Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
Már a legelején is tisztában voltam azzal, hogy a fiú nem lesz könnyű eset, sőt... láthatóan nagyjából minden ellen lázad. Valószínűleg akkor is ellenkezne, ha azt mondanám egyen egy kis tortát, még akkor is, ha szereti is s a tortát, de ezen nem szabad meglepődni. Ilyen a jelleme, aztán persze az életkörülményei is nagyban alakították és minden bizonnyal felettébb nehezen kezeli az egész mutáns kérdést. Végül is most szakította le valakinek a karját, teljesen normális, hogy ezen ki van akadva, épp e miatt nem is veszem magamra a szidalmakat és a káromkodást sem, amit újra és újra a fejemhez vág. Ha ettől érzi jobban magát... egyébként sem hiszek abban, hogy a nagy szigor és a kemény szavak olyan sokat érnének és hogy azokkal lehetne igazán jó hatással lenni bárkire is. A türelem sokkal többet ér és hogy ennek segítségével idővel rájöjjön, hogy az önpusztítást biztosan nem azt az eredményt hozza, amire vágyik. A legtöbb folyton ellenkező és csapkodó ember nem vágyik többre, mint figyelemre és elismerésre, valószínűleg esetében is erről van szó. Az apjától nem kaphatja meg, de az iskolában tőlünk igen, na persze rá kell hozzá majd jönnie, hogy tennie is kell érte, mert magától semmi sem hullik természetesen az ölébe csak úgy. - Megértem, hogy nem könnyű kezelni ezt a helyzetet, de be kell látnod, hogy amennyiben itt maradsz nem múlik el, csak annál rosszabb lesz. - az apjával pedig természetesen én is tudok beszélni, de csak is akkor, ha rábólint, hogy szükségét érzi. Nem citálhatom el csak úgy az iskolába, mert én azt akarom. Ezt mindenkinek önként kell vállalnia. Aki hajthatatlan arra maximum odafigyelünk, de erőszakkal senkit sem tartunk ott, annak nem is lenne értelme. - Nem nézek mások fejébe a szükségesnél jobban az engedélyük nélkül. Azért mert van egy képességed, még nem élhetsz vissza vele. - mondhatni első elejtett lecke, ami minden bizonnyal úgyis süket fülekre talál, vagy épp ellenkezésre. Amikor viszont kikapja az infúziót a karjából és elkezd kutakodni felállok. Természetesen esetemben is van határa annak, hogy mi az, amit elviselek és mi az, amit nem, vagy mondjuk úgy... neki kell dönteni, hogy mit akar. - A kintiek nem tudják, hogy mi történt a fiú karjával, nem emlékeznek rá, csak te... Rajtad múlik, hogy meg akarod-e tanulni mindezt kezelni, vagy megvárod, amíg rosszabb lesz. A gépen ma délután 5-kor indul vissza Amerikába. - nem teszem hozzá, hogy ott várom, ez azt hiszem egyértelmű. Eldöntheti, hogy mit szeretne. Ha nem jelenik meg, hát majd kerítek valakit, aki figyelemmel kíséri az itteni pályafutását, de látszik rajta, hogy az hírek rendesen sokkolták, nincs értelme tovább erőltetni. Le kell nyugodnia és át kell gondolnia, hogy mit is lát jobb hozzáállásnak, ez már leginkább csak rajta múlik. - Viszlát Axee! - ha netán majd még körülnéz itt, akkor természetesen fellelhet egy névjegykártyát is az asztalon, van rajta telefonszám és cím, ha nem jelenne meg a reptéren, még akkor is van esélye utánam jönni, vagy megpróbálni normális mederbe terelni az életét. Biccentek még egyet, csak aztán indulok el kifelé. Biztos, ami biztos az egyik nővér azért kap tőlem egy finom sugallatot, hogy figyeljen oda a fiúra és ha bármi komoly baj lenne, akkor mindenképpen értesítsen. Amíg pedig nem indul a gépem úgyis elfoglalom magamat majd a városban, kicsit körülnézek, megiszom egy kávét és egy ebéd sem árt. Aztán meglátjuk, hogy mi lesz majd ötkor.
//Köszönöm szépen a játékot, nehéz volt, de remek! Úgy vélem itt már nem érdemes tovább nyúzni a karidat, a végén csak még jobban kiakad. //
Egyre kevésbé tetszett nekem a helyzet amibe kerültem. Miért kell nekem mások karját leszaggatni? Vagy oké, addig még nincsen gond, de az már sokkal inkább zavar, hogy ilyen helyzetbe kerültem. Ha nem esett volna a fejemre az a szarság, akkor most minden bizonnyal nem lennének ilyen problémáim se. Mindig is utáltam kórházban lenni. Ha egyedül voltam amikor bevittek azzal aztán tényleg nem volt az égvilágon semmi probléma, de ha odajött valaki, hogy beszélnie kell velem, az sokkal inkább zavart. Ilyenkor nem mondhattam azt, hogy fáradt vagyok és hagyjon békén, mert teljesen szürreális volt ez az én számból, és nem is féltek volna szekálni és provokálni utána. Szóval mindig csak tűrtem és próbáltam fölénybe kerülni, ami általában sikerült is, most viszont egyre inkább azt érzem, hogy nem én irányítom ezt a beszélgetést, és egy cseppet sem tetszett ez a dolog. - Mi van, meg akar vesztegetni? Természetesen nem fogok belemenni semmibe. Férfi vagyok, el tudok viselni egy kis kellemetlenséget. A szerződéseket meg postázza az ügyvédemhez, ő foglalkozik ilyen faszságokkal – vetettem oda foghegyről neki. Legszívesebben a fejemre húztam volna a takarót, hogy hagyjon már békén a francba, de azzal csak megfutamodnék és elismerném a vereségemet. Na hát ezt várhatja, soha nem fogom megtenni. Amíg meg nem unja ezt a társalgást, egészen addig ki fogok tartani, mert kettőnk közül nem én leszek az első aki kiszáll ebből, az hótziher. Amikor a fejemben hallottam meg a hangját, akkor elkerekedett szemekkel néztem rá. Nem akartam semminek sem jelét adni. Pár pillanatig nem szóltam semmit, aztán végül megtaláltam a hangomat persze. - Tudja, kurvára utálom magát. Nem elég, hogy idejön osztani az észt, még meg is akar vesztegetni, aztán meg ilyeneket csinál. Az utolsó morzsákat is elvette előlem, hogy egyszer talán normális életem lehet – mondtam neki, némi keserű éllel a hangomban. Na nem mintha annyira hiányozna ez az élet, de az is tény, hogy legalább tudtam mire kell számítanom. Lázadok, aztán megunom, elkezdek tanulni, és végül sikerül összekapnom magam annyira, hogy átvegyem apám cégét. Ők keresnek nekem valami rohadt szép feleséget, akihez amúgy semmilyen érzelmi szál nem fog fűzni, de legalább szül majd nekem gyerekeket, akik egy