Myra-May Moskovic

Userinfó: Calla Rousso

Név: Myra-May Moskovic
Mutáns név: -
Születési dátum: 1965. 05. 06., Los Angeles
Besorolás: Független
Képességek:
Elsődleges képesség: Múlt érzékelés
Osztályozás: Delta mutáns
Aktiválódás: ismeretlen, valószínűleg született
Képesség jelenlegi szintje: Bárminek képes meglátni az emlékeit, legyen akár élő, vagy élettelen. Így nem csak embereken, de tárgyakon is használható ez a képesség. Nem irányítható. A folyamat során minden az alávetett alany áltat fontosnak ítélt emléket újra él, mintha az alany testében lenne. Tárgyaknál összemosódnak az emlékek ő maga szűri ki a fontosat. Érzékel mindent, még a gondolatait is. Tárgy esetében saját gondolatai vannak a történésekkel kapcsolatban. Használat után meghatározatlan ideig a dolog hatása alatt van. Minél újabb tárgyról, minél fiatalabb emberről van szó, annál kevesebb idő után tud túl lendülni. Illetve a saját tárgyai, tulajdonai nincsenek ilyen hatással.
Képesség távlatai: Nincsenek.

Jellem: Nem tudom milyen lehettem valaha. Azzal viszont tisztában vagyok, hogy most egy szarkasztikus személy lettem. Valószínűnek találom, hogy régebben egy tipikus apuci kislánya voltam, legalábbis a sikeresen megtalált bankkártyámon lévő egyenlegből ítélve. Ugyanakkor most élem/éltem a lázadó korszakomat, mivel már elég sok mindent megtudtam magamról, úgy mint; név, születési dátum, lakhely, stb., de nem érzek semmi féle késztetést a haza menetelre.

Külső: Nem vagyok egy modell alkat. Alacsony vagyok, husis és ki is vagyok varrva. Nem egy tetoválás van rajtam, legtöbbje szerencsére eltakarható, míg mások eléggé feltűnőek, úgy mint a kereszt a jobb kezem külső élen. Valószínűleg vallásos voltam. Na mindegy. Az arcom eléggé pufi, de szerintem nem vagyok eget rengetően rossz látvány. Nagy szemeim vannak, hosszú szempilláim, jelenleg kék hajam és széles vigyorom. Igen szoktam vigyorogni. Bőröm fehér, szám telt, van mit fogni rajtam, ahogy már fentebb is említettem. Összességében egész jó csaj vagyok!

Előtörténet: Ébredtél már úgy, hogy nem emlékeztél semmire? Nem, nem csak az előző estére gondolok. A neved, az arcod, az emlékeid és a múltad eltűnt. Az agyad kiszelektálta őket, akár tetszik, akár nem. Hogy miért? Nem tudom. Ha tudnám, már megoldottam volna a problémámat. De, ahogy sok minden mást, ezt is elfelejtettem.
Egy darabig csendesen fekszek a… valahol. Szemeim csukva vannak, nincs kedvem „felébredni”. Nem akarom elfogadni, hogy ez nem csak egy álom. Tényleg nem tudom, ki vagyok. Azt se tudom, hogy melyik kezemmel írok! Oh, a jobbal. Oké. Lány vagyok, ez is meg van. És kesztyű van rajtam. Idegesen lerángatom magamról az ujjas darabot, majd felsóhajtok és ráveszem magam a végső lépésre.
Úgy tűnik felesleges volt ennyit aggódnom. Itt is sötét van, mintha nem is nyitottam volna fel pilláimat. Milyen szép szavakat ismerek. Kicsit távolabb halvány fény villódzik. Ijesztő. Remek. Egy ijedős kislány vagyok! Egyre jobb. Kicsit helyezkedek, mire kicsúszik valami viszonylag nagy alólam és kénytelen vagyok lerakni a kezemet.
Ahogy a betonhoz érek mintha ezer kis tűszúrás mászna fel karomon és kúszna végig egész testemen. Aztán az érzés abba marad és az egész világ, a külső és belső atrocitások értelmüket vesztik. Tekintetemmel már nem a sötétséget látom. A múlt rémlik fel előttem és figyelmet követel.
Mintha taposnának rajtam, mintha rám telepedne több száz év mocska. Súly nehezedik rám, majd tovább megy, nem tart tovább pár pillanatnál. Rám folyik valami, többször is. Nappalok jönnek, éjszakák múlnak. Hol melegem van, hol jég borít be. De még mindig itt vagyok. Még mindig.
Az egész egy perc alatt véget ér. Remegve emelem fel a kezem és arra nézek, amerre a végtag körvonalai sejlenek fel a lámpa csapodár fényében. Zihálok, akár a maratonit futó ember. Érdekes, tudom mi az a maraton, de azt nem, hogy én futottam-e már olyat. Nyelek kettőt, s köhögve veszem tudomásul, hogy teljesen száraz a szám.
Megpróbálok kijózanodni a látomás vagy visszaemlékezés vagy… mindegy is ez után a fura dolog után. Jól van, gondolkozz logikusan. Gondolkozz logikusan… nos, szükségem lenne egy forró fürdőre. Na, igen előbb a testi, majd a lelki épségemről kell gondoskodnom. Az utóbbi túl sok időt vesz igénybe ahhoz, hogy felcseréljem a sorrendet. Újabb levegő hullámot enged ki a tüdőm.
Lekászálódok a halomról, amin fekszem. Az előbbi közjátékban érzékeltem, hogy fekete, személytelen és tömött szemeteszsákokon feküdtem. Mindenekelőtt felveszem a bőrkesztyűket. Mivel eddig is a kezembe szorongattam őket gyakorlatilag nem volt új a kapcsolat, így nem kellett semmilyen beteges érzést átélnem. Már a gondolattól is kiráz a hideg, hogy esetleg egy összevarrási műveletet kellene „megélnem”.
Megrázom magam és határozottan benyúl a zsákok közé. Meg van a táskám. Többek között ezt is érzékeltem hála az égnek. Elgondolkodva nézem a fekete halmot, még a fejemet is oldalra döntöm, akár egy madár. Vállat vonok, elhúzom a számat és elindulok kifelé a sikátorból. Sajnos menő aláfestő zene helyett, csak a pislákoló utcai világítás kíséri kilépőmet.

Így kezdődött el életem új szakasza. Mostanában próbálok talpra állni; bérelek egy kis lakást North Salemben és rendszeresen fellépek a Blazer nevű Pubban. Van saját mikrofonom is, ami mindig nálam van, így teljesen felszabadulva énekelhetek a színpadon. Úgy tűnik kezd minden rendbe jönni.