Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
"Kedves Élet! Úgy döntöttem boldog leszek, ha normális már nem lehetek. U.i.: Úgy izgulok!"
Userinfo: Isabella Newton
Név: Catherine Miller Mutáns név: Macskalány Születési dátum és hely: 1971. június 13., Anglia, London Besorolás: Diák
Képesség(ek):
Elsődleges képesség: Macskaember Osztályozás: Gamma mutáns Aktiválódás: Születés. Képesség jelenlegi szintje:Macskáéhoz hasonló testrészek jelenléte a testen: fehér, szőrös fülek és egy hosszú, perzsamacska farok. Élesebb hallás a fülnek hála, és kecsesebb, légies mozgás, jó egyensúly érzet a farok miatt. Apróbb macska jellemzők: ha jól érzi magát, képes dorombolni, nem szereti a kutyákat (és ők sem szeretik őt), imádja a halat és a tejet, és nagyon szeret pihenni, aludni. Képesség távlatai: Erőteljesebb szőrösödés, bajusz kialakulása, élesebb látás, gyorsabb, ügyesebb macskamozgás.
Jellem: Egy kedves, kíváncsi és izgatott lány vagyok, aki enyhén el van kényeztetve. Megszoktam, hogy mindent megkapok, amit szeretnék, de ezt afféle aranyos, naiv módon teszem. Nem egy hisztis kiscsaj vagyok, aki vinnyog, ha letörik a körme, de ki tudok akadni, hogyha csak cukrot tesznek a tea mellé, édesítőt nem. Nagyon keveset tudok az emberek viselkedéséről, a közösségi viselkedésről és úgy… Általában a viselkedésről. Mindig azt csinálom, amit akarok és ez másoknak talán önzőségnek tűnhet, én inkább szabad akaratnak nevezem. Nem érdekel, hogy ki mit gondol rólam, hiszen nagyon ritkán kellett ezzel foglalkoznom. Őszinte vagyok és talán kicsit nyers is, szinte mindent kimondok, amit gondolok. Ezt persze nem bántásból teszem, egyszerűen ilyen vagyok. Néha azonban meg kellene tanulnom befogni a számat, de ehhez még kell egy pár év társaságban. Szeretek ismerkedni, talán túl kórosan is szeretnék szocializálódni. Ha már van lehetőségem arra, hogy ismerkedjek és ne legyek egyedül, ezt ki is használom! Összességében egy szerethető, naiv kislány vagyok, aki örömmel fogadja, ha valaki fogja a kezét és bevezeti a társasági életbe. Hogy aztán az illető a jó, vagy a rossz irányba vezet-e, az már rajta múlik…
Kinézet, megjelenés: Vékony, kecses, nőies termetem van, lágy, légies mozdulatokkal. Közepes magasságom van, kb. 170 centi, és ehhez tartozó 55-60 kg. Vékony vagyok, nem igazán gömbölyödök annyira, amennyire szeretnék, de hát melyik tizenéves van megelégedve az alakjával? Amire büszke vagyok, az a hosszú, fehér perzsa cicafarkam, mely immár boldogan lengedezik a fenekemen. Itt az iskolában már nem kell eltakarnom, így gyakran húzok miniszoknyákat, van rövid nadrágokat. Szeretem a kényelmes, de csinos ruhákat, így számos szoknya, top, és blézer van a szekrényemben. Arcom szív alakú, a bőröm inkább fehér, mint kreol. Hajam gesztenyebarna színű és a hátam közepéig ér. Szeretem fodrászkodni, így gyakran láthatsz más hajszínnel, göndör loknikkal, vagy egyenes copffal és természetesen különféle kalapokban és sapkákban. Bár itt az iskolában már egyre kevésbé hordok fejfedőket, hiszen nem kell takargatnom a füleimet, amik fehéren villannak ki hajkoronám alól gyakran jelezve az érzéseimet, ahogy a farkamon is megfigyelhető, hogy éppen milyen hangulatom van.