sokkal nagyobb céget kapnak majd meg, és ez így megy majd generációról generációra. Persze ez egyáltalán nem olyan egyszerű, mint amilyennek hangzik, mivel teljes mértékben alkalmatlan vagyok arra, hogy egy céget irányítsak, és már most több rendőrségi ügyem van, amiket persze el lehetne simítani, de az többe kerül, mint ingyen és bérmentve csinálni még egy gyereket, akire majd aztán jobban odafigyelnek és nem lesz ilyen elbaszott, mint én. - Hát én nem fogok hozzászólni az biztos. Már három éve nem is köszönünk egymásnak, ilyennel nem állíthatok oda eléje. – jelentettem ki dacosan. Apámmal kifejezetten rossz a viszonyom, soha nem akart egy más nemzetiségű nőt elvenni, lehet az akármennyire szép vagy gazdag, de mégis erre kényszerítették. Mindig hallottam a veszekedéseiket, hogy biztosan azért vagyok ilyen, mert hibásan kódolták a génjeimet és ennek természetesen a vegyes házasság az oka. Milyen ironikus, hogy kiderültek a dolgok és még mutáns is vagyok! Ez is a thaiföldi származásom oka lesz tuti… Hát mert mi másra lehetne fogni? Apám a megszállottja annak a ténynek, hogy mi a királyi család unokatestvérei voltunk, ami amúgy teljességgel lehetetlen, mert a trónon mindig inkább a Kimek és a Lee-k foglaltak helyet, néha persze volt más dinasztia is, de akkor is asszem a Choi család, vagy a Parkok, de ebben nem vagyok biztos, nem nagyon érdekel a történelemóra… Na de nem is ez a lényeg, inkább csak az, hogy apám túlságosan nagyképű és elégedett ahhoz, hogy lássa magában és a családjában a hibákat. Hát mert ugye másban mindig könnyebb keresni, ezt a remek tulajdonságot belém is szépen nevelgette. Kiskoromban eltörtem valakinek az orrát és képes volt azt mondani, hogy az ő hibája volt, mert hagyta, hogy a focilabda orrba találja… - Hát ez kurva jó – jelentettem ki cinikusan. – Apám már három éves koromban ilyeneket hajtogatott… Ja de hát ezt magának tudnia kell. Amúgy meg igazán szólhatott volna, hogy ilyeneket tud, meg a fejembe lát, meg minden, mert akkor nem pofáztam volna feleslegesen ennyit. Nem igazán szeretek beszélgetni. Teljesen komolyan néztem rá, aztán felültem és kihúztam a karomból az infúziót. Ennyi bőven elég volt belőle, most már nagyon is jól vagyok, köszönöm szépen. - Hol a kabátom? – kérdeztem inkább csak úgy magamtól és keresgélni kezdtem, még az ágy alá is benéztem. Nem bírok ki ennyi információt anélkül, hogy rágyújtanék, az tuti.
Nem mintha eddig nem így lett volna, de most aztán főleg nem tudom megállni mosoly nélkül. Persze nem ismerheti a képességemet, de a szóhasználata. Olyan a srác, mintha szándékosan mindenre csak ellenkezne. Ismertem már ilyet, nem is egyet a diákok között is és mondatni a rokonságomban is akad ilyen, de ez most nem ide tartozik. - Nincsenek zöld csempék és gond nélkül el tudom intézni, hogy elengedjen a birtokra. Azt is el tudnám intézni, hogy elfelejtsd, ami ma történt, vagy bárki más, aki tud róla. - elmosolyodom újra, magabiztosan, amiből talán sejtheti, hogy nem viccelek és nagyon is komolyan gondolom, amit mondok. Arra már rájöhetett, hogy képes dolgokra, ebből akár leszűrheti azt is, hogy valószínűleg mások is vannak, akik tudnak ezt-azt, maximum még az nem tudatosult benne, hogy milyen dolgokról lehet szó. ~Amit tettél egyébként is túlságosan nagy port kavarna, ha kijutna innen.~ - teszem még hozzá ezúttal szándékosan kicsit megvillantva azt, amire képes vagyok, így tehát csak a hangomat hallhatja, a szám viszont nem mozog, miközben szólok hozzá. A grimaszaival és a megjegyzéseivel továbbra sem igen foglalkozom. Nyugodtan tehet, amit akar, rám nem igen van hatással az, ha kötekedni próbál velem, vagy más úton hatni rám. Biztosan sokakat hozott már ki élete során a sodrukból, de nálam ezt biztosan nem fogja elérni és az is biztos, hogy csak úgy nem fogom itt hagyni. Ha netán itt hagynám, akkor is kapna olyan megfigyelést, hogy ha ne okozhasson komolyabb bajt. Nem tudunk minden mutánsra egyesével figyelni, aki nem jön el a birtokra, de akire muszáj, azzal megtesszük, mert mondjuk veszélyesek lehetnek. De épp e miatt igyekszünk lehetőleg minél többeket meggyőzni arról, hogy nekik is úgy a jobb, ha megtanulják kezelni és irányítani azt, amik. - Szeretnéd, ha én beszélnék vele? - alapvetően így lenne a legtisztább, ha kell akkor tudok hatni rá és valószínűleg én jobban meg tudom ezt fogalmazni, mint ahogyan ő tenné meg. Mindenképpen így lenne a tisztább, de természetesen az engedélye nélkül nem tenném meg és egyelőre még nyíltan nem bólintott rá, hogy szándékában áll a birtokra jönni. Azért azt mindenképpen megvárom, hogy ezt megtegye, meg hát amúgy sem hagynám csak úgy faképnél most itt, hanem előbb tisztáznunk kell, hogy milyen mesét mondhat el arról, ami ma történt, hogy hol is van a birtok és hogy nem lesz túl sok ideje, hogy elköszönjön és csak aztán álljon tovább innen. Amúgy sem hiszem, hogy olyan sok hozzá közelálló ember lenne, akiket nehéz szívvel hagy itt. A jelleme alapján nem lehet túlzottan népszerű. - Mutánsnak hívjuk magunkat. - szuperhős... végül is olyanok is vannak közöttünk, akik szuperhősöknek mondhatóak, bár olyanok, akik kifejezetten különleges szerelést is hordanak azért viszonylag kevesen vannak, főleg mert nem igazán szándékozunk felhívni magunkra a figyelmet ilyen módon és más módon sem. - Bár ez a név sokaknak nem tetszik, de ami miatt ilyesmire képes vagy az egy mutáció a génjeidben. Olyanok vagyunk, mint az ember egy továbbfejlesztett változata. - bár persze vannak olyanok is, akik esetén ez inkább negatív fejlesztés, akikre nem hat annyira jól, mint mondjuk rám, akik nem szeretik a változást, mert túlságosan hat a külsejükre is és túlságosan látszik is rajtuk. Ez is érthető, Raven pont e miatt viseli olyan nehezen azt, ami, mert a külsejére is hatással van és az utóbbi hónapokban egyre inkább úgy gondolkodik, ami... nem tudom, hogy mennyire lesz jó hatással rá, vagy az ügyünkre.
