Jill & Davy - Új problémák

 
Nem várom azt, hogy hirtelen szerelmet valljon, azt én sem tudnám csak úgy kimondani, hiszen olyan sokat voltunk távol, csak az a biztos, hogy fontos nekem. Hogy ebből alakul e további, az már kettőnkön múlik, de nem itt, nem ebben a percben van sanszunk felülvizsgálni, átbeszélni. Előbb jussunk ki innen. Utána sem hiszem, hogy olyan egyszerű lesz az életünk, mintha mindketten a veszélytől lennénk igazán erősek. Vélhetően elpuhulnánk, ha nem történne semmi izgalmas, noha ezt ebben a pillanatban bőven mellőzhetnénk. Most valóban jó lenne egy pár nap nyugalom, amikor senki nem akar ellenünk törni. Sikerülhet vajon? Előbb ki kéne jutni, és csak utána érünk rá ezen lamentálni.
- Ez jól hangzik. Sokkal jobban áll neked, ha kisajátítható vagy, mintha mindenkivel kavarnál. Még ha ez gonoszul is hangzik tőlem. – Simogatom meg az arcát, amikor van pár pillanatunk egymás karjában. Bár mindketten olyanok vagyunk, akik kifejezetten felelőtlen életet éltünk, ez most egészen romantikus pillanat. Nem gondolok bele, hogy mekkora listával rendelkezünk mindketten egymás előtt, hiszen nem az számít, hogy kik és hányan voltak az életünkben korábban, ezen butaság lenne féltékenykedni. Végülis az ember előbb-utóbb mindenkivel szakít, amíg meg nem találja a tökéletest. Még a magunkfajta javíthatatlan életművészek is. És nem, neki Simon közel sem volt tökéletes, egy szadista állat volt, aki mellől szabadulnia kellett.
- És én sem mondtam senkinek még ilyeneket. Hülyék is vagyunk, hogy ennyire felrúgjuk a másik eddigi életét, nem? De akkor is komolyan gondoltam. Édes vagy Jilly... – Elindulunk végül kifelé, ahol a lány már nem csak a lelkierejéről győz meg, hanem arról is, hogy ha nem Simon lett volna a támadója, akkor bárkit szarrá tud törni. Engem is, de az nem érdekes, elvileg ha én nem bántom, akkor nincs rá oka, hogy mondjuk eltörje a nyakamat. Végtére is én vagyok a hőse, még ha ez így kimondva pocsékul hangzik. Nem félek, igenis bámulatba ejt, hogy mire képes, de itt most nem ragadok le, már két fegyverrel nyomulunk kifelé. Ahol azonban hiába érünk a kocsi mellé, nincsen meg a kocsikulcs.
- Kénytelen leszek! – Ha betöri az ajtót, akkor bemászom, és összekötöm a zsinórokat. Ám bármilyen halkak is vagyunk, már észrevették a szökésünket, és golyózápor zúdul ránk. Egyetlen szerencsénk az, hogy katonai jármű révén golyóálló, de ha beérnek minket, mindez már nem fog számítani. És végül felbúg a motor. Behúzva a fejemet a gázra taposok, hogy le tudjunk lépni.

 
Nem várom el, hogy ugyanúgy gondoljon rám. Különben pedig Jill mindig is egyedi volt, ami az érzelmeit jelenti, mert simán elvolt nélkülem, amikor úgy érezte, hogy elhagynám, amikor meg visszamentem a múltba, akkor kiderült, hogy nagyon is lenne hozzá kedve, hogy mi ketten legalább egy éjszakát együtt töltsünk. Csak akkor nem volt időm ezen tűnődni, pedig akkor gyorsan rávágtam, hogy naná, hogy őt akarom, de nem csak úgy megkapni, hanem úgy, hogy együtt legyünk, meg akarom védeni. Mondanám azt, hogy nehéz őt kiismerni, de nem, összerakom magamban, hogy az apjához fűződő gyalázatos viszonyából indult ki minden, azóta ilyen szeretethiányos, szinte függő, nem akarja lekötni magát, mert úgy véli, nem tudna eleget adni, viszont majd megőrül tőle, ha nem kap. Amilyen semmitmondó bulizós életet éltem az adrenalin világában én is úgy vagyok vele, hogy erőteljesen kérdés, hogy alkalmas volnék-e egy komoly kapcsolatra, hiszen az nem biztos, hogy elegendő, hogy a világot átszelem érte. Az is egy ugyanolyan akció, mint átugrani két helikopter rotorja között, vagy égő kocsival szakadékon átugratni. Viszont a komolyság, hogy összetartozunk, az más tészta. Az talán csak útközben derülhet ki... S fogalmam sincsen, hogy ő mit gondol rólunk, hiszen amióta érte mentem, rohanás az életünk...
- Nem... nem úgy értettem. Csak úgy, hogy vigyázni akarok rád, nem... kisajátítani, na. Rém hülyén hangzott. Fontos vagy nekem, és ne tudd meg milyen rossz volt úgy látni a hiradóban, hogy meghaltál. – Rázom a fejemet, ezt ő nem értheti meg, benne talán nem pattant meg az a bizonyos húr hogy elkezdjen velem kapcsolatban agyalni ilyesmiken. Az igaz, hogy megakadályoztam, Simon úgy igazán bántsa, és ebből már látta, hogy fontos nekem, így az időkön átívelve, de nem biztos, hogy komolyan belegondolt, hogy ez működhet is köztünk. Még magam sem tudom, hiszen eddig nem kellett úgy igazán senki...
