Philadelphia - Phoenix & Heidi osztálytalálkozó

Nem igen van választásunk, mint hogy megtegyük, még ha nem is szívesen tesszük, hiszen bármennyire is rég volt már az iskola, bármennyire is sok minden történt azóta, attól még Ted a barátom volt, ahogyan neki is. Voltak a múltban kellemetlen esetek, volt amire nem szívesen emlékszik egyikünk sem, de ez nem változtat a szép részén és sajnos csak akkor tudjuk a szép emlékeket újra visszaidézni, ha egyáltalán valahogy elkapjuk azt, aki ezt tette. Nincs mit tenni, Ted felvágása talán egy lépés ezen az úton, vagy egy újabb csapda, netán újabb kérdéseket szül, de másképp válaszokat se találunk, ez holt biztos.
- Az enyém is, hiszen én is visszajöhettem volna igaz? Még se tettem... féltem és nem kerestelek, aztán a húgom... - bár már annak is lassan két éve, hogy a húgom a szemem láttára halt meg. Ez sem lehet... kifogás, hogy úgy mondjam, de az élet nem arról szól, hogy mindig azt kapod, amit akar, vagy úgy alakulnak a dolgok, ahogyan szeretnéd, de most itt vagyunk és nincs értelem folyton visszafelé tekinteni. Meg kell oldani ezt az ügyet és akkor boldog életünk lehet, azt hiszem csak ez a lényeg most. Egyébként is ahhoz hogy ne legyünk rosszul, mert egy régi barátot kell felnyitni oda is kell koncentrálni. Szerencsére itt már nem nagyon folyik semmi, hiszen napok óta a frigóban van a teste, így könnyebb dolgunk van, és a papír is előkerül, de hogy mit akar ábrázolni, arról sejtésem sincsen.
- De egyáltalán hogyan lehet, hogy még csak nem is emlékszünk rá? - nekem sem rémlik, sem a kép, sem pedig az, aki rajta van, pedig mi vagyunk ott, tehát biztosan tudnunk kell, hogy kik vannak rajta és remélhetőleg idővel majd rá is jövünk. Talán igaza van, jó ötlet lehet az évkönyveket végiglapozni, ha ez nem egy privát kép persze, ami csak rólunk készült, mert akkor... na akkor bajban vagyunk. Közben a varráshoz fogok, hogy az is meglegyen, szépen rendbe teszem Tedet, mintha mi se történt volna, ennyi mégis csak jár neki, aztán már csak vissza kell őt pakolni a hűtőbe.
- Utána kellene járnunk, hogy... mikor lesz a temetés egyáltalán. - bököm ki végül, amikor már a kesztyűt dobom a kukába és a kötényt veszem le magamról. Rémes ez az egész, mégis csak a barátaink voltak és halottak, fiatalon haltak meg, és ki tudja talán a nagy tervek ellenére a végén ránk is ez vár. Nem tudhatjuk, igenis sajnos annak is meg van az esélye, hogy a végén itt végezzük és valaki más fogja megnézni, hogy mi volt a halálunk oka. A közös életnek, a közös lakásnak és mindennek pedig... lőttek.

A múlt elmúlt, már úgy sem változtathatunk rajta, nem sok értelem van ezen gondolkodni, vagy az eszünket járatni. Így alakult, ő elment, én pedig nem tudtam, hogy számítok neki, hiszen úgy véltem, ha számítok, akkor nem ment volna el és nem hagyott volna hátra csak úgy mindent, de ő megtette... Nem számít, azt hiszem már mindez nem fontos csak a jelen, a múltat le kell zárnunk és nem gondolni arra, mi lett volna ha, mert az most egyáltalán nem fontos, főleg ha azt nézem mi vár még ránk... nem lesz sétagalopp.
- Igen, de az számít, hogy most megjött az eszünk igaz? - igen most végre képesek voltunk túllépni a múlton és idővel talán tényleg minden rendben lesz nem csak közöttünk, hanem úgy általában ebben az egész ügyben. Most már csak az a dolgunk, hogy a rettenetes ügyet megoldjuk, hiszen valaki az életünkre tör és nincs az jó, hogy egy régi hiba miatt a lehetőségünk a boldog jövőre egyszerűen kútba essen. Valahogy el kell érnünk, hogy rendeződjenek a dolgok, ez a gyilkos őrült megkapja azt, ami jár neki.
- A gyermekeink... - elmosolyodom, még a rémes helyzet ellenére is, hogy tényleg efféléken jár az esze. Ez azért olyan jó érzés és én el sem mondhatom mennyire örülök neki, hogy ilyesmi is felmerült benne. Legszívesebben, ha nem ilyen lenne a helyzet és nem épp most húznám végig a szikét Ted mellkasán most odahajolnék egy csókra. Így viszont ez elmarad. Na nem azért, mert tartani kell a vértől, itt már semmi sem fröcsköl, egyszerűen csak a helyzethez nem illik.
- Egészen olyan mintha... nem olyan mint az évkönyv papírja? - morfondírozva nézem a C betűt és egy pillanat múlva amikor újra le nézek elképedve lépek hátrébb. A szike majdnem kirepül a kezemből, amikor felfogom azt, amit látok. - Ez... te is látod? - ott már nem csak egy C betű van, egy egész kis galacsint, mintha lenyelették volna vele még a halála előtt nem sokkal, így gyomor savnak nem volt már ideje teljesen szétmarni. Óvatosan csipesszel emelem ki onnan. Le kell tisztítani, ezért egyelőre tálcára teszem. Talán még olvasható rajta valami, hogy kiderüljön vajon az évkönyv darabja, vagy valami egészen más... netán üzenet?

