Userinfó: Főkarakter - Chalres Xavier
Név: Nina Blanca Estevez
Mutáns név: Köd
Születési dátum: 1959. március 5., Sevilla, Spanyolország
Besorolás: Tanár
Képességek:
Elsődleges képesség: Szublimáció
Osztályozás: Delta mutáns
Aktiválódás: 17 éves kor
Képesség jelenlegi szintje: Képes a testét egyszerűen elpárologtatni, lényegében áttetsző gázzá, vagy kavargó köddé is alakulni, amivel akár másokat is megzavarhat átláthatatlan körülményeket kialakítva. Így valami gyorsabban közlekedhet, végeredményében repülve, mint ha csak simán futna és bejuthat bárhová, ahol egy egész apró kis rés is akad. Ebben a formában is tökéletesen lát és hall és természetesen sebezhetetlen, hiszen nincs anyagi teste, aminek ártani lehetne.
Képesség távlatai: Magasabb szinten képes valakit ködszerű formában teljesen körbefolyni, így teljesen vakká téve az illetőt, lekövetve a mozgását, tehát teljesen blokkolni őt. Maximum egy főt képes saját magával együtt szublimálni.
Jellem: A magam módján azért kedves vagyok, vagyis igazából tényleg az vagyok, csak néha előtör belőlem az a mélyen szunnyadó kissé kötekedő, cinikus én, amit azért többnyire próbálok elnyomni. Igazából egyszerűen csak vannak dolgok, amiket nehezen viselek, mint pl. a negatív életszemlélet, vagy a butaság... a butaságot nagyon nem bírom. Megkérdezhetnéd, hogy akkor miért lettem tanár? Azért, mert szeretem a butaságot legyőzni és igenis megtanítani a gyerekeknek, hogy lehetnek okosabbak és figyelmesebbek is. Velük azért eléggé megértő tudok lenni, minél fiatalabb valaki annál inkább és néha még az az anyáskodó énem is előjön, ami a legtöbb nőben ott bujkál. Egyébként titkon elég laza vagyok, vagyis voltam... nagyszájú és kissé agresszív (éljen a latin temperamentum!), de ezt a régi énemet elpakoltam magamban és már nem nagyon jön elő, maximum, ha valaki addig piszkál, amíg aztán elő nem tör, vagy ha... kicsit felöntök a garatra. De ilyesmi itt a suliban nem fordulhat elő, a városba pedig csak ritkásan járok, maximum néha kell nekem is egy kis kikapcsolódás.
Külső: Mondhatnánk, hogy elég erősen bombázó típus vagyok, de nem nagyon jászom rá erre... vagyis mostanság már egyáltalán nem. Nem lettem azért valami visszafogott szentlélek sem, azért mégis csak tudom, hogy milyen a külsőm és nem azért van, hogy rejtegessem. Általában a nadrágot részesítem előnyben, elég ritkán viselek szoknyát, csak ha épp olyanom van, mert mondjuk úgy kelek fel reggel, hogy ma igenis szoknyás nap van. De elsősorban marad a sima farmer, kényelmes cipővel, egyszerűbb toppal, ami azért nem túlságosan kivágott, lévén egy iskoláról van szó, ahol nem a legjobb, ha teszem azt a kis srácok a tanárnéni dekoltázsára csorgatják a nyálukat. Nem vagyok túl magas, de túl alacsony sem, 168 centi. Az alkatom vékony, szálkás, valamelyest azért izmosabb, de nem túlságosan, inkább csak a gyakran beiktatott reggeli futás az, ami karbantart, de az étkezésemre nem figyelek oda, mint sok nő. Szerencsére soha sem volt gondom a külsőmmel, hogy erre szükség lett volna... magyarul nem salátázom, nem vagyok kecske.
