Felicity White

Userinfó:Victor Creed



Név: Felicity White
Mutáns név: Krio
Születési dátum: Új-Zéland, 1965. dec. 07.
Besorolás: Diák
Elsődleges képesség: Kriokinézis
Osztályozás: Gamma mutáns
Aktiválódás: 13 éves koromban
Képesség jelenlegi szintje: Az első dolog, amit az ember megérez, ha fél méteres közelségbe megyek, az a hideg, mintha egy hideg téli napon valaki nyitva felejtette volna az ablakot és a szél behozná a lehűlt levegőt. Légzésem közben, minden kifújt levegő észrevehető vagy az orrom vagy a szám körül. Bőröm fagyos, bár ugyanolyan tapintású, mint mindenki másé, mégis olyan, mintha nem is lenne vérkeringésem. Megállapították, hogy egy normális emberéhez képest sokkal lassabban ver a szívem, a normális 70-75 dobbanáshoz képest csak 30-szor kopogtat a mellkasomon és egy perc alatt is csupán 3-szor veszek levegőt a normális 12-16 légzésszámhoz viszonyítva. Minden alapvető létfunkcióm kevesebb, lassabb. Lassabban nő a hajam, körmöm, kevesebbet kell ennem, pislognom. Lassabban öregszenek a sejtjeim, mintha lefagyasztották volna őket, de ennek a hátránya, hogy sokkal lassabban gyógyulok. Mi valakinek csak egy fél centi mély, kéz hosszúságú vágás az nekem egy hónapnyi, hosszadalmas veszedelem.
Az érzékszerveim ugyanúgy működnek és a reflexeim gyorsaságában sincs változás, azonban a megterhelő, energiaigényes dolgokban hamarabb kifáradok, mivel az én szervezetem hosszabb távú, enyhe terhelésre van kitalálva. Például, akár napokig képes vagyok egy lábon állni vagy órákig képes vagyok egy több kilós súlyt oldalra kitartani.
Képes vagyok egy a testem felületével arányos felületű tárgyat vagy embert jégtakaróval beborítani, odafagyasztani valamihez, de ezt könnyen szét lehet törni. Minél kisebb a célpontom, annál vastagabb és pusztítóbb jégtakaróval tudom befedni, de ez a jég nem tart tovább annál, mint ahogy normális esetben elolvadna a környezet hőmérsékletéhez mérten. Például egy macska nagyságú élőlényt meg tudok fagyasztani véglegesen, de az élőlények ezt nem élik túl. Egy falon is át tudok jutni, ha szükséges úgy, hogy először jégpáncéllal vonok be egy ökölnyi nagyságú felületet, aztán átütöm a jeget. Magamat is képes vagyok jégpáncéllal beborítani, ám ez mit sem ér nagyobb támadások ellen, csupán arra a szintre hoz sérülékenység terén, amin a többi normális ember van.
Leheletemmel is képes vagyok enyhén fagyasztani, zúzmarássá, deressé, jégvirágossá tenni felületeket, az emberi bőrt.
Képesség távlatai: Az idő előrehaladtával képes leszek egy nagyobb termet, szobát teljesen bejegesíteni, egyre nagyobb felületen egyre vastagabb, pusztítóbb jégpáncélt teremteni. A hőmérséklet is lehűl a jegem körül, így az több óráig is meglesz, nem olvad el az eltűnésem után sem olyan gyorsan, mint kellene neki. Magamat már jelentős, három-négy centiméter vastag páncéllal is meg tudom védeni, amely már komoly károkat is okozhat másoknak. Képes leszek embereket teljesen lefagyasztani, de megtanulom hibernálni őket, sejtenként, végtagonként is akár, ha arra van szükség.
