mert a legtöbben eleve marhaságnak gondolják, hogy lehetnek ilyen emberek bárhol a világban. - Hát nem, ebben biztos vagyok. Nem fog repesni a boldogságtól, amikor megtaláljuk. - mert hát meg fogjuk találni ebben biztos vagyok. Főleg, ha ketten is ráállunk, akkor csak idő kérdése, hogy mikor bukkanunk a nyomára. A kinézetét tudom, tehát ha emberi formában van, az sokat segít, az adataival is tisztában vagyok, bár esélyes, hogy nem fogja a saját nevét használni, amerre megfordul. Arról pedig kaphatunk infokat, ha teszem azt egy állat valahol furcsán viselkedik.
- Tudom Moira, ezért is hívtalak ide. Biztos voltam benne, hogy érdekelni fog téged az a lány. - és talán a női empátia, vagy mi a fene segít, hogy könnyebben kapcsolatba lépjen vele, mert hát szó se róla nekem azért annyira ez nem ment jól. Nem tudom, hogy mi lesz, amikor megtaláljuk, de biztos vagyok benne, hogy nem ugyanúgy fog alakulni, mint legutóbb. Vagy rosszabb lesz, vagy jobb. Az tuti, hogy nem kényszeríthetjük igazán semmire sem azt a lányt, de azért megpróbálhatunk megint hatni rá valahogy. Csak nem jó neki sem, hogy egyedül van, de nem akarná bevallani és persze utál mindenkit. Mindenesetre legalább a kávézót elérjük lassan, én pedig szépen leparkolok és irány befelé. Nem kell nekem sok minden, egy kávé elég és esetleg egy süti, csak mert nassolni mindig jó valamit és őszintén szólva ma még nem is ettem semmi értelmeset. Ez van, ha feszített tempóban melózol, néha kimarad egy... két kajálás a nap folyamán. Volt már olyan, hogy csak este ettem, mert konkrétan napközben elfelejtettem.
- Nincs konkrét elzárási terület, és nem hiszem, hogy tudnánk vele bent mit kezdeni, de ha bajt okoz... ha árt valakinek, akkor muszáj lesz. - az itt a legnagyobb baj, hogy már megtette, csak ugye hivatalosan nem könyvelték el az ő tettének azt a gyilkosságot, mert hát mégsem írják be a zsaruk a jegyzőkönyvbe, hogy egy lány medvévé változott és széttépte a srácot, aki megölte a húgát... ezért inkább az ügy nem lett lezárva, és állattámadásnak titulálták, ahogy ez lenni szokott. Ismeretlen okok, érthetetlen magyarázatok és kész. De, ha még valakinek baja esik, akkor nem tehetjük meg, hogy az utcán hagyjuk szabadon kóricálni, mert abból nagyobb bajok lehetnek. Ha veszélyes... akkor el kell zárni, amíg nem lehet ezzel mit kezdeni.

- Nekem nem kell mondanod. És tudod, az elejétől végig…elhiszem, természetesen – meglehet nem is kellene mondanom, mert eléggé egyértelmű ez mindkettőnk számára. Tehetnék úgy, mint aki nem veszt tudomást a mutánsok létezéséről. Biztos lenne, aki a könnyebbik utat választaná, és az emlékeinek hiányát alátámasztaná egy efféle tévképzettel. Nekem eszembe sem jutott. A munkám számomra mindig is arról szólt, hogy tisztában legyek a tényekkel, a valósággal, nem lehet úgy dolgozni a hírszerzésnél, hogy vakok maradunk az igazságra, csak mert nekünk az kényelmesebb. Hiába, erre edzett meg a munka a CIA-nél, és bekúszott ez a magánéletembe is (már amennyi maradt belőle) és a makacsságommal párosulva ez lesz az eredmény. Hajthatatlanul megyek előre és kutatok, még a sokadik zsákutca után is. Talán nem kéne ennyire izgatottnak lennem most sem. Annyi csalódás után viszont még mindig tudok hinni. Még mindig tudom hinni, hogy egy szép napon sikerül rálépnem egy helyes útra, ami elvisz majd a célomig. Ha elsőre feladnám, semmire sem vinném az életemben, és bizonyos fokig megszoktam, hogy erőfeszítéseimet általában siker koronázza. Ha nem hamar, akkor is…egyszer, amikor már tényleg a legjavát nyújtottam. Talán ebben az ügyben még nem jött el az a nap. De hiszem, hogy el fog jönni. Végtére is ez maradt csak nekem, jobbára…a remény.
- Nos ez…mindenesetre extrém – mármint azon túl is, hogy valaki kedve szerint bármilyen állat formáját felöltheti. Nem mintha nem gondolnám azt, hogy a legtöbb képesség tökéletesen alkalmas a védelemre is. Mi más értelme lenne az evolúciónak, mint nagyobb esélyt adni a túlélésre? Jobb esetben persze…aztán ki a megmondhatója, hogy ezúttal nem gonosz tréfát űz a természet a kiválasztottakkal, és egyáltalán nem ez lesz a legtöbb emberi egyed számára a következő lépcsőfoka a fejlődésnek. Igen. Különösen beleástam magam a témát érintő genetikai kutatásokba újabban, de attól még, hogy egy ismerősen derengő név, vagy éppenséggel kettő jegyez számos tanulmányt, még nem egyszerűbb a nyomukra bukkanni. Abból, amit azonban tudok a régi történésekből, hogy önként és dalolva dolgoztam együtt különleges emberekkel, úgyhogy majdnem biztos lehetek abban, hogy nem lehet őket mind a rossz kategóriájába tenni. Innentől kezdve pedig kötelességemnek érzem, hogy pontosan tudjam, mi is zajlik a világban, hogyan is fejlődhettek ki efféle fantasztikus képességek - Ezek szerint valóban nem nagyon szeretne újabb látogatókat. Sem most, sem máskor – nem kizárható ugyan, hogy valójában ő is vágyik valakire, aki segíthet neki, aki elfogadja, de ha eluralkodott rajta az állati ösztön, ahogy Evan állítja…akkor nehéz lenne lerombolni a falakat, amiket maga köré felhúzott. Az emberi természet nem ilyen, számomra egyértelműen védelmi mechanizmusnak tudható be az egész eset…
- Könnyen lehet, hogy igazad van – bólintok, amikor Evan is annak ad hangot, amire az imént gondoltam. Nem tudom, hogy én könnyebben szót tudnék-e érteni vele, egyet azonban biztosan tudok: - Evan, szeretném megtalálni. Én is. Szívesen beszélnék vele – mondom ki határozottan, és nem hiszem, hogy ezzel hatalmas meglepetéseket fogok okozni az öcsémnek. Pontosan tudja, hogy nincs mese, hiába a munka, számomra ez az egész bizarr elsőbbséget élvez egyelőre mindennel szemben. Ha kell, itt maradok egy hetet, egy hónapot, többet…de amíg elképzelhető, hogy a nyomára bukkanhatunk újra, igen, akár egymás oldalán, nem mind FBI és CIA, nem mint MacTaggert ügynökök, hanem mint Evan és Moira. Egyébként sem jutna eszembe egy riadt és ellenséges mutáns felé, mint hatóság közeledni, ami talán Evannak is potyára jöhet. A következőkkel megvárom míg leparkol, már a kávézó ajtajában teszem fel a nagy kérdést.
