Késdobáló korcsma és vendéglő

Na igen, ebben igaza van. Ezért nem szeretek nagy társaságban inni, mert előbb-utóbb beindul a nagy bizalmaskodás, amit nem szeretek. nem mintha nem lennék barátkozós típus, de van az a határ, ami mögé nem engedek be bárkit.
- Mert az agyam, még az én tudtom nélkül is kiszínesítené. Azért ismerem már ennyire magam és a fejem - mosolyodom el, de persze ott a másik magyarázat ami bár tűnhet nyakatekertebbnek, még is sokkal hitelesebb. érzem, ez még a valóság. Ha enm az lenne, nem fájna annyira, amit Gabe tett, nem hiányozna annyira. Akkor egyszerűen csak legyintenék és ennék tovább. Talán pont ezzel a szerencsefiúval.
- Ki tudja, hogy ez az igazi-e? Lehet csak meguntam, hogy izéként gondoljak rád és te rám - nevetem el magam, még azon se bántódom meg, hogy egyelőre nem találja teljesen szerencsésnek a találkozásunk. megértem, tettem érte bőven, hogy ekként gondoljon a dologra.
- Ugyanakkor továbbra is élvezheted az idegenségem, hisz nagy eséllyel soha többé nem látjuk egymást. A város nagy, az életvitelünk nagy eséllyel más. Szóval.. - vonom meg a vállam érdektelen. Sose láttam az egyetem környékén, persze ez nem jelentheti azt biztosan, hogy nem is jár arra. De NY nagy, nagyon nagy, aki nem kifejezetten keres valakit, talán sosem akad rá, még úgy sem, hogy az egész életét itt éli le.
- Semmi közöm hozzá - vonom meg újfent a vállam, immár inkább tanácstalanul. Emlékszem, hogy egy üveg piát rendelt, hisz az én poharam is azzal töltötte fel. De hogy hova rakta? Őszintén bevallom, nem néztem, nem is érdekelt. Még a saját italom sem ittam meg, miért érdekelne az utánpótlása?

*Kétség kívül szórakozhatnék mással és, ugyanakkor valóban rég éreztem magam ilyen jól, mint most. Ez persze lehet azért is, mert őt nem sajnálom, nyugodt szívvel szórakozom vele, hozom rá a frsázt, pedig ez nem szokásom. Talán nem sajnálom, nem olyannak néz ki, akit szíven üt az efféle dolog.
Hát hoznám is fel az épphogy éledő szadista hajlamaim, de ő már megelőz, így nekem csak annyi marad, hogy elégedett mosollyal az arcomon bólogassak.
- Ne tégy úgy, mintha belém látnál, mintha ismernél. Mert nincs így - ingatom a fejem, kissé már-már rászóló hangsúllyal intve. Lehet, hogy valamikor tényleg az a fajta jókislány voltam, amire ő gondol. De az idők változnak, változom én is, még ha az a bizonyos elmebetegség még nem is uralkodott el rajtam. De hát, ami késik nem múlik, ugye?
- Ha nagy szavakkal akarnék dobálózni, azt mondanám, hogy a képzeletben minden happy és tökéletes lenne. Már pedig nem az, szóval ez csak a valóság lehet - tolom el egy fanyar mosoly kíséretében a teli töltött poharat magam elől.
- Ugyanakkor inkább azt mondanám, érzem. Még érzem, még meg tudom különböztetni. Persze ahogy minden telepatát, úgy engem is fenyeget a veszély, hogy egyszer elvesztem a kontrollt a dolog felett. De akkor meg már nem mindegy?! - kuncogok fel, még is csak belekortoylva még egyet az italba, amit aztán újabb lendülettel tolok el. Magam sem tudom, mit akarok vele. Meginni, csak hogy lássa, bírom, és ráadásul jó részegre döntve magam, vagy inkább megmaradva a józanság talaján eltűnni.
- Nem fogadok magam ellen. Hülye azért nem vagyok - rázom a fejem kuncogva. Eh, ha mesélni kezdenék alán igencsak elcsodálkoznak. Sok mutáns csak a mindennapi életet éli, legfeljebb kis részben használva ki erejét. De ahányféle szarba én keveredtem a suli okán... Tuti én viszem kettőnk közül a pálmát.
- Egyébként Tati vagyok - nyújtom a kezem szinte már barátságosan, hisz a bemutatkozásig még mindig nem jutottunk el.