Előtörténet: „Kedves Élet! Úgy döntöttem, hogy boldog leszek. Ha normális már nem lehetek… U.i. Úgy izgulok!” Mert hogy valóban nem vagyok normális. Legalábbis nem úgy, ahogy azt az egyszerű emberek gondolják. Régebben ez sok mindenben korlátozott, de mostanra rájöttem: nem csak nekem vannak ilyen problémáim. Nem csak én „nem vagyok normális”, hanem sok százan vannak még ilyen emberek. És úgy érzem, hogy végre megtaláltam a helyem, hogy nem kell bujkálnom és végre felvállalhatom, hogy ki/mi vagyok. Legalábbis a Xavier birtokon mindenképpen… És hogy a „normális” emberek mikor állnak készen elfogadni, hogy az élet változik? Nos, azt nem tudom, de remélem, hogy hamarosan. Kezdem utálni a sapkákat… Már születésemkor egy aprócska hibával születtem: nem ott voltak a füleim és nem olyanok voltak, mint egy normális embernek. Ugyanis a fejem tetején voltak, szőrösek voltak és úgy néztek ki, mint a macska fülek. Természetesen fantasztikusan szuperáltak, sőt, szinte tökéletesebben hallottam vele, mint a legtöbb ember a sajátjával. Azonban elég feltűnő jelenség volt. A szüleim eleinte meg akartak szabadulni tőle, de végül rájöttek: egyik híres orvosnak sem tudtak volna annyit fizetni, hogy kérdés nélkül csinálja meg a műtétet, és ne vigyen egyből valami spéci laborba. Ahogy nőttem, egyre több furcsaságot vettem észre magamon. A füleim mellett a leglátványosabb hosszú, fehér perzsafarkam volt. A szüleim természetesen totálisan meg voltak rendülve, féltek és nem tudták, hogy mi van velem. Mivel megengedhettük magunknak, ezért magántanuló lettem, otthon éltem és csak a hátsó kertbe mehettem ki „megfelelő öltözet” nélkül. Ez általában a különböző csinos kalapokat és hosszú nadrágokat jelentette. Szerintem nekem van a legtöbb kalapom és sapkám Angliában. Így hát otthon tanultam – egészen jól, azt el kell ismerni és nem nagyon mentem közösségbe. A helyzet az, hogy nem is hiányzott, hiszen soha nem jártam iskolába, óvodába, vagy bármilyen különleges foglalkozásra, ahol velem egykorú gyerekekkel kellett együtt lennem. A szüleim mindent megadtak nekem, amit szerettem volna, és gyakran töltöttünk hármasban egy-egy hétvégét valami elhagyott, de gyönyörű helyen. Habár rengeteget kirándultunk és utaztunk, közös hotelben soha nem szálltunk meg. Ez persze soha nem zavart. A helyzet az, hogy nem szeretem az embereket, a társaságot. A legtöbb társasági emlékem rosszul végződött, és ha az embernek csak rossz emléke van valamiről, baromira nem vágyik oda. Sajnos azonban ahogy felcseperedtem rájöttem, hogy nem ülhetek állandóan bezárva a házunkba. Egyszer majd felnövök, dolgoznom kell és a tinédzser kor hullámai miatt rám jött az is, hogy ismerkednék. Lehetőleg fiúkkal. Akik dögösnek gondolják a farkamat, és nem zavarja őket, ha dorombolok, miközben csókolózunk. Természetesen hamar rájöttem, hogy nem sok ilyen fiú létezik a világon. De valahol talán mégis… Engem is, ahogy sok más fiatalt ebben az időben, megkeresett Xavier Professzor és Eric. Eleinte természetesen nem bíztam bennük, de mikor felvázoltak egy olyan helyet, egy iskolát, ahol hasonló közösségben lehetek velem egykorúakkal (és vannak fiúk is!), akkor csakhamar széles mosollyal bólintottam rá az ajánlatra, hogy az Intézetbe járjak. Nagyon furcsa lesz, de végre önmagam lehetek! Úgy izgulok!
Moira MacTaggert
mutant and proud
ember
I just believe my eyes
Play By : Rose Byrne
Hozzászólások száma : 433
Kor : 37
Tárgy: Re: Catherine Miller Kedd 15 Márc. - 18:41
Elfogadva!
Köszöntünk az oldalon!
Nagyon aranyos ciculit hoztál össze, ráadásul nagyon komálom ezt a PB-t, még nem volt szerencsém játszani vele. A sztorid nagyon tetszetős, szegénynek pocsék lehetett, hogy nem mehetetett emberek közé, de legalább a birtok mutánsai közül jobban érezheti magát, most majd elindulhat az ismerkedés, biztosan lesznek pasik, akik pont egy ilyen házicicát szeretnének. Bár az a szőrösödés, khm... Elfogadtalak, sicc játszani^^
Kezdőlap 
by 
Elfogadtalak, sicc játszani^^