- Mit várnak tőled ezzel kapcsolatban? Ugye nem akarják, hogy bevidd..? – igen, meglehet, ebben a kérdésben némi önös érdek is van. Nem szívesen adnám az FBI kezére az egyetlen kis nyomot, ami talán elvezet valahova. De nem szeretnék keresztbetenni az öcsémnek sem. A munka a maga módján szent és sérthetetlen számunkra. Teljesíteni meg túlságosan szeretünk mindketten is. De talán egymás hasznára tudunk lenni ebben az ügyben.

- Na igen, valahogy így. Az egész után is még egy ideig gondolkodtam, hogy tényleg láttam-e, amit láttam, vagy inkább csak... na mindegy, érted te, de nem szoktam képzelődni és egy kortyot se ittam előtte, szóval nagyon is ott volt. - tudom, hogy nem teljesen erre célzott, hanem arra az agymosásra, amit rajta hajtottak végre. Az tuti, hogy ha megtudom, hogy ki csinálta, minimum betöröm az orrát. Lehet, hogy Moira a nővérem, de akkor is én vagyok a pasi és fiatalabb korom ellenére is úgy érzem, hogy mégis csak meg kell védenem, meg hát előfordul, hogy kissé elszalad velem a ló és olyankor nem sikerül teljesen visszafogni magam. Nagyon is okom van rá, hogy megleckéztessem azt, aki megpiszkáltam a nővérem fejét. Egyáltalán nem szép dolog, hogy valakiben ilyen kétségeket ébreszt, és totál megzavar benne mindent. De most a jelenre kell koncentrálni, ami pedig a lányról szól, aki igen, tényleg megharapott, szóval erre bólintok egy kisebbet.
- Az finom kifejezés. Ha nincs nálam kettő az altatólövedékekből, simán kiharap egy darabot a lábamból, mint aki nem is tudom... mintha megveszett volna. - az biztos, hogy nem volt magánál, az emberi tudatánál. Ezt az is bőven mutatja, hogy gond nélkül mászkált előttem ruha nélkül és esze ágában sem volt megfürdeni, vagy legalább felvenni egy pólót, tudom is én. Egyszerűen csak mintha direkt dacolt volna a világgal az őt ért fájdalom miatt. Mintha tényleg mindenki hibás lenne, mert ez megtörtént. Arról viszont őszintén fogalmam sincs, hogy ez az egy ügy mindenre megoldást adhat-e, de ha csak egy kis támpont, az is elég, vagy ha igenis megbizonyosodhatunk benne, hogy azok a dolgok, amiket látott, bár nem emlékszik rá, igenis úgy történhettek, mert létezik ilyesmi. Az első megjegyzés azért meglep, bár jobban belegondolva persze totál igaza van, de hát közülünk mégis csak ő volt mindig az empatikusabb, én pasi vagyok, nem nézek annyira a dolgok lelki oldalának mélyére is.
- Végülis igen... úgy tűnt, hogy eléggé rühell mindenkit, aki ember. - na igen, mert hogy ő nem. Kicsit el is húzom a szám, bár nem biztos, hogy ebből sokat látni, hiszen a tekintetem az utat vizslatja. Egyrészt nem kéne ütközni, másrészt pedig jó lenne nem elvéteni a lehajtót sem, mert akkor totál elkeveredünk a kávézótól is. - Nem hiszem... úgyhogy e téren nem adhat segítséget, bár kit tudja, hogy nem keresik-e meg idővel, vagy találkozik véletlenül egy maguk fajtával. - valahogy azért csak kialakulnak a rendeződések, hiszen akikről az akták szerint Moira beszélt, ők is afféle szervezet voltak és csak nem mind véletlenül találtak egymásra igaz? Tehát igenis van rá esély, hogy ezt a lányt is megtalálja valaki idővel, magyarul ha mi a nyomában vagyunk, figyelünk rá, akkor akár elvezethet másokhoz is. Bár ha nem, akkor is érdemes lenne figyelemmel kísérni a tevékenységét, mert a végén még másnak is nekimegy ebben az állapotban és az a kis fenyegetés, amit akkor mondott mielőtt kiugrott az ablakomon... hát őszintén nem töltött el nyugalommal.