*Apró mosolyt csal arcomra kicsúszó káromkodása. Hogy miért akarok szinte már tudatosan az agyára menni? Magam sem tudom, de legalább végre egy estén jól szórakozom. legalább is kezdek jól szórakozni.
- Roppant ellenállhatatlannak hiszed magad, ugye? - vonom fel a szemöldököm intő szavaira. Miért hiszik azt a férfiak, hogy a szex a minden? Hogy az italra foghatják gátlástalanságukat, lerázva magukróla felelősség láncait?
Ugyanakkor még is, talán a szavak hatása, talán maradt még némi józan eszem, nem hajtom fel az erős italt mint ő, csak bele-belekortyolok, igyekezvén enm elbőgni magam. Mármint a pia okozta torokkaparás okán, nem pedig más miatt.
- És mi van, ha pont most nyúllak le egy csomó pénzzel? - döntöm oldalt a fejem, mosolyogva, felcsillantva a régi Tatjana bűbáját, cukiságát, ösztönösségét, mit Ő annyira szeretett. De h ogy múlhatott el? Mitől változott? Miért nem Ő van most itt?
- Hányszor próbáltak már elpáholni a túlzott magabiztosságod miatt? - firtatom szinte már baráti hangban, újabb apró korty whiskey-vel mérgezve szervezetem. Ej, ha jóanyámék most látnának...

*Meg sem lepődöm mikor felpattanva nekem jön, a falhoz présel. Láttam már ilyet, nem egyszer és nem utoljára. Félsz nincs bennem, hisz bármikor tehetek a dolog ellen, láthatja is tekintetemben a rezdületlenséget, máűr-már unalmat, mintha nem érdekelne, ujjai szorosabban fognak-e rám, eltörve a gégémet.
És nem is teszi, gyáván visszakoz, mintha maga is megrettent volna saját indulataitól. Illetve csak ő lenne, én már semmin sem csodálkozom.
- Miből gondolod, hogy az az alkohol tényleg létezik? Miből gondolod, hogy újjászületve a valóságba csöppentél, idegen? Talán maga az élet is csak egy csalfa vízió, mit csak mi hiszünk, hogy irányíthatunk? - kiáltok utána, ahogy a kocsma felé lépked ismét. Babonázom tovább vagy ez már a valóság? Ki tudja? Nekem kéne, de mi a garancia rá, hogy elszabadulhatok a saját világomból, hogy nem könnyebb az egészet ekként megélni, mint a valós valóságot elfogadni a fájdalommal és a keserű csalódással együtt?
- Fizess nekem is egy italt - lépek még is mellé, hirtelen hangulatingadozásaimmal talán megfejelve amúgy sem jó véleményét. De kit érdekel már?

*Valami ilyesmi. Legalább is úgy gondolom, ez az oka, hogy ilyen "jégkirálynő" lettem. Mert valahol találóak szavai, még ha önmagát cenzúrázza is.
- Szerintem nem tennél jó lóra velem - mosolyodom el szomorkással gúnnyal. Nem mintha csúnya lenne a srác, vagy nem válhatna vonzóvá a szememben. De vannak azok a béklyók, mit az ember kételen levedleni, még ha meg is érdemelnék.
- Tán nem bírod a bezártságot? - kuncogok fel vérfagylalón, előrébb dőlve, mintha csak jobban akarnám látni, mintha nem akarnék egyetlen pillanatról sem lemaradni.
És csak nézem, ahogy lendül a láb, és bár a kezek masszív felületen támaszkodnak, a láb akárha levegőt rúgna, van és nincs akadály, látja, átlépni nem tudja, de az erőszak sem megoldás.
- Vagy van, amitől jobban félsz? Mondjuka fulladás? - kérdem, ismét hátradőlva, miközben a kalickába víz zúdul,a kárha felhőszakadás lenne, de nem látni a felhőket, ahogy az üvegek tetejét sem, mintha nem is lenne, mintha az égig érne. De úgy telik a kalit, hogy egyértelműen nem természetes, már nyakig betölti a helyet és halad feljebb, ellepve a bent küzdőt, elnyelve, besötétedve, elnyelve fényt, érzést, tapintást. Az anyaméh talán az lehet ilyen.
Ám mielőtt a pánik teljes lehetne, mielőtt az ember agyilag fulladna meg, kihúzzák a dugót, egy levegővételnyi idő alatt tűnik el minden, tényleg egyetlen, hisz a szenvedőnek másra most nincs igénye.
És ott támaszkodom egy falnak, alig pár lépésre a kocsmától, amit elvileg rég elhagytunk, szomorkás kíváncsisággal lesve a földön fekvőt.
- Még mindig ugyanaz a véleményed?

