Userinfó: Főkarakter Charles Xavier
Név: Mathis Lensherr
Mutáns név: Műszerész
Születési dátum: 1952. november 07. Köln, Németország
Besorolás: X-men
Képességek:Elsődleges képesség: Technopátia
Osztályozás: Béta mutáns
Aktiválódás: 28 éves kor
Képesség jelenlegi szintje: Képes "kommunikálni" és ez által irányítani az egyszerűbb gépeket. Sokkal jobban érti a dolgok mechanikáját, mint más, így gond nélkül megszereli, ami elromlott, hamar rájön, hogy hol lehet a hiba pl. egy autóban. Képes felcsatlakozni hálózatokra, elég ha hozzáér egy számítógéphez, de még a keresgélésen kívül bonyolultabb műveletekre nem képes.
Képesség távlatai: Bonyolult gépeket és rendszereket is könnyű szerrel feltérképez, gond nélkül irányítani tudja őket. Egy számítógép segítségével szinte bármilyen rendszerbe képes lesz bejutni, hogy adatokat vegyen magához, vagy akár módosítsa azokat. A legbonyolultabb gépek szerkezetét is megérti és képes akár egy űrsiklót is megjavítani, ha elérhetőek számára a megfelelő eszközök.
Jellem: Bármilyen meglepő is, nem vagyok az a vicces pasas, se nem mondhatnám magam nyíltnak, vagy jó kedélyűnek. Nem is az, hogy folyton morózus vagyok, de ha te is olyasmiket láttál volna, mint én, akkor hidd el nem lenne olyan állati nagy az életkedved. Mondjuk úgy, hogy a magam módján el vagyok, nem kötök bele direkt másokba és azért nem is szoktam búskomor képpel ücsörögni. Egyszerűen csak vágom már az élet nehézségeit, szóval nem tudok csak úgy nagy lazán hozzáállni mindenhez. Ez van, ha onnan jöttél, ahonnan én, és ha katonaságnál húztál le nem kevés évet. Valahogy nálunk mindig az volt a mondás, hogy vagy kinyírnak, vagy egy kicsit megnyomorítanak, de az tuti, hogy a leszerelés után már nem ugyanaz leszel, aki előtte voltál. Ebben mindenképpen sok igazság van. Egyetlen dolog van, ami úgy igazán leköt a lövészeten kívül, mert az bármikor tisztára mossa a zavaros gondolatokat a fejemben, ez pedig a kertészkedés. Tudom, hülyén hangzik, egy olyan pasihoz, mint én nem passzol a föld túrása, és a virágok ápolgatása, de valahogy ez mindig lekötött. Talán anyám miatt van, ez jelent valamiféle közös pontot vele, úgy is, hogy már nincs velem. Emlékszem milyen sokat volt a kertben és ápolgatta a virágait, meg a veteményest. Valahogy ez megmaradt bennem és az én lelkemnek is békét nyújt.
Külső: Azt hiszem az a típus vagyok, aki inkább mondható sármosnak, mint kifejezetten helyesnek. Nem vagyok én csúnya, erről szó sincs, de nem voltam soha sem szó szerint szépfiú, de mégis van valamiféle kisugárzásom, ami időnként felkelti a nők figyelmét. A hajam sötét, majdnem fekete, rövid, és már kezd őszülni, ami nem feltétlenül a korom miatt van, egyszerűen csak ilyenek a génjeim. Egyszerűen fésülöm, nem szoktam sokat bajlódni vele. Gyakran vagyok borostás. Határozottan szeretem a sötét színeket, ezért gyakran járok feketében, esetleg sötét zöld, vagy barna. Elég sokáig voltam ahhoz katona, hogy megszokjam a terepszíneket, és már nem nagyon tudjak eltérni tőle. A szemem kék, olyan vesébe látó a tekintetem, amitől néha tartanak is tőlem. Túl sok mindent láttam, ezért van az, hogy olyan nagyon tudok figyelni, és könnyen kiszúrom azt, ha valaki félre akar vezetni. Ez nem egy képesség, szimpla adottság.
Előtörténet: Az az igazság, hogy az életem kezdeti szakaszáról nem tudok túl sokat. Egyrészt az ember a nagyon kisgyerekkorára nem is emlékszik, esetemben pedig nem is nagyon meséltek róla. A lényeg körvonalakban annyi, hogy Kölnben születtem és lássuk be a Hidegháború közepén, nem sokkal a második világháború lezárása után nem épp a legjobb hely volt ez senki számára sem. Azért meg voltam. Anyám, Nadja, amennyire csak tudott gondoskodott rólam, és bár sokat kérdeztem őt, de mégsem mondott soha semmit az apámról. Néha már arra gondoltam, hogy talán ő se tud róla semmit, de azért ez furcsa lett volna. Egy idő után feladtam a kérdezősködést és megmaradtam annál az elképzelésnél, hogy nekem bizony csak anyám van és ennyi. Rengeteget dolgozott és én is már egészen kiskoromtól fogva segítettem neki mindenben. Tizenhárom évesen már profi szakácsként dobtam össze bonyolultabb ételeket is, mert hát anyu keveset volt otthon és ezzel is igyekeztem levenni a terhet a válláról. Hamarosan pedig már besegítettem neki. Persze kezdetben csak apróságokkal, újságkihordás és hasonlók, ami egy magam fajta kölyöknek sem jelentett gondot. Aztán persze egyre többet dolgoztam és maradoztam ki az iskolából. Volt egy rövid időszakom, amikor rosszabb emberek közé keveredtem.
