Play By : Shelton Davies
Hozzászólások száma : 28
Kor : 27
| Tárgy: Shelton Davies - készül Csüt. 10 Okt. - 13:37 | |
| Userinfó: főkarakter: Shelton Davies
Név: Shelton Davies Mutáns név: Kaszás Születési dátum: 1969. október 24. - Phoenix, USA – (16) Besorolás: diák Képességek: Elsődleges képesség: Sebek felnyitása Osztályozás: béta mutáns Aktiválódás: 12 évesen
Képesség jelenlegi szintje: Mivel egyáltalán nem ura a képességeinek, ezért a professzor úrhoz jár kontrollációs magánórákra, heti rendszerességgel. Dr. Xaviernek köszönheti azt is, hogy a jelenlegi képessége korlátozva működik, ezzel is megvédve az iskola diákjait egy esetleges katasztrófától. Jelen esetben elő tud idézni néhány vágást, horzsolásokat, és kék-zöld foltokat, valamint az ezekkel járó fájdalmakat.
Képesség távlatai: Ez egy nagyon erős képesség, melynek a lényege az, hogy képes bárki, eddigi élete során összeszedett összes sebét felszakítani. Ide tartoznak a balesetben, harcban, vagy éppen gyerekkorban történt sérülések, zúzódások is. A későbbiek során mikor már ura lesz az erejének, körülbelül 1 perc alatt lesz képes bárkit elvéreztetni, és ezzel a halálba küldeni.
Másodlagos képességek: fegyver manifesztáció Aktiválódás: 16 éves korában Képesség jelenlegi szintje: nagyon jól bánik egy fegyverrel, ez pedig nem más mint a rövid nyelű kasza, nevét is innen kapta, lévén, hogy képességét még nem nagyon látta senki. Verekedésben határozottan béna, azonban mikor ezek az apróságok a kezébe simulnak, mintha minden megváltozna körülötte. Szinte felszabadul és új ember lesz belőle, kinyílik és képes bármire. Kár hogy mindez csak kevés ideig tart, és hogy nem túl sűrűn használja ezeket…
Képesség távlatai: Mivel ez egy nagyon új dolog az életében, és még maga a képesség sem alakult ki teljesen, ezért a későbbiek során két kasza fog manifesztálódni a harcok során a kezébe. Jelenleg ilyen dologra egyáltalán nem képes!
Jellem: Hogy milyen is vagyok? Nos, nehéz beszélni magamról. Nem szoktak erről kérdezni ugyanis… Lényegében egy csendes, visszahúzódó srác vagyok, aki sokszor magányos, ám próbálja magát lefoglalni. Imádom a színeket, a természetet, és a művészeteket is, szóval ebből következik, hogy általában, ha már nem érzem jól magam, akkor elmegyek fényképeket készíteni. Ez az ugyanis, ami kikapcsolja az agyamat. A végtelenségig szerény vagyok, nincs bennem semmi törtetés, nagyképűség. Hiszem, hogy a világ nem körülöttem forog, hogy én is csak egy aprócska porszem vagyok a gépezetben, aki pont ugyanannyit számít, mint mondjuk valaki más. Sokszor vagyok naiv, képes vagyok vakon megbízni bárkiben, de csak azért, mert annyira örülök, ha valaki felém közeledik és azt nem az öklével, vagy éppen valamilyen bántó képességével teszi. Szorgalmas vagyok, bár a tanulásban nem a legjobb. Vannak tárgyak, amik egyszerűen nem mennek, hiába a tanulás, egyszerűen képtelen vagyok jól teljesíteni. Viszont vannak olyanok, amik egészen jók. Például a közelharcos dolgokban és a verekedésben mindig én veszítek, azonban ha kapok két kis apró nyelű kaszát, akkor azzal legyőzhetetlen vagyok. Valószínűleg leblokkolom saját magam, és nem merem használni a természet adta képességeimet. Túl sokat bántottak, túl sokat volt a fejem a wc-k kagylójában ahhoz, hogy ennyire magamutogató legyek. Hiszen ezzel csak még inkább felhívnám magamra a figyelmet, ezt pedig nem szeretném semmi esetre sem. Na meg hát azt is meg kell jegyeznem, hogy a képességemmel kapcsolatban sem vagyok túlzottan kiemelkedő. Képtelen vagyok az összpontosításra, arra, hogy irányítani tudjam. Talán ezért is vagyok örökös kontroll alatt, és kell járnom hetente Mr. Xavierhez. Amúgy bírom az ott töltött időt, szerintem a falak között őt tekinthetem az egyetlen barátomnak. Mindenesetre azt már tudom, hogy ha egyszer sikerülne tökéletesítenem mindent, akkor én is szívesen csatlakoznék az X-men-ekhez. Már csak az a kérdés, hogy vajon van – e közöttük helye egy ilyen magába forduló fiúnak?
