Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
Nem akarom Hiranethre erőltetni magamat, ezért úgy döntök, hogy ha nem túlzottan mer feloldódni a társaságomban, akkor el fogom engedni őt. Végülis a cél az volt, hogy jót szórakozzunk, eddig ez maradéktalanul teljesült, talán összefutunk még. Azt azért le kell magamban szögeznem, hogy a lány bízott bennem, mert eljött velem, holott bánthattam volna, meg is ölhettem volna, de ezt megkockáztatta. Talán ennyire nincsen vesztenivalója? Meglehet. Mindenesetre úgy vagyok vele, hogy talán a bizalomgerjesztő ábrázatom volt az, amelyre építeni mert. A történetemmel ellenben nem akarom meghatni, ez az igazság, talán van még út, amelyben meggyógyulhatok, viszont akkor másféle életet kell élnem. - Te aztán meg tudod alapozni az ember jókedvét.. – Nevetem el magamat vidáman, de mégiscsak elgondolkoztató, hogy eddig senkit nem tudtam annyira lekötni, megfogni, hogy úgy döntsek, hogy inkább beállok FBI ügynöknek, hogy legyen valami értelmes életet. De az is lehetséges, hogy én nem akartam feladni az életemet, hogy az igazi arcomat mutassam bárkinek, ezáltal elérve, hogy belémszeressenek. Nehéz ügy, majdnem olyan mély dilemmáim vannak, mint Hiraneth-nek. Az élet ugyan nem könnyű, ám én szeretem a saját magam számára megkönnyíteni, hogy ne kelljen komolyabban belegondolni a felelősségbe. Ami fájdalmas, azt jobb véglegesen felelejteni. Eddig házasságpárti sem voltam, ám negyven évesen valóban nem túl jó majd playboynak, gigolo-nak lenni, ezen azért elmerengek egy sort. - Ugyan, a skandináv országok az egyik legjobbak életszínvonal szempontjából. Biztosan nem csak kocsmák vannak. – Simítok végig az arcélén, azért határozottan tetszik, hogy ennyire tud lelkesedni, végre egy kicsit látok a gyermeki énjéből is egy cseppet. Határozottan aranyos, amikor nem játsza a vagány felnőttet. Talán én vagyok túl érzékeny lelkű, szeretek mellette erős férfit játszani, még ha át is lát rajtam, és tudja, hogy kedves vagyok. A zsetonokkal indulunk el az asztalok felé, hogy közben a további programról diskuráljunk. Adok választási lehetőséget, noha nem akarok teljesen papucsnak lenni. – Addigra lehet, hogy késő, betelnek a helyek. Akkor maradjon most a mozi, ha lesz legközelebb, majd előre tervezünk. – Kacsintok vissza, és bólintok a kérdésére, naná, hogy lenyomjuk a túristaként érkezett újgazdagokat. Azt akarom, hogy a lánykának legyen sikerélménye, de még nyerjen is saját magának pénzt, amivel csak a kezdőtőkét adom, a többivel már azt kezd, amit csak szeretne. Az este további része kellemesen telik el, sőt, még az izgalmas jelzőt is mindenképpen rá lehet fogni.