- Nem tudom. Eredetileg úgy működött, hogy minden napomat egyszer újra tudtam élni. Így mentettelek meg. Láttam, hogy meghaltál.. És ezt nem hagyhattam... – Basszus, most úgy megsimogatnám az arcát, miért úgy kell megbeszélni, hogy egy üveg választ el tőle. Nagy levegő, aztán folytatom, pedig nem könnyű. – Viszont talán ez olyan komoly döntés volt, sok minden megváltozott vele, így a képességem is mintha kiesett volna a normál kerékvágásból, mert megtámadtak minket, és úgy éreztem, hogy itt meghalhatnál, ezért a lelkem talán kilökődött a testemből, évekkel korábbra, hogy figyelmeztesselek, hogy talán ne is kerülj Simonnal olyan helyzetbe. És most nem tudom, hogyan működik. Megmentettelek, megváltoztattam a múltat, mert igen... számítasz nekem Jilly. Franc se tudta, hogy ennyire... – Gyorsan nekiállunk keresgélni, meglesz a pisztoly, és a csat, amivel kijuthatunk, így nem csoda, ha ezek után már a karjaimba kapom, és puszikkal halmozom el az ajkát. Sosem gondoltam bele, hogy ez milyen lehet, egy butuska lánybarát volt, egy fogadott húg, erre most nem tudok neki ellenállni. Ám nincsen időnk sokáig örülni egymásnak, fel kell turbozódnunk, itt az ideje, hogy gyorsan kijussunk. Már majdnem a bejáratnál lehetünk, legalábbis érzésem szerint amikor a magas fickó állja az utunkat, akivel úgy vélem elsőre, hogy boldogulok, de nem, ezúttal Jill ment meg, mondanám, hogy így kvittek vagyunk, igen! Azért durva, hogy mikre nem képes, Simon ellen valamiért pont ez nem volt hatásos. Felpattanok, immár pisztollyal a kezemben, bólintva a lánynak, és már futunk is fel a lépcsőn. Fent katonai parkoló, terepszinű ruhás fegyveresek, viszont nem ránk figyelnek. Kivárok, aztán Jill kezét megfogva odaszaladok az egyik terepjáróhoz, amikor elhaladt egy kisebb őrjárat. Ott meglapulunk kicsit, aztán be kéne pattanni, és elszelelni. A katonai létesítményeknél nem őrzik külön a járműveket, de végső soron kulcs nélkül is be tudom indítani...

 
Azért meg kell mondanom, hogy bár a romantika világa nem volt összegyeztethető a veszélyes sportokkal, a vakmerőséggel, most mégis nagy kő gördül le a szívemről, hogy valami hasonlót mond vissza. Lehet, hogy régen nem akartam őt észrevenni, és koloncnak számított, egy olyan felesleges vakvágánynak, amelyre nem akartam ráilleszteni életem vonatát, de ha jobban belegondolok, nem haverkodtam volna vele csak úgy szex nélkül, ha nem tetszett volna komolyan. És mégis, a passzivitásommal mások karjába löktem, hogy aztán Simon végül megölje őt. Ha pedig nem ő teszi, akkor valaki más éli ki a szadista vágyait Jillen, mert hát annyira következmények nélkül ajánlotta fel magát szinte mindenkinek.
- Amíg nem döntesz róla, addig nem kavarunk mással. – Szögezem le, nem akarok én diktatórikus lenni, de ne úgy teszteljük az érzéseinket, hogy ha kiszabadultunk innen, akkor beleveti magát ismét a bulizásba. Észre kell vennie, hogy számomra fontos tényezővé vált, nem tudnám elképzelni az életemet nélküle, hogy ne lássam minden nap. Hogy szerelmes lennék? Igen, lassan kár is tagadnom, máskülönben csak haverságból nem utaztam volna érte ennyit, hogy felrúgjam és kockáztassam a saját életemet. Csak ez az egész mélyen el volt bennem temetve, mert nem láttam értelmét. Egész mostanáig.
- Igaz. Kellett valami, ami felébreszt.  – Lépek közelebb, és a vonásait fürkészem így az üvegen keresztül. Keresgélnünk kéne, ha mielőbb meg akarom érinteni. Nem tudom, hogy egyátalán kijutunk-e innen élve, ám úgy vélem, szükségem van már rá, és ha ez az utolsó kalandunk, utunk, akkor azt együtt tegyük meg, így amikor azt mondtam, hogy később döntsön róla. Nem, valójában azt akarom, hogy lássa be, nem csak a szexről, vagy a felelőtlenségről szól az élet, én kész lehetek mellette lenni, leszokni az állandó vándorlásról, és nem csak a képességem miatt. Jill miatt. Jilly miatt. Együtt kell szembenéznünk a viszontagságokkal. Talán még túl fiatalnak érzi magát, de már annyit szenvedett, nem akarom több ilyennek kitenni. Egyedül semmiképpen sem.