- Valahogy a megérzésem azt súgja, hogy nem ment el messzire. Az utolsó szavai... eléggé fenyegetőek voltak és úgy gondolom, hogy valamilyen szinten talán fel is akarja hívni magára a figyelmet. Nem tudom, te jobban ismered mások lelki világát, mégis csak egy fiatal lányról van szó, talán a lelke mélyén szeretné, hogy valaki segítsen neki. - lehet hogy sületlenség, amit beszélek és egyáltalán nincs így. De mégis úgy érzem láttam akkor a tekintetében olyasmit is, ami alapján meg lehet őt még menteni és igenis szüksége van segítségre, akármennyire is azt bizonygatta, hogy nem így van. Nincs olyan, hogy valakinek jó egyedül, főleg hogy bosszút már nincs kin állnia, és nem teheti minden emberrel, akinek ehhez nincs is köze. Jó lenne segíteni neki, vagy ha más nem... hát megállítani, hogy senkinek se essen miatta baja.
- A részlegünk még elég új, szóval nem egyszerű ez a meló. A főnök eléggé hitetlenkedett, de azért is maradtam New Yorkban, mert meg kéne őt találnom, ez a feladat. Ne kószáljon csak úgy odakint, főleg ha veszélyes. - na igen nem könnyű, ha még a főnök is nehezen hiszi el, amit mondasz, mert legszívesebben valami normális melót vállalt volna el, de ide helyezték, egy különleges részleg élére, ahol még csak nem is láthatja a saját szemével a furcsa dolgokat. Viszont lassan elérjük a célt, lekanyarodva állítom meg a motort a kávézó előtt nem sokkal és szállok ki. Előzékeny típus vagyok, de kétlem, hogy Moirának ki kéne nyitnom az ajtót, jó eséllyel már bőven kint van, mire én kettőt lépek.

- Tudom, nem egyszerű. És nem lesz egyszerűbb, mert amint elhiszed, hogy hihetsz a szemednek látsz majd valamit, amitől rájössz, hogy nem is feltétlenül a valóságot látod minden pillanatban – mondom fáradt mosollyal, mert én aztán csak tudom. Elég vicces mások beszámolóiból hallani arról például, hogy úgy tértem vissza egy megfigyelésről, hogy állításom szerint láttam egy kristállyá változó nőt, és egy vörös ördögöt, aki egy fuvallatnyi pillanattal a semmibe veszett. Pedig ott áll a jelentésekben feketén fehéren. Ahogy ott áll az is, hogy felkerestem a genetika egy professzorát, aki másodmagával megjelent a CIA főhadiszállásán is. Az ember azt hinné, hogy ez segít, de egyáltalán nem. Elvégre az egyikük alakváltó. A másikuk meg elég sikeresen változtatta üres lappá az agyamat, úgyhogy nem hiszem, hogy a CIA nagy sikerrel tudna a nyomába szegődni. Mit ér már manapság egy név, meg egy arc…? A jelek szerint vajmi keveset. Legalábbis, ha az evolúció új fokára lépett emberekről van szó. Nem mondom, jól jönne most nekem is egy kis genetikai segítség…nos, ez már aligha opció az én koromban.
- Megharapott…? – kérdezek rá a nyilvánvalóra, de azért ez nem olyan egyszerűen feldolgozható kép. Ellenben elég sokat elárul a delikvensről. Nem mintha bölcs dolog lenne éppen farkas alakban bujkálni egy túllátogatott parkban, de gondolom kellő biztonságot adott ez neki…ami valószínűleg azt jelenti, hogy egyedül van, és fél. Mint sokan a mutánsok közül, és a három éve történtek fényében nem is csoda, hogy a legtöbbjük igyekszik távol maradni az emberektől, főleg akinek ilyen látványos a képessége. Nem is lepődök hát meg a folytatáson, hosszan kifújom a levegőt és hangosan kattognak szinte fejemben a gondolatok. Vajon érdemes elindulni ezen a szálon? Egy szem, magányos farkas elvezethetne oda, ahova annyira igyekszem? Megint csak kérdések, kérdések hátán, semmilyen válasz nem visz közelebb a megoldáshoz, de képtelen vagyok arra, hogy csak úgy feladjam. Minden zsákutcából kell lennie kiútnak. Ha nem egyenesen…nos, akkor más irányba, vagy ideje lebontani a falakat, amelyek eltakarják előlünk a kilátást.
- Szomorú – mondom ki az első dolgot, ami eszembe jut, mert bár nem tudom elfelejteni, hogy talán van ebben számomra egy esély, azért mégis csak egy emberi lényről beszélünk, egy fiatal, riadt emberi lényről, aki talán egyedül van, mint a kisujja. A munkám során persze megszokja az ember, hogy ne legyen a kelleténél empatikusabb. Nem lehet mindenkit megmenteni, és nekünk nem is az a feladatunk általában, hogy megmentsünk valakit. Félrenézni azonban nekem sosem sikerült teljesen. És ez más. Ez nem a CIA egy esete, úgy viselkedem, ahogy tetszik - Biztos vagy benne, hogy egyedül volt? Nem állhatott kapcsolatban más mutánsokkal? – nos, természetesen ez az, ami nekem a legtöbbet segítene, de nem biztos, hogy ekkora szerencsém lenne.
- Gondolom a parkot azonnal elhagyta…a helyében nem hiszem, hogy újabb látogatót szeretnék az FBI-tól, rendőröktől, akárkitől. Ha azonban nincs hova mennie, könnyen lehet, hogy nem hagyta el a várost. Bár ha madárrá tudnék válni, mi is állna az utamba…? – gondolkodok mintegy fennhangon, de ez nem segít sokat - Jó lenne a nyomára bukkanni – húzom el a számat, elvégre azóta sem mondhatnám, hogy testközelben lettem volna mutánsokkal, márpedig előbb feltételezem, hogy ők tudnának nyomra vezetni, nem pedig a CIA, vagy az emberek. Kell lennie valamilyen kapcsolatnak, valaminek, ami elvezet azokhoz, akik az emlékeim őrei. Nincs közöttük összetartás? Valami ki nem mondott szövetség? Nem védelmezik egymást..?
- És mit szóltak ehhez odabenn?