Külső: 170 cm magas vagyok, vékony testalkatú. Arcom szív alakú, szemem sötétkék, melyet sűrű, sötét szempillák kereteznek. Formáját tekintve ezt hívják mandulavágásúnak, és lélektükreimet ennél jobban már csak a szemöldököm emeli ki, mely tökéletes keretet ad számára. Orrom egyenes vonalú, de kicsit széles. Ajkam vékony, amolyan örökös mosolyra húzódó. Összességében egészen jóképűnek mondanám magam, vagy legalább is nem a világ rondájának. Hajam talán kicsit hosszabb a szokásosnál, egy – két tincs az arcomba is belelóg, de túlzottan sokat nem törődöm annak rendezgetésével. Hetente egyszer szoktam fésülködni, a reggeli rituálém pedig kimerül abban, hogy vaxos kézzel beletúrok, és a helyükre igazítom a tincseket. Sok időt nem igényel, és ennél rendezettebb külsőt én sem óhajtok. Öltözködésemre a sportosabb holmik jellemzőek inkább. Imádom a sportcipőket, így abból van is pár darab, mert szeretem őket gyűjtögetni. Vigyázom rájuk, szóval az én lábamon soha nem láthat senki egy elszakadt, tönkrement lábbelit. Kedvelem a farmert, a lazább nadrágokat, a pólókat, vagy épp egy inget, melynek ujját lazán tekerem fel a könyökömig. Persze ha szükséges, akkor ki is öltözöm, van öltönyöm, de ez egyáltalán nem egy mindennapi viselet nálam. Ezeken kívül egy ezüst lánc csüng a nyakamban, melyet még anyámtól kaptam az első áldozásomra, egy kereszt, amit nem szoktam levenni, valamint a csuklóm körül apró bőr fonatokat hordok. Különösebb jelentősége nincsen, egyszerűen csak azért, mert nagyon tetszenek.
Előtörténet: - Gyere csak ide Sheltie! – kiabál a folyosón a tőlem jóval nagyobb darab Diggers, majd kapja is el apró testem a vállaimnál fogva, és mint egy tollpihét úgy emel a magasba. Ez a héten már a negyedik ilyen atrocitás, ami ér, egyszerűen rám vannak szállva. Arcomon félelem játszik, rendesen elsápadok, és egy pillanat erejéig, még levegőt venni is elfelejtek. Hiszen mi fog most történni velem vajon? Már háromszor nyomták a fejem a wc-be, és már a szekrényembe is bezártak… - Mit szeretnél ma? Legyen a jól megszokott wc dolog? – kérdezi röhögve, én pedig nem tudom mit tehetnék. Igazából már egy ideje gondolkodom azon, hogy vajon mit is tehettem ellene. Hiszen csendes vagyok, elvagyok a saját kis magányomban, világomban. Nem szólok szinte senkihez, nem bántok senkit, mégis valami oknál fogva szálka vagyok a szemükben. Pedig már annyiszor kértem anyut, hogy vigyen át másik iskolába, hogy vessen véget ennek a szenvedésnek, azonban hiába minden igyekezete, év közben már nem akartak átvenni sehová sem, és a dorgálás, fenyegetés pedig semmit nem ért, sem a fiúnál, sem annak szüleinél. Csoda hogy barátok nélkül, magányosan tengettem eddig a napjaimat? Hiszen ki barátkozna velem? Senki nem mer, hiszen fél hogy hasonló sorsra jut. És egyszerűbb kiröhögni és mutogatni a különc kis természetjáróra, akinek sokszor a nyakában van a fényképezőgépe, csak azért, mert az a biztonságot jelenti. - Na gyere, bemegyünk ide! – mondja az óriás, én pedig, mint Dávid úgy csüngök a kezében. Erővel tuszkol be a fiú mosdóba, én pedig néma sikolyt hallatok. Úgysem hallaná meg senki a kiáltásomat! Bárcsak valaki segítene! Bárcsak lennék olyan erős, hogy meg tudjam magam védeni! Bárcsak békén hagyna már örökre…! Bárcsak…. Némán imádkozom magamban, majd mintha csak Isten erre várt volna, valami történik. Szemem vörössé válik, kezem felizzik, már-már ragyogó fénnyel tündököl, én pedig önkéntelenül is megérintem Diggerst. Tenyerembe fogom arcát, mélyen a szemébe nézek, bár fogalmam sincs arról, hogy pupillám már régen eltűnt, és hogy arcára fagyott, rémült kiáltása külsőm átalakulása miatt torzítja el vonásait. Hangját nem hallom, szája hangtalanul tátog, én pedig halálosan nyugodtan nézem végig, ahogy fejéből apró patakokban vér kezd csordogálni. Halántéka felreped, szeme lassan fennakad, én pedig ebben a pillanatban térek magamhoz a révületből. Ijedten engedem el a fiút, teste zsákként terül el a padlón, kezem pedig vérétől mocskos. Sebei tiszták, kivehetőek, mintha csak szétvertem volna a fejét valami éles tárggyal. De hogy történhetett mindez? Mondjuk nem is ez a lényeg! Ennél fontosabb, hogy segítséget kell szereznem, hiszen nem halhat meg a mosdó koszos kövén…. Nem halhat meg az én kezem által! Remegő lábakkal futásnak indulok, majd sikítozva verem fel az iskola néma csendjét…
