Lya Bluerose - kész

Userinfó: Főkarakter

Név: Lya Bluerose
Mutáns név: Vakcina
Születési dátum: Boston, 1966. december 16
Besorolás: Diák
Képességek:
Elsődleges képesség:
Osztályozás: Delta mutáns
Gyógyítás
Lya képes meggyógyítani a sérüléseket, akár az egészen komolyakat is és képes meggyógyítani az enyhébb betegségeket. Ennek hátránya, hogy a "kezelés" igencsak képes őt kimeríteni, ha többször alkalmazza egymás után, komolyabb eseteknél. Gyógyítás közben enyhe fényjelenség mutatkozik.
Képesség fejlődése a jövőben: Későbbiekben képes lehet akár a súlyos betegségeket is meggyógyítani. Esetleg azokat is, melyekre még rendes, igazán hatásos gyógymódot nem találtak az orvosok.
Kor: 16 év

Másodlagos képesség:
Angyal (A képességet még egyáltalán nem uralja, csak megjelent neki, mikor használja elsődleges képességét.)
Lya egy átváltozáson megy keresztül, melynek során fehér "angyalszárnyai" nőnek és fizikailag ellenállóbbá válik. A szárnyakat használhatja repülésre, már amennyiben megtanul velük közlekedni. Eredetileg mindaddig használhatja, míg ki nem merül, most azonban csak néhány percig maradnak meg a váratlan feltűnő "végtagok".
Képesség fejlődése a jövőben: Amennyiben Lya már uralja ezen képesség alapját, úgy idővel fejlődhet ez a képessége is, bár igencsak lassú ütemben. Az ellenállóság mértéke növekszik és némiképp a fizikai ereje is, bár nem jelentősen. Ami különlegesebbé teszi, az a kék láng, melyet kezei köré tud idézni, alakot adva neki. (max. 700°C)
Kor: 18-19 év között

Jellem: A lelkek legtöbbje igencsak bonyolult szerkezet, Lya lelke pedig pont a nehéz esetek közül lett kisorsolva a sors által. Alapjában véve barátságos és segítőkész. Szeret segíteni másoknak, a konfliktusokat pedig igyekszik kerülni, vagy a lehető legdiplomatikusabban kezelni, már ahogy tőle telik. Talán pont ezért, bár sokan közvetlennek tarthatják, állítólagos nyíltsága miatt, a legtöbb, amit elmond magáról, puszta felszínesség. Lelkének bugyraiba nem merít el szinte senkit, mert fél saját maga szembe nézni az ott felhalmozott, temérdek problémával. Ha valamivel kapcsolatban nemtetszése támad, elfojtja azt.
Vannak azonban olyan pillanatok, mikor hatalmas erővel törnek ki belőle a szavak, melyeket alig bír megfékezni, akkor is már csak mondandója végeztével. Olyankor akaratlanul is előtör belőle saját problémája. Ennek az lehet az oka, hogy olykor túl sok lelki teher nyomja, s az újabbaknak már egyszerűen nem marad hely, hát muszáj elmondani. Mit kifelé mutat tehát, nem más, mint egy saját érzéseinek gyengébb kiadásaiból készített maszk, megtoldva egy nagy adag bátorsággal és vakmerőséggel, bulik esetén pedig alkohollal is, mi megoldja a nyelvet, hogy mindenféle ostobaságról tudjon semmitmondóan órákig beszélgetni.
Ami igazán érdekli, az az, hogy legyen rajta egy kényelmes szerelés, nála egy fényképezőgép, és hagy mehessen amerre akar. A szabadság a lételeme, ezért imád utazni is. Ki is használja a neki kínálkozó lehetőségek java részét.

Külső: Hosszú, festett szőke hajkoronával bír. Szürkéskék lélektükrei barátságosak és élettel teltek. Rózsaszínes ajkai lágy ívű mosolyt formálnak az átlagos napok minden ébren töltött órájában. Arról, hogy álmában hogy viselkedik, vagy hogy néz ki, nem tud nyilatkozni.   Nyaka szépen ívelt, kecses. Ugyan nem rendelkezik a legnagyobb domborulatokkal, de azért nem az a tipikus „elől deszka, hátul léc” eset. Nagyjából 170 cm magas és úgy 56 kiló, bőre pedig enyhén napbarnított, már csak azért is, hogy ne nézzék vérszegénynek.
Szeret kényelmes ruhákban járni, és ez alól a kényelmes magas sarkú cipők, vagy csizmák sem kivételek. Többnyire szűk szárú nadrágokat hord, övvel derekán, egy laza felsővel párosítva, bár az alkalomtól függ. Van amikor a feszülősebb felsőruházatok között kezd el válogatni, minden esetre vagy így, vagy úgy, de kiegészíti azt egy kabáttal, kardigánnal, vagy valamivel, a hűvösebb időkben. Emellett szívesen hord kiegészítőket is, ámbár csak módjával. A nyaklánc, fülbevaló párosítás neki bőven megteszi, esetleg egy karkötőt, vagy órát még mellékel hozzájuk.
Összességében azért elmondható, hogy divatosan öltözködik és igencsak ápolt, kisugárzása pedig kellemes.  