- Nem fogok. Amit akartam, már megtettem a múltban. – Bólintok most már én mosolyogva, hiszen talán zavaros lesz ez az egész, de sebaj, ennek így kellett lennie. Remélem lesz időnk csiszolni a memóriánkat, vagy pedig végtére is, kit érdekel, hogy mi volt? Már nem úgy néz rám, mint egy régi cimborára, és ez a fő. Nemsoká egymás karjaiba menekülünk, immár különösebb gondolatok nélkül, puszilgatva a másikat, amely meghittebb, mintha valami buja csók lenne. Nem, nálunk egyértelmű, hogy a szenvedély a másikba vetett gondoskodásunkból kell, hogy táplálkozzon. Az ajka valami eszméletlenül édes, sosem kaptam még senkitől ilyesmit, ami ezt az érzést keltette volna. Amikor kinyitjuk a szemünket, és elválunk, a borostyánszín pillantásban elveszve indulok el végül a folyosón, ha már a térképet nézzük. A pisztoly a kezemben, kissé meg is remeg, hiszen itt nem tudom újraírni a múltunkat, ha hibázok, az végzetes lesz. Magam mögé tolom inkább, és meglapulunk az az árnyékban. Végtére is úgy gondolkozom, hogy egyszer már visszajöttem, hogy segítsek magunknak, tehát túléltem. És ha én vigyázok a lányra, akkor ő is. És mákunk van, a trió elhalad a mellettünk, és tovább tudunk haladni. A pisztollyal magam elé célozva nézelődök, megvan az a lépcső, amin fel kell sietnünk. És sikerül, akadálytalanul elérjük, ám a tetején egy nagydarab valaki vár minket, szinte a semmiből tűnik fel, és kiveri a kezemből a pisztolyt. Megpróbálom kirúgni a lábát, de csak megbillen. Emeli a lábát, hogy rámtaposson.
- Basszus... – Mivel a földre kerültem, arébb hengeredek. Remélem Jillt nem tartja veszélyesnek.

 
Ha nem volnánk ilyen pocsék helyzetben most biztosan felnevetnék, így csak egy halvány mosolyt kap, és a kiszabadulásunkon töröm a fejemet, miközben a csinos kis pofiját nézem. Tudom, hogy imádta nagykanállal habzsolni az életet, megvolt hozzá a testi adottsága, hiszen elképesztően szexis, mégis, mindig is éreztem belőle azt a szeretethiányt, amelyet mintha el akart volna nyomni magában, és azzal tudatta a nagyvilággal, hogy erős, hogy a szexualitását használta fegyverül. Szerencsére nálam ritkán próbálkozott, a múltbéli utazásom pont egy ilyen volt. Holott ha tetszik nekem, az nem ezért van.
- Még furább, hogy én sem. Tudod... idősebb fejjel kezdtem rájönni, hogy fontos vagy. Hogy nem hagyom, hogy bárki bántson. De nem úgy, mint valami kölyköt, aki a hugom lenne. Máshogy. – Ez most valami vallomás, amelynek biztosan nem jött volna el az ideje, bár már cseszhetem az egészet, hiszen amikor visszatértem hozzá a múltba, és felajánlkozott, már akkor elmondtam neki, hogy idős vagyok, és kell ő nekem. Hogy mindaz, ahogyan hülyültünk együtt, csak időpocsékolás volt, és rá kellett ébrednem, hogy nélküle semmi sem az igazi. Nehéz volt így, hiszen azt hitte, hogy én is az ágyamba akarom cipelni, mint bárki más a pasik közül. Holott... mindez már másról szól. Sokkal többről. Nem érdekes, hogy Simon, vagy bárki más mit akart tőle, amikor holtan láttam, tudtam, hogy többé nem engedhetem el, csak eddig ostoba voltam ezt átlátni. Viszontagságaink mindig is lesznek, ettől kár tartani, de ha már az alap érzéseimet tudom iránta, van kapaszkodóm.
- Azt is valami, hogy legalább kissé melletted volna. Már tudom, hogy eredetileg hiba volt téged ott hagyni. Mindketten egyedül voltunk, még ha zűrösek is vagyunk. Nekem nem azért kellettél Jilly, ahogy akkor mondtam. Én... nem szoktam senkinek ilyesmit mondani, de... nem mondok le rólad... soha többé. – Rázom a fejemet, és én is ízlelgetem még a múlt és a jelen ilyen fokú összefonódását. Csak a saját emlékeimre tudok koncentrálni, és a viselkedéséből szűröm le, hogy mi is történt, változott e valami. Már komolyabban néz rám, tehát felfogta, hogy mi ketten együtt... többek lehetünk, mert valamit megváltoztattam. Már tudja, hogy megmentettem.
- Nem tudom. Még minden annyira új. Nem akarom, hogy bajod essen, mert nem tudok figyelni. Nekem csak a régi emlékeim vannak meg. – Rázom meg a fejemet, majd sürgetően intek, mielőbb ki kell innen szabadulnunk, majd később átbeszéljük, hogy mi is volt, mit kell tennünk, ha már biztonságban leszünk. Remélem, hogy legalább azt az Edwardot nem látjuk többé, róla is igen rossz érzéseim vannak. Nem mondom, hogy csak az lehet a jó Jillnek, amit én akarok, ám annyi rossz történt már vele, ideje lenne, hogy jóra forduljon az élete. Ha nem velem, akkor valaki értelemssel.
- Oké, igyekszem maradni. – Halvány mosoly megint, mintha tudnám is irányítani az újszerű képességemet. Ám hátha nem kell visszamennem a múltba, hogy valamit megjavítsak. Akkor pedig... képességem sem marad. Megtaláljuk végül a szajrét, és várom, hogy kinyissa az ajtót. A pisztolyt méregetem, és végre kattan a zár, kijutott, ki tud engedni engem is. A nyakamba veti magát, én meg se szó se beszéd, puszikkal halmozom el a száját. Nem igazi csók ez. Annyit szenvedtünk már külön, hogy most csak erre tudok gondolni, hogy talán több lehetőségünk nem is lesz. Végül én is megölelem, és nagyot lélegzek bele a nyakába, remélem már nem veszítjük el egymást. Most viszont ki kell jutni a térképpek, amit a kezébe nyomok, én pedig előre indulok a folyosón, a pisztollyal a kezembe, hogy mögülem suttogja az irányt.