Az egy dolog ha engem sikerül meggyőznie ennek a férfinak, habár abban sem valami sikeres, de apám már teljesen más tészta. Én vagyok az egyetlen fia, az örököse, aki akármekkora bajt kever, akkor is az örököse marad és egyszer a cég székébe kell ültetnie. Ezért nagyon nem mindegy neki, hogy hová kerülök.Az utóbbi időben folyamatosan magántanárok jártak hozzám, hogy japánul és kínaiul tanulhassak, mert ki akarnak küldeni az országból. Tényleg, kicsit sem lenne egyszerűbb Thaiföldön iskoláztatni, amikor a thai nyelvet is tökéletesen beszélem, kínozni kell még az angol mellett a japánnal és a kínaival is. Persze egy hónap alatt elfogyaszottam már hat tanárt, mert egyik sem tudott igazán rávenni arra, hogy egyáltalán otthon maradjak amikor tanítani jött, de a legutóbbitól esküszöm még én is féltem. Egy nagydarab nőt küldtek ide, szőrös orrlyukakkal és drasztikus módszerekkel. Ahányszor hibáztam, annyiszor pofozott meg de úgy, hogy másnapra belilult az arcom, én meg mégsem üthetek vissza egy nőnek még akkor se, ha egyáltalán nem néz ki annak, és tetejében még méltó ellenfél is lenne számomra… Vagy ahogy most kiderült, talán mégse, mert képes vagyok karokat kitépni a helyéről… És ez egyáltalán nem olyan dolog amit könnyű ép ésszel fedolgozni, én pedig minden bizonnyal nem vagyok bolond. De szóval lényeg a lényeg: apám Japánba vagy Kínába akart küldeni, ahol kinézte a felső tízezer gyermekeit iskoláztató intézményeket. Azt hiszem talán négyet találhatott összesen, és még nem beszélt velük arról, hogy átvennének-e ilyen „szép eredményekkel”. Hát balhék terén tényleg én vagyok a király, de akkor is… Nem hiszem, hogy belemenne az amerikai vagy egyáltalán nyugati taníttatásomba, mert hihetetlenül prűd és rasszista külfölddel szemben. Ezért nem is értem hogyan tudta elvenni anyámat, rohadtul ellentmondásos ez az egész, de mindegy, nem az én dolgom. Akkor még tervben sem voltam, szóval fogalmam sincs, de az tuti, hogy nem a hihetetlenül nagy szerelem volt az okda, inkább valami céges szarság. - Nem ismeri az öreget – jelentettem ki, és hirtelen nagyon mesélős kedvembe jöttem, amivel eléggé megleptem magam. – Az FBI kutya fasza hozzá képest, de komolyan. Még azt is kinyomozta, hogy miért vittek be a múlt héten a rendőrségre, pedig lefizettem a rendőröket és a szemem előtt semmisítettek meg minden iratot… Szóval ha talál valamit az iskolájáról ami nem tetszik neki, akkor nem fog odaíratni. Ha zöld a csempe, akkor már elfelejthetik, hogy belemegy, utálja a zöld színt. Igen, ilyenre is volt már példa. Apám tipikusan az a fajta ember, akinek már annyi pénze van, hogy igazán nem tudja mit kéne csinálnia vele. Ilyenkor próbálgatja a határait, ami amúgy szerintem hihetetlenül nagy faszság, de tényleg képes valahova azért nem beíratni, mert nem tetszik neki a fal színe és ő ilyen épületbe nem jön szülői értekezletre, merthogy bántja a szemét… Most nem azért, de ki nem szarja le a fal színét? Mindegy, inkább nem gondolok rá, mert csak idegelem magam. - Akkor azt a helyet nekem találták ki – jegyzem meg epésen, majd összefontam a karjaimat a fejem mögött. Kíváncsi lettem volna arra, hogy mennyi az idő, de az órámat eltávolították, szóval lehetőségem sem volt arra, hogy megnézhessem. Na mindegy, majd megkérdezem az egyik nővért. Nem akarok nagyon sokáig itt feküdni, utálom a kórházak szagát, egyszerűen bűzlenek, hihetelenül… kórházszag van, egyszerűen nem tudom máshogyan mondani. Azt meg mondanom sem kell, hogy mennyire nem tetszik, hogy egyáltalán nem vagyok ura a helyzetnek. Nem tudom irányítani az eseményeket és végül ha akarom, ha nem, az lesz amit a férfi akar. Kicsit sem tetszett nekem ez a dolog, szóval szerintem igen is jogos volt a mérgelődésem. Utálom ha valaki el akarja érni, hogy behódoljak az akaratának és azt csinálja, amit ő mond. Általában nem is sikerül a dolog, de egyre inkább érzem, hogy a férfi azt sugallja nekem, hogy nincsen más választásom. És tudom, hogy valahol igaza van, a lehetőségeim száma viszonylag kevés, elvégre nem téphetem le minden ember karját meg amúgy is… Mi van ha valakit egyszer véletlenül megölök? Azzal hogyan fogok megbirkózni? Ezt se én intéztem el, ahogy kivettem a szavaiból, hanem sokkal inkább ő és tudom, hogy igaza van, de nem fogom neki könnyen megadni amit akar. - Én egy szót sem vagyok hajlandó beszélni az apámmal – feleltem neki végül dacos arckifejezéssel. Ez nem is csak időhúzás volt, hanem ha úgy vesszük az igazság is. Mert tényleg nem fogok társalogni vele erről a dologról. Mégis mit mondhatnék neki? „Bocsi fater, úgy néz ki képes vagyok arra, hogy egy ütéssel letépjem valaki kezét. El kell mennem egy amcsi iskolába ahol kikezelik ezt a fogyatékosságom. Majd egyszer talán visszatérek és átveszem a céged, nyugi. Azzal ne foglalkozz, hogy mi történik ezután…” Hát ezzel kurvára nem fogok tudni odaállni elé, ráadásul fogalmam sincsen arról, hogy mi történik velem. Így felettébb érdekes lenne a magyarázatadás, hiszen még azt sem tudom, hogy mi a francot kéne megmagyaráznom neki. - Egykébként én most mi vagyok? Valami Marvel szuperhős? – tettem fel neki a kérdést és röhögni kezdtem. Inkább tudnám magam valami gonosztevőként elképzelni, mint valakiként, aki megmenti a világot. Hát röhög a vakbelem, de komolyan. Jaj, az nem tud, mert kivették a tavaly, de mindegy, részletkérdés.