Jellem: Ne kérd, hogy nevessek a vicceden. Ne kérd, hogy beilleszkedjek és mindenkivel egyet értsek. Ne kérd, hogy tagadjam meg magamat, semmire sem vezető csevejekben. Főleg ne kényszeríts, mert csak még jobban megmakacsolom magamat, hisz ismersz. Taníts, mutass valami újat, én érdeklődve meghallgatlak. Érdekel a világnézeted, ne aggódj, meg lesz róla a véleményem, azonban nem fogom feltétlenül megosztani veled. Ha nem szereted a csendet, úgyis továbbállsz mellőlem és örökké kérdőjel maradok számodra. Ám, ha meg akarod fejteni a titkokat és a misztikumokat, mellettem a helyed. Nem foglak visszatartani, sem elkergetni, nehezen fogsz kihozni a sobromból. Ha valami nem tetszik, úgyis tudatni fogom veled. Olyan vagyok, mint a tél. A némaságával közöl és a hidegségével melenget. Én vagyok a fagy, a halál és a természetnek a jótékony álom, a takaró, amely megvédi őt. Kettősségemet nehezen fogod megszokni, de valami húzni fog felém. Talán pont az a kérdés foglalkoztat, hogy a sok ellentét, miért nem oltja ki egymást, miért nem leszek semmivé, mint a test és az antitest ütközéskor? Erre én sem tudom a választ. Talán a könyvekben megleled, talán nem. Talán bennem megleled, talán nem. De vigyázz, ami egykor nyáron jótékonyan lehűtött, lehet, hogy télen a vesztedet okozza. Játssz jól a billentyűkön és a melódiát magadba szívva, talán megérted a lehetetlent.
Külső: Hajam fehér, bőröm, fehér, ajkam színe fehér. De nem ijesztő hulla fehérség ez, hiszen látod az élet melegségét a felszínen, látod a világos kékes-fehér szememben a hópihén megtörő fény csillogását és az értelmet. A külsőm nem jegesen, fagyos, bár a hideg ura vagyok, mégsem vagyok egy jégkirálynő, már első ránézésre sem, hanem inkább rejtély vesz körül. És a nyugalom hűvössége. Magasságom pontosan 167,5 cm, alkatom vékony, de mégsem törékeny. Az izmok ildomosan simulnak rá a csontjaimra. Ízületeim sokszor recsegnek, bár ennek semmi fizikai fájdalma nincsen, de akkor is olyan a hangjuk, mintha a jég tört volna meg. Ugyanilyen recsegő hang hallatszik a hajam megmozgatásakor, vagy néhány elvétett lépésemnél, mintha a kinti hideg után bejőve a melegbe, még néhány helyen nem olvadtam volna fel. Ruházatom változó, vegyes, de sosem hivalkodó.
Előtörténet:

Anya: Jennara White
Apa: Arcell White
Testvér: Favian White
A három legfontosabb ember az életemben. Így vagy úgy, legyen szó szeretetről vagy gyűlöletről a neked ártó és a téged védelmező emberek, ugyanolyan fontosak a fejlődésed és a tapasztalásod szempontjából. Alakítanak, megértetik veled az élet működését. Akkor pedig már igazi mázlistának nevezheted magadat, ha ezt ugyanabban az emberben találhatod meg. Az apádban? Anyukádban? Édes testvéredben? Mindegy. Az életed felfordul a változások nyomán és előremozdítja az életedet – örökös körforgás, amely 13 évesen indult be nálam, mintha egy jótékony és egyben pusztító feljebbvaló megpöckölte volna a dombtetőn lévő apró kavicsot. A sebesség örömteli, de nem tudsz lefékezni, ha megrettensz a zuhanástól. Örülj a repülésnek vagy rettegj a nemsokára eljövendő landolástól? Máig sem tudok ezekre a kérdésekre válaszolni. De inkább kérdéseket gyűjtök, mint romlandó válaszokat.
Anyám és apám kutatók voltak, sokszor utaztunk, rengeteg helyet megjártunk már (a tanításunkat egy magántanárnak köszönhetően nem kellett felfüggeszteni), mikor a hajónk kikötött az Antarktisz jeges felületén. A fehérség az első pillanatban elvarázsolt, csakúgy, mint a szegényes élővilág. Favian kezét megszorítva csak álltam a hideg semmi közepén, a távolban a tábor feketéllet, a csípős szép azonnal kipirosította az arcomat. Pirulva megjegyzem, akkor tényleg azt hittem, hogy a Paradicsomba érkeztünk, egy különleges másvilágba, aminél már semmi sem lehet jobb. A végtagjaim a puha, tömött kesztyűben is megérezték a csontig hatoló kegyetlenséget, de nem érdekelt. A látvány mindenért kárpótolt, sötétbarna szemem akkorára nyílt, mintha több év vakság után visszakaptam volna a látásomat, szájamat eltátottam és csak anyám felsőjét ráncigáltam, hogy ő is jobban megnézze, döbbenjen meg annyira a kilátástól, mint én. Persze ő csak mosolyogva adott egy puszit és segített kipakolni a felszereléseket, amelyeket a hajónk hozott. Abban a három hétben, amit ott szándékoztunk maradni, ittuk a látványokat, a tapasztalásokat és esténként a felnőtteket hallgatva különböző történeteket találtunk ki a bátyámmal. Elképzeltünk jegesmedve támadásokat, hogy császárpingvinekkel kergetőzünk, leopárdfókákkal úszunk és egyéb sületlenségeket, amelyek elé nem szabott határt sem a valóság sem a képzelet. Hősöknek képzeltük magunkat, akik mindenkit megmentenek vagy új helyeket fedeznek fel. Minden egyes nap egymás felé fordulva, ágyunkat a másikéhoz tolva, egymás kezét szorongatva ringattuk magunkat álomba az álmainkkal...