Szerencsére bennem ez még nincs meg, mint ahogy a szabályokhoz sem ragaszkodom annyira, a környezetemet sem figyelem minden pillanatban. Persze egy ösztönös figyelem meg van bennem, de csak egy egészséges határon belül, hiszen az ember ezt sosem tudja teljesen levetkőzni, viszont nem is kell túlzásba esni vele. Azért megértem, hogy esetében miért van meg, hiszen finoman szólva is elég kellemetlen lehet, hogy ott a sok kérdőjel a fejében. Morcos lennék, ha valaki beleturkálna az agyamba, az emlékeimbe. Lazán kiütném, persze ha nem törölné ki azt is, hogy ki volt, amire elég nagy esély van, ha már egyszer megpiszkálja a fejemet. Viszont azért remélem, hogy ha más nem én segíteni tudok Moirának. Nem zavar, hogy az új kis különleges csoportos melóm miatt bárki is kinéz. Eddig se adtam senki véleményére és ha ezzel segíteni tudok, akkor mindenképpen megérte. Mindenesetre most nem érdemes túl sok szót pazarolni a váróban, azért itt én sem beszélnék nyíltan bármiről. Azt hiszem ez az egész ügy elég fontos ahhoz, hogy ne jusson más fülébe, arról nem is beszélve, hogy jó eséllyel elég furán is néznének rám, ha elkezdnék nyíltan egy olyan lányról beszélni, aki simán átváltozik mindenféle állatokká.
A kocsival végülis sikerül ráállni a főútra, ahol már könnyebben beszélhetek a dolgaimról. Bele is kezdek bár talán az elején kicsit vonakodva, hiszen ki tudja, hogy nem fog-e esetleg furcsán nézni rám az egész miatt. Persze tudjuk, hogy vele mi történt, de még én is nehezen fogtam fel ezt az egészet az elején, úgyhogy gondoltam neki sem lesz egyszerű. Még a saját szememmel látva is kellett egy kis idő, hogy igazából elhiggyem, nem csak túl sokat ittam. Ebben persze az is sokat segített, hogy egy korty alkohol se jutott le a torkomon előtte.
- Azért ki tudja, még én magam is nehezen hittem el, pedig láttam. - jegyzem azért meg, miközben sikerül a tahót is lerázni, aki előzőleg lazán bemutatott. Nem szeretem ezt a várost, túl nagy és túlságosan pörög az élet, a sofőrök pedig általában akkora arccal rendelkeznek, hogy szeretném a nagy részét reflexből felrúgni. Most végülis sikerül visszafogni magam és miközben araszolgatunk, hogy végre elérjünk egy kisebb utcát, ahol lehet hajtani időnként oldala pillantok.
- Igen és igen, láttam és beszéltem is vele, bár ez erős túlzás, nem volt valami beszédes. A Central parkban húzta meg magát, konkrétan farkas formában. Ha nagyon koncentrálok fel tudom idézni a fogait a lábamban. - elhúzom kicsit a számat, de persze nem olyan vészes ez. Az eset után elég volt egy tetanusz, na meg persze, hogy rendesen rendbe tegyenek minden sérülést rajtam. Pár nap alatt normális állapotba kerültem és már a kötés is lekerült a vádlimról, maximum a harapás nyoma marad meg, de zsaru vagyok, vannak sérüléseim egy már pluszban nem oszt, nem szoroz.
- Egy fiatal lány, a húgát megölték és konkrétan azt hiszem... mintha megvadult volna. Alig lehetett vele beszélni és hát... még arra se nagyon tudtam rávenni, hogy felöltözzön. - oké, ez még mindig kissé kényelmetlenül érint, mert hát mégis csak akármennyire fiatal lányról van szó, tök pucéran mászkált ott nekem a motelszobában. - Lóvá is alakult, aztán a végén miután átrendezte a szobát madárrá és lelépett. Azóta is próbálok a nyomára bukkanni, de nem egyszerű, az sem biztos, hogy még a városban van. - vázolom fel röviden a történetet, és várom a kérdéseket. Tuti lesz, nekem is lenne, bár szerintem a legtöbbre én nem tudok válaszolni, hiszen bőven akadnak bennem is kérdőjelek. Egyáltalán mi ez, vagy hogyan lehetséges, vagy mit lehetne tenni egy veszett lánnyal, aki nem igazán fogja fel, hogy még igenis ember.

- Az is jobb, mint a semmi – állapítom meg gyors vigyorral, miközben valami ösztönös, leheletnyit talán paranoiásnak tekinthető rutinnal szalad körbe a tekintetem a közvetlen környezetünkön, mielőtt még elhagynánk a várót. Nem mintha arra számítanék, hogy valaki a sarkamban lohol, legalábbis nem a CIA-től. Azt hiszem az feltűnt volna, és egyébként sem csinálok nagy titkot abból, hogy nem hagy nyugodni az a bizonyos három évvel ezelőtti eset. Nehezemre esik elhinni, hogy ha bárki más lenne a helyemben, csak úgy tovább tudna lépni, és ott hagyná a kérdőjelet a dologgal kapcsolatos minden egyes mondata végén. Szerintem ez elviselhetetlen. Legalábbis olyan emberek számára, akiknek éppen az a munkája, hogy felgöngyölítsenek rejtélyes eseteket, bűntényeket, információval lássák el az országot. Úgy érzem jelen helyzetemben ez nem menne egyébként sem olyan jól, mintha tudatában lennék annak, ami velem történt. Az ember minden egyes munkájából tanul valamit. Nem csak az információkat tekintve, hanem fejlődik is, darabkákat talál ahhoz, hogy összerakja a teljes képet, lehetőleg minél pontosabban. Nem fogom csak úgy hagyni, hogy ne tudjak valamit, amihez jogom lenne. Hiszen ott voltam. Átéltem. Az én munkám volt. Ugyanakkor lehet tényleg kezd lassan kiütni rajtam valami csekélyke kis paranoia. Három év, és még mindig semmi. Néha eszembe jut, hogy talán tényleg a nyomomban van valaki és gondoskodik arról, hogy ne találjak meg semmit, amit szeretnék. Igen, itt tartunk már, hogy még egy összeesküvés-elméletet is kitalálok magyarázatképp. De végeredményben túl racionális vagyok ahhoz, hogy elfogadjak egy efféle koholmány magyarázatot. Szó sincs ilyesmiről. Csak jobban kell próbálkoznom. Vagy máshol kell próbálkoznom, mint eddig.