***
- Jó napot kívánok, a nevem Charles Xavier! – mutatkozik be a számomra idegen férfi az ajtóban, mikor anyám kinyitja azt. Kedves tekintetével végigméri teljes valómat, és egy pillanatig úgy érzem abszolút a vesémbe lát, hogy olvas a gondolataimban. Össze vagyok zavarodva az elmúlt napokban történt események miatt. Diggers végül is megúszta a dolgot, azonban a mai napig nem tudom, hogy mi is volt az az egész, és hogy hogyan is okozhattam valamit én, amiről fogalmam sincs. Hiszen nem ütöttem le, egyszerűen csak hozzáértem, és valahogy… valahogy olyan furcsa volt az egész… mintha belőlem jött volna egy olyan mérhetetlenül nagy erő… amivel, amivel képes lettem volna eltaposni őt, mint egy hangyát. Mintha csak egy kis féreg lenne a kezeim között, melynek törékeny semmi kis élete oly elhanyagolható. Kissé megrázom a fejemet, hogy ezzel is megpróbáljam kiűzni belőle a buta gondolatokat. Nekem ilyen nem is juthat eszembe, hiszen oké, dühös voltam, de mégis. Az emberek életével nem szabad játszani ezt anyu is megmondta. Még akkor mikor kicsi voltam, és én hiszek neki, hiszen ő az egyetlen, aki mindig mellettem van. - Jó napot! – köszönök én is, majd mikor a halovány mosolyt meglátom a vendégünk arcán, kissé én is megnyugszom. Szégyenlősen, kissé remegve nyújtom felé a kezem, mint egy férfi, aki bátor és nem fél semmitől. Hiszen ha azt vesszük, én vagyok itt az egyetlen hímnemű. Apám még kiskoromban elhagyott bennünket, anyám pedig férfi nélkül egyedül nevelt fel. Pótapáknak való egy sem jelentkezett, na igen, kinek van szüksége egy örökké dolgozó nőre, meg annak a porontyára, aki nem a sajátod. Immár nyugodtan fújom ki a levegőt, majd én is villantok egy mosolyt. Már nem félek, hiszen az idegen egyáltalán nem szörnyűséges, csak azt nem értem miért is van itt. - Fáradjon beljebb! – mosolyog anyám, majd utat enged, és hellyel kínálja a vendégünket. - Miben is segíthetek? Említette, hogy a fiammal kapcsolatos a dolog, amiről beszélni akar! – kérdezi anyám, kissé az ujjait tördelve. Szegénynek akkor még fogalma sem volt arról, hogy a fia tulajdonképpen egy mutáns, aki különlegesebb másoknál. Hogy végre kapott egy ajándékot, mely kiemelheti a porból, és végre megvan a lehetőség, mellyel élve különlegessé válhat. - Én egy bentlakásos iskola igazgatója vagyok, ahol az olyan különleges diákokat tanítjuk, mint az ön fia is. – mondja, majd elmosolyodik. Anyám persze nem ért semmit, ahogyan én sem. Különleges? Én? Én ugyan semmi ilyennel nem rendelkezem. Szeretek fotózni, és általában engem vernek össze szórakozásból. Mi ebben a különleges?! Te magad vagy különleges! Az ahogy megérintetted azt a fiút, és a képességed életre kelt! Miattad lett olyan, mert végre szabadon engedted az erődet! Egy hang csendül a fejemben, én pedig ijedten meredek a velem szemben ülő férfira. Szemével rám pillant, mintha csak a bensőmet, szívemet, agyamat nézné. Ha egy pillanatra meg is nyugodtam, hogy ártalmatlan, most már épp az ellenkezőjét gondolom. Hiszen turkál a fejembe! Gondolatokat ültet oda! Csak a te érdekedben! Velem kell jönnöd egy olyan helyre, ahol találkozhatsz és tanulhatsz a magadfajtáktól! Ahol egy leszel közülük, ahol nem leszel többé kirekesztett! - Szóval azt mondja, hogy Önnek van egy iskolája, ahová átvenné a fiamat? Nos tudja az nagyon jó lenne! Hogy is mondjam! Itt már túlzottan sokat bántották, és én már hónapokkal ezelőtt is próbálkoztam más intézményekkel, de valahogy mindig elutasítóak voltak. Pedig az én kis Sheltonom igazán jó gyerek! – mondja anyám, majd szeme könnybe lábad és egy kellemes, meleg mosollyal, büszkén pillant rám. Mindig is jó gyermeke voltam, soha nem volt rám panasza, talán éppen ezért volt számára is ilyen nehéz ez az időszak! Mert látnia kellett szenvedni, látnia kellett, ahogy a fiából pár nap alatt élő céltábla vált. - Nyugodjon meg, nálunk jó helyen lesz! – szorítja meg az idegen férfi anyám kezét, majd az én sápadt arcomra pillant. Anyád szeret téged, és hidd el, végre barátokkal leszel!
A hozzászólást Shelton Davies összesen 4 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. 10 Okt. - 17:12-kor. |
|