A kérdése jó, de hirtelen fogalmam sincs, hogy mit kellene mondanom rá, hiszen igen megtehettem volna, hogy elmondom neki már az elején, hogy mit érzek, már akkor, de túl sok minden történt és én nem tudtam hogyan tegyem meg, ő pedig épp eleget foglalkozott ilyen téren másokkal. Azután az éjszaka után pedig nem sokkal el is tűnt a szemem elől, még sem rohanhattam utána, főleg, hogy nem tudtam, hogy hová ment.
- Talán nem is tudtam igazán, hogy mit érzek neked pedig ott voltak... mások tudod. Én nem akartam... elrontani valamit, ha te úgy sem gondolod így, aztán meg egyszerűen felszívódtál. - nem, én sem szánom ezt szemrehányásnak, de hát mégis csak így történt igaz? Egyszerűen eltűnt miután egy éjszakát együtt töltöttünk, ő csak úgy szépen lelépett. Értem én, hogy a miatt, ami történt, nem tudta kezelni, de én sem igazán, mégis én maradtam ott, nem gondoltam, hogy azért ment el, mert nem akarta tönkretenni a barátságunkat, főleg, hogy pont ezzel tette tönkre, nem igaz? De már mindegy, elmúlt, sikerült ügyesen elbeszélnünk egymás mellett és ezért csúszott minden ennyire félre, de most változtathatunk rajta, csak előbb még ezt az ügyet kell megoldani és sajnos tudom, hogy ez lesz a nehezebb feladat.
- Persze, ezt én is így gondoltam, akkor legyen... kezdjük Teddel. - az ő kartonját teszem szépen oda a kis asztalra és a számozás szerint ahhoz a hűtőhöz lépek, ahol elvileg ő van, aztán én is beöltözöm, kesztyű és kötény, mert már itt nem fog spriccelni ennyi hűtés után semmi sem, de ettől még kell egy valamilyen szintű védelem, még ha nem is kell feltétlenül sok.
- Nem lesz baj igaz? - nagyon remélem, hogy végül nem találunk semmi olyat, amitől meg kellene ijednünk, legalábbis még jobban, bár ha nem találunk itt most semmit sem, akkor szintén nem vagyunk beljebb. Nincs mit tenni, kipakoljuk Tedet a műtő asztalra és előkerül a szike is. Nem vágták fel teljesen, csak valamelyest ha jól sejtem megnézték őket, de mivel hamar kiderült a halál oka, nem volt rá indok. - Előbb csak nézzük végig, hátha találunk valamit... nem is tudom, bármit, ami érdekes lehet. - aztán jöhet a belső ellenőrzés, de előbb még nézzük meg a külső jeleket, hogy vajon találunk-e valamit.

Kitartok, hiszen végül is az a cél, hogy megoldjuk ezt és legalább van valami távlati kiút, legalábbis nagyon reméljük. Persze nem lesz egyszerű, de úgy talán könnyebb valamit véghez vinni, hogy tudod, ha vége akkor valami jó vár majd rád, hiszen akkor elmegyünk, együtt fogunk élni és dolgozni. Minden más lesz, mint az életemben ahogyan eddig alakultak a dolgok. Talán van esélyem arra, hogy végre igazán boldog legyek és ha ezért meg kell küzdenem, akkor... igen is mindent meg kell tennem azért, hogy elérjem a célt.
- Tudom és menni fog. Az azért sokat segít, hogy ránk gondolok, arra, ami majd lesz, ha ezen az egészen túl vagyok. - mert igenis megtehettem volna, hogy el se jövök ide, bár esélyes, hogy akkor is végül rosszul alakultak volna a dolgok, de így legalább tudok tenni ellene és mindezt nem egyedül kell átvészelnem, úgy azért egészen más. Az, aki most ártani akar nekünk jó eséllyel megtalált volna odahaza is, csak akkor nincs mellettem senki sem, aki fogja a kezemet, ahogyan azt most Phoenix teszi, akkor nincs senki, aki tartja bennem a lelket és akivel megpróbálhatok összefogni.
- Igen, ebben én is biztos vagyok, de nem fog menni neki. - nem hagyjuk, hogy ezzel zavarjon össze, vagy nehezítse meg a dolgunkat és ez a fontos. Nem, mindent megteszünk azért, hogy megoldjuk ezt és hogy végül mi jöjjünk ki győztesen ebből a harcból, vagy minek is hívjam. azt hiszem a harc jó szó, csak épp itt mi az életünkért küzdünk egyértelműen és nem valami másért, mint a bosszú annak az akárkinek a részéről. A mi célunk sokkal fontosabb és sokkal értékesebb, hiszen a boldogságunkat akarjuk elérni és úgy érzem mi sokkal erősebben is fogunk majd küzdeni érte. Ezért a hamarosan elért hullaházban is ki fogok tartani, még ha olyanokat is kell boncolni, akiket ismerünk mindketten, akik régen a barátaink voltak. Először azért az aktákat nézem meg, aztán utána jöhet majd a többi, csak szépen sorban, akkor van idő felkészülni és mivel már telefonáltunk, nem igen fog ránk törni senki sem, hogy illetéktelenül vagyunk itt.