Végül is az a dolgom, hogy kezelni tudjam a nehéz eseteket. Volt már nála nehezebbel is dolgom, nem érzem úgy hogy most olyan rendkívüli a kihívás, amit nem tudok majd megugrani. Persze annak is van esélye, hogy valami majd rosszul sül el, hogy ne adj isten tévedek és nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan szerettem volna, de megadom neki az esélyt, hogy az iskolába akarjon jönni tanulni. Sokan vannak, akik nagyon is akarnak, csak épp nehezen vállalják fel azt, hogy így van, főleg a lázadó jellemek és ebben még nehezebb eset egy fiatal, főleg egy tini, mert mint tudjuk köztük aztán főleg nagyon sok a lázadó jellem. Egy viszont biztos, amíg nem jelenti ki kategorikusan, hogy hét lóval se tudom elvonszolni a birtokra, addig nem megyek el innen, bármennyire is dobálózik szavakkal, vagy viselkedik ellenszenvesen, ez engem nem érdekel. A viselkedése lepereg rólam, ahogyan lepergett már nem egy diákunk kellemetlen hozzáállása is. - Elit, magán iskoláról van szó, ez miatt ne aggódj. - nem hiszem, hogy az apja ellenkezne, hogy hozzánk jöjjön tanulni, no meg egyébként is tudok trükköket, amikkel meg lehet győzni az embereket, ahogyan azt is el tudom intézni, hogy itt ne kerüljön komolyabb bajba. Azt viszont neki kell megértenie, hogy ha nem jön velem, hanem itt marad, akkor csak újra és újra hasonló nehéz helyzetekbe kerülhet és nem hiszem, hogy ezt tényleg olyan igazán nagyon szeretné. Biztos vagyok bele, hogy neki is épp elég traumatikus volt letépni valakinek a karját, csak úgy süt felőle, hogy mennyire össze van zavarodva, de persze ezt sokkal könnyebb a mérges vagdalkozás álcája mögé rejteni. Ismerem már az ilyen hozzáállást. - Világos és tisztában is vagyok vele, de ott ahonnan én jövök vannak még ilyenek, sőt olyanok is, akik még nálad is nehezebb esetek, sőt olyanok is, akiknek nem igen tudod letépni a karját akármennyire is felidegesítenek. - a mosolyom nem változik, már csak azért sem, mert láthatóan nem viseli kifejezetten jól azt, ha nem úgy történnek a dolgok, ahogyan azt ő elvárja és jelenleg nagyon nem úgy történnek, hiszen nem hoz ki a sodromból, fel sem háborodom és még csak meg sem ijedek, hogy egy kiszámíthatatlan őrülttel van dolgom. Nem, nyugodt vagyok és higgadt még mindig, a mosolyom barátságos és jó eséllyel számára felettébb irritáló. Persze, ha most itt lenne Eric... Vajon én felelnék meg neki jobban, vagy pedig egy olyan valaki, aki az asztalra csak és úgy kiosztja, mint annak a rendje? Igazság szerint pont azért nincs most itt, mert úgy vélem vannak olyan esetek, ahol többet el lehet érni a jó szóval, mint sem a drasztikusabb megközelítéssel. - El tudom érni, hogy azt, ami történt másképp élje meg és másra emlékezzen. Rosszul fogalmaztam, már elértem, de nem jöhetek ide minden alkalommal, ha bajba keveredsz, gondolom ezzel tisztában vagy. Épp ezért lenne jobb helyed nálunk, hozzád hasonlóak között. - azt már hozzá se teszem, legalábbis szóban nem, hogy legalább lennének olyanok, akik letörik kicsit a szarvát és megmutatják neki, hogy bármennyire is sokat gondol magáról nem minden környezetben ér el olyan sokat. Az iskolában vannak olyanok, akikkel szemben az erő nem minden és olyanok is, akiktől minden bizonnyal még ő is talán meg is rémülne. Lehetséges, hogy nem érti mi történik vele, vagy azt, hogy hogyan képes ilyesmire, viszont láthat még ennél cifrábbakat is, ha akar.