Számításom? Nem volt itt semmi tudatos, abba a koszos csehóba sem azért mentem, mert számításaim voltak. A lányok hívtak, én pedig nem akartam még hazamenni az üres lakásba. Ahogy az sem volt számításba, hogy egyáltalán szóba állok valakivel, hogy kimentem az irháját a szorult helyzetből és még sétálni is indulok vele. Semmi sem volt számított vagy tudatos.
- A harmónia sem minden... Az is tönkre mehet, vagy épp az ember agyára. Vagy egyszerűen csak a változások őrlik fel. Nem mintha veled bármit is terveznék, szóval nem hiszem, hogy a témának túl nagy jelentőséget kéne tulajdonítani - vonom meg újfent a vállam, mert tényleg csak véletlenek sorozata az, hogy most itt vagyunk.
És közben teszem amit teszek, mutatványozom, ahogy egyesek mondanák, és átkerülök a tükör túloldalára. Illetve nem is tükör az, hanem üvegfal, csupán a mögötte sejlő homály tette azzá.
Kíváncsian, érdeklődőn figyelem a kinyújtott kezet, mi egyértelműen üveget érint, kemény, hűs falat, érintve rátetsző alakom, de engem még sem. Ennyi talán megengedett.
- Megérem? Mert mit vársz ettől az egésztől? Megér-e ekkora őrültséget az egész? - kérdem, hátrálva pár lépést, míg el nemérem azt a különösen vicsorgó kanapét, sértetlenül foglalva helyet rajta.
És míg én elhelyezkedem, addig ő különös csillogást észlelhet a szeme sarkából, fordultában tűnhet fel, ő az, ki valójában üvegkalitkába záródott, és a falat is mintha egyre közelednének, szűkítve a helyet, körülfonva lassan alakját. Ám hiába ellenkezik, tesz bármit, azok mintha törhetetlenek lennék, sértetlenek bármit tesz is, míg én csak ülök, akárha páholyból nézném az előadást.

Számít? Számít.. Azért jó tudni, hogy még van némi vonzerőm a külsőmön kívül, hogy cinizmusom és némi megkeseredettségem nem halványított el teljesen. Nem mintha különösebben tetszelegni akarnék én bárkinek is.
- Szerintem a fekvő helyzet egy terápián nem feltétlen lazít el, sokakban feszültséget, kényelmetlenséget hoz elő. Egy kocsmárossal, a széken gubbasztva is legalább olyan könnyedén öntöd ki a lelked. A lényeg, hogy ismeretlen legyen, hogy ne kelljen attól tartanod, szembejön veled az utcán - vonom meg újfent a vállam, már-már bocsánatkérőn épp, hisz megint csak. Pedig nem is ittam sokat. De ki tudja, talán most inverzként én használom fel őt, hogy kibeszéljem magam, egy idegen, akivel utána sose találkozom.
- Bárki, akinek tetszik - mosolyodom el, bár ahogy túl közel lép, ahogy tarkómon érzem a leheletet összerázkódom és lépek egyet oldalt.
- Mindenre kell válasznak lennie? Olykor nem mérlegelünk és nem gondolkodunk, mielőtt döntést hozunk. A legnagyobb előnyöd az, hogy egy csipetnyi hasonlóság sincs bennetek - teszem még hozzá, már-már ijesztőn sejtelemesen. De arcomon egyetlen izom se rezzen, nem mosolygok, nem viccelődöm. Érzek még egyáltalán?
- Talán igen... Talán egy fekete özvegy vagyok magam is. Olyan tudatlanul, olyan bátran kezdeményeztél. Ennyire vakon hiszel a mázlidba, mi? - nevetek fel, karbafont kézzel figyelve a tükörképét az üvegben, majd a sajátom, mi lassan beleolvad az üvegbe, hogy aztán, akárha tükörképem kapott volna életre, a másik oldalt eresszen el, szembe állítva vele, üvegkalickába zárva engem. Vagy őt?

