Rebeca Hastings - Rosszcsont

Tárgy: Rebeca Hastings - Rosszcsont Szer. 2 Okt. - 21:49

Rebeca Hastings

Karakterhez passzoló idézet

Userinfo: Főkarakter - Charles Xavier

Név: Rebeca Hastings
Mutáns név: Rosszcsont
Születési dátum és hely: 1961. április 2. / San Francisco, USA
Besorolás: Független

Képesség(ek):

Elsődleges képesség: Anyagtalanság
Osztályozás: Béta mutáns
Aktiválódás: 6 éves kor
Képesség jelenlegi szintje: Képes szinte bármilyen anyagon átmenni, vagy bármit átengedni a testén. Jelenleg elsősorban akkor megy ez neki, ha rákoncentrál, tehát ha előre tudja, hogy le akarják lőni, mert hallja a lövést, akkor a golyót is átengedi magán és nem sérül meg. Jelenlegi szintjén maximum 2 főt képes magával vinni (mert ezt a részt még nem nagyon gyakorolta), vagy egy maximum 90 kg-os tárgyat (ez akár lehet kettő is, ha pl. valamilyen segédeszköz segítéségével vontat valamit, mert önmagában ugye nem bír el ilyen súlyt.)
Képesség távlatai: Magasabb szinten a képessége már önműködően is bekapcsol, amennyiben veszély érné, tehát már csak felszíni sérüléseket lehet okozni neki, amennyiben magánál van. Ha ájult stb. akkor természetesen nem működik az anyagtalanság. Magasabb szinten akár már egy átlagos kocsi súlyát is képes magával vinni, tehát simán áthajt egy épületen is autóval gond nélkül. A magával vihető személyek száma is nő, amennyiben időt szán arra, hogy gyakorolja, maximum 10 főre.

Másodlagos képesség: Tájékozódás
Osztályozás: Delta mutáns
Aktiválódás: 19 éves kor
Képesség jelenlegi szintje: Képes tökéletesen tájékozódni idegen helyeken. Be tudja lőni merre van észak, hol talál vizet, tehát afféle túlélő képességről van szó. Ha egyszer járt valahol, pontosan megjegyzi az útvonalat, így gyorsan otthonossá válhat neki bármilyen idegesn hely. Ha a kezébe akad egy térkép, akkor pillanatok alatt memorizálni tudja és onnantól már gond nélkül be tud járni egy nagyobb épületet is, hogy pontosan tudja, mi merre van.
Képesség távlatai: Később a képesség határai kitolódnak, nagyobb toronyházakat is simán kiismer a tervrajzuk alapján, és lehetetlenné váli számára, hogy eltévedjen, mert bármi alapján képes tájékozódni, legyenek azok éjjel a csillagok, nappal a nap állása stb.

Jellem: Vad, zabolátlan és nagyjából mindenféle veszélyre fittyet hányó... azt hiszem röviden ezzel lehetne engem jellemezni. Igazság szerint mindig is ilyen voltam, szóval nem foghatom arra, hogy nem voltak szerető szüleim - akkor se, ha tényleg így van -, egyszerűen csak ilyen vagyok, és így szeretem élni az életem. Nem igazán viselem el, ha bárki is beleszól abba, hogy mit és hogyan csinálok. Azt teszem, amit akarok és akkor amikor én akarom. Benne vagyok mindenféle balhéban, ami mondjuk könnyű, mert bármikor le tudok lépni és sz*rban hagyni a többieket. Megtettem már párszor és hogy volt-e lelkiismeret furdalásom e miatt? Dehogy! Az ő bajuk, hogy voltak annyira bénák, hogy nem agyaltak eleve menekülési útvonalon. Mondjuk egy börtönből is gond nélkül lelépnék, de nem akarok bekerülni semmiféle nyilvántartásba. Ez eddig is sikerült, továbbra is tartani akarom a szintet. Elég nagy a szám és nem fogom vissza magam, ha a véleménynyilvánításról van szó. Ha sokat iszom, kissé vulgárisra sikerülnek a szavak, de ez bárkivel megeshet nem? Szeretek bulizni, pasizni, elég kevés gátlásom van és hát... szabadon szállni!

Kinézet, megjelenés: Vörös haj, kék szem, kb. 165 centi. Azt hiszem igazán stimmel rám az, amit mondani szoktak a nem túl magas emberekről. Általában nagyobb a szájuk és rám ugye ez fokozottan igaz. A hajam egyenes, gyakran hordom kiengedve, de van amikor összefogom egy sima lófarokba, mikor milyenem van. Szeretem a vadabb ruhákat, egy cseppnyi visszafogottság se szorult belém. Ettől függetlenül nincsen se tetoválásom, se semmi ilyesmi, amúgy se hiszem, hogy az idegen anyagokat megtartaná a bőröm. Tiszta ciki lenne véletlenül benne felejteni valamit a falban, vagy tudom is én, ezzel nem kísérletezem. Mindenre nem lehet koncentrálni, amikor az ember épp le akar lécelni valahonnan és ugye gyorsan.