Az az igazság, hogy nem volt ez ritka abban az időben, még úgy sem, hogy mi a Fal jó oldalán voltunk. Lássuk be egy kettészakadt országban éltünk, ahol szinte napi szinten meg kell küzdeni az életben maradásért, és bár közel volt az a bizonyos nyugat, mégis rémesen távolinak tűnt. Akárhogy is nézzük, de nem igazán voltak oda a németekért sehol az országhatárokon túl. Valahol ezt persze érthető, de mégsem tudtam gyerekfejjel megérteni, hogy rajtunk vezetnek le régi sérelmeket. Szóval belekeveredtem pár lopásba, ami főleg azt a néhány külföldit célozta meg, akik elmerészkedtek hozzánk. Anyám persze kiakadt, még akkor is, ha kicsit jobban ment a sorunk a plusz pénz miatt. De nem akarta, hogy nagyobb baj legyen belőle, és lássuk be jogos volt az félelme. Az egyik haveromat, egy pár évvel idősebb srácot tizenhat voltam, amikor majdnem halálra vertek az utcán. Mondhatnám, hogy rossz arcok tették, de nem... rendőrök. Jó mi? Összeszedtük a meglévő pénzt, és anya minden létező ismeretségét és kapcsolatát bevetette, hogy elmehessünk. Azt hiszem félt tőle, hogy én is így végzem, mert nem tud beszélni a fejemmel.
Majdnem egy évbe telt, mire sikerült összehozni az utazást, a vízumot, meg mindent, ami ezzel jár. Két évet éltünk Franciaországban, még ez után is, mire aztán sikerült kijutni az államokba. Na persze mindig úgy vannak ezzel, hogy a lehetőségek országa és bla-bla. De ott is csak úgy néznek rád, mint másol. Egy német vagy, mi pedig nem változtattunk nevet, csak azért sem! Egy fokkal azért jobban meg voltunk, anyunak lett állása egy régi ismerősének hála, takarított és sokkal jobb pénzt kapott érte, mint odahaza. Én pedig elkezdtem ténylegesen suliba járni. Nem füllött hozzá a fogam, de muszáj volt, mert nem érhettem el nélküle semmit. Valahogy mégsem feküdt nekem ez az egész. Bukdácsoltam és baromi nehezen haladt az egész, szóval anyám legnagyobb bánatára bevonultam a seregbe 23 évesen. Hidegháborús időszak volt, úgyhogy bőven kerestek önkénteseket a seregbe.
Elég kemény volt a kiképzés, de mégis úgy tűnt, hogy ez sokkal jobban fekszik nekem, mint addig bármi más. Végülis megtanultam már megvédeni magam az utcán Kölnben, így most csak a szakmai dolgokat kellett elsajátítanom. Összerakni egy fegyvert, megtanulni lőni stb. Elég jó voltam benne, bár soha nem törtem magam babérokra. Rengeteg bevetésen voltam, az Öbölháború volt az utolsó ilyen, amiben megfordultam. Már fél éve voltunk kint Irakban, amikor elkezdetem furcsa dolgokat érzékelni. Egyszer konkrétan majdnem lezuhant a saját gépünk miattam...
Tudtam, hogy nincs más választás, úgyhogy leszereltem végül, vagyis nem teljesen magamtól. Először csak visszahívtak, amikor már másoknak is feltűnt, hogy valami nem oké, hogy olyasmi is kezd világos lenni számomra, amihez előtte egyáltalán nem értettem. Simán megmondtam, hogy mit kell kicserélni a parancsnok kocsijában, pedig előtte még csak nem is használtam azt a szót, hogy karburátor. Úgyhogy kényszerpihenőre küldtek, amíg rendbe nem szedem magam és végül én döntöttem úgy, hogy leszerelek. Kezdett sok minden zavaros lenni a fejemben, egyszerűen muszáj volt. Hazamentem anyámhoz. A szerelem valahogy mindez idő alatt nem talált meg. Nem csoda, egy katona, aki ide-oda utazik, nem igazán élhet nyugodt életet, bőven elégnek bizonyultak az időnkénti futó kalandok, hiszen azért fizikai szükségleteim nekem is vannak. Szóval magam voltam, és ez nem is zavart igazán.
Aztán néhány hete állított be hozzánk az a két fickó... vagyis, ez annál bonyolultabb. Beszéltek valami mutánsokról, meg ilyesmi, úgyhogy végül itt kötöttem ki. Egyelőre még nem találom a helyem, sok időt töltök odafent a kertben, vagy a kinti területeken. Zavar engem ez a bezártság, de jó lenne kiismerni ezt az új dolgot, amire képes vagyok. Arról a másik újdonságról már nem is beszélve, hogy itt van az apám... aki ugyanannyi idősnek néz ki, mint én, vagy még szinte fiatalabbnak is... Hát ezt a részt még nem sikerült teljesen feldolgoznom, azt hiszem neki sem, mert hiába vagyok itt lassan 2 és fél hete alig váltottunk egymással pár szót. Elég hülye egy helyzet.
Kezdőlap 
by 