Na hát ha valamit elmondhatok magamról, akkor az az, hogy ettől a faszitól kiver a víz. Magam sem tudom miért, de olyan, mintha mindent tudna rólam és teljesen átlátna a személyemen. Ezt csak azért gondolom, mert túlságosan türelmes velem. Nincs olyan ember akit ne tudnék kihozni a sodrából. Például ott van apám. Alapjáraton nagyon türelmes, de minden nap el tudom érni, hogy legalább egyszer agyhúgykövet kapjon, ha nagyon jó vagyok, akkor háromszor is sikerül. Nem tudom miért, de kifejezetten szeretem kihozni az embereket a sodrukból és bajt kavarni, ha nekem abból nagy gondom nem lehet. Nyilván apám mindent meg tud és meg is fog oldani, mert az ő érdeke is a dolog, így elengedhetem magam egy kicsit. Általában nem sok minden érdekel, de ez a csávó most nagyon felhúz, mert egyszerűen nem hagyja, hogy ne érdekeljen. A leginkább az zavar, hogy ennyire átkozottul nyugodt, türelmes, és megértő. Legszívesebben ráordítanék, hogy „rohadj már meg és kérlek kenj le egy pofont, mert annyira vagy nyugodt, mint egy halott ember és ez ijesztő!”, de mégse teszem. Valahol örülök is neki, hogy nem tudja, hogy ezt szeretném, biztosan elmegyógyintézetbe dugna és azt mondaná, hogy nem vagyok emberek közé való, túl agresszív vagyok, túl sokat akarok ordítani, és jobb lenne, ha felmentést kapnék az életből. Ha ezt mondaná nekem, akkor minden bizonnyal nekiugranék. Fogalmam sincs mikor morogtam ennyit életem folyamán és mikor kívántam volna ennyire, hogy visszafeküdhessek aludni, mintha mi sem történt volna ma. Aztán pedig felébrednék, bemennék a suliba, az a gyökér pedig pofán verne azzal a kezével, amiről azt gondoltam, hogy leszakadt… Túl nagy kívánság lenne ez az élettől azt hiszem. Mikor megcsóválta a fejét kikerekedtek a szemeim. Tehát nem rúgtak ki? Még nem ment híre ennek az egésznek? Ez nagyon furcsa, ugyanis ezer meg egy okuk lenne arra, hogy miért nem erősíthetem az iskolám diákjainak csapatát, de apám pénze mindig meggyőzőnek bizonyult, ezért maradhattam. - Ha nem elit iskoláról van szó, akkor kizárt, hogy az öreg bele fog menni – mondtam neki abban a lekezelő hangnemben, amivel apám szokta visszautasítani az állami iskolákat. Mert őt csak a menő magániskolák érdekelték. Hát mit ne mondjak, kipróbáltam már párat belőlük, sőt talán az összes megvolt az országban. Gondolkoztam egy darabig azon is, hogy Japánba, esetleg Amerikába küldenek, de akkor meg túl messze lennék ahhoz, hogy szemmel tarthassanak. Én azon csodálkozom, hogy egyáltalán még van iskola, ahova tárt karokkal várnának, ezért is lepődök meg azon, hogy a férfi maga ajánlja fel a dolgot. - Csak úgy szólok – kezdtem el rögtön magam ellen beszélni – Hogy indokolatlanul agresszív vagyok, és folyamatosan verekedéseket, veszekedéseket, balhékat szítok, mert szeretem ha megszeghetem a szabályokat. Emellett visszapofázok és ha nekem pofáznak akkor egyből kezet emelek az illetőre és néha… Még a karjukat is letépem? Az utolsó mondatot kijelenteni akartam, de valamiért kérdésként bukott ki belőlem. Még én magam sem tudtam elhinni, hogy megtettem, vagy egyáltalán megtörtént-e a dolog, nem csak álmodtam, meg ilyenek. A csávó pedig minden bizonnyal pszichopatának fog hinni és inkább beutaltat majd az elmegyógyintézetbe, és visszavonja az ajánlatát. Na de persze megint nem történt az, amit hittem volna, mert miért is lenne minden úgy, ahogy azt Móricka elképzelte… Na jó, akkor most pár percig megpróbálom feldolgozni azt, amit ebben a pillanatban hallottam. Tehát tényleg leszakítottam a kezét a csávónak, ami lehetetlen, de én megtettem. Oké, eddig mindent értek. A férfi szerint ez teljesen természetes, és akármennyire hihetetlen, van egy csomó ember, aki hasonló problémákkal küzd. Oké, eddig is megvagyok, minden oké. Na és akkor ő elvisz engem egy iskolába, ahol ezt lehet kezelni, megtanulom hogyan fordítsam a hasznomra az emberfeletti erőmet. - Hát ez olyan, mint valami klisés szar film – mondtam ki hangosan is a véleményemet. Ezek szerint még nem bolondultam meg, minden egyes dolog igaz, amit láttam és amit tettem. Nem tudom melyik a rosszabb. Ha csak beképzeltem volna, akkor minden bizonnyal bolond lennék, de ha átélem akkor meg… Nos fogalmam sincs arról, hogy mi fog történni és ez nagyon felidegesít. - És mi lesz a sráccal? – tettem fel a kérdést, ami már régóta foglalkoztatott – Nyilván nem fogja tartani a száját, nem vagyunk puszipajtások.
676 sajnálom, nem lett sokkal jobb. kórházi gönc The Real One.
Sok olyan diákunk volt már, akiket határozottan nehéz kezelni, nem olyan meglepő számomra, hogy újfent egy ilyenbe futok bele, főleg azok után, hogy mit művelt itt az iskolában. Nem tudja kezelni a képességét, valószínűleg nem is tud róla, hogy mire képes és minden bizonnyal meg is van ijedve attól, amit tett. Persze ezt nem vallaná be, a cinikus pillantások és megnyilvánulások ezt teljesen egyértelművé teszik. Nem foglalkozom velük, a szavai leperegnek rólam, hiába igyekszik minden áron kihozni a sodromból. Nem könnyű, főleg akkor, ha tisztában vagyok vele, hogy a másiknak valójában mi jár a fejében, vagy milyen érzéseket sugároz. Ő pedig nem akarja igazán, hogy elmenjek innen, hiszen ha elmennék, akkor egyedül kellene megoldania azt, ami történt és az nem lenne könnyű menet. Inkább csendben és türelmesen megvárom, amíg rendezi magában a dolgokat és amíg elmondja, amit akar. A fejemet csak szótlanul megrázom, amikor visszakérdez, de a vigyort nem viszonozom, a tekintetem komolyabbra vált, amikor az iskoláról beszélek neki és hagyom, hogy szépen átgondolja, amit mondtam, jól megrágja és végül tudatosuljon benne, hogy miért is vagyok itt. Nem csak egy szimpla iskolába hívom el és nem csak álmodta azt, ami történt, ténylegesen letépte valakinek a karját és ezzel majdnem sikerült végeznie is vele. Tény, hogy ezek után nem szívesen látnák itt és az is, hogy nem volt könnyű a helyzetet úgy kimagyarázni, hogy ne akarják őt felkoncolni amiatt, amit tett, vagy minimum felboncolni, hogy hogyan volt rá egyáltalán képes. Ezért nem is válaszolok először a kérdéseire. Vagyok annyira jószívű, hogy segítsek és persze az én érdekem is, hogy ne derüljön fény arra, hogy mire képes, mint ahogyan ez neki is érdeke, de hogy ezt megértse ahhoz türelmesnek kell lennem vele, ezért várok, amíg újra fel nem ül. A kétkedés már jó út, legalább az első jele annak, hogy kezdi elhinni azt, hogy nem csak viccelek és ő sem álmodott. Jobb, mint a teljes tagadás. - Sok mindent láttam már, amiről azt hinnéd, hogy képtelenség, de nem az. Megtörtént, pont e miatt kell eljönnöd velem, hogy megtanuld uralni az erődet, ahogyan mindenki más is ezt teszi nálunk, akik olyanok, mint te... vagy legalábbis hasonlóak. - hiszen a képességeik nem egyformák, ám épp arra szolgál az iskola, hogy megtanulja, hogyan kezelje azt, amire képesség vált. Ha itt marad csak még több és még nagyobb bajba kerül, ez pedig nem hiszem, hogy hasznos lenne neki és nekünk sem. Persze nincs szó arról, hogy ne mondhatna nemet, de... jobban örülnék neki, ha nem itt ellene odafigyelnünk rá, ilyen messziről, hanem eljönni, neki is sokkal jobb lenne így.