- A kartonok szerint a halál oka minden esetben fojtogatás, de az ujjaik nem... szóval az egyiküknek sem hiányzik. - nagy levegőt veszek, mert azért ezt nem volt könnyű kimondani, de azért csak sikerült. - Hát akkor... azt hiszem nincs más hátra. - igen, meg kell nézni a testeket. A kartonok alapján meg tudom nézni a számokat, hogy hol találjuk meg őket, és itt van Phoenix, ő segít majd, hogy egyáltalán áttegyük a testeket persze egyesével a boncasztalra.

- Mintha te folyton levágott testrészekre ébrednél... Nem, nekem is erősebbnek kell lennem és megszoknom ezt... valahogy. - igen, azt hiszem muszáj leszek, hiszen eleve készültünk rá. Az is kész csoda, hogy legalább egy esténk volt, amikor együtt lehettünk és azt meghagyta nekünk az a valaki, aki ezt az egész őrült játékot űzi. Nem tudhatjuk, hogy mi lesz a vége ennek az egésznek, még az is benne van a pakliban, hogy egyszerűen mi is a hullaházban kötünk ki, vagy a következő alkalommal a mi valamelyik testrészünket küldik el valakinek valahogy ez az őrült. Mert hogy biztos, hogy nem komplett az, akivel dolgunk van. Embereket öl, ez már arra mutat rá, de mellette még képes rá, hogy emberi darabokat küldjön másoknak reggelire... ki tudja még, hogy milyen beteg húzásokat kell átvészelnünk, nem borulhatok ki én sem minden alkalommal, amikor valami hasonló következik be.
Mást most úgy sem tehetünk, mint hogy gyorsan összeszedjük magunkat és minél előbb a végére járunk ennek az egésznek. Muszáj a saját érdekünkben is és egy ilyen alak amúgy sem sétálgathat csak úgy az utcán, mert ki tudja, hogy kivel tenne még a jövőben hasonlót. Könnyen lehet, hogy valami beteg elme, aki igazságosztónak gondolja magát és ha velünk végzett, akkor másokat is sorra vesz. Azt pedig nem hagyhatjuk, előtte kell elkapni őt, lezárni ezt az egészet, már csak a barátaink emléke miatt is.
- Nem lesz... menni fog. Ott leszek velem igaz? Akkor... mindent kibírok. - még egy halvány mosolyt is az arcomra varázsolok, ahogyan rá pillantok. Ki kell bírnom, az a helyzet, hogy nem igazán van választásom, ahogyan neki sem, pedig ott se lesznek majd kellemesek az illatok. Persze minden test le van hűtve, így nem bomlik, de ettől még az ő érzékeny orrának ugyanúgy kellemetlen élmény lesz. - Szerinte az ujj tőlük származhat? - van erre is esély, ha pedig nem akkor bele sem merek gondolni, hogy a fickó, vagy nő honnan és kitől szerezhette a levágott ujjat. Hamarosan viszont már a célnál vagyunk. Kiszállva a kocsiból belépdelünk a hullaházba, ahol szerencsére elég felmutatni az orvosi belépőmet, hiába nem az itteni kórházba szól, de a alapján már tudják, hogy legalább hozzáértő vagyok. Egy telefont azért még megejtek innen, egy volt osztálytársunkat hívom fel, aki a helyi rendőrségen dolgozik, ő beszél végül a portással, hogy engedjen be minket, mert az egyik lezáratlan üggyel kapcsolatban nyomozunk. A portás nem túl okos, szerencsére nem kér külön papírokat, hogy bejuthassunk.
- Jól van, előbb nézzük át a kartonokat, hogy a boncorvos miket talált, aztán... - aztán a miénk a terep, mert az is lehetséges, hogy olyasmit is meglátunk, amit az esetlegesen képzetlenebb, vagy kevésbé hozzáértő kolléga nem vett észre. Nekünk viszont közünk van az ügyhöz, úgy pedig egészen más a helyzet. Neki adom az egyik kartont, én nézem meg a másikat, közben azért körbepillantok meg van-e minden eszköz, ami kelleni fog, no meg persze kell majd köpeny is, ilyesmiket azért nem hoztunk magunkkal, de láthatóan minden meg van.

Nem is nagyon figyelem, ahogyan kitolja a folyosóra az étkező kocsit. Nem gondoltam volna, hogy ilyen sokkoló reggelünk lesz, mert ez finoman szólva sem az a kellemes ébredés volt, ami illet volna a tegnap estéhez, de talán nem is várhattuk el komolyan, hogy minden rendben lesz majd, hiszen várható volt sokáig nem fogunk tudni pihenni, ilyen körülmények között legalábbis biztosan nem lehet és így is lett.
- Tényleg, neked ez még a miatt is... Sajnálom, bele se gondoltam. - inkább még szorosabban hozzá bújok, úgy talán neki is jobb. Na igen ő a tetejében nem is dolgozott kórházban, ahogyan az én az elmúlt években, még jobban elszokott attól, hogy ilyen szagokat kelljen szagolgatnia és főleg nem kora reggel, amikor még legszívesebben az ágyban ejtőzne tovább. Persze ettől még nem vagyok azt hiszem önző, hogy nem gondoltam bele jobban, ő sem hiszem, hogy esetleg annak gondol, de mégis jobban is belegondolhattam volna a helyzetébe.