Ám, ahogy teltek a napok egyre inkább megszoktuk az új környezetet, a hógolyócsata unalmassá vált, a tábor környékén már nem maradt szabad terület újabb hóembernek, a hó angyalok, pedig a szeles időtől egyfolytában eltűntek. A felnőttek, különböző biológusok, tudósok és kutatók nem voltak szórakoztatóak és azt, ahogy kedvesen magyarázták a mérőkészülékek működését, egyenesen rühelltük a mosolyunk ellenére. Szó sincs róla, már akkor is imádtam a természetet, de ahogy a biológiával foglalkozó még el nem olvasott könyveim kezdtek csökkenni, a fásultság lett az úr. Mígnem az egész a szabályok megszegéséig fajult…
Hideg volt. Nagyon hideg. Hideg és fehérség vett körül mindent. A kezemet már nem tudtam mozgatni. Magam mellett hallottam Favian lihegését és szívverését, ahogy szorosan öleltem és a vállába fúrtam az arcomat. Sírt. Én is sírtam. A könnyeink az arcunkra fagytak, neki az egyik kesztyűje és a sapkája, nekem a kabátom hiányzott. Favian húzott ki a vízből, miután megrepedt alattam a jég, akkor vesztettük el őket. Azt a szorító, izzó fájdalmat sosem fogom elfelejteni, amely a víz alatt körülölelt, azt a páni félelmet, amitől benyeltem a vizet, a kapkodó mozdulataimat... A fogaink összekoccanása volt az egyetlen hang, a hóviharban. Sötétedett. Én voltam a hibás. A szüleink figyelmeztettek, hogy ne menjünk messzire a mai napon, mert hóvihar várható. Persze ki hallgat ilyen korban azokra a buta felnőttekre, nem igaz? Favian hallgatott volna, de én erősködtem. Jó buli lesz. Mr. Peterson azt mondta, hogy a közelben látott pingvineket. Mi is kutatunk… Aztán jött a recsegés, a ropogás és a röpke sikolyom.
Nem találtak ránk, pedig az elmondások szerint több kutatócsapatot is kiküldtek a viharban. Tényleg azt hittem, hogy meghalunk, ám az utolsó percekben, a rettegésen áthatolva, még mindig csak azért imádkoztam, hogy a testvérem túlélje. Ártatlan volt. Ártatlan… Aztán az utolsó, elkeseredett csoport mégis belénk botlott. Szerencse? Ki tudja… Állítólag eszméletlenül találtak ránk a hótakaró alatt, elaludtunk a hidegben. Elaludtunk… Engem halottnak hittek, mivel több napig kómában feküdtem. De a bátyám megúszta. Súlyos fagyási sérülésekkel, három megfagyott ujjal, de túlélte. Én pedig a második nap a hajó raktárában tértem magamhoz, becsomagolva valami anyagba. Kiabáltam, dörömböltem az ijedtségtől, hátha valaki meghallja, ám mikor megláttak, azonnal azt kívántam, bárcsak sosem tépték volna fel az ajtót. A tekintetük mindent elárult…
Nem tudták hova tenni a történteket velem az elkövetkezendő hetekben sem. Néhányan csodának, páran az ördög művének titulálták. És a szüleim? Úgy viselkedtek velem, mintha nem is én lennék, mint az, akit látnak csak egy szellem vagy egy feltámasztott megboldogult lenne. A családi idill, a mosolyok, az ölelések és a belsőséges hangulat megszűnt. Helyette fagyos hűvösség vette át a hatalmat.
Egészen addig, míg két idegen meg nem látogatott minket… Egészen addig, míg az ő ajánlatukba nem kapaszkodva kitéphettem magamat a családi jégbirodalomból.