//Köszönöm szépen a játékot, nagyon tetszett!!! //
||music:Love me like you do|| words: 430 || just for you ▲▼
Igyekszem a naivitást félretenni és ezúttal úgy játszani a lapokkal, ahogy én akarok. Régebben talán a legkisebb átverésnek is bedőltem volna, vagy akár a legidétlenebb hazugságokban is hittem volna, ám megváltoztam. Nem tudok olyan könnyen nyitni a másik fél felé, egészen addig, ameddig meg nem változik a véleményem, vagy ha netán az ég nem úgy hozza össze. A bizalom fontos és látom, hogy Joshuaban semmi kivetnivalóm nincsen, mégis van előttem egy fal, ami nem enged. A története megható és a nőkben könnyen könnyeket fakaszthat, én mégis kitartóan állok a helyzet előtt és próbálom adni az együtt érző énemet. Nem kétlem, az én problémáim eltörpülnek az övéi mellett, talán ezért sem hagytam még faképnél. Meg akarom őt érteni. - Vannak olyan esetek, amikor még a lehetetlent is megteszi az ember. – vonom meg vállamat könnyeden. – Ha eddig az életedben nem akadt olyan személy, aki tiszta szívből szeretett volna és melléd állt volna még ebben a betegségben is, akkor most nem itt állnánk. Te valahol egy jachton iszogatnád a koktélt a feleségeddel és élnétek a csodás életeteket. Szóval kit érdekel az idő, ha van olyan, aki a végsőkig kitart? – nézek fel rá határozott szemekkel. Biztosan volt valaki az életében, aki mindent félredobott érte és a betegsége sem gátolta meg abban, hogy kitartson mellette. Nem kéne ilyen könnyen feladnia, a remény hal meg utoljára, még akkor is, ha a végén valaki megsérül. - De… mindegy. Amióta az eszemet tudom fontos számomra a bizalom és hidd el, fogadni mernék arra, hogy engem nem könnyű elfelejteni. – mosolyodok el egy biccentést követően. Eddig is mély nyomot hagytam mások kis életében, a betegsége ellenére is képes lennék valahogy az emlékeiben hagyni egy szeletet belőlem. Egyelőre viszont nem látnám értelmét. Pár órája ismerem, ennyi idő közel sem elég ahhoz, hogy érdekemben legyen megtartani a társaságát és az esetleges barátságát. - Tudod… Dánia egy pöppet eltér ettől a világtól. Valami kocsmára gondoltam, egy pincében, tele részeg fazonokkal, mégis elegáns hely, de ez. Minden elképzelésemet felülmúlta. – csillognak szemeim már-már gyermeki pajkossággal. Nagyon is különbözik ez a két ország egymástól, s valahogy úgy érzem ez a világ az, ami nekem jár. A nyüzsgés, a játékok, a gazdag források, kiktől akkor lopok, amikor akarok. Ez való nekem, nem a szürke, fagyos világ, mely Dániát jelképezi. Arra, hogy ért hozzá és tud is játszani kiengedem az eddig visszatartott sóhajt. Nem lenne jó elbukni egy csomó pénzt. Az addig oké, hogy ő tud játszani egy szinten, ám az én képességeim nem hiszem, hogy megütik azt a mércét. Elfogadom a karját és finoman csúsztatom oda a sajátomat, végül megindulunk az asztalok felé. Érdeklődő pillantásokkal fürkészem hol a terepet, hol pedig Josh arcát. - A mozi jól hangzik, bááár… Az opera sem tűnik rossznak. Kiskoromban gyakran jártunk el a családdal, mikor apámnak nem akadt dolga a seregben, de ezt majd az est után eldöntjük. Egyelőre van itt épp elég zseton, amit meg kell nyernünk. – kacsintok egy halk nevetés közben. A perverz pillantások nem különösebben zavartatnak. Tisztában vagyok a megjelenésemmel, ám a partnerem már adott, eszem ágában sincs a többi flótásra figyelni. Helyet is foglalok az egyik asztalnál, magam alá gyűrve a szoknyát teszem keresztbe lábaimat, majd kényelmesen hátradőlök, s összefont karokkal nézek az asztal körül ülőkre. Ahogy elnézem csupán párok játszanak, náluk is a férfi tag, így lényegében Joshua képességeire kell bíznunk a sorsunkat. - Ugye szétalázzuk őket? – hajolok egy kicsit közelebb, s súgom a fülébe a szavakat.