 
Nem tudom, hogy mikor jönnek a fogvatartóink, vagy hogy egyátalán mit akarnak tőlünk, így nem biztos, hogy most van itt az ideje, hogy átbeszéljük a történteket, így miközben jár a szánk, én már el is kezdek keresgélni. Férfi vagyok, elvileg többfelé nem tudok figyelni, most a szükség törvényt bont, erőt veszek magamon, mert csak úgy úszhatjuk meg, ha mielőbb kijutunk innen.
- Elhiszem. Ami történt velem, az nekem is tökéletesen meglepő volt. Nem ezt szoktam meg. Azt hiszem... megváltoztattál.. – Félmosollyal bólintok, mert bármennyire is kétségbeejtő a helyzet, nem szabad elfelejteni, hogy legalább együtt vagyunk, és tudunk küzdeni a másikért. Biztos, hogy pár évvel ezelőtt ezt túl romantikusnak gondolta volna, de ha jobban magunkba nézünk, egyikünk sem egy érzelmes alkat, jobban a vérünkben volt a buli, a szórakozás, és a felhőtlen, veszélyektől nem mentes élet, hiszen alaposan el vagyunk cseszve más-más okokból. Aztán visszamentem a déja vu-val, hogy megmentsem, és ennek köszönhetően mutálódott a képességem, talán most már korábbi időpontokra leszek képes visszamenni, vagy már ezt is elvesztettem? Nem tudom.
- De azért... melletted voltam az évek során? – Hiszen ha visszamentem, hogy segítsek, célom volt az is, hogy ne hagyjam magára, ő meg közben mégiscsak beleszeretett abba, aki meg akarta ölni. Azt hiszem mindig is vonzódni fog a veszélyes alakokhoz, hogy így kompenzáljon valamit... Ahogyan az apja bánt vele.
- A saját életedért te vagy a felelős Jillian, nekem nem kell magyarázkodni. – Féltékeny nem vagyok, hiszen az én saram, hogy annak idején csak az önző, buta kislányt láttam benne, aki akaszkodni próbált. Mint tudjuk, az idő az, amely válaszokat ad, ahogyan felnövünk, látjuk be a múltban elkövetett hibákat. Már az is csoda, hogy vissza tudtam menni érte, és most, hogy átgondolom, amit végülis a megmenekülése után mondtam, hogy vigyázhatunk egymásra. Már nem érzem, hogy szüksége lenne rá. Nem fog tanulni a hibáiból, amelyekre nekem sikerült ráébrednem.
- Ne aggódj, segítek. – Legalábbis most. Nem akarom, hogy pocsék kedve legyen a döntései miatt, nem vagyok én annyira rideg, hogy eltaszítsam magamtól, csak éppen nem szoktak női barátaim lenni. Régen haverkodtunk, s nem is ment sokáig, vélhetően most sem fog. Félreteszem a problémát, és inkább foglalkozom a keresgéléssel, s amikor Jill fekiált, hogy talált valamit, ezzel egyidőben nekem is sikerül rálelnem egy téglára, amit el tudok mozdítani, és mögötte egy üreget lelek. Egy pisztoly van benne, meg egy térkép, a hely csatornahálózatával. És egy x, egy szöveggel, amin a következőt olvasom: Itt állsz. A sors iróniája, hogy az én írásomat idézik a betűk. Megnézem a tárat, van benne néhány golyó, de nem kéne pazarolni az üveg szétlövésére, ráadásul azzal felhívnánk magunkra a figyelmet. A lánynak kell kiszabadulnia, majd engem is segítek.
- Na jól van, akkor ügyesen. – Szólok át, miután megmutattam neki, hogy mit találtam. Most nem érünk rá átbeszélni, hogy mindezek hogy is kerültek ide elrejtésre. Ámbár kitalálhatja magától is.

 
Tökéletesen nem értem a dolgot, hogyan is kerültem vissza, a miértek viszont most nem számítanak, csakis az, hogy most itt vagyok, ő pedig ép és egészséges, legalábbis amennyire látom. Ki van ugyan sírva a szeme, de az bármitől lehet, attól még megvan minden végtagja, nem úgy néz ki, mintha irányítanák az elméjét. Azt az apró-cseprő problémát leszámítva, hogy be vagyunk zárva valamiféle üvegcellába, végtére is együtt vagyunk, és Simon nem ölte meg őt. Olyan lelkesedéssel, kétségbeeséssel közelít a minket elválasztó üveg felé, és majd kiugrom a bőrömből, hogy élve látom. Nem tudom, hogy mi történt, hogy sikerült-e felfognia az információt, amit abban a pár percben próbáltam közölni, amikor már józanok voltunk, legalábbis a közelében, de valami történt, az biztos.
- Vissza. Meg akartalak menteni, és... – Kezdek bele ismét, majd ráncolja a homlokát, abból az derül ki, hogy mégsem volt teljesen hasztalan, amit tettem érte. Most évek múltán talán úgy tűnik, hogy hitt nekem? Elképzelhetetlen, de mégis bele tudtam nyúlni a múltba, és az derült ki belőle, hogy megváltoztattam ami történt? – Nem tudod, hogy én sosem hazudnék neked? Lehet, hogy sok baromságot csináltunk együtt, de melletted voltam. – Bólogatok, ezek szerint tényleg emlékszik, és megpróbált úgy cselekedni, ahogyan kértem. Azért nem semmi, hogy képes volt még évek múlva is emlékezni rá, hogy mi is történt, és hinni nekem.