Előtörténet: Az a helyzet, hogy az életem kezdete halál unalmas volt, nem sok mindent mesélhetek róla. Az igazi szüleimről nem tudok semmit, mert hogy anyám csecsemőként bedobott egy árvaházba, aztán cső. Tojok rá, soha eszembe sem jutott, hogy véletlenül is keresnem kéne. Mi a francét, ha egyszer ő passzolt le engem? Nem sokkal később, hogy kitették a szűrömet örökbe is fogadtak. Baromira nem volt érdekes. Valami kis vidéki lepraterepre kerültem, ahol olyan szinten semmi sem történt, hogy az elmondhatatlan. Brutális unalom volt mindenhol, csoda, hogy az öregek az utcán ülve nem purcantak meg egyszerűen csak a semmittevés miatt. Az ilyen álmos kisvárosok csak arra jók, hogy lerombolják őket és a helyükre kerülhessen valami jobb. Szóval kénytelen voltam a gyerekkorom nagy részét itt eltölteni. Oké anyámék nem voltak olyan vészesek, de baromira nem jött be nekem ez a tegyél a ház körül, meg gondozd az állatokat, és hogy a legizgalmasabb történés az életedben, ha elkísérheted a nagyit a havonta megrendezett Bingo partira. Anyám!
Mázli, hogy 6 éves koromban eljött ez a bizonyos kis adomány. Imádtam! Egyébként is igazi kis rosszcsont voltam mindig, de így aztán még inkább. Először akkor tűnt fel az egész, amikor lazán elvettem a bátyám kis titkos ládikájából a csokit. Kellett nekem, tudtam hogy ott van, de mindig lezárta kulccsal, én pedig simán elemeltem onnan gond nélkül. Egyszerűen csak annyira kellett, hogy átcsúszott a kezem a faragott fa burkolaton. A bátyám amúgy nem volt örökbefogadott, szóval ő volt a hű, meg a ha. Na ez sem érdekelt igazán soha. Na szóval innentől érdekesebbek lettek a dolgok, sokkal!
Amikor jött a suli már simán benne lehettem mindenféle kisebb balhékban, hogy én soha nem jöttem ki belőlük rosszul. Mindig gond nélkül megléptem és okosan csináltam, így a haveroknak se tűnt fel. De persze ettől még állatira untam ezt a koszos kis putrit, amit mások városnak neveztek. Mondjuk úgy, hogy elég korán érő típus voltam, szóval tizenhárom éves koromig bírtam egy helyben. Akkor végül meguntam az egész baromságot és egyszerűen összeszedtem a cuccaimat és besurrantam egy ismeretlen pasas kocsijának a csomagtartójába. Az ipse pár napja jött csak a városba és mindenki tudta, hogy nem marad sokáig, no meg amúgy is kissé rossz arc volt, legalábbis az uncsi itteniek szerint. Én bírtam. Tudjátok az a kislányos rajongás a bőrdzsekis, menő arc iránt. Elég sokat utaztam vele, mindig ügyesen kifigyeltem, hogy mikor megy tovább és soha sem volt gond az időzítéssel. Csak hát az a helyzet, hogy nem voltam még elég profi. Egy hét múlva simán kiszúrt, bár az is lehet, hogy előbb, csak úgy tett, mintha nem tudna a kis potyautasról. Az volt a mázlim, hogy akármennyire is rossz arcnak gondolta a városban mindenki totál nem volt az! Teljesen jó fej volt, mint kiderült Bastiannek hívták és innentől már mehettem vele, mint az unokahúga. Állati volt, de tényleg! Akármerre mentünk nem maradtunk tovább maximum pár hétig. Sikerült szuperül bejárnom az egész országot, de komolyan. Kocsival, csak úgy szabadon! És hogy honnan volt pénzünk kajára, meg ilyesmik? Nos hát annyi volt a megegyezés, hogy mindketten kiokoskodjuk a dolgokat, én pedig úgy fél év múlva megmutattam neki, hogy mire vagyok képes. Baromi jó volt, mert totál nem sokkolt be tőle, sőt tisztára értékelte a helyzet. Tudjátok mi derült ki? A pasas is olyan volt, mint én, képes volt arra, hogy ha csak hozzáér valakihez, az konkrétan lefagy. Mármint nem úgy, mint a víz, hanem leáll neki a rendszer, és nem moccan meg egy jó ideig. Baromi jó kis csapatot tudtunk alkotni és sok mindenre megtanított. Mint kiderült azért utazott olyan sokat, mert hát volt pár nagyobb balhéja, amik miatt körözték pár államban.
Jó pár év telt el így ketten és hát amikor már idősebb lettem... tudjátok azért nagyon jó pasi volt, akkor is, ha valami tiz évvel idősebb volt nálam. De őszintén nem érdekelt a korkülönbség, hiszen tökre jól megvoltunk. Mi voltunk Bonny és Clyde! Csak épp nem terveztük, hogy rosszul végződik majd a sztorink, mint annak a párosnak. Ők elcseszték, mi meg nem fogjuk, ennyi. Na persze az álmok azért néha kissé szétcsúsznak, ezzel nem lehet mit tenni...