Magam sem vagyok tisztában azzal, hogy mit keresek ezen a tetves helyen megint. Biztosan nem vertek el, annál azért jóval keményebb vagyok, hogy valaki kórházba juttasson. Nem mondom, hogy még sose történt velem olyan, hogy valaki szépen helyben hagyott volna, de azért ennyire messzire még nem sokan jutottak el. Próbáltam nem foglalkozni a fazonnal, aki az ágyamnál ül. Később is ráérek kideríteni, hogy ő ki a franc és miért van itt, egyelőre össze kéne szednem magam egy kicsit. Megpróbálok felülni, de olyan erősen hasít a fejembe a fájdalom, hogy legszívesebben kettéhasítanám, hogy soha többé ne tudjon fájni. Olyan volt, mintha a fejembe agy helyett egy egész iskola lenne az első osztálytól a végzős érettségizőkig. A fiatal gyerekek csak hangosak, az idősebbek viszont már parizeles szendviccsel dobálóznak és azzal szórakoznak, hogy a felvágottat megpróbálják úgy feldobni a plafonra, hogy odaragadjon. Ha sikerül nekik akkor hangos üdvrivalgásban törnek ki, amitől még jobban zúgni kezd a fejem. A középiskolások már székekkel, padokkal dobálják egymást, verekednek, és hasonlók. Szinte vártam a tanár képében felbukkanó csendességet, mert már komolyan azt hittem, hogy nem tudom tovább elviselni ezt a förtelmes ricsajt a fejemben. Még élethelyzetben sem tudom megélni, nemhogy fájdalom formájában odabent… Ezért nem is tartózkodtam nagyrészt az osztályban. Bajkeverő vagyok ugyan, de nem szeretem ha rajta ütnek. És amilyen szerencsém van, tuti akkor jönne be a tanár, amikor éppen az egyik idiótát kilógatom az ablakon, az meg biztosan nem lenne elég jó indok, hogy azért tettem, mert idegesített. Mit ne mondjak, a csávó is idegesít és most őt is szívesen meglevegőztetném – lol, van egyáltalán ilyen szó? – ha nem lennék éppen hihetetlenül szarul. Hát de ez van, úgy néz ki most tűrök vagy éppen hisztizek, mert nem igazán van más választásom. - Kösz papa – mondtam neki végül és lehunytam a szemem, hogy vehessek néhány mély levegőt. Azért van némi fogalmam arról, hogy mit csináltam, de nem vagyok benne biztos, hogy ez tényleg így történt. Mégis hogyan tudnám leszakítani valakinek a karját? Biztosan nem történt meg, az a szemét leütött valamivel amitől kidőltem és ezt az egészet láttam amíg eszméletlen voltam. Az ilyen lehetséges, ugye? Biztosan olyan ez az állapot mintha csak aludnék és megálmodom a dolgot. - Ugye, hogy nem az a faszfej ütött le? – vigyorogtam el magam most már, hogy ő is megerősítette. Felemeltem az öklöm, hogy koccolhassak vele egyet. Nekem is voltak emlékeim a történtekkel kapcsolatban, de mivel kaptam egy jó nagy ütést a fejembe, nem voltam biztos benne, hogy ezek hihető emlékek. Minden érdeklődést mellőző pillantással fordultam felé, vagyis nem is igazán felé, mert ugye nem igazán érdekel az a része, hogy ő kicsoda, inkább csak, hogy mit keres itt és honnan tudja, hogy ki vagyok. Furcsa ez nekem, tisztában vagyok vele, hogy cefet egy hírem van városi szinten, sokan suttognak a hátam mögött egyrészt apám miatt, másrészt a kezelhetetlenségem és a bennem tomboló agresszió miatt. Elég pletykásak az emberek a felső tízezerben, s valamiért a összes azt hiszi, hogy a hírek nem jutnak vissza hozzám. Hát ezek hogy mondjam… Téves érzetek. Mert igen, nem vagyunk annyira sokan, hogy ne halljam vissza én vagy a családom. - Hadd találjam ki – kezdtem bele a mondandómba – Megint kirúgtak ugye? De maga van annyira jószívű, hogy átvesz az iskolájába? Kényelmesen elhelyezkedtem az ágyamban, félig le is hunytam a szemem, hogy elkezdhessek pihenni és nem figyelni az öregre, de egy pillanattal később már fel is pattant az és hitetlenkedve meredtem rá. Mégis miről beszél? Csak nem…? Tényleg leszakítottam volna a karját annak a srácnak? - Ugye tudja, hogy amiről beszél az… képtelenség? – kérdeztem tőle felvont szemöldökkel. Még mindig nem hittem el a dolgot. Tisztában voltam azzal, hogy erős vagyok, sőt nagyon erős és gyors is, de azért ez mégis csak túlzás, nem? Leszakítani valakinek a karját? Ha ez az ember látta és alátámasztja akkor mégis miért nem tudom elhinni?