Előtörténet: Éljen Boston! Vagyis inkább az, hogy újra ott hagyhattam azt a szörnyű helyet. Na jó, annyira mégsem szörnyű, de igen sok hátránya van annak, ha az ember ott él egy koszos lakótelepi lakásban, miközben a kapott pénzt koplalások közepette félreteszi utazásokra, hogy legalább olykor-olykor kimozdulhasson onnan néhány napra. Most pedig majd szépen kirúgok a hámból, persze csak takarékosan. Már alig vártam, hogy North Salembe érjek. Az ismerősöm, aki ide költözött, áradozott erről a helyről, most pedig nála lakom, vagy valami olyasmi. Lényeg, ami lényeg, végre megszabadultam az apám által bérelt nyomorszigettől, ami igazából csak az enyém volt, hála annak, hogy ő állandóan lóg valamerre a haverjaival, azaz a bandával. Bezzeg, ha anya élne, biztos másként alakulnak a dolgok. Ő mindig is pórázon tartotta az öreget. Mikor évekkel ezelőtt meghalt, a világ egésze felborult. Az öregem inni kezdett és furcsamód akkor kezdődtek a turnéi is. Engem meg persze itt hagyott 15 éves fejjel, hogy boldoguljak egymagam. Még jó, hogy anya önállónak nevelt. Talán sejtette, hogy a párocskájával nem megyek sokra. Pedig nem volt ez mindig így. Apám is volt valaha rendes és odaadó izé… apa, vagy legalábbis hasonló.
De igazából örülhetek annak, hogy nincs a közelemben, az év jelentős részében. Nem tudom mit szólt volna rasszista mivoltával, ha megtudja, hogy meg tudom gyógyítani a sérüléseket. A képességem 16 éves korom környékén kezdte el megmutatni magát. Első gyógyításom egy sebesült madár esete volt, utána pedig próbálkoztam még állatokon. Úgy egy fél évre rá már a saját sérüléseimmel is kísérleteztem, amit én magam okoztam, a gyakorlás kedvéért. Az összes szőrén-szálán eltűnt. Aztán észrevettem, hogy a beteg unokaöcsémet is sikeresen kikúráltam a lázból. Kezdtem valóságos hősnek érezni magam, erről azonban senki nem tud rajtam kívül. Még a legjobb barátnőm sem.