Úgy látom, hogy cseppet sem az a butácska szőke leányzó, akinek a külseje alapján lehetne hinni. Mondjuk én mindenkiben próbálok meglátni valami pozitívat, az egyetlen személy, akire még a betegségem ellenére is emlékszem, Jill volt, őt sosem kellett leírnom a naplómba, holott csak egy múzsa. Vélhetően azért ő, mert neki még nálam is pocsékabb sors jutott, és szerettem őt lerajzolni, lefesteni, úgy, hogy nem is nagyon ismert engem. Végül találkoztunk néhányszor, ő azóta is itt él a tudatomba, de biztos, hogy nem szerelmi szinten, inkább mint művész figyeltem őt. Hiraneth azonban sok tekintetben más, még ha neki sem túl könnyű az élete. - Nem is tudom. Talán mert nem kéne, hogy nálam leragadj, hiszen a pénz nem minden... Az én életem veszélyes, bármikor vége lehet, ezért ha letelik az az idő, hogy az elmém már nem akar téged megtartani, vajon értelme lenne erőlködni? – Kérdezem elfogódott pillantással, ahogyan az arcát simogatom, igenis akarom, hogy valaki mellett le tudjak horgonyozni, de hogy pár óra alatt el tudja rólam valaki dönteni, hogy jó-e velem, az még biztosan korai. Segítenék a lánynak megtalálni az apját, tisztázni az esetleges félreértést, vagy bosszút állni, de hogy fordítva... hogy ő segítsen nekem? Azt nem tudom... akarom is, de sajnálnám, hogy egy ilyen alakra kéne vesztegetnie az idejét, ha úgyis elfelejtem. Van neki fontosabb dolga is, mint hogy nekem gyógymódot hajkurássza. Törékenynek gondolom őt, ám tudom, hogy erősnek próbálja mutatni magát. Ahogyan oldalba bök, szintén nevetek, nem akarom ráerőltetni azt, hogy mennyire egy hullámhosszon vagyunk, de egyre inkább oldódni látszik. Már csak az a kérdés, hogy eddig van értelme még inkább jóban lenni egymással, ha egyébként is elválunk hamarosan. És mégsem tudom visszafogni magamat, hogy ne pusziljak oda, talán túlzottan kiskolás megoldás ez, valahol én is meg vagyok szeppenve attól, hogy netán alakul köztünk valami. - Milyenre gondoltál kislány? Reno olyan mint Vegas. A nagykutyák itt is felépítettek egy kaszinóvárost. Naná, hogy tudok, viszont ezt nem tudom irányítani. Bízd nyugodtan a szerecsére magadat. Szóval kockázunk? – Nyújtom a karomat, hogy nyugodtan karoljon belém, és elindulunk a zsetonos dobozzal a zöld asztalok felé. – Ha éhes lennél, akkor csak szólj. Vagy ha már úgy látod, hogy inkább művelődnél, akkor beülhetünk egy előadásra, legyen az opera, vagy mozi. – Azt azért észreveszem, hogy milyen sokan megnézik őt, azért nem kicsit vagyok büszke rám, hogy velem mutatkozik, de ha le akarna pattanni valaki mással, erőszakkal úgysem tarthatom magam mellett.
||music:Love me like you do|| words: 430 || just for you ▲▼
Maga a helyzet különös és szokatlan, mégis élvezem minden egyes percét. Különös férfi, a maga múltjával, szokásaival és stílusával. Ezért is esik meg a szívem egy kicsit rajta, mialatt a betegségét meséli el. Én ténylegesen lehetetlen küldetésnek tartom azt, hogy évről évre naplóból emlékezzek vissza az életem fontos perceire. Hisz’ milyen élet az, ahol csupán egy könyvet tárunk szét, de maga a pillanat, az érzések nem ötvözik egymást? - Honnan veszed, hogy feledésbe merülnék? – kérdezek vissza sejtelmesen, játékos mosoly játszik arcomon. Végighúzza kezét arcomon, ezt egy egyszerű kérdő pillantással reagálom le, ám eszem ágában sincs elhajolni. Ennyi belefér, mégis csak jobb, mintha részegen a fenekemet fogdosná. Ilyen könnyen nem fog levakarni magáról, még ha nem is tervezem hosszútávra ezt a kis Reno-i kiruccanást. Maga a helyzet megköveteli tőlem, hogy hozzam a formám, a nőiességem és vessek be mindent, hogy a hangulat feloldódjon. Akár a későbbiekben póker partnerek is lehetünk, bejárhatjuk a világot, ellenben nem fogok eltérni a fő célom mellől, mely még mindig az apámhoz kapcsolódik. - Óh. Szóval ez így megy felsőbb körökben. Nagyon Pazar. – nevetek fel, miközben finoman oldalba bököm a felé eső könyökömmel, a másikkal pedig arcomat takarom el egy röpke pillanatra. Nem szeretek mosolyogni, sem nevetni, a mai nap alkalmával viszont e kettő párosa egyre gyakrabban tűnik fel. - VIP kártya, komolyan, elkényeztetsz. – mosolyodok el finoman, ám ez a mosoly olyan hamar tűnik el, ahogy odakerült. Nem akarom húzni az időt, mihamarabb meg szeretnék csodálni a kaszinóban lévő tömeget, a játékokat, azt a tömérdek mennyiségű pénzt. Az arcomra érkező puszira megszeppenten nézek fel rá a hatásszünetet fenntartva. Viszont jobbnak látom, ha előre figyelek és nem rá, ha már nem szeretnék közelebbről megismerkedni a padlóval. Kíváncsian figyelgetem az eseményeket, hol az estélyibe burkolózott tagokat, hol pedig Josh zsetonváltó műveletét. Ez a környék számomra új, szokatlan és furcsa, mégis magával ragadó és lenyűgőző. - Váo, oké, amikor azt mondtad Renoba jövünk nem ilyenre gondoltam. – adom elismerésemet a választása végett. – Tudsz játszani, ugye? – utalok a kockázásra. Azért így elsőre le akarom tisztázni, hogy megnyugodjon a kis lelkem.