Azért a mi szakmánkban alapvető, hogy mindig nyitva tartjuk a szemünket, és még így is tudok közben Evan mondókájára figyelni, hogy kifele menet is a tömeget pásztázom. Sosem lehet tudni. Igen, már a rögeszmémmé vált, hogy végül is bárhol, akárhol megpillanthatok egy arcot, meghallhatok egy hangot, ami beindítaná az emlékezés folyamatát. Persze a CIA pszichológusainak belém tört a bicskája. Hipnózis, pszichoanalízis, felőlem akár elektrosokkot is alkalmazhattak volna rajtam, elég biztos vagyok benne, hogy eredmény nélkül maradt volna az is. A legtöbb amnéziás valamiért nem akar emlékezni. Meg kell találni mi akadályozza meg bennük az emlékezést, de nálam szó sincs ilyesmiről. Tudom, hogy nem csak úgy magamtól döntöttem úgy, hogy elfelejtek úgy egy hetet az életemből. Kizárt. Esélytelen. Azért elég jó magyarázat a dologra, hogy különleges emberekkel töltöttem az időmet…ezt még el tudom fogadni. Vagyis, most már el tudom fogadni.
Beszállunk a kocsiba, bekötöm magam, hjaj ez a rengeteg ülés, ami az utazással jár, szabályosan kikészít. Nehezemre esik mostanában nyugton megülni a hátsómon, de azt hiszem mégsem pöröghetek huszonnégy órán át, valószínűleg a frászt hoznám a környezetemre. Csendben várom meg én is, míg kigördülünk a parkolóból, és lévén nekem nem kell túl nagy figyelmet fordítanom az útra, nyugodtan fixírozhatom Evant is a szemem sarkából, miközben belefog a mondókájába.
- Persze – jelzem csak kurtán, hogy követem, képben vagyok úgy nagyjából a dolgokból, bár ez az áthelyezés dolog azóta is frusztrál egy kicsikét. Nem gondoltam volna, hogy Evant annyira érdekli az ilyesmi, és egy kicsit hibásnak is érzem magam az egészben. Miattam nem kellene ilyesmibe beleásnia magát. Maradhatott volna ahol van, ahol esetleg az embert érhetik igazi sikerélmények, míg a furcsa ügyek…nos, sokszor furcsán néznek az emberre, ha őszintén elmondja mire bukkant, és ha igaznak is bizonyul minden, sikeresen megoldottál egy ügyet, akkor is előbb tussolják el az egészet, semhogy nemzeti hőssé kiáltanának ki. Nem mondom persze, hogy nekem ez nem segítség, mert könnyen lehet, hogy az…és nyilván köze van ennek ahhoz is, hogy itt vagyok. Mire kibújik a szög a zsákból elkerekedett szemekkel nézek Evanre, de nevetni eszembe nem jutna - Hidd el, Evan, jelenleg kevés olyan dolgot tudnál mondani, amiért kinevetnélek, mondván, hogy lehetetlen… - sóhajtom önironikus kis mosollyal, megrázom a fejemet. Ez lenne az? Végre felbukkan egy újra…? Ne örülj túl hamar, Moira..! - Láttad, vagy beszéltél is vele? Mi történt? Hol történt?

Igaz, ami igaz, soha sem voltunk kifejezetten egy nagy és boldog család úgy a hagyományos értelemben véve, de ez engem valahogy soha sem zavar. Fene tudja, egész jól megszoktam, hogy egy kicsit zavarosan vagyunk meg így együtt, nem teljes vér szerinti rokonsággal, csak úgy a magunk módján. Attól még bírom a nővéremet és nem volt gondom soha sem azzal, hogy mennyire kellemetlen, hogy nem teljes testvérről van szó. Így is felnézek rá és szerintem ezt tudja is, hiszen miatta léptem erre a pályára, mégha aztán kissé el is tért egymástól az utunk azzal, hogy én az FBI-hoz kerültem, ő meg a CIA-hez. Az pedig kész mázli, hogy mind a ketten elég erősen munkamániások vagyunk, legalább nincs sértődés sem abból, hogy nem sok ünnepet töltünk együtt. Attól még váltunk időnként egy-egy telefont és hát persze, hogy engem is foglalkoztatott ez a rejtélyes ügy, ami vele történt. Nem vagyok úgy vele, mint mások, nem gondolom, hogy baj lenne vele, sokkal inkább segíteni szeretnék. Azért is hívtam most ide, és azért léptem be a különleges csoporthoz, akármennyire is cikiznek érte nem egyszer.
- Csak rád vagyok tekintettel. - vigyorodom el a válasza hallatán. Tény és való, hogy nem arról vagyok híres, hogy minden áron betartok minden szabályt és soha sem megyek ellen a főnökeim akaratának, sőt erőteljesen a másik végletbe esem. Azért dolgozom most is egyedül, nem szeretem, ha a nyakamra ültetnek valakit, aki próbál figyelni arra, hogy minden rendben menjen. Egyébként is csomó helyzet van, amikor igenis improvizálni kell és nem lehet csak úgy mindent követni, ami valami hülye könyvben le van írva, mert akkor tuti, hogy nem kapsz el a kutyát sem. A cuccát akkor is elvenném, ha nehezebben engedné, akkor is, ha én vagyok az öccse, mégis csak én vagyok a pasi és mostmár felnőtt fejjel, valahol a dolgom is, hogy vigyázzak rá nem? Nem meglepő, ha ezek után nagyon is a sajátomnak érzem a ő gondját, és mostmár azt hiszem ha akarnék se tudnék lekattanni róla, túl sok minden történt az utóbbi időben, hogy csak úgy éljem tovább az életem, mintha mi se történt volna.