- Jól van, sietek és... megoldjuk, igen... nem lesz semmi baj. - még egy halvány mosolyt is megengedek magamnak és persze még egy erőt adó ölelés is belefér, aztán csak feltápászkodom az ágyról, hogy elinduljak a fürdőszoba felé. Igaz, hogy már voltunk együtt, de most a helyzethez sem illene az, ha együtt zuhanyoznánk, ettől még viszont pár perc múlva már tisztában, fogmosás után, gyors zuhannyal a hátam mögött kerülök elő a zuhanyzóból egyelőre csak egy szál törölközőben. Majd átöltözöm itt kint addig, amíg ő szépen szintén elintézi a reggeli tisztálkodás részét, aztán mehetünk is. Így gyorsabb, mintha még azt is meg kellett volna várnia, hogy átöltözöm, meg aztán nem is vittem be magammal plusz ruhát, igazából annyi lélekjelenlétem most nem volt, hogy még ezt is átgondoljam. Amíg pedig ő is készen van felöltözöm és nagyjából összepakolom a holmimat idekint. A szoba marad úgyis, de a fontosabbakat hozom magammal egy kis táskában, de a bőrönd zavarna, ha egész nap húznám magam után, semmi értelme sem lenne.

Sokkol a látvány, pedig orvos vagyok, láttam már csúnya dolgokat, de nem egy olyan esetben, aminek köze van hozzám, mert itt pont az a gond, hogy ez hozzánk kapcsolódik. El sem tudom képzelni, hogy kinek lehetnek itt a testrészei, és igazából nem is akarok ebbe belegondolni, mert... bárkié lehet, főleg hogy egy újabb kerül elő, egy fül, amikor Phoenix megjelenik és megnézi a tálcákat. Ez nem a reggelink és nem tudhatjuk, hogy a pincér valami veszélyes alak volt, vagy netán megbízták csak őt azzal, hogy ezeket ide hozzá. Nem is tudok most ebbe mélyebben belegondolni, csak egyszerűen nézem a darabokat, de most képtelen lennék rá, hogy jobban megvizsgáljam őket. Ez most nem megy, az is kész csoda, hogy nem remegek, de hogy nem tudom magamat egy könnyen összeszedni az holt biztos. Még jó, hogy a fület nem látom érdemben, de ettől még szinte biztos vagyok benne, hogy a másik fedő alatt is van valami, de most jobb is, ha azt nem kell látnom, csak elméletben tudok róla, hogy lehet ott még valami. Nem is értem ki az, aki ennyire beteg játékot képes űzni az emberrel, mint ez az ismeretlen és egyáltalán miért teszi? A régi eset miatt? Sok éve volt már, senki se gondolta, hogy ennek következményei is lehetnek, főleg nem hogy ilyen komolyak.
Szorosan bújok oda hozzá, amikor megölelget. Ez most tényleg kell nekem, hogy összeszedjem magamat. Azt hittem még lesz egy reggelünk, de úgy fest, hogy nem. Azt hiszem annak is örülhetünk, hogy a tegnap este legalább nyugodtan telt és nem szólt közbe semmi, vagy senki. Nem volt ujjdarab a popcornban teszem azt, minden szépen, jól zajlott, de eddig tartott. Az, amitől tegnap megijedtünk csak utolért minket és valahogy meg kell oldani, hogy túléljük és... kizárjuk az életünkből ezt a valakit.
- Nem tudom... én... Tudom, hogy meg akar ijeszteni, pont azért van ez, hogy összezavarjon, ezért kell megnyugodnunk... igaz? Te hogy bírod ilyen jól? Fürdeni kellene előbb... azt hiszem. - de az biztos, hogy nem akarok egyedül maradni ezekkel a darabokkal, meg a kocsival, de még se tolhatjuk csak úgy ki a folyosóra, mert nem tudjuk, hogy kitől vannak és talán ez is fontos nyom. Meg kell nyugodnom, meg kellene mosnom az arcomat jó hideg vízzel, megfürödni, rendesen felébredni, aztán elkezdeni ezt az egészet, a nyomozást, hogy kiderítsük ki csinálja ezt és vajon azért-e, amit gondolunk és persze ki kell deríteni azt is, hogy mi történt a barátainkkal, hogy szimpla véletlen egybeesésről van szó, vagy ez a valaki végzett velük is, csak előtte elszórakozott velük, ahogyan velünk is teszi.

Egyszerűen csak azt hiszem vannak helyzetek, amikor jobb nem sietni és a mi esetünk is pont ilyen, hiszen olyan sokáig nem voltunk együtt és nem találkoztunk, épp e miatt nem szabad most semmit elsietni, főleg hogy egyszer már megtettük, hogy a kétségbeesés és az ijedtség miatt találtunk egymásra, ezt most nem kellene újra eljátszani, mert bármilyen jó is volt a tegnapi nap, attól még a barátaink meghaltak és valaki nagyon esélyes, hogy a mi halálunkat is szívesen összehozná, ha csak nem találjuk meg mi előbb és nem derítjük ki, hogy mi a fene folyik itt. Biztos, hogy nem lesz egyszerű, de pont e miatt józannak is kell maradnunk, amibe talán most komolyabb dolgok nem férnek bele, maximum az, hogy együtt alszunk, tudjuk hogy vár ránk valami jobb jövő, amikor is összeköltözhetünk, együtt élhetünk, együtt dolgozhatunk, de elsietni nem érdemes, mert... az is benne van a pakliban, hogy mindez álom marad, mert meg se tudjuk oldani ezt az egészet.