Nem fogok siránkozni rajta, hogy mindez miért alakult így. Már régen elfogadtam, szinte természetes szokássá vált, hogy senkivel nem kötök komoly ismeretségeket, és naplózom a fontosabb dolgokat. Ami pedig olyan, hogy jobb nem emlékezni rá, azt az elmém majd elvégzi. Még nem döntöttem el, hogy Hiraneth-re emlékezni akarok-e, hiszen ő maga is pedzegeti, hogy meggyógyíttathatnám magamat. És ha belegondolok, akkor ő nem egy naplóbejegyzés maradna, hiszen vannak olyan események, amelyet feljegyeztem, mégis zavaros a leírt szöveg alapján cselekedni, úgy az igazi, ha pontosan tudom, hogy mit miért teszek. Az biztos, hogy nem akarom, hogy a kis szőke sajnáljon, annál többre tartom az életemet, sokkal többre, még ha jól is érzem magamat vele. - Kezdem észrevenni. Ám tekintve, hogy úgyis feledésbe merülsz, nem mindegy? – Mosolygok rá vissza, és az arcára simítom a kezemet. Talán kicsit direkt közeledés, ez még talán a baráti kategóriába is belefér, de ha nem, ezúttal tényleg nem érdekel. Tudom, hogy visszahúzódó, és van benne egy nagy adag mogorvaság, de kedvelem, és nem fogom csakis a gesztusok szintjén kimutatni. Nem számít, hogy csak pár órája találkoztunk, az elég intenzív időtartam volna, és még egy izgalmas renoi éjszaka áll előttünk, s bármikor félbeszakíthatjuk, mondván, hogy ennyi volt. - S miután én meg mások pénzét veszem el, lényegében mindegy, hogy kiét kockázzuk el. Az állam úgyis biztosítja a bankokat, sose sajnáld. – Ezzel talán egy kicsit a saját gáláns, úriember viselkedésemet csorbítom, hiszen nem a saját pénzemet áldozom rá. Bár.. ha hozzávesszük, hogy az életemet kockáztattam a pénzért, akkor mégiscsak így lehet. Hira viszont megérdemli a figyelmet, hiszen nem csak hogy csinos, izgalmas lány, nagyon megérint az összetett, bonyulult kis lelke. Van kettőnk között egy ösztönös marakodási faktor, mintha mindig húznánk egymás agyát, ám ezt betudom annak, hogy kölcsönös a szimpátia. Mondjuk ha ez csupán egyetlen alkalomra is szól, akkor sem baj, igyekszem nem romantikus álmokat dédelgetni, mert velem kapcsolatban az még sosem működött úgy igazán. Az új ruhája ellenben az eddigi visszafogott gesztusaimat is elképedéssé változtatja, már nem olyan könnyű elnyomni, hogy tetszik nekem. - Hát csak nem... – Nem az a célom ugyanis, hogy ágyba vigyem, bár ahogyan tapad rá a ruha, ki lenne az a töketlen barom, akinek ne jutna ez az eszébe. Férfi vagyok, és cseppet sem fából, ám játéknak tekintem az életet, most éppen felhőtlenül akarok szórakozni, nyomulás nélkül, valakivel, aki dögös, és még jókat is lehet vele dumálni. – Akkor kinézünk valamit, csak aztán időben szólj, mert itt elég gyorsan betelnek a helyek, szólnom kell Traversnek, hogy mielőbb foglaljon. Van egy VIP kártyám a városba, ez elég sok mindenre ad soron kívül lehetőséget. – Belépünk végül a kaszinóba, miután kipattantunk a kocsiból. Ahogyan belémkarol, oldalra hajolva nyomok egy lágyabb csókot az arcára, végtére is kezdünk valamiféleképpen összeszokni. Miután kockázni hívtam, értelemszerűen ez lesz az első állomásunk. A pénzváltóhoz megyünk, odaadom a kártyámat, és olyan tízezer dollárért váltunk ki zsetont. Egy kisebb dobozkát is kapunk, ebbe van katonásan felpakolva. Hozom természetesen én.
||music:Love me like you do|| words: 430 || just for you ▲▼
Kezdőlap 
by 
//