- Mondd ki bátran, hogy legszívesebben Éva kosztümben látnál, csak hát nem akartad ezzel kezdeni - fintorgok rá vigyorogva, mert lehet, csak én sarkalasítom ki a tipikus férfi viselkedést, felruházva vele őt is. De hát nah.. a csók után mi másra asszociálhatnék?
- Aham.. és ha ennyire jellegtelen a képességed, miből gondolod, hogy valóban az? Nem lehet, hogy csak te vagy a világon a legmázlisabb ember? Ez még nem feltétlen jelenti azt, hogy _magadfajta_ vagy - ismétlem újfent az általa használt szót, mintha attól tartanánk, lesben áll megannyi ellenfél, kik nem szimpatizálnak velük. Mert tudom, vannak olyanok, vannak, akik tudnak a létezésünkről sé nem nyertük el a tetszésük. A professzor nem véletlen tart olyan nagy óvintézkedéseket a birtokon.
Közben persze nem csak a szám jár, lépkedek, jobb a bal után, majd újra. Még ne tudom, merre megyünk, megyünk-e valamerre egyáltalán. nincs cél, nincs következő csekkolópont. Csak bele a világba. Vagy még sem?
Nicsak, egy újabb bútorbolt. És újabb piros kanapék fehér szegéllyel. Mint a fogak.
Halk kuncogással nézem a kirakatot, ujjaimmal érintve hűs üvegét, egy pillanatra beleveszve a félhomályos megvilágításba.
- Miből gondolod, hogy nem nyíltam meg? Honnan veszed, hogy nem engedtem-e már is nagyobb belátást, mint azt hinnéd, vagy mint azt sokan gondolnák? Hogy lehetsz olyan magabiztos, mikor azt sem tudod, mire vagyok képes.. Még a nevem sem tudom...

- Szerintem nem csak a pszichorizsával lehet egymás agyára menni. Vagy.. azt ne mondd, hogy még sose beszélgettél egy lánnyal - vigyorodom el, bár kissé gonosz-gúnyos mosoly ez. A srác nem olyannak tűnik, mint aki most szabadult valami kolostorból, és a kocsmai kilépője sem arra utal, hogy félénk lenne. Persze tudom, pasiként bőven lenne ötlete, mivel tölthetnénk ki az időt, de akkor sajnos nagyon kell majd tévednie.
A szavaim kiforgatásán és lebékázásomon csak mosolygok, noha nyugodt szívvel fel is kaphatnám a vizet. De nem, valahol igaza van, mióta a herceg a légörvényével elsepert én lettem a béka, aki várja a megváltó csókot. Csak hát az adó személye nem mindegy.
- Szerintem ritka ronda hercegnő lennél. Persze vannak sűrű szövésű fátylak - vigyorgom továbbra is gonoszkásan, bár tekintetem nem rá szegezem, hanem a járdát nézem, a mellettünk elhaladó kirakatokat figyelem.
Nicsak, egy bútorbolt.. és milyen érdekes az a piros kanapé. Hm.. micsoda éles fantázia! Milyen gyorsan halad a kor, az ember fejében megfogan egy ötlet és ím, valaki már meg is alkotja. Hm.. és milyen meglepő, hogy egy efféle környéken ennyi a bútorbolt, bár be kell valljam, a kínál elég hasonlatos. De lehet, egy a beszerző. Bár az a fotel elég hívogató, az ember szívesen beleülne, és beleragadna. Szinte látom, miként záródnak össze a puha párnák, elnyelve rabjukat.
- És vajon gyermekként, főleg abban a zárt-zavaros világban képes lettél volna megbirkózni a másságoddal? Á, hagyjuk - legyintek is azonnal, hisz épp az előbb mondta, az agyára megyek a pszichodumámmal.