- Akkor mégiscsak emlékeztél Jillian... viszont annyira nem, hogy ne válaszd Simont. Hát több mint a semminél. Nem sajnálod, hogy Simonnal így alakult? – Kérdezem, mert a múlt alkalommal nagyon össze volt törve, és lehet, hogy most is azért van így kisírva a szeme. Vagy miattam lenne? Lehet, hogy az évek alatt mégiscsak tartottuk a kapcsolatot, jobb barátok lettünk, valahogy nem tudtam elengedni, és ő is tudta legbelül, hogy összetartozunk? Bárcsak emlékeznék? Nem kaptam plusz emlékeket azáltal, hogy a múltban jártam, és nehéz lenne most bármit is összerakni. Viszont most ki kell jutnunk innen. Nem tudom, hogy kik azok, akik megtámadtak minket, ez nem változott. Vélhetően a képességünk miatt vadásznak ránk, igaz, ezzel a képességgel már aligha megyek bármire is, hacsak nem alakult át teljesen. Mégiscsak odasétálok az üveghez, hozzáérek, talán lelkileg adhatok segítséget.
- Jilly... Már nem másokban kell megoldást keresned. Itt vagyok, és megoldjuk... együtt. – Ha jól gondolom, hogy a képességem már átalakult, akkor talán az idővel van összefüggésben. Így kell lennie. Talán ha nem volt kérdés, hogy mindenképpen idejutok, akkor talán már jártam is itt. – Próbálj a cellában valami üreget keresni. Bármit... a padló alatt, a falakon, valami írást, üzenetet, saját magunktól. – Én is jó példával járok elől, mert elkezdem felderíteni a piciny termet, kopogtatom a falakat, repedéseket keresek a talajban. Lennie kell itt valaminek. Ha a képességem már kész jól működni, hogy visszajuttatott ide, akkor nem halok itt meg. Ez biztos. Vagy csak áltatom magamat?

 
Még mindig fel van fordulva a gyomrom az újabb időugrástól. Ráadásul nem is úgy kell elképzeléni ezt az egészet, hogy megnyílik valami időspirál, átlépek rajta, és máris időutazó lettem. Nem, csupán az elmém utazott, és testileg tökéletesen megvisel, hogy ide-oda ugrok, most még a térdem is megroggyan, a fejembe belehasít valami embertelen kín, hirtelen azt sem tudom, hogy hol vagyok. Jill hangját hallom ismét, ám felnőttesebb, mint az előbb volt, most megint visszakerültem a saját időmbe? Igazán vége lehetne már? Azon tűnődöm, hogy annak idején ki is használhattam volna a helyzetet, hiszen egyértelműen felajánlkozott, meg a kádnál is ha akarom, akkor viselkedhettem volna férfiként a barátság helyett. Lassan az a sorsom, hogy sosem kapjam meg őt a ki nem használt helyzetek miatt. Viszont ha sikerült beszélnem vele, hátha voltam hatással, hogy Simon ne tudja bántani. Bár még mindig itt van az örök dilemma, ha változott valami, akkor itt sem kéne lennem, hiszen ha valami változik, minden változik, és akkor már nem is mentettem volna meg. Most... tényleg, mi történt? Az időutazással együtt nem kaptam új emlékeket. Azt sem tudom, hogyan néz rám. Oldalt pillantok, és nagy szemeket meresztek, miért sírt? Sürgősen a végére kéne járnunk.
- Jill... Mi történt? Akkor emlékszel arra, hogy visszamentem hozzád, szólni, hogy bajod eshet? Simon... mi lett vele? Csak az eredeti életünkre emlékszem, amelyben nem voltunk együtt, de megmentettelek... Ezek szerint elhitted? Vagy pont hogy nem? – Próbálok közelebb lépni hozzá, még nincsen akadály, csak az a furcsa, műanyagszerű üveg. Gondolom törhetetlen. Viszont látjuk, és halljuk egymást, az is valami.
[i][b][color=#999999]- Én vagyok. De nem az a kérdés, hogy én vagyok... Hanem hogy mi történt velünk Jill... ?  - Kérdezem, még odáig nem jutottam, hogy megvizsgáljam, hogy hol is vagyunk tulajdonképpen. Ha végre tisztázódik a dolog, akkor eldönthetjük, hogy mit is kezdjünk magunkkal. S mondanom sem kell, Jill még a kisírt szemeivel is gyönyörűbb, mint valaha. Bármely idősíkban látom, fiatal, vagy idősebb, élő, vagy halott... A francba!