A tömegközlekedést otthagyva hamarosan már az utcákat jártam. Az, akihez jöttem, vagyis Steve, már az autójában várt, ahogyan most is azt teszi, csak most a ház előtt. Én kiballagok, köszönök neki egy nagyot, aztán megindulunk. Nem megyünk túl messzire, legalábbis kocsival nem tűnik olyan távolinak. Egy étterem közelében parkolunk le.
- Eljött az ebéd ideje? – kérdem tőle vidáman.
- Jobb lett volna, ha te főzöl.
- Hé, most te vagy a soros!
- Tudom, azért jövünk étterembe és nem vagyunk otthon – sóhajtja Steve.
Ő gyorsan kipattan az autóból, megkerüli a fekete terepjárót és már nyitja is az én oldalamon lévő ajtót. Ez már nála bevett rutin, én pedig nem vagyok annyira gonosz, hogy megzavarjam benne, vagy elutasítsam a gesztust. Egyszerűen csak kiszállok a kocsiból és nyomok az arcára egy puszit.
- Köszönöm uram! – nevetem.
Lépteim máris megindítom. Átrohanok az úttesten, mit sem törődve az autókkal. Most szabadnak érzem magam, mi azonban úgy tűnik, vendéglátómat kicsit aggasztja. Legalábbis ezt bírom felfedezni abból, ahogy nevem kiejti, miközben ijedezve utánam rohan. Aztán már csak a hangos fékcsikorgás szól, miközben szinte fülrepesztővé válik a test csattanása a szélvédőn. A kocsin átbucskázik a férfialak, miközben az az oszlopnak ront. Szívem megáll egy pillanatra. Nem azért, mert az autó mellettem csapódik a villanykarónak, hanem azért, mert Steve az, aki átesett rajta. Azonnal odarohanok, mit sem törődve a többi emberrel. Véres arcát paskolgatni kezdem, de nincs semmi reakció. Mellkasa úgy tűnik még jár, ami jó jel, ahogyan az is, hogy mikor próbálkozom, sikerül valamiféle pulzust kitapintanom. Nem kockáztatok, nem tehetem meg, ha róla van szó, hisz ő annyira… Mindegy, most nem érek rá elmélkedni. Szívem veszettül kalapál, melynek következtében a levegőt is egyre gyorsabban veszem. Valahogy le kellene higgadnom, de tudom, hogy az most nem fog menni, úgyhogy nem várok tovább. Körül sem nézek, hogy ki látja, vagy ki nem, egyszerűen csak fogom magam és elkezdem használni az erőmet. Azt a gyógyító képességet, melytől sokszor tartottam, most azonban áldom az eget, vagy nem tudom kit, hogy megadta ezt nekem. Talán ezzel meg tudom őt menteni. A sérült teste fölé helyezem kezeim és igyekszem összpontosítani. Hamarost nagy fényáradat kíséretében hatni kezd sajátos „mágiám”. Valami azonban nem stimmel. Túl nagy a fény, eddig sosem volt ekkora. Lehet, hogy az érzések miatt van? Nem, nem hiszem. Mikor végzek a gyógyítással, fáradtan állok lábaimra. Homlokom megtörlöm és távolodok néhány lépést, valamit azonban mintha a földön húznék. A körénk sereglők elkerekedő szemekkel figyelnek rám, én pedig eleinte értetlenül nézek vissza rájuk, mikorra leesik, hogy végül is most gyógyítottam meg valakit. Ez azért elég meglepő lehet, még akkor is, ha Steve még nem tért magához. Valaki azonban megrángatja a ruhámat. Hátra sandítok, akkor pillantok meg egy kisgyereket, csakhogy nem a ruhámat fogja, hanem tollakat. Fehér tollak sokaságát, amik velem ellentétes irányba mozdulnak, mikor fordulok.
- Ez… nem lehet… - suttogom döbbenten.
Szárnyaim vannak. Mi az, hogy szárnyaim vannak? Mégis mi ez az egész? El kell tűnnöm innen! Azonnal kiveszem Steve zsebéből a kocsi kulcsát és már sietek is a fekete szépséghez. Mire odaérek a hátamra nehezedő súly semmivé válik. A tollak eltűnnek, én azonban nem hiszem, hogy ezt csak a kimerültségtől képzeltem volna. Olyan nincs! A kocsiba beszállva elhajtok, valamelyik városból kivezető úton. Csak megyek a végtelenségbe, mígnem a szűk, egyszemélyes úton szembe nem jön velem egy másik autó, mi aztán megáll, elállva az utamat. Én is megállok, kipattanok a sofőrülésből és már szedem is a lábaim, legnagyobb felháborodásommal felvértezve.
- Te vagy Lya, igaz? – hallok egy hangot a… fejemben?
Igen, határozottan ott szólalt meg valaki. Egy férfi. Azonnal megállok és csak meredek előre, az előttem lévő gépjárműre.
- A nevem Charles Xavier. Egy iskolát vezetek, ahova olyan különleges személyek járnak, mint amilyen te is vagy – folytatja, majd ketten kiszállnak az autóból.
Biztos vagyok benne, hogy egyikük az a bizonyos Xavier, vagy kicsoda. Közelebb nem megyek. Kezeim ökölbe szorítom idegességemben.
- Maga tudja, hogy mi történik velem, igaz? Mégis mi ez az egész? Tudtam, hogy tudok gyógyítani, de hogy lettek hirtelen szárnyaim is?
- Bizonyára új képességre tettél szert, de még nem tudod irányítani.
- És a maga iskolájában megtanítanak rá? Nem lesz több meglepetés? Rendben, hol kell beiratkozni?
- Előbb beszélnem kell a szüleiddel.
- Nincsenek! – vágom rá azonnal.
- Biztos? – kérdi az az idegesítő alak.
Hogy a fenébe lát bele a fejembe? Mégis honnan tudja, hogy hazudok?
- Csak az apám él, vagy nem, de ha mégis, biztos „senkinekgőzesincshogyhol” iszik. Magam vagyok, már évek óta. Kérem, tanítson! – kérleltem őt egészen határozottan, s így kezdődött el az új életem…