- Azért nincs annyira vastag bőr a képeden, hogy ne éljem túl - fintorgok a már-már barátságosnak hangzó kérdésre. És sóhajtok is azonnal, nem voltam én mindig ilyen kekec. Azt hiszem, valamikor el kéne mennem Leah-hoz, ő talán visszaráz a régi kerékvágásba, vele nem tudnék ilyen lenni. Igen, valamikor szerét kéne ejtenem a látogatásnak...
Mert hát érzéketlen sem voltam ennyire, hisz hiába próbál a lelkemre hatni hányattatott sorsával, egy szikra sajnálat se fut végig az arcomon.
- Mondom, kevésbé feltűnő mód élnek. Ami pedig a lelencet érinti... Nem biztos, hogy egy olyan zárt közösségben pont a kirívó a jó. Legalább is nem ilyen értelemben. Az elhagyott gyerekek tele vannak kisebbrendűségi érzéssel, félelemmel, és sokszor csak a fizikai erőfitogtatás hat. Mivel mint tapasztaltuk, a képességed nem védi ki az ütést, ebben a témában nem nyertél volna. Tehát a másság kiközösítést jelentett volna az amúgy is kitaszított világban - motyogom, magyarázom, majd zavartan végig is túrok a hajamon ujjaimmal. Eh, ez is olyan Gabe-es mozdulat.
- Bocs.. szólj rám, ha már az agyadra ment a pszichológia.
És bár épp az enyhülés felé hajlanék, következő beszólása már újból gúnyt varázsol az arcomra.
- Tudod a remek smároláshoz olyan partner kell, aki ki is tudja hozni azt. A béka mindig csak béka marad, hiába próbálkozik a királylány - vonom meg a vállam újfent, félő lassan ficamos lesz.
És még is enyhülök, mint aki érzelmi hullámvasúton száguldozik, még el is nevetem magam. Veszélyes kisugárzásom? Bár van benne valami, hisz remekmedúzaidomár lehetnék. Hess-hess...
- Agyturkász vagyok, leszek. Lehet-e valami ennél fenyegetőbb?

Hm, érdekes. Hát még sem olyan mázlis? Vagy koncentrálnia kell? Persze meglehet, én vagyok a zavaró tényező, Gabe-nek is edződni kellett kicsit. Ahogy nekem is az ő utazásaihoz. Na de hess csúf gondolatok.
- Örülj, hogy nem csináltam mogyoróvajat a golyóidból - dörgölöm a tenyerem a nadrágom szárához, mert azért volt benne lendület, én pedig nem szoktam pofozkodni, szóval zsibong rendesen. De hát még se hagyhattam szó nélkül, azaz tett nélkül, mert kétlem, hogy a szép szóból értett volna. És az fele ennyire se lett volna hatásos.
A cigit ugyanakkor elhárítom, odáig még nem süllyedtem, elég a pia. Inkább szavaira figyelek, na meg a kabalaként leszerepelt golyó röppályájában. Annyi féle képesség van, annyi minden lehet, hogy nem tudnám egyértelműen megfogalmazni gyanakvásom. Vagy inkább sejtésem. Ezek szerint nem csak az olyan pasikat vonzom, akik utána cserben hagynak...
- Ha a mázlid mellé némi ész is párosult volna tudhatnád, hogy egy _magadfajta_ tudhat róla. És hogy nem vagy te olyan kivételes, mint hinnéd. Több száz _magadfajta_ van, legfeljebb ívesen kerülnek. Vagy van annyi eszük, hogy kevésbé feltűnő mód élik az életük.
Zsebre vágom a kezeim, majd lassan megindulok az utcán, egyelőre céltalanul. Végül is, ha csak a kocsma előtt akar ácsorogni, akkor teljesen felesleges volt kijönni.

~Nocsak, ismeri az illemet~
Kétkedve vonom fel a szemöldököm, ahogy kitárja előttem az ajtót, ami kifelé sem nyikorog sejtelmesebben, mint befelé. De a belső oldalt legalább nem látták el humoros megjegyzésekkel.
Nagyot szippantok a kinti levegőből, nem mintha nem lenne szmogos, ehhez képest a birtoki levegőt palackozni lehetne, de akkor is kevésbé állott, mint a benti.
És bent is reked a levegő, meglepetten nyikkanok fel, ahogy hirtelen átkarol, hollywoodi stílben hátradönt, és.. lesmárol.
Meglepetten pislogok, nem épp szenvedélyes a csókom, mármint a viszonzás, még a szemem sem hunyom le, inkább kicsit olyan ez az egész, mint mikor az ember alig várja, hogy valaminek vége legyen.
És vége is szakad, végül is, neki is kell levegő, ám hiába kacsint, az én kezem zsigerből lendül, egyenest az arcát célozva. Meglátjuk, mennyi szerencsét hoz neki a suttyomban lenyúlt golyó.