- Nem azt... én sem hiszem, csak nem erről van szó. - rázom meg a fejemet én magam is, aztán azért csak feltápászkodom és felülök legalább az ágy szélére, magam köré tekerem a takarót, hogy ha netán belátna az illető, mert még nem állt tovább akkor se legyen gond, hogy bepillant. Azért mégis csak elég lazán vagyok öltözve és a hang alapján egyértelműen férfi van odakint, gondolom Phoenix sem értékelné, ha így látna meg bárki is ennyire hiányos öltözetben. Csak akkor kelek fel az ágyból, amikor már újra csukva az ajtó és bent van a kocsi is. Csak most korran meg igazán a gyomrom. Tegnap bár ettünk, volt popcorn is és vacsi, de a tánc sokat kivett belőlem is és határozottan jól fog esni az a reggeli.
- Igen, bár csak előkészítem és megvárlak, úgyhogy siess, mert éhen halok! - aztán majd én is lezuhanyozom utána, ha már ettünk mondjuk, de azért megvárnám, amíg készen lesz, annyira nem rohanunk, hogy egyedül reggelizzek, vagy így felváltva. Jó eséllyel a gyilkos akárki úgy is megvár minket, ha csak nem eleve ide toppan be, amire én se látok túl sok esélyt, akkor nem kell feltétlenül rohanni, még egy viszonylag nyugodt reggelt csak eltölthetünk együtt. Megvárom hát, amíg elindul fürdeni, csak aztán kapom fel legalább a tegnapi pólót, hogy valami legyen rajtam és húzom közelebb a kocsit. Nem tudom mit hoztak, de lehet hogy érdemes kicsit összerendezni, netán megvajazni a kiflit és hasonló nyalánkságok.
Még sem jutok el addig, hogy tényleg rendezkedésbe kezdjek, mert amikor felemelem az első fedőt a tálcáról már akkor bent akad a levegő. Elkerekedik a szemem és azzal a mozdulattal ki is csúszik a kezemből a fém, hogy hangos koppanással végezze a földön. A tányéron nem kifli van, vagy épp vaj, lekvár, hanem történetesen egy ujj, még hozzá úgy fest, hogy nagyon is frissen levágott gyűrűs ujj, mert hogy még ott van rajta a gyűrű is. Ezek után nem csoda, ha azonnal hátrébb húzódom vissza az ágyra és eszem ágában sincs megnézni, hogy mi lehet a másik alatt. - Phoenix! - a kiáltásom szinte már sikítás, de hogy magas vinnyogós hang annyi biztos és talán érthető is. Az biztos, hogy ez nem épp a reggelink.

Habár ezúttal semmi nem történt mégis ez volt életem egyik legpihentetőbb alvása, még annak ellenére is, hogy tudtam, hogy mi is vár ránk majd másnap, amikor kénytelenek leszünk majd szembenézni a valósággal és a ránk váró veszélyekkel. Nincs mit tenni egy gyilkos végzett a barátainkkal és jó eséllyel velünk is akar majd és ezt nem lesz egyszerű megoldani, de egy estére legalább elfelejthettük, egy mesés estére. A mozi csodás volt, bár tény, hogy nem sok mindenre emlékszem belőle, aztán a vacsi és a tánc. Tényleg régen volt már ilyen jellemes estém, hiszen az elmúlt évek ijedtségben, pánikban teltek és persze sok-sok kutatással, amikor próbáltam rátalálni a húgomra kisebb, nagyobb sikerrel, főleg persze kisebbel. De most, hogy ébredezem és ott fekszik mellettem a régi legjobb barát, aki egyértelműen ennél sokkal több is egyben.. most valahogy minden egészen szépnek és varázslatosnak tűnik. A mosolyom letörölhetetlen, amit megláthat, ha ő is kinyitja a szemét és ha ez megtörténik az első az, hogy közelebb húzódom legalább egy csókra.
Mint említettem semmi sem történt, elfáradtunk hajnalban, amikor visszaértünk a hotelszobámba és csak ledobtuk a felesleges ruhákat és irány az ágy. Tehát van rajtunk fehérnemű, egyébként pedig láttuk már egymást ruha nélkül, még ha az nagyon régen is volt, no meg most annyira nem is figyelt erre egyikünk sem, főleg a sötétben. Most épp e miatta talán kissé szégyenlősen húzom feljebb a takarót magamon, csak akkor ernyed el a kezem, amikor reggeli csókban forrunk össze.