Nem gondoltam, hogy ennyire nehéz dolgom lesz. Most már emlékszem, hogy mindketten vadul habzsoltuk az életet, mellette egy fokkal próbáltam komolyabb lenni, hogy tartsam benne a lelket. Amit mindig oly makacsul próbált lerázni, hogy valaki törődik vele. Talán nem akarta elhinni, hogy vannak értelmes pasik is, akik nem megfektetni akarják, csak barátkozni. Akkor is tetszett, ez tény, vélhetően sosem voltam vele önzetlen, viszont nem használtam ki a helyzetet. Nem mondom, hogy szerelem volt, de valami ahhoz hasonló, kezdemény, hiszen nem egy lökött húgként néztem rá, hanem megmententendő lányként, akit végül a különbözőségünk miatt otthagytam, hogy aztán évekkel később mégis ráébredjek, hogy nem lehet, hogy meghaljon. Most ismét itt van józanodó állapotában, viszont fiatal, tapasztalatlan, nem számol a következményekkel. Fiatalkori testemben nekem is száguld némi alkohol a véremben, hogy kótyagos legyek, viszont én is megmostam az arcomat, s az egyik kávé az enyém. Akarattal kell leráznom magamról a kábulatot, hogy tisztázni tudjuk az egészet.
- Nem. Elmondtál dolgokat, de nem ilyeneket. Azért jöttem, hogy... – Akadok itt meg, hiszen a mosolya valami őrjítően szexi, és ahogyan végigsimít a kezemen, akaratlanul is eszembe jut, ahogyan a pőre testét mosdattam, igaz, akkor tiszta seb volt, de akkor is. Mindig magabiztos képem most némi zavarról árulkodik, el nem húzom el a kezemet, csupán összekulcsolom ujjaimat az övével.
- Igen. Azért jöttem, mert tetszel. Azt hiszem mindig is akartalak téged, de zűrös volt minden. A kettőnk dolga is. De megmentettelek, és most nem tudom, hogy miért kerültem ide. – Rázom meg a fejemet, Jill viszont egyre jobban kardoskodik mellette, hogy ez nem így van. Egyértelmű, hogy valami konkrét bizonyíték kell. Felsóhajtok, és félrenézek, nem akarom én hogy felhúzza magát, ki tudja, hogy mikor ugrok megint egyet az időben, ha már ennyire felborult a képességem. – Te hagyd abba. Nem azért jöttem, hogy megkapjalak. Fontos vagy nekem, és igen, a jövőben már idegesítene, ha másé lennél. Rá kellett jönnöm, akarlak téged, de nem csak megkapni. Meg akart ölni valami szemét állat, mert szétcseszted az életedet. Mert elhagytalak... – Rázom meg a fejemet, talán van bennem egy nagy adag bűnbánat is, hogy a fenébe bizonyítsam be, hogy mi is történt? Aztán eszembe jut valami. - Évekkel később úgy találtam rád, hogy egy Simon nevű alakról hitted azt, hogy a szíved szerelme. Aztán a hiradóban mutatták, hogy megölt téged. Újra tudtam élni azt a napot, és megmentettelek. Mert nem akartam, hogy meghalj. Mert igen, téged akarlak. És azóta felborult ez az egész, most itt vagyok... nem tudom, hogy mit kéne még mondanom... Ha úgysem hiszed el, akkor.. .-  És ebben a pillanatban teljesen máshol találom magamat. Egy cellában. Falai úgy tűnik hogy valami komoly üvegből készülhettek. A mellettem lévő cellában pedig ő van, szintén ácsorogva, viszont idősen, mint ahogyan elindultunk. Most... megint mi történt?

Nem akarom én rángatni, vagy egyátalán bántani, de most az a lényeg, hogy mielőbb tudjunk beszélni. Ráadásul a kezét fogom, nem a csuklójánál vagy a karjánál fogva húzom magam után, ez azért csak nem fáj annyira, hogy maradandó nyomot hagyjak. Őszintén szólva nem érdekel, hogy a három fiatal srác mit akart volna tenni vele. Vannak sejtéseim. És különben is, erre nem szólhatok egy szót sem, hiszen ez már a múlt. Már megtörtént. Ha annak idején nem tettem azért, hogy mindez máshogyan alakuljon, akkor már mindegy, ezen úgysem tudok változtatni, csakis azon, amit majd Simon csinál vele. Illetve ha azt már megtettem, akkor miért is vagyok itt? Lehet, hogy mégiscsak jobbá tudnám tenni az életét? Úgy nem borul fel minden? Kétlem, hogy nagy hirtelenjében tudnék rá hatni, de megpróbálhatom elmondani, hogy miért vagyok itt. Végtére is fogalmam sincsen, hogy hogyan is kerüljek vissza a saját időmbe. Vagy az nem fog működni, most újra kell élnem mindent mostantól kezdve? Kissé már öregnek érzem magam a vad bulikhoz, és nem lehet mindent csak úgy ismét végigélni... Jill ráadásul most valóban egy tini, nem tudnám azt megtenni, hogy van köztünk lélekben vagy tíz év. Ha más megoldás nem kínálkozik, akkor nyilván megteszem.
- Onnan... hogy láttam. Ez most hosszú, de már huszonkét éves voltál. Megpróbált bántani téged valaki, és akkor próbáltál úgy védekezni, hogy eltöröd a csontjait. Meg... mi barátok lettünk, és sokat tudok már rólad. Azért jöttem, hogy megmentselek, ha ez lehetésges. – Próbálok komolyan beszélni, mert ő még  mindig kissé részeg, még ha tisztul is a kép. Nem tudom, hogyan győzhetném meg, lehet, hogy elég, ha csak homályos utalásokat elhinteni, és elfogadtatni vele, hogy csak hülyéskedtem, bulizzunk, aztán hátha tudom olyan irányban tanítani, hogy az fel se tűnjön neki, mégis felnőjjön, úgy, hogy nem találkozik ilyen Simon féle vadállatokkal. Annyira kedves, jólelkű lány, nem ezt érdemelné. De jelen pillanatban olyan úton van, amin én is szemet hunytam annak idején. Mit kéne tennem?