- Arról nem tudok, úgyhogy reméljük a legjobbakat. - nem vagyok paranoiás, de azért időnként át szoktam nézni a dolgaimat, szétkapni a telefont és hasonlók, csak biztos, ami tuti alapon. Végülis ki tudja, hogy ki hallgat, vagy próbál hallgatózni. Annyira még talán nem tenyereltem bele komoly dolgokba, bár hát a fene tudja. Nem ismerem az egész háttértörténetét, szóval akár még ilyesmire is sor kerülhet. A kérdésre elmosolyodom, miközben lassan elérjük a kocsit. A sebeim nagyjából már rendben vannak és még csak nem is sántítok a farkas harapásnak hála, úgyhogy végülis viszonylag formában vagyok. Majdnem egy hét telt már el azóta és nem is sikerült a leányzó nyomára akadnom, no meg arról volt szó, hogy nem fogom direkt üldözni. Csak aztán valami mégis itt tartott a városban, majd idővel tovább állok.
- Jól persze, van ami hozzá tartozik a melónkhoz, de bírom én a strapát tudod te is. - rántom meg kicsit a vállam, aztán már nyitom is az ajtót, hogy behuppanhassunk. Egyszerű bérelt kocsi, de arra jó, hogy elkörözhessek arra, amerre kell. Amíg kifordulok a többi kocsi közé csendben maradok, azért itt az elején kell figyelni és hát pasiként muszáj koncentrálnom, nem tudok annyira sok felé egyszerre. Nem kéne lekoccolni senkit, csak mert belefeledkezem a mesélésbe. Akkor szólalok meg újra, amikor már a többi járgány között lavírozunk, hogy kijussunk a reptérre vezető útról egy nyugisabb terepre.
- Azt meséltem igaz, hogy áthelyeztek? Vagyis én kértem. A részlegem furcsa ügyekkel foglalkozik, az első is itt volt, fura tüzek, ahol nincs semmiféle gyúlékony anyag, semmi indok, ami miatt az egész megtörténik. Még nem jutottunk sokra, de a másik... - kis szünetet tartok, amíg hirtelen fékezéssel dudálok rá az előttem megtorpanó kék BMW-re. Persze, hogy azonnal kapok egy nem épp barátságos bemutatást, amire csak felszökik a szemöldököm, de visszafogom magam és még csak ki sem szállok, pedig igazán megérdemelné a tuskó, hogy kirángassam a kocsiból. Oké, higgadtság. - Viszont úgy egy hete... az egész zavaros volt az elején, de aztán, amit láttam. Moira... egy lány volt, fiatal, és konkrétan... oké, ne nézz hülyének renden? Szóval átváltozott állattá, azaz többfélévé is. - oldalra pillantok futólag, hogy milyen reakciót kapok, aztán vissza az útra, hiszen mégsem kéne belemenni a barom BMW-jébe, bár tény, hogy megérdemelné.

Gyors ölelés, gyors puszi, majdnem testvéri idill. És bár a viszontlátás öröme mindenképpen valódi, azt hiszem sosem voltunk igazán az az idilli család. Nem pont azért, mert mostohaanyám van, Evannak mostohaapja, és hát mi is pusztán féltestvérek vagyunk, de nálunk aztán ritkán jön össze a közös Hálaadás, karácsonyozás, születésnapok…szakmai ártalom. Megesik, hogy még más országokban is tartózkodunk éppen. Hiába, ez olyan munka, ami általában egész embert kíván. A család a második helyre szorul, és bár sokaknak szívfájdalma ez, azok hosszútávon sajnos kihullanak a cég kegyeiből…mindig is túlságosan kötelességtudó ember voltam ahhoz, hogy ezt ne tudjam félretenni. Éles fordulatként élem meg ezért is az elmúlt éveket. Szinte fontosabb lettem én magam, az én kis saját ügyem, mint a CIA. Nyilván nem értékelik ezt olyan rettenetesen…ugyanakkor ha valami, az kétségbevonhatatlan, hogy éppen a munkámnak „köszönhetem” ezt a kellemetlen helyzetet. Nem mintha ujjal szeretnék bárkire is mutogatni, minden felettesem meggyőződése, hogy szokás szerint rémesen önfejűen jártam el abban a bizonyos ügyben is, nemleges választ véletlenül sem elfogadva, de akármi is történt valójában, abban biztos vagyok, hogy tudásom legjava szerint igyekeztem végezni a munkámat. Gondolom én.
Nem bánnám, ha mihamarabb visszazökkenhetnék a régi kerékvágásba. Bármilyen apró lépés is közelebb vihetne ehhez, úgyhogy az, hogy tűkön ülök…kimondottan finom kifejezés a jelenlegi állapotomra.
- Mert olyan nagyon tiszteled a szabályokat… - állapítom meg feleletként szórakozott mosollyal, amikor azt hallom, hát ejnye, mit nem szabadna, na de mindketten tudjuk melyikünk a szabálytisztelőbb, még úgy is, hogy mostanában hajlamos vagyok kicsit én is eltérni a nagykönyvben írtaktól. No meg, bizonyára nem potyára jöttem ide, Evanról tudom, hogy csak akkor hív, ha valami fontosról van szó. Jelen esetben ez valószínűleg inkább nekem fontos, mint neki, bár kezdem úgy érezni őt is egyre jobban érdekli ez az én kis…problémám. Nevezzük inkább így…
Csak egy kézipoggyászt hurcolok magammal, de hát hadd legyen férfi az ember öccse is, úgyhogy természetesen hagyom, hogy elvegye a holmimat. Ha már egyszer ilyen úriemberré sikerült kinőnie magát a kiskamasznak, akivel megkeserítettük egymás életét az együttélésünk első hónapjaiban. Rohan az idő. Még most is, amikor nem kéne - Hogyne, menjünk – vágom aztán rá a viccelődést félretéve, valóban nem tanácsos egy reptéri váró közepén efféle komoly beszélgetéseket folytatni. Lehet, hogy a tömegben el tud rejtőzni az ember, de az ilyesmi nem igazán való mások, még ártatlan kívülállók fülének sem - Lassan – vallom be egy kissé elgyötört mosollyal, de közben már szedem a lábaimat Evan mellett, hogy mielőbb kiérhessünk a reptérről.