1984. augusztus 6. Denver, Colorado
Sima, egyszerű kis bankrablásnak indult. Ahogy mindig szoktuk. Álarca, Bastian lefagyasztja az őröket, én pedig simán bejutok a széfbe. Csak épp... azzal a rohadt civil zsaruval nem számoltunk. A franc se tudta, hogy a vevők között lehet valaki, aki képzett. Kurvára nem volt szó arról, hogy valami baj történik. Már bent voltam a széfben, gond nélkül, amikor meghallottam a pisztoly dördülését. Azonnal eldobtam mindent és rohantam ki, de akkor már az én egyetlen társam a földön feküdt, a fickó pedig felette állt pisztollyal a kezében. Totálisan össze voltam zavarodva és kiborultam. Azonnal hozzá rohantam, nem igazán érdekelt, hogy a zsaru mit dumál, hogy ne mozduljak, meg maradjak ott. A következő lövést csak a gyors reagálásomnak köszönhettem. A folyó csak felületesen súrolt, és tovább engedtem, mielőtt bele fúródott volna a vállamba. Végülis azt hitették, hogy csak átment rajtam, bár nem volt olyan erős a vérzés, nekem csak egy karcolás és a sokk, hogy mi történt. Felpattantam és kikaptam a fickó kezéből a fegyvert, majd remegő kézzel fordítottam felé.
- Térdeljen le... térdeljen le! - a második alkalommal már konkrétan ordítottam. Ekkor buttyant ki az első adag vér Bastian torkán, és próbál köhögve felülni. Erőtlenül fejtette le az arcáról a maszkot, én pedig továbbra is a zsarura fogva a pisztolyt zuhantam térdre mellette.
- Jobban leszel... hidd el, jobban leszel. Lélépünk innen és nem lesz semmi baj. - fojtogatott a sírás, de nem adtam át magam neki és csak néha néztem rá, remegő kézzel továbbra is a zsaru fejének szegeztem a pisztolyt.
- Meg akarta ölni! Maga meg akarta ölni! - kezdtem hisztérikus állapotba kerülni, amikor kibiztosítottam a fegyvert. Egyedül az állított le, amikor az én megmentőmnek, aki elhozott abból a poros városból a kezemre csúszott a keze és erőtlenül rázta meg a fejét. Le akartam venni azt a rohadt maszkot, de nem engedte. Pedig azt akartam, hogy lássa az arcom, hogy utat engedhessek a könnyeimnek, amik már az anyagot áztatták. Meg akartam ölni azt a zsarut, tényleg meg akartam ölni!
- Nem szabad... hiába akarod most annyira, nem lenne jó vége... - újabb köhögésbe fulladtak a szavai, aztán még szóra nyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit, de már csak erőtlenül hanyatlott le a keze. Persze a filmekben még mindig el tudnak búcsúzni egymástól. Mekkora rohadt nagy kamu az egész! Meghalt, ott halt meg abban a rohadt bankban és nekem ott kellett hagynom, hogy elkapják, mint egy bűnözőt. Pár pillanat kellett, amíg összekapartam magam, és fel tápászkodtam. Annyira szerettem volna beleereszteni a golyót a zsaru fejébe, annyira nagyon akartam! De azt kérte, hogy ne tegyem és most is hallgattam rá. Így végül a pisztollyal együtt rohantam ki az ajtón, hiszen amikor Bastian meghalt a többi őr is kezdett magához térni. A fegyvert kint letöröltem, majd bepattanva a kocsiba jópár mérfölddel később dobtam csak ki az ablakon. Sírtam, ordítottam vezetés közben, de semmitől sem akart elmúlni a fájdalom.

1984. december 18. San Diego, Kalifornia
Hetekig alig ettem és tökéletesen ki voltam borulva, mire végre összeszedte magam. Muszáj volt, miatta... érte, egyszerűen muszáj volt! Útra keltem megint és megpróbáltam úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Kellett pár hónap, mire megint önmagam tudtam lenni, és egyszerűen lezárni magamban a múltat, tovább lépni. Úgy döntöttem, hogy folytatom egyedül, szórakozni fogom érte! Ő hozott el abból az unalmas városból és vett maga mellé, akkor igenis érte jól fogom érezni magam. Beindult hát újra az életem, szép lassan sikerült tovább lépnem, új pasik, új rablások, és persze mindig nyom és lebukás nélkül. Sokkal körültekintőbb lettem mint előtte.... ezt mutatja az is, ahogy végigmentem egy San Diegoi kaszinón. Kicsi, eldugott kis kóceráj volt, de én úgy kipakoltam ahogy azt kell. Még az újságok is megcikkezték, milyen rejtélyes körülmények között tűnt el a pénz. Pislogjanak csak a zsaruk, megérdemlik! Gyilkosok egytől egyig!