- Hát akkor hajrá! - gurítom felé az emlegetett darabot, noha sejtem, a pultos nem nézi jó szemmel műveletünk, ahogy azt sem nézné, ha zsebre akarnánk vágni a golyót. Azon csodálkozom, hogy a biliárdosok még nem követelték.
- Látod? Mondom... - mosolyodom el gúnyosan a vonzásra. Na igen, ebből a srácból se nézek ki sokat. Hajaj, nagyon cinikus lettem. De hát ez van, ha az ember felnő, másként látja a világot. Már semmi sem olyan rózsaszín és gondmentes.
- Aha.. Tehát csak beszélgetni akarsz - nevetek el először jókedvűen, mióta beléptem erre a pucctalan helyre. Na persze. Lehet hogy cinikus, lehet hogy komor vagyok, de hülye nem.
Mintha csak magam vizualizálnám, szinte látom, ahogy Gabe karba font kézzel ingatja a fejét. Ha itt lenne, már tuti a derekam ölelné, így fejezve ki birtokhatárait. De nincs itt!
És hogy mit szólna, ha elmennék _beszélgetni_ egy idegennel? Tuti, hogy helytelen csóválná a fejét és rosszkedvűen pislogna. Istenem Tati, kezdesz bekattanni!
- Menjünk - hajtom fel hirtelen gondolattól azt a keserű mérget, mit kaptam, minden korábbi megfontolásom ellenére, majd intek Sammy-nak és kisétálok a kocsmából. Nincs mitől tartanom.. Nem mintha sok mindent veszthetnék...

- Persze.. nevezheted mázlinak is, ha jólesik - vonom meg a vállam újfent. Eh, nem voltam én mindig ilyen. Na persze a vállvonogatás megvolt, de akkor kevésbé hatott flegmán. Azt hiszem, nem mintha kívülről látnám magam. De azért elég jól ismerem a bőröm, érzem a különbséget.
Gurul a golyó, halkan súrlódik a nem épp csiszolt fán, és bár az ember ösztönből kapna érte, csak hogy megállítsa a mozgást, én csak figyelem, ahogy közeledik, majd finoman a kezemnek koccan, mi a pulton pihen.
- Aha... Tehát szerinted szerencsejelkép lehet egy olyan tárgy, mit elsőként fájdalom okozásra akartak használni, majd egy verekedés kezdőnyitánya lett volna, ha nem avatkozom közbe. Különleges elképzeléseid vannak a talizmánokról - fordítom oldalt a fejem, picit meg is döntöm, talán egy leheletnyit visszahozva a régi Tati-ból, nem mintha a srác tudna különbséget tenni. Illetve különbséget persze, de a régit nem ismerheti. Nem mintha az újat már ismerné.
- Sokak szerint a pszichológusok nagy hányada azért tanulja ki a szakmáját, mert a saját lelki bajait akarja kezelni mások tudta nélkül. Ami egyébként lehetetlen. De őszintén.. kinek nincs valamilyen defektje? Én például vonzom az olyan srácokat, akik aztán cserben hagynak - mosolyodom el gúnyosan, csak forgatva ujjaim között a poharat. Kifizettem, de azt hiszem, nem iszom meg. Valahogy majd haza is kell másznom, már nincs ingyenfuvar.*

Azt hiszem, Morrison professzor most roppant büszke lenne rám. lásd, az ész legyőzi az állati dühöt. Mondaná ő, de szerintem csak hülyére beszéltem az agyukat, vagy épp engem néznek félnótásnak, akinek a jelenlétében semmi hirtelenre nem szabad elragadtatniuk magukat, mert ki tudja, mily módon reagálom le. Igazából nekem mindegy melyik vált be, a lényeg, hogy elcsaptam a hév szelét, mindenki vállvonogatva tér vissza korábbi elfoglaltságához, és a zene is túlnyomja már a zúgolódást. Látszólag minden rendben.
- Nagyjából - biccentek a mentettnek, bár a felém nyújtott kezet nem fogadom el, magam kászálódom ülő helyzetbe, persze csak az után, hogy leporoltam a széket. Hülyén néznék ki láblenyomatos hátsóval.
- Valójában az agy jóval kevesebbet érzékel a látótérből, mintsem hogy azt a golyót elkapd, és a szöveg java része süket duma volt, amit a hülyék bekajáltak. De engem nem izgat. És egy gyomorölő épp elég, köszi - vonom a vállam, szájhúzva biccentek a félig teli pohár felé. Hiába mondják, hogy a félig tele pozitív, én ezzel a piával kapcsolatban nem így érzem. Szavaim hangerejére ugyanakkor ügyelek, nem akarom saját magam lebuktatni. Illetve a srácot, mert valami tényleg gyanús vele. De nem voltam itt az elején és valljuk be, nem is érdekel.