- Hogyne, jöhet a kávé. Persze ha csak nincs teledrótozva a kocsid mielőbb bele is vághatsz, de azért előtte…amúgy minden rendben? Jól vagy? – kérdezem, mielőtt még tényleg elvakult munkamániásba megyek át még a mai napon is, bár tény, hogy eléggé nehezemre esik kivárni miféle információi is lehetnek Evannak számomra. A kérdésem azonban némi aggodalomból is fakad…elég ingoványosnak bizonyult ez a terep, amire én is annyira igyekszem kimerészkedni. Remélem Evan nem kerül nyakig bele.

Ez a késés már-már olyan, mintha valami kötelező dolog lenne, szóval igazán fel is készülhettem volna rá két napi hideg élelemmel meg mondjuk egy párnával a hátsóm alá, hogy a kényelmetlen székeket is kibírjam valahogy. De ennyi eszem nem volt, szóval marad a büfé és a folyamatos ide-oda helyezkedés, hogy bírja a strapát a hátsóm. És végül nagy nehezen a kijelző vált, én pedig kihámozom magam az ülőalkalmatosságból, vagy inkább ülőalkalmatlanságból és szépen célirányosan a kijárathoz orientálódom. Sejtem én, hogy Moira elsők között fog feltűnni a tömegben, hiszen minden bizonnyal erősen furdalja az oldalát a kíváncsiság, hogy vajon mi a jó nyavalyáért rángattam ide. Szerencsére táblára sincs szükség, hiszen bőven elég egyszerűen csak intenem neki, mert fel fog ismerni simán a többi arc között. Hamarosan ki is szúrom, ahogy töri át magát a többiek között, meglehetősen sietős léptekkel. Megértem, nem hiszem hogy túl sok kedve lenne várakozni, azért kapkodja úgy a lábait. Elegáns, mint mindig, ami rólam nem mondható el most sem, hiszen az öltözetem egy farmerből áll, egy ingből meg egy bőrdzsekiből és itt ki is merült a dolog. Nem szoktam túlzottan belemerülni az öltözködésbe, vagy a tükör előtt pózolni. Az nem illik hozzám és felesleges időpazarlásnak gondolom. A kutya nem nézné ki belőlem, hogy FBI-os vagyok, azok a pasasokat általában olyan Man in Black figurának gondolják, öltönyben, komoly ábrázattan. Az én arcomon viszont széles mosoly játszik, amikor meglátom a nővéremet, de persze bevárom, amíg elér, mert utána minek másszak az ellenkező irányba megint? Viszonozom az intést, majd amikor eléri a célt, azaz engem kicsit előre is hajolok egy futó ölelésre. Ennyi azért csak jár igaz, még két ilyen hűde komoly pozícióban lévő alaknak is, mint mi. Jó, viccelek, egyikünk sincs ilyesmiben, hiszen a CIA Moriát is kissé hanyagolja, az én új helyem pedig a különleges részlegen finoman szólva is általában tréfák célpontja, szóval... Mindegy, hidegen hagy mások véleménye.
- Szia Mo... már vártalak nagyon. - egy gyors puszi is belefér azért, hiszen már tényleg rég láttuk egymást, aztán azonnal a cuccai után nyúlok. Nem hozott sok mindent, de azt attól még hozhatom én nem igaz? Ha van bőrönd, vagy valami, amit még le kell kapni a szalagról, akkor persze arra indulunk el és azt is szívesen hozom, de ha ennyi, akkor megcélozhatjuk kint a kocsimat a parkolóban.
- Nem vágok bele itt oké? Meg amúgy se dumálhatnék erről veled, de... szerintem érdekelni fog. Kávé? - talán ez a legegyszerűbb, egy nyugis kis kávézó, sikerült is már találnom egyet, mióta itt vagyok a városban. Nem jártam azért annyira körbe a helyet, de ennyire azért futotta az időmből. Tehát irány a kocsi, plusz cuccokkal, vagy a nélkül. - Na és hogy utaztál? - elterelő kérdés, hogy azért addig se legyünk néma kussban, amíg elérjük a célt, mert hát azért pár utcát le kell döcögni és ha nincs szerencsénk a reptérről kifelé menet egy kellemes dugót is bekapunk, hiszen több gép is befutott, mióta várok.

Türelmetlenül tekintgetek ki a repülő ablakán. Már húsz perce landolnunk kellett volna, de még mindig a felhőket szeljük, a türelmem pedig egyre fogy, holott higgadt, kitartó embernek gondoltam magam mindig is. Megmagyarázhatatlan ez az izgalom, ami egyetlen telefonhívás miatt ébredt fel bennem. Az elmúlt pár év munkával, és a sötétben tapogatózással telt el. Nem sikerül azokra a nyomokra bukkannom, melyekre szükségem lenne. Hiába emlékeznek vagy tucatnyian a CIA-nál a két „különleges emberre”, akiket egy szép őszi napon bevittem magammal. Mintha a föld nyelte volna el őket. Hiába a fantomképek, az én fejemben elmosódik az arcuk, mintha csak a képzeletem szüleményei lettek volna. Egy racionális emberi lénynek, mint én, ez elég nagy falat. Nem hagy nyugodni. És kísért álmaimban. Néha azt hiszem sikerül a elcsípnem valamit, egy nyomravezető helyet, arcot, valamit, ami lavinaszerűen megindítja az emlékezés nehézkes folyamatát, de ébredéskor elhagy az érzése annak, hogy talán ezúttal valóban az ujjaim közé csusszant a kirakós egy megfelelő darabkája. De semmi. Idegőrlő.