- Nem Jilly... nem viccelek. Másoknak is van... különleges képessége. Nekem az idővel kapcsolatos. Újraélek minden napot még egyszer. Megmentettelek valakitől, aki megölt volna... és onnantól minden felborult. Most visszadobott évekkel korábbra, és nem értem miért... Hagyjunk itt mindent, és utazzunk el, csak ketten? – Kérdezem lehajtva a fejemet, és a tarkómra kulcsolt kezemet pedig a könyökömmel támasztom meg az asztalon. Tényleg nem tudom, hogy mi legyen. Talán a tizenhat éves kislány mondja meg?

Tiszta hülyén érzem magam, teljesen olyan, mint amikor a Terminator első részében a szerencsétlen faszi megpróbálja elmagyarázni az egyébként is esetlen pincérnőnek, hogy a jövő halott, és ő maga fogja mindezt előidézni. Jó, esetünkben nem ennyire vészes a helyzet, ráadásul Jill sem esetlen, sőt, valószinűleg pont ezért nem fog hinni nekem, úgyhogy szinte cseszhetem is az egészet, na nem mintha bármi más esélyem lett volna a jövőből a múltba rántó Déjá vu ellen. Itt vagyok, és fogalmam sincsen, hogy mit fogok mondani, hogyan tálalom. Ha véletlenül el is hinné, akkor mi a garancia, hogy nem rúgunk fel semmi komolyat? Hiszen ha hisz nekem, akkor Simonnak nincsen lehetősége bántani őt, én nem tudom meg, nem keresem fel őt, így nem is kerülök vissza ide. Vagy... mi van, ha már meg is tettem? Mi van akkor, ha Jill pontosan tudta, hogy már találkoztunk, éppen ezért volt esélye a pasija ellen? Ez most rohadt nehéz így, elképzelhető, hogy csak ködösen kéne utalnom a dologra, és ebből fogja sejteni, hogy azon a napon legyen majd nagyon óvatos? Nem tudom, tényleg nem. Meg különben is, most, ahogyan láttam őt azzal a három bájgúnárral, akikre most úgy néztem, hogy meg tudnám őket ölni, hát lazán letapizták. Régen nem volt ilyen gondom, nem is nagyon érdekelt Jill, fiatal voltam még, tele vakmerőséggel, de benne inkább barátot láttam, törött szárnyú madarat, akit vigasztalni kell, és nem a nőt. Mostanra, talán a halála miatt is, de minden megváltozott. Talán azért, mert el sem tudom képzelni, hogy egy olyan kis egyszerű lélek, mint Jill, a maga sebzetten szerethető módján egy olyan állaté legyen, mint Simon, vagy éppen az itteni műmacsók. Nem, ha képes voltam megmenteni, akkor be kell látnom lassan, hogy ő az enyém, vigyáznom kell rá, hogy ha majd úgy hozza a jövő, akkor valóban elmondhassam neki, hogy több ez már, mint holmi barátkozás a részemről. Nem tudom, hogy a nagy szeretetéhsége velem kapcsolatban mit jelentene? Ő is képes lenne netán... férfiként is tekinteni rám? Bólintok, nem baj, ha ivott, most nincsen más út előttünk, minthogy gyorsan kijózanodjunk, és elmondjam, amiért itt vagyok. Még ha sültbolondnak is néz majd. A kávé nekem sem árt, gyorsan szürcsölgetni kezdem, még ha égeti is a nyelvemet, és ettől a beszédem olyan lesz, mintha gégemetszést hajtottak volna végig rajtam.
- Tudom, hogy hihetetlen, de tudok arról,  hogy mit tudsz a csontokkal. Merthogy nekem is van valami... különlegességem. De ami fontos, megtudtam valamit... hogy mi fog történni majd veled. Velünk. Jill, én már huszonhat éves vagyok, és visszakerültem ide, hogy megmentselek.  – Kész, biztosan ez az a pont, amikor kiröhög, vagy felpattan, képen vág, elrohan, ilyesmik.

Nem, csak azért sem felejtem rajta a tekintetemet Jillen, ahogyan még fiatalabb, mint ahogy érkeztem hozzá, hogy megmentsem. Ő mindig is gyönyörű volt, de ez nem számít, abban a korban, amikorra most visszaérkeztem, még barátok sem feltétlenül voltunk, inkább afféle siratófalnak használt, havernak, akivel el lehet mászkálni táncolni, mondjuk velem inkább csak a testőri szerepet töltette be, pedig akkor még nem is tudtam, hogy mire képes a csontokkal. Vagy akkor még nem tudta? A lényeg, hogy még nem voltunk barátok, csak próbáltam összekaparni, lelki fröccsöt önteni belém, hogy túl legyen a megerőszakolás gyötrelmein, és legyen egy kicsit magabiztosabb. Úgy vélem nem feltétlenül értem célt, átlendült a ló másik oldalára, és túlzásba is vitte a tombolás. Annyira szeretetéhes, hogy a legrosszabbkor hagytam ott. Még sokkal fiatalabb voltam én is, nem tudtam felmérni a helyzetet, és vállalni a felelősséget, hogy ottmaradok mellette. Miért is kötném le magam valakivel, aki maga sem tudja, hogy mit akar. Aztán úgy tűnik az évek múltával Jill egyre ragaszkodóbbá vált, ezért is bízta rá magát Simonra, én meg bele sem gondoltam, hogy a világ egy másik részén éppen az életfelé sodorja az élete. És igen, lépnem kellett, még ha a képességem össze is kuszálódott így, most éppen megint a halál torkából ugrunk valahova vissza a múltba. Nem vagyok egy agytörszt, de így még inkább képes lehetek megváltoztatni a jövőjét, de van vajon értelme? Nem jó úgy, hogy megmentettem, és barátok lehetünk? Nem tudom eldönteni. Ha elmondom neki, lehet, hogy komplett hülyének néz, és lekoptat. Akkoriban még én is nagyon felelőtlen voltam, biztos, hogy nem hinne nekem. Viszont elsőre még nincs időm magyarázkodni, mert a lovagjai közbelépnének, így bikából ütöm ki az egyiket, és válaszadás nélkül ráncigálom el onnan. Pár percen belül már a kávézóban rendelem meg azt a két feketét, mert biztosan nekem sem árt, bár most józannak tűnök, ki tudja. A kávék majd jönnek, addig viszont beslisszolunk a mosdóba, jelen esetben a nőibe, miután bekukkantottam, nincs bent senki. Mázli, hogy belülről el lehet fordítani a reteszt, így most egy ideig nem jön senki más be. Odavezetem a mosdóhoz, és kieresztem a hideg vizet. Nem locsolom le, nem vagyok vele bunkó.