Előtörténet: Nagy családba születtem utolsó gyerekként, de ettől függetlenül nem lettem elkényeztetve. Egyszerű oka van, az, hogy történetesen három bátyám van, Kit, Marco és Huan. Azért mellettük nem igazán volt rá lehetőség, hogy visszafogott legyek, így aztán nem csoda, ha hamar belekeveredtem mindenféle utcai kis zűrökbe. Nem kell semmi komolyra gondolni, de hát spanyol hon nem az a hely, ahol nagy nyugalom van. A szüleink sokat dolgoztak, apu szörf deszkákat készített, anyu pedig varrónő, plusz a háztartást is vezette, szóval elég sokat lógtam a bátyáim nyakán már egészen kis koromban. Sokat voltunk az utcán és szerencsére ennek hála elég nyitott és nagy szájú lány lettem. Minden teljesen jól ment addig a napig, amíg aztán a szüleim meg nem hozták a nagy döntést. Egyre kevesebb volt a meló, szóval muszáj volt kitalálni valami mást... így jött az ötlet, hogy költözzünk Amerikába. A lehetőségek országa, és bla-bla... hát baromira nem volt kedvem hozzá! Azért mégse valami remek, ha egy 8 éves lányt kiszakítanak a jól megszokott környezetből. De én még hellyel közzel jobban alkalmazkodtam, a bátyáim viszont idősebbként kevésbé. Kitnek történetesen menyasszonya volt, és az, hogy ott hagyja valami elképzelhetetlennek tűnt. Hát nem is tette meg, így viszont szétszakadtunk, ami még pocsékabb.
Hetekig nem is szóltam a szüleimhez, miután New Orleans lett az új otthonunk. Hát lássuk be ez a város nagyon más, mint amit én megszoktam. És itt kezdődtek csak a bajok. Egyáltalán nem úgy alakultak a dolgok, ahogy kellett volna. Apu nem kapott munkát, pedig azért jöttünk ide, mert azt ígérték neki, hogy nem lesz gond, nekünk pedig bevándorlókként nem volt könnyű beilleszkedni a suliban.
Az első nagy törés Marco zűrjeivel indult. Azért itt más volt a haveri társaság, mint amit megszoktunk és egyre nagyobb kavarcokba keveredett. Kellett a pénz és azt hiszem ő úgy volt vele, hogy neki kell segíteni a családon. Kimaradozott a suliból és 15 évesen le is csukták. Innentől már nem volt megállás, tényleg kezdett nagyon megkeveredni minden. Közben persze én is növögettem és kezdtem belekeveredni mindenfélébe, követve a bátyámat. Eddig is így volt, mentem utánuk, csak ez jelen helyzetben nem volt jó ötlet. A végén már odáig fajult a mi kis családi drámánk, hogy Kit is ide utazott családostul, pedig akkor már volt egy kislány Maria, anya után.
Aztán anya beteg lett... azt hiszem ez a pont egy kicsit mindenkit kijózanított és úgy tűnt, hogy kénytelenek vagyunk normálisan összefogni, mielőtt még nagyobb baj lesz. Szerencsére sikerült és átvészeltük együtt a nehéz időszakot, én pedig végülis főiskolára mentem, ekkor már tudva, hogy valami nem oké velem. Szóval mondhatjuk, hogy a kezdeti nagyobb döccenők után végül csak helyre rázódott az élet, és mostanra már egész normálisan zajlik körülöttünk. Tanár lettem, mivel imádom az irodalmat, a költészetet ilyen irányban indultam el. A képességem pedig... hát őszintén szólva ezt igyekeztem magamban elfojtani, egyszerűen nem foglalkoztam vele, ha nem volt muszáj, mintha nem is lenne. Nagyjából ez működött is, ám másfél évvel ezelőtt meglátogattak ők. Eric és Charles, otthon, az akkor már saját kis lakásomban nem messze a szüleimtől. Oké, azért az kicsit ledöbbentett, hogy vannak rajtam kívül mások is, de idővel sikerült feldolgozni. Persze időt kértem, nem hagyhattam csak úgy ott az állásomat, a szüleimet, a nyugis kis életemet. De végül döntöttem, mostmár lassan egy éve, hogy ide jövök, a birtokra és itt leszek tanár. Végülis itt is taníthatok és egyben tanulhatok is, kiismerve azt, amire képes vagyok. Azt hiszem most nagyjából sínen van az életem, remélem, hogy ez egy ideig így is marad.
Kezdőlap 
by 