633 késtem, és nem is lett valami jó, de a következő jobb lesz. :3 kórházi gönc Go Back
Nem nyomom vissza a párnára erővel, nem hiszem, hogy túlságosan sok értelme lenne, egyébként is látszik a tekintetéből, hogy nem érnék el vele semmit sem. Nem kifejezetten zavartatom magamat, amikor valakinek nem tetszik a stílusom, vagy komolyságot vár el tőlem. A mosoly mögött az vagyok, ez inkább csak megnyugtatásul szolgál, semmi több, de annyi már biztos, hogy jól mondták a fiú nem a legkönnyebb eset már az első szavaiból is látszik. Hátrébb lépek hát és inkább csak közelebb húzok egy széket az ágyához és megvárom, amíg a kissé lányos hiszti lemegy. Minden bizonnyal nagyon rossz napja volt, mégis csak ide került nem is túlságosan gyenge sérüléssel, ha ájulás lett a vége, tehát valahol érthető, hogy ki van akadva. Persze ettől még nem hiszem, hogy ez bármire is megoldás lenne. Viszont így hogy magánál van már én is sokkal többet tudok az esetről, ami nekem is sokat segít, hogy jobban lássam a részleteket. - Jól van Axee, legyen így. - bólintok egy aprót, nem zavartatom magamat sem a kifakadás miatt, sem azért, mert lényegében rám szól. Kezelhetetlen, de sokkal nehezebb esetekkel is találkoztam már, sőt még őket is megtanultam kezelni, egy fáradt, sérült és hisztis kölyök nem fog azért olyan nagy fejtörést okozni. Csak meg kell várni, amíg kihisztizi magát, aztán majd folytathatjuk a ténylege beszélgetést. - Jogos inkább rád esett valami. - újabb egyetértő bólintás, kimért és lassú, mint az előző, amiből szinte süt hogy tisztában vagyok azzal, hogy mi történt vele. Igen már tudom, ennyi elég volt, nem is kell valami kifejezetten erőteljesen kutakodnom, nyitott az elméje pont a miatt, mert ilyen haragos. Az most mellékes, hogy rám, a világra, vagy arra, aki miatt ez történt vele, netán az apjára. Ha az érzések tombolnak benned, akkor mindig sokkal könnyebb azokat látni, könnyebb kutatni a gondolatok között, épp e miatt kell nekem türelmesnek lennem és kivárni, amíg képes lehiggadni és jön is az első kérdés, bár persze cseppet sem higgadt formában, de már legalább érdekli, hogy ki vagyok. Jogos, nincs rajtam orvosi köpeny és semmi hasonló, nem tudhatja, hogy ki küldött és miért. - Charles Xavier vagyok, egy amerikai iskolából, és szeretnék ott neked egy helyet biztosítani, hogy képes légy kezelni azt, ami vagy és hogy ne történjenek újabb olyan véres balesetek, mint amire most sor került. - a kezemet ugyan nem nyújtom felé, de már-már szórakozott mosollyal, kíváncsian figyelem, hogy vajon mit fog reagálni. Oh nem azt mondom, hogy az ilyesmi vicces, nem gondolom így, de mindig kíváncsi vagyok rá, hogy az aktuális delikvens vajon mit is szól ahhoz, amit mondok. Mindenki másképp reagál, vannak azok, akik azonnal elküldenek, van aki hitetlenkedik, van aki remény lát és lehetőséget, van aki dühös lesz, hogy szórakoznak vele, van aki megijed, hogy lelepleződött. Persze egy szerencsém van, gyógyszereket kapott, nem igen fog felpattanni és elrohanni, és nem hiszem hogy azok után, ami történt riasztaná a nővéreket. Egyébként is az előbb elegendő kíváncsi érdeklődést láttam a szemében ahhoz, hogy ne hagyja csak úgy annyiban a dolgot és érdekelje, hogy pontosan honnan is tudom, hogy mi történt vele és hogy milyen iskoláról beszélek. Azzal már ő is tökéletesen tisztában lehet, hogy itt nincs jó helye és hogy veszélyt jelent másokra, az alapján pedig, amit a elméjében láttam ezt nem szeretné újra átélni.
Nem tudom felidézni a dolgokat, amik az elmúlt fél órában történtek velem. Vannak benyomásaim a vérről, a mérgemről, ami szét akart repeszteni, az érzés, ami szinte a Mennyország valamely kincsének megtalálásával ért fel, amikor megszabadultam a dühtől. Magam se gondoltam volna, hogy egyszer ennyire szélsőséges és erős érzelmet hoznak ki belőlem. Habár nem áll messze tőlem a dühöngés, sőt néha már úgy érzem, hogy hű társam egészen kisgyermek korom óta, azért ennyire brutálisan nem szoktam ám felhúzni magam. Eddig a legdurvább húzásom az volt, amikor kifogtam egy ellenfelet aki éppen velem egyenrangú volt, és egyszerűen kiütöttük egymást, ami miatt mind a ketten kórházba kerültünk. Az is egyszer fordult csak elő, általában csak ártatlan verekedésekbe keveredtem. Most nem éreztem semmit a zsibbadtságon kívül, ami kellemesen bizsergette a testem. Olyan volt, mint amikor kipróbáltuk az iskola mögött a füves cigit még nyolcadikban. Elég gyakran szereztek furcsa szereket a srácok, mi meg gondoltuk miért ne, egy kicsit tekerünk bele, semmi bajunk nem lesz. Sokan csodálkoznak azon, hogy mennyire elzüllöttek vagyunk annak ellenére, hogy a társadalom szigorúan kezel minket. Nos erre én csak azt mondanám, hogy B-s a vércsoportom, ez mindent megmagyaráz. Nem vagyok jó fiú, soha nem is próbáltam meg az lenni, egyszer sem állítottam, hogy mintagyerek lennék. Nem próbáltam meg apámnak se beadni ezt a sémát, inkább nem szóltam semmit, hagytam, hogy megpofozzon ha olyan kedve van. Sose ütöttem vissza, magam sem tudom miért, pedig másnak minden bizonnyal lekevertem volna egy atyait… Ha érted mire gondolok… Tompa fájdalom hasított a fejembe, ami kicsit kizökkentett a kómás állapotomból, magával hozott néhány emlékképet. Valami a fejemre esett az fix, még a bőröm feszülését is érzem a sebek körül. Azt nem láttam, hogy mi az, mert felülről érkezett, szóval tuti nem az a faszfej akarta hozzám vágni, mert… Ő akkor már a földön volt, nem? Mintha rémlene, hogy tettem vele valamit, valami retteneteset, valami olyat, amitől mind a ketten meglepődtünk… Biztosan nem szimplán kiütöttem, azt elég gyakran csinálom ahhoz, hogy már ne ijedjek meg a látványtól. Emlékszem a vérre… A földre fröccsent, az arcomra… Kés lett volna nála, amivel megsebzett és ide is, oda is került volna belőle? Nem, az lehetetlen, ez egy ártatlan kis bunyó lett volna, nem ölre mentünk, meg amúgy is… Biztos vagyok benne, hogy ha meglátom nála a fegyvert, akkor eléggé körültekintő leszek ami a védekezést illeti. Mi történt, mi