- Próbálj hinni nekem. Ki kell józanodnod most, mert beszélnünk kell. Képes vagy rá? – Nézek rá kérlelően, ami tudom, hogy nem szokásom, hátha ettől mégiscsak felfogja, hogy baj van. Ha bólint, akkor a bevizezett kezemmel végigmosom az arcát, a halántékát, de még a tarkóját is. Ha nem, akkor elég nagy gondban vagyok, így minden attól függ, hogy mit is reagál. Mégsem akarom a jeges csap alá nyomni, még a végén nekem támad. És most még képességem sincsen, csak a reflexeim, meg a fizikai erőm.

Az előző napokban felmerült minden, kezdve azzal, hogy vissza kellett nyúlnom Jillért, hogy kirántsam a halál torkából, magamat is veszélybe sodorva, s kiderült ez annyira komoly döntés volt, hogy a Déja Vu úgy tűnt már nem is működik többé. És most, hogy ismét szembe kell néznünk a végső pusztulással, máshova ránt, megint csak engem. Ismét magyarázkodhatok, csak éppen egy jóval fiatalabb Jillnek, aki meglehet még nem is érett meg arra, hogy elfogadja az igazságot. Viszont azt már tudom róla, amit annak idején nem tudtam, különleges, mint én. Vajon hogyan adjam a tudtára, hogy mi is vár ránk? Hiszen ha itt és most elmondom neki, hogy Simon majd bántani fogja, ha nem hiszi el azonnal, de megszívleli, akkor nem kell majd visszamennem megmenteni, akkor nem alakul így át a képességem, vissza sem ránt ide, tehát furcsa kört hoz létre így a dolog. Nem, mindent biztosan nem mondhatok el neki, de majd okosan. Eddig mindig a külsőségek rabja voltam, mint a száguldás, bomba csajok, hírnév, most ellenben alaposan át kell gondolnom, hogy mi vár ránk. Hiszen ha rosszul döntök, talán nem is fejlődik a kapcsolatunk olyanra, hogy ilyen közel állnánk egymáshoz. Magamat illetően furcsa, hogy ennyire fiatal vagyok, el sem tudom, hogy nézhetek ki, ez a hosszabb haj ma már kényelmetlen lenne. Ellenben Jill egy igazi bombázó, hihetlenül édes, szexi, és megindul bennem egy mogorva féltékenység, miszerint annak a három pasinak le kéne vennie róla a kezét, amit láthatóan élvez, hogy körbezsongják. Na igen, annak idején ez nem érdekelt, amúgy sem szándékoztam lekötni magamat, viszont ahogy teltek az évek, én magam is ebben voltam, felületes kapcsolatok, kockázat nélküli élet, érte viszont visszajöttem, mert elértem arra a szintre, hogy ha valaki, ő megérdemli, hogy legyen valaki, aki figyel rá, nem ilyen discos nyikhajok, vagy elmebeteg állatok, mint Simon. Az elmúlt napjainkban amennyire tudtam, figyelmes voltam,  holott ez nem az én műfajom. Kezdek rájönni, hogy esetében is a magamutogatással szemben komoly szeretethiány bújik meg. Ellököm magamat a pulttól, és közelebb lépek, muszáj vele beszélnem.
- Azt mondtam beszéljünk, most. – Az egyik fickó, aki éppen letaperolta, az felháborodottan húzná magához, lefejtem róla a kezeit, majd nemes egyszerűséggel kiütöm. Az öklöm ugyan rohadtul fáj utána, minimum eltörtem a fickó orrcsontját, ami az én kezemnek sem kellemes, de ez most kit érdekel? Vállat vonva fogom meg a lány kezét, és akár ellenkezik, akár nem, elindulunk kifelé.
- Egy szót se. – Ismer már annyira, hogy sosem ártottam neki, és pátyolgattam elég sokat régen, és nem érdekel, ha most még bulizni akar. A másik két pasi döbbenten néz, de nem lépnek közbe. Egy szemközti, csendesebb helyre igyekszem vele, ahol lehet mondjuk kávét kapni. Ahogyan belépünk, máris rendelek két feketetét, mindenféle adalék nélkül, és amíg kihozzák, a mosdó felé indulok vele.