- Jó reggelt napsugár! - tudom, a nap nem sokára kezdetét veszi, de talán még pár perc, vagy pár másodperc van arra, hogy kiélvezzük ezt a kellemes ébredést és ne törődjünk semmivel és senkivel sem. Még sem tart sokáig az idilli, hiszen kopogtatnak. Meglepetten pillantok Phoenixre, csak aztán kelek fel végül, hogy a takarót magam köré csavarva gondolkozzam el rajta vajon nekem kellene ajtót nyitnom, vagy ő teszi meg? - Pillanat! Rendelhettünk valamit este? Vagy a szobába hozzák a reggelit? - a végét már egyértelműen kisebb hangerőn Phoenixnek célzom. Nem tudom, hogy tényleg nekem kellene-e kilesnem, mert ha szobapincér és tényleg csak a reggelit hozta... hát talán fura lenne, ha így nyitnék ajtót, még megtalálna nézni magának és annak lehet, hogy Phoenix nem örülne különösebben.
- Szobapincér! A reggelit hoztam, idekint hagyom hölgyem a kocsit és egy óra múlva visszajövök érte. - férfi hangot hallani egyértelműen. Lehet, hogy tényleg a reggeli, akkor elég betolni a kocsit, szépen megenni, ami rajta van és kitolni, amikor készen vagyunk. Lehet, hogy elég most várni pár pillanatot, amíg a pincér tényleg távozik és akkor szépen betolhatjuk a kocsit. Igazából, farkas éhes vagyok!

- Pont erre való a gyakornokoskodás, hogy újra visszaszerezd a gyakorlatodat és ne remegjen meg a kezed. Majd segítek. - és bátorítom, no meg tud hozzám fordulni, ha gond van, netán valami még homályos számára. Nem lesz baj, legalábbis én reménykedem benne, csak hát előbb még azért bőven dolgunk van, csak aztán jöhet minden más, meg a normális élet. Én azért már nagyon várom, hogy mielőbb eljöjjön ez is, remélhetőleg nem lesz semmi komoly baj majd... bár tudom nem kellene naivan reménykednem. Most mégis jobb, ha inkább erre a pozitív jövőre gondolok, mintha azon jár az eszem, ami majd jó eséllyel holnap vár ránk, hogy valami őrült akárkivel kell megküzdeni azért, hogy egyáltalán túléljük a napot, nem hogy új és nyugodt életet kezdhessünk. Az majd csak utána jöhet, ha egyáltalán eljön és nem halunk meg mi is, mint a barátaink.
- Köszönöm! Ez még túlságosan friss és mély seb, hiába majdnem két éve történt, de mégis csak a húgomról van szó. - akit imádtam és mindent megtettem volna érte, de az a minden sem volt elég, hiszen meghalt, még hozzá kínok között és ki tudja, hogy előtte miféle rémségeket kellett kiállnia és elszenvednie. Nem is merek ebbe belegondolni, mert csak reszketni kezdenék, ezért nem akarok most erről beszélni. Igen, talán holnap, amikor úgyis rémségek várnak ránk, egyel több, vagy kevesebb már nem is fog igazán számítani.
- Én is így érzem és... nem számít, hogy mit szúrtunk el régen, most majd kijavítjuk és... minden rendben lesz. - egy pillanatra közelebb lépek, hogy odabújjak hozzá, csak aztán megyünk be úgyis nézni a filmet. Igen, rossz érzés lenne belegondolni, hány nőhöz volt köze mondjuk a suli alatt, vagy akár azóta csak azért, mert nem akart velem kezdeni, félve, hogy elveszít, mint barátot és ezért inkább önként lökött el magától. Elég fura egy felfogás, de ki tudja talán ha másképp alakulnak a dolgok, akkor minden más lett volna. Ha közben eltűnik a húgom lehet, hogy én magam mondtam volna neki nemet, én mentem volna el, mert a húgom megtalálása fontosabb lett volna és akkor jó eséllyel már sokkal nehezebb és fájdalmasabb lett volna az elválás. Most viszont nem számít a mi lett volna, ha és a többi miért és kérdés csak az, hogy jól érezzük magunkat és most végre eljött az, amit úgy szerettünk volna mindketten. Boldogok lehetünk, ha csak egy rövid időre is, elmerülhetünk abban, amit megvontunk magunktól még az iskola ideje alatt azt az egy kósza éjszakát kivéve.
- Szuper volt, neked is tetszett? Bár... voltak pillanatok, amikor nem figyeltem annyira. - halkan felnevetek, hiszen azért lássuk be úgy nehezebb figyelni egy filmre, hogy közben belemászol épp a melletted ülő szájába... de azért nagyjából azt hiszem meg volt a történt, többé kevésbé. - Nem tudom te hogy vagy vele, de én most táncolnék inkább először. A popcorn eltelített, szóval... a táncra szavazok. - persze akkor, ha neki is jó, de éhes még nem vagyok. Ha lemozogjuk a kaját akkor viszont esélyes, hogy megéhezem majd és egyébként se lenne rossz egy nagyot táncolni és kitombolni magunkat még a holnapi nap előtt.

- Majd ketten kitaláljuk, tudod hogy csak viccelek, de jó lenne tényleg ha még a munkában is segíthetnék. - nem gondoltam, hogy ő komolyan gondolja, vagy mondja. Azért tényleg nem lenne rossz, ha több időt tölthetnénk együtt igazából és tudnék neki segíteni, hogy elkezdhessen dolgozni orvosként, ha már eddig erre nem volt lehetősége. Azért nem véletlenül tanult éveket és olyan sok mindent, nem lenne jó, ha ezt egyáltalán nem tudná kihasználni. Szerintem még sok mindenre emlékszik, csak le kell tenni pár záró vizsgát és minden meg is van oldva, biztosan jó lenne és jobban élvezné szerintem, mint a kidobói munkát. Az nem illik hozzá, már csak az érzékei miatt sem, de egyébként sem.