*Erősen igyekszem, hogy az az egyetlen korty méreg bennem maradjon. mert hát... kezdek attól tartani, nagyon megsértettem a pultost és az valami patkánymérget löttyintett nekem. Egy ilyen lepratanyán nem meglepő, ha az is akad. Akár még az itallapon is.
És amíg én a beleimmel foglalkozom felcsattan néhány harsona hang, különös mellékzöngével. Érdeklődve kapom fel a fejem, de megkönnyebbülésemre nem engem reckíroznak. Nem mintha bármilyen jelét adtam volna különlegességemnek. Nem mintha az ilyen tahó népség tudna ilyesmiről. Max az agyukat bandzsító horrorfilmek beléjük tömött ideológiáját szajkózzák.
- Attól tartok, az eriksoni ötödik lépcsőfoknál némi hiányosságaitok vannak. Mint tudjuk, a nem megfelelő fejlődés okozhat kisebbrendűségi érzést, avagy teljesítmény zavart, ahol megragadva kétségbe vontok minden veszteséget, másban keresve a hibát vagy az okokat. A falka-effektust már adott köztetek - magyarázok, mint egy értő, egy hozzáértő, miközben halálos nyugalommal tornázom fel magam a magasított bárszékre, akárha előadó lennék.
- Ugyanakkor úgy látom, a Dawkins féle altruizmus bennetek nem alakult ki, vagy is nem épp a géncentrikus nézetet valljátok az evolúció pszichológiájában...
Hablaty az egész, látom a szemem sarkából, hogy egy-két csaj alig bírja visszafogni a röhögést, ugyanakkor értékelik azt is, hogy igyekszem visszafogni a kezdődő verekedést, hisz alig jöttünk meg, és nem épp erre vágytunk.
De a leggyorsabban Sammy kapcsol, elég egy gyors pillantás, felkap ő is egy biliárdgolyót a keze ügyéből és felém vágja. Látszatra hirtelen, nem megbeszélt, ugyanakkor a jelenlévők nem tudhatják, hogy ez egy gyakorlat, vagy inkább játék a pszichológia órán.
Így hát, némi szerencsével, hasonló mód kapom el az oldalról érkező löveget, mint az előbb a srác, talán kivetve a szelet a morcogók vitorlájáből.
- Némi reflex gyakorlatok után matematikailga igen nagy az esélye, hogy elkapsz egy golyót, mi a látótered szögébe ér. Mert még ha nem is tudatosul benned, az agyad leveszi a jeleket és reagál. Persze ehhez az kell, hogy ne idd el az agyad! - vigyorodom el, köszöntőre emelve a poharam és újabb kortyot nyelek abból améregből. A jó ügy érdekében bármit...

*Unottan, rosszkedvűen követem a csajokat. Igazából semmi kedvem most erre a lepratelepre menni, de haza sincs kedvem caflatni az üres lakásba. Most meg már nem olyan könnyű csak úgy anyáékhoz vagy a birtokra elugrani. Szóval marad ez a lepratelep, aminek az ajtaján nem csak a felirat vészjósló, hanem a nyikorgása is. Ez valami borzalmasan ZS-kategóriás filmdíszlet lehet csak.
Na igen, odabent majdnem vágni a füstöt, a hangzavar viszont elviselhető, főleg, mióta beléptünk. Azt hiszem, van némi hangtompító a megjelenésünkben, vagy csak a pasik ilyen egysejtűek, hogy nem tudnak egyszerre bámulni és beszélni.
- Valamit, ami előli az itteni bacikat - morgom a pultosnak, ahogy rám kerül a sor, és még a csúnya nézése sem riaszt. Csak merj megszólalni, rémálmaid lesznek!
- Gyere már! Ne kéresd magad!
Sóhajtva húzom el a szám Sammy noszogatására. Jó fej csak, az egyik legaranyosabb az évfolyamban, de most a túlzott optimizmusa és jókedve, mi mellé sodort a halálomat hozza. Csak legyintek, ahogy néhány sráchoz csatlakoznak, amolyan beszélgetős-lötyögős üzemmódban az ócska zenegépből felrecsegő zenére. Ehhez még nem ittam eleget, így hát fogom a poharam és húzok belőle, hogy aztán diszkréten csuklani kezdjek párat, míg a szemembe könny szökik. Nemhogy a bacikat, ez a beleim is kiírtja!*