történt? Összeszorítottam a szemem, mintha nem akarnám látni a következő dolgot, ami az eszembe ötlött. Vajon mi történhetett? Hogyan szakítottam le a… az egész alkarját? Egyáltalán én csináltam ezt? Nem volt ott senki más ha jól emlékszem, szóval máshogyan nem történhetett csak úgy, ahogy emlékszem. De én nem lehetek képes ilyesmire. Biztosan megtámadt és védekezett, viszont így sem értem a dolgot. Megrebbent a szemem, majd lassan kinyílt. Felmerült bennem a kérdés, hogy vajon hol vagyok, de a mellettem pityegő készülék rögtön megadta a választ a kérdésemre. Megint kórházba kerültem... Arról már fogalmam sincs, hogy ez miért lepett meg ennyire, hiszen egy rohadt nagy dolog eshetett a fejemre ha így elveszítettem az eszméletemet és ennyire megfájdult tőle. Nem néztem oldalra, ezért kicsit összerezzentem, amikor a mellettem levő csávóra, aki úgy vigyorgott rám, mint valami bájgúnár a tévében, aki azt akarja, hogy megvegyem az egyik termékét. Megpróbáltam felülni, hogy egy „hát te meg ki a tököm vagy?” féle, udvariasnak nem mondható kérdéssel illessem, illetve néhány lesajnáló, gúnyos pillantással, de mielőtt ezt megtehettem volna, a fejembe olyan erős fájdalom nyilallt, hogy azt hittem menten rosszul leszek. - Aishh – káromkodtam el magam, és szinte automatikusan zuhantam vissza párnámra. Nem tetszik a helyzet, így kiszolgáltatottnak tűnök, ezért is utálom még jobban a helyzetet. Csak apám meg ne tudja… - Jaj faszikám, hagyjuk már ezt a formalitást, kevés dolog van, amit még ennél is jobban gyűlölök – fakadtam ki, mint valami hisztis kislány. Na nem mintha annyira érdekelne, hogy ettől mit fog rólam gondolni, de akkor is… Én csak Axee vagyok, gyűlölöm a koreai nevemet, gyűlölöm ha a vezeték vagy a teljes nevemen szólítanak. - Amúgy is udvariatlanság nálunk így hívni valakit – mondtam neki távolságtartóan, és elfordítottam róla az arcom. Borzalmas személyiségem van, amit ugye senki se szeret kifejezetten villogtatni, ezért is maradok sokszor inkább csöndbe… - Nem estem el, nem vagyok olyan szerencsecsomag – mondtam neki, mert sértette a büszkeségem a feltételezése. Magam is meg voltam lepve, nem igazán szeretek társalogni, nem is vagyok egy nagy társasági lény, de tőle valamiért tartottam… Ha akarna, akkor simán agyon tudna vágni, mert most éppen nem vagyok… khm, elememben, ha mondhatom így. - De árulja már el, mégis ki a fene maga? – fordultam végül felé, mert a kíváncsiságom legyőzte a bunkóságomat. Habár nem voltam vele valami rendes, azért megkérdezem erről a dologról, mert köteles elmondani. Valamiért csak itt van, gondolom nem malmozni akar velem amíg megszül a felesége. Ha meg nem válaszol? Nem nagyon izgat, nekem az is megfelel.
798 remélem nem lett nagyon rémes. kórházi gönc EOEO
Mindenkinek az életében akadnak nehéz napok, mindenki életében rengeteg a fájdalommal teli időszak, de mi mutánsok ezekben az átlagnál is jobban bővelkedünk. Csak a képességeink miatt, csak mert a társadalom kitaszítottjaiként élünk, a peremen, megbújva, várva az időt, amikor majd a társadalom képes lesz a jót meglátni, képes lesz elfogadni a másságot és már nem félni attól, hogy vannak olyanok, akik többre képesek, mint ők. Tudom, hogy nem kéne, sokak szerint nem kéne hinnem benne, hogy ez lehetséges, mégis úgy gondolom, hogy idővel a világ elindulhat egy pozitív irányba, ahol nem az ellenségeskedésen van a hangsúly, ahol élhetünk együtt, vagy egymás mellett békében. Épp e miatt fordulhat most elő, hogy egyedül jöttem el, mert épp a gondok miatt nincs rá idő, Eric sem ér rá. Hanknek is csak épp annyira volt ideje, hogy elhozzon, mert így sokkal gyorsabb, mint ha rendesen érkeztem volna, normál közlekedéssel. Persze visszafelé már úgy megyek majd és talán már nem egyedül. Nem tudjuk, hogy ki áll a dolgok hátterében, nem tudjuk, hogy mi miatt tűntek el a diákjaink tavaly nyáron még most sem, az iskola fontos tagjai, felnőttek és fiatalok is, de sajnos mindettől függetlenül az élet még megy tovább, tovább kell lépni és ezzel az új illetővel is foglalkozni, akinek hála Moira újra a birtokra talált. Az újakat is meg kell keresni, hiszen a fejemben ott zsong az a sok gondolat, az a sok kétségbeesett kiáltás, az a sok magányos suttogás. Eric folytatja a kutatást, amíg ezt az utazást beiktattam, mert kellett, mert az, amit innen éreztem túlságosan sürgető volt ahhoz, hogy csak úgy annyiban hagyjam. Annyinak sikerült utána járni, hogy hová kell mennem, persze azt nem tudhattam, hogy már eleve komoly helyzet fogad a koreai elit iskolában, hogy közben bajba keveredett. A gondolatai is csendesek, ebből is egyértelmű, hogy még nem tért magához, a nővér jól mondta, de nem is éreztem felőle egy csepp hazugságot sem. Szerencsére nem volt nehéz elmagyarázni a helyzetet és meggyőzni, hogy nem akarok rosszat. Távoli ismerősnek adtam el magamat egyszerűen, a család barátjának, akit a rokonság küldött, hogy megnézze mi a helyzet a fiúval. A szobában legalább húsz percet ülök, amíg meg nem érzem az első gondolathullámokat, akkor állok csak fel és lépek közelebb az ágyhoz, az arcomon az a jól ismert megértően barátságos mosoly ül, mellyel minden együttérzésemről biztosítani akarom őt, amikor majd meglát. Egyáltalán nem biztos, hogy könnyen kezeli majd, ha egy vadidegennel néz farkasszemet, amikor magához tér. - Üdvözlöm kedves Yoon, remélem már jobban van, azt mondják elég nagyot esett. - a hangom lágy és csendes nem akarom rátörni, hiszen még csak kezd magához térni, valószínűleg először fel kell dolgoznia, hogyan került ide, hol van és hogy egyáltalán mi történt vele. Ehhez pedig időt adok neki. Nem lépek túlságosan közel és nem hajolok be a képébe sem feltűnően. Az öltözetem viszonylag egyszerű. Nem vettem öltönyt, csak egy szimpla ing van rajtam és egy elegánsabb vasalt nadrág, nyakkendő nincs, csak egy kötött mellény, a kabátom a szék támláján pihen.
Kezdőlap 
by 
Úgy vélem itt már nem érdemes tovább nyúzni a karidat, a végén csak még jobban kiakad. 
Remélem tetszik. :3