- Nem is tudom, ő... egyszerűen csak nem is akarta annyira titkolni, nem mindenki előtt és ez... - elhallgatok. Láthatja rajtam, hogy nagyon fájó pont, talán ezt a mozit most nem ezzel kellene elrontani, úgyis nehéz nap jön holnap, talán jobb lenne a fájó sebet nem most felszakítani. Egyszer úgyis megteszem majd ,de egyelőre nem akarok rá gondolni, ha nem muszáj, hiába telt már el viszonylag sok idő azóta, még sem olyan könnyű csak úgy tovább lendülni. - Nem baj, ha nem most mesélek róla? Tudod ez a nap most nem erről szól. - végül csak megrázom a fejemet és hárítom a kérdést. Lesz még rá lehetőség, legalábbis erre kell építeni, hogy lesz jövőnk és meg tudjuk még beszélni majd rendesen a dolgokat, de nem most. Most még a mai nap lehet gondtalan, aztán a holnapi már jó eséllyel úgy se lesz az.
- Igen azt hiszem ez kémia és most is ezt érzed? De már mindegy, a múltat lezárjuk és előre tekintünk rendben? Úgyse tehetjük semmisség már a hibákat. - halványan elmosolyodom, de úgyis hamar visszatér majd mindkettőnk jó kedve, hiszen most azért vagyunk itt, hogy jól érezzük magunkat, elfelejtsük a rossz dolgokat és tényleg jó legyen ez a mai nap. A múlt hibáit is félre kell tenni és csak előre tekinteni, mert úgy élvezhetjük igazán a jelent és persze most egyelőre még a jövővel se szabad foglalkozni. Úgyis nagyon távolinak tűnik most még, pedig csak egy éjszaka választ el minket a nyomozástól és talán egy veszélyes gyilkostól, aki lehet hogy most is figyel minket, de ha aggódunk miatta attól még semmi se lesz jobb igaz?
- Nem hiszem, hogy korai, ha mindent egybevetve nézünk. Persze, hogy remek lenne! - örömmel puszilok vissza és húzódom közelebb, részben hogy elérje a popcornt, részben hogy érezzem a közelségét is. Jól esik vele lenni, jól esik egyszerűen csak a közelében lenni. Nem is értem, hogyan lehetett olyan balga lélek, hogy mindent feladta, hiszen a barátságunkat is eldobta, mert nem akarta elrontani... hát milyen zavaros és kacifántos ötlet ez egyáltalán?

- Mert a nők okosabbak, mint a férfiak, ezt nem tudtad? - persze csak cukkolom, ezt a széles mosolyból sejteti. Egyszerűen csak neki más élete volt eddig és ezért nem is gondolt rá, hogy talán a legegyszerűbb ezt így lenne megoldani, akkor együtt lehetnénk és tényleg nem kellene attól tartania, hogy az orvos aki mellett dolgozik csak lenézi, mert későn folytatta az iskoláját. Sajnos vannak nagyon nehéz esetek, beképzeltek, önzők, akik azt hiszik csak az a fontos, hogy milyen fiatalon fejezted be az iskoládat, de soha sem ez az elsődleges és talán egyszer majd rájönnek. Szerencsére az én főorvosom anno teljesen normális volt, így nem volt nehéz a gyakorlati időmet letölteni, nem sokkal később pedig már a kutatóbázison dolgoztam. Kész csoda, hogy el tudtam utána helyezkedni, ezért is mentem inkább kisvárosi kórházba, ahol az emberek is másképp állnak a többiekhez, mint egy nagyvárosban.
- Tudom, igazad van. A húgom is e miatt... ha ő is jobban titkolta volna, talán akkor... - csak sóhajtok egyet és inkább kicsit közelebb lépve bújok oda hozzá. Nem szabad a múlton rágódni, sőt jelenleg a jövőn sem, hiszen ha bármelyiket is tesszük az semmi jót nem hozhat. A múlt fájdalmas, a jövő pedig veszélyesnek ígérkezik, legalábbis a következő napok, vagy hetek. Egyelőre még nem igazán tudhatjuk, hogy mi vár ránk, de kétlem, hogy túlságosan jó dolgok jönnek majd. El kell kapni valakit, aki ránk is jó eséllyel vadászik, pedig mennyivel jobb lenne akár már holnap elutazni és elkezdeni az új normális életünket. Tervezgetünk, miközben még az se biztos, hogy egyáltalán... túléljük. Ez a nagy helyzet.
- Igazad van, most ne gondolkozzunk semmin, ami volt és ami lesz, csak élvezzük a filmet és ezt a kis időt. - ami még van az előtt, hogy nehezebb időszak következik. Remélhetőleg az a valaki is úgy gondolja, hogy most még hagyja, hogy egy kicsit megpróbáljunk magunk lenni, vagy még azt hiszi az osztálytalálkozón vagyunk, netán hogy épp most próbálunk romjainkból felépülni. Bármelyik is... nem számít, csak az, hogy most jól érezzük magunkat és talán egy kicsit pótolni tudunk mindabból, amit sikerült az elmúlt években kihagyni, mert ő elmenekült valami elől, amiről egyikünk se tudhatta, hogy működik-e. Most se tudhatjuk, de legalább meg kell próbálni.