Most is többször figyelmeztetnem kell magam, míg a gép ereszkedésére várok, hogy ne legyek már ennyire izgatott. Evan ugyan nem mondta, hogy miről is van szó, azt azonban így is sejtem, hogy valami kapcsolat lehet az emlékeim rejtélyes kihagyásához. Elképzelni sem tudom mi lehet az. Vagyis…inkább nem akarom elképzelni. Túl sokszor futottam már zsákutcába. Néha úgy gondolom egyszerűbb lenne felhagyni a reménytelen kereséssel, de végül sosem tudom rászánni magam, hogy lezárjam életemnek ezt a részét. A keresés, a kutatás valahogy a részemmé vált, a részemmé, ami talán a hiányzó emlékeket akarja pótolni. Ha azok meglesznek, abbahagyhatom, Elvállalhatok nagyobb ügyeket. Mert most szándékosan a peremen vagyok, apró-cseprő ügyeket elfogadva, nem panaszkodok a papírmunka miatt sem, és minden jelentésem időben a felettesek asztalára kerül.
Nemrég zártunk le egy CIA szinten szinte pitiánernek nevezhető ügyet, úgyhogy senki nem ellenkezett, amikor eltávot kértem. Családi látogatásra hivatkozva. Hazudni végül is nem hazudtam. Nem mintha nem kapnám meg néha a szkeptikus kis pillantásokat azoktól, akik pontosan tudják, hogy az öcsém az FBI-nál van. Engem nem igazán tud aggasztani az ilyesmi…vaklárma.
Szinte el sem hiszem, amikor végre ereszkedni kezd a gép, és onnan már valóban csak pillanatok kérdése, hogy a kifutón lépdeljek befele a reptérre. Rekordgyorsaság alatt kaptam magamhoz minimális holmimat, és amennyire az ellenőrzések engedik, erőteljesen siető léptekkel tartok a váró felé. Ah, igen, megint ez az ostoba izgatottság, ez a kamaszlányoknak való reménykedés, ami az őrületbe kerget, és annyiszor megingat…nem hiányzott ez nekem az életemből. Visszacsinálni azonban már nem lehet. Ezzel együtt kell élnem. És már rég megválasztottam, hogy hogyan.
- Evan! – már messziről integetek, amint meglátom az öcsköst, egy pillanatra még meg is feledkezem a bennem kavargó vegyes érzésekről, a viszontlátás örömét tükröző mosoly költözik az arcomra, ahogy csökken közöttünk a távolság.

LaGuardia repülőtér

Tudom, hogy ma érkezik a nővérem gépe, és természetesen időben érkezem a reptérre. Persze felesleges, hiszen a gép késik, mint ahogy ez olyan gyakran előfordul. Túlságosan nagy most is a jövés menés a reptéren, gondolom mindenki ide-oda utazgat az ünnepek miatt, tehát végülis érthető a késés. Ettől függetlenül persze egyáltalán nem viselem jól, hogy a váróban ücsöröghetek Moirára várva. Viszont annyi előnye van a dolognak, hogy legalább eszem valamit, mert az sajnos szokásom, hogy kihagyom az étkezéseket. Tehát egy sima szendviccsel, amit itt vette a büfében, próbálok a kényelmetlen fém széken normálisan elhelyezkedni. Szerencsére legalább táblát nem kell szorongatni, mert az ember mégis csak felismeri a testvérét akkor is, ha nem találkoznak olyan hűde gyakran. Most viszont egyértelmű volt, hogy felhívom őt, még ha nem is beszélhetnék ezekről a dolgokról külsőssel... de mikor tartottam én be a szabályokat? Na ugye, hogy sosem. Tehát egyértelmű volt, hogy az Evy-vel való találkozás után nem sokkal telefont ragadok és őt tárcsázom. Persze nem mondtam el a részleteket csak így, mert annyi eszem még nekem is van, hogy ki tudja ki figyel és hol, aztán a végén még nagyon megütnénk a bokánkat. A CIA és az FBI egyébként nincs a legnagyobb haveri viszonyban, de nekünk még nem kell utálni egymást csak azért, mert éppenséggel két ellentétes ügynökségnél húzzuk az igát ugye? Szóval a telefonban csak annyit mondtam, hogy jöjjön ide mihelyst el tud szakadni, mert valami nagyon fontosat kell neki elmesélnem, és talán még segíthet is abban, hogy az egésznek a végére járjunk. Ő mégis csak nő, empatikusabb, vagy mi a jó élet, lehet, hogy ha sikerülne együtt újra Evy nyomára bukkanni, akkor esetleg még hatni is tudna rá. Végülis ott vannak azok az álmok is, meg a sok kérdése, a fene tudja, hogy nem tenne-e ez az egész jót neki. Az pedig hogy hogyan dumálja ki magát a melóhelyén, hát pár nap szabit csak engednek neki is.
A lényeg tehát, hogy figyelem a kijelzőt, miközben a szendvicsem nagy része már a gyomromban landolt, és amikor az utolsó falat is eltűnik nagyot kortyolok az üveges kólából, amit szintén a büfében vettem magamhoz. A következő pillanatban pedig végre a táblán a "Késik" tábla átbillen az "Érkezik"-re, én pedig végre elhagyhatom ezt a rém kényelmetlen széket. Röhej, hogy ha már amúgy is gyakran esik meg, hogy várni kell a reptereken, akkor mi a francért nem tesznek ki mondjuk valami párnázott baromi kényelmes ülőhelyeket, netán... kanapét. Jó tudom, sokat várok. Feltápászkodom végülis és szépen a cél felé veszem az irányt, ahol majd minden bizonnyal a kiszállás után nem sokkal felbukkant majd a nővérem.

Tárgy: Re: Moira és Evan - Testvéri találkozás

» Bellamy & Aleena - Testvéri program
» Hullajó találkozás
» Különös találkozás
» Babilon bár - Alsó szint
» Evan MacTaggert