- Ezt azért jó hallani. Emlékszem ám, hogy az egyetem alatt mennyire... kicsapongó voltál. A képességed miatt is volt? - tudom nem kéne, de mégis valahogy jobb, ha arra tudom fogni, akkor talán kevésbé érzem, hogy attól kell tartanom mi van, ha... ha nem tud megmaradni mellettem? Mi van, ha több kell neki, mert ő másképp érzékeli a dolgokat, mint az átlag? Vajon azt képes lennék elviselni, ha ilyen módon megbántana? Átkarol, amikor beérünk és leülünk, én pedig odabújok hozzá. A popcorn az ölembe kerül, hogy közösen eszegethessünk, az üdítőt meg majd úgyis felváltva vesszük ki a tartóból.
- Kíváncsi leszek, egészen sokan vagyunk úgyhogy jó eséllyel népszerű film lehet. - jól eső sóhajjal hajtom a vállára a fejemet. Kíváncsi vagyok a filmre is, de őszintén szólva az a jobb ebben, hogy itt vagyunk ketten és tényleg elengedhetjük magunkat egy kicsit. Igazából nem is nagyon emlékszem rá, hogy mikor volt legutóbb értelmes, vagy egyáltalán csak akármilyen randim, arról nem is beszélve, hogy mikor mentem moziba. Az utóbbi években rendesen sikerült kihagynom úgy nagyjából mindent, ami a normális emberi élethez tartozik, de remélhetőleg most már változni fognak a dolgok.

- Lehetnél mellettem is gyakornok... akár, persze, ha van kedved, vagy elutaznál, mert nem itt a városban praktizálok én sem, de csendes és nyugis kis kórházban. - na jó nem annyira, mert hát egy kórházban csak nyugodt a sürgősségi, de alapvetően nem az a nagy rohanás és kapkodás van, mint a legtöbb helyen. Pont a miatt, mert én magam sem nagyvárosban élek és így azért sokkal egyszerűbb minden. Élvezem is a pihenést és a békét, vagyis eddig élveztem. A húgom halála után erre volt szükségem, de hát túl sokáig nem tartott ki a dolog, hiszen jött a mostani... új állapot, amikor holnaptól megint csak nincs se pihenés, se nyugalom, se béke, hanem pont hogy aggódás és félelem mire rájövünk hogyan oldjuk meg ezt az egészet és maradjunk életben is, mert jó eséllyel az a valaki ránk is pályázik.
- Igyekszem. Tudod amióta tudok rólatok... akik különlegesek mindig is valahogy kevesebbnek éreztem magamat, butaság szerinted? - nem is tudom, akármennyire is jól esik a simogatása mégis kimondom, hiszen sokszor gondolkodtam már el ilyesmin. Érthető, ha sokan félnek tőlük, de azért az drasztikus, amit a bázison is műveltek a mutánsokkal. Lényegében majdhogy nem kivégzés volt az, ami a húgommal csináltak, csak épp felettébb drasztikus módja a kivégzésnek. Máig sem értem ember ilyesmire hogyan képes. Nekem már csak magától a látványtól is felfordult a gyomrom, és akkor is így lett volna, ha nem a húgomat kell látnom így meghalni.
- Ez azt hiszem nem kellene, hogy meglepjen, főleg ha éjszakai életben dolgoztál. Gondolom sok volt... az olyan nő. - na jó azt hiszem ez a gyorsan ejtendő téma. Az egyetem alatt is eléggé nagykanállal ette az életet, és én nem akarok azon gondolkodni, hányan voltak előttem. Én már akkor is inkább főleg a tanulásra koncentráltam, csak néhány kapcsolatom volt, talán kettő érdemi, de azok hosszabb ideig is tartottak, ő ellenben gondolom az éjszakai életben is elég jól kiélhette magát és biztosan búfelejtőnek is tökéletes volt.
- Ha nem próbáljuk meg, ki se derül, hogy mennyire menne nem igaz? Legalább meg kell próbálni, mert talán sikerünk lesz együtt. - bátorítóan szorítom meg a kezét és mosolyodom el, ahogy végre elérjük a célt, a sor elejét. Én a magam részéről kérek is egy nagy 2 l-es popcornt közösbe, és egy nagy üdítőt. Azért most még két szívószál kerül bele, a jó ég tudja, hogy nem zavarná-e ilyesmi. Jó persze volt már csók, de attól még lehet, hogy az érzékenyebb ízlelőbimbói mondjuk allergiásabbak a közös szívószálazásra, maximum nem figyelünk rá úgy se, hogy ki melyiket használja, bár amúgy se nagyon tudom, hogyan is lehet a kettőt elkülöníteni egymástól, szóval végül is e téren édes mindegy.
- Örülök, hogy eljöttünk! - tényleg úgy érzem, hogy jó lesz ez az este. Bújni kicsit a sötétben, együtt lenni, jól érezni magunkat, mielőtt még eljönne a holnap és a sokkal komolyabb dolgok és a sokkal veszélyesebbek is egyben.