Hank McCoy és Felicity White találkozása

Az első kérdésemre adott választ hallva enyhén felfelé rándul a szám sarka, de nem reagáltam rá különösebben durván. A további fejtegetésénél is csak enyhén szorítottam össze a számat. Ténylegesen elgondolkoztam a feleletén, azonban a szempontja eléggé elhamarkodottnak tetszett nekem. Egy-két (normális) szívdobbanásnyi ideig némán meredtem magam elé, ujjaimmal a lapokat pörgettem pótcselekvésként, miközben látványosan morfondíroztam. Egészen addig, míg meg nem hallottam a kérdését. Futólag beleharaptam az alsó ajkamba, majd ránéztem. Tekintetemből rosszallás és koncentrálás furcsa egyvelegét olvashatta ki. Egyik sem neki szólt, inkább a témához való hozzáállásomnak.

- Az a véleményem, hogy egy tudóshoz képest túlságosan lesarkítja a dolgokat. Szerintem… Nos… - nyeltem egyet, majd gördülékenyebben folytattam. – Egy lényeges részletet alábecsül, mégpedig a változás fontosságát. A változás talán a legfontosabb. A jelenlegi körülmények határozzák meg a mértékét a cselekedeteknek vagy bizonyos tulajdonságoknak. Egy sötét tulajdonság, ahogy mondta, mint például a gyilkolás, mások átverése, lehet, hogy bizonyos helyzetekben az alap ösztönöket hívja felszínre, a túlélést vagy mások védelmezését. Ha nagylelkűséggel és mások létét előbbre tartással csak kipusztulnánk, a pozitív tulajdonságokat kollektíven csak ostoba, genetikailag rosszul kódolt ösztönöknek hívnánk. Ez lenne a gyengeség és maga a halál. Ha a kipusztulás fenyegetne, ezek a gyengéd, jó és kedves jellemzők mit sem érnének. Sötét tulajdonságok kellenek egy drasztikus helyzet uralására. Ez talán egy torzszülött tulajdonsága? Mi a választóhatár a rossz és a jó között és kiben van meg az a tudás, hogy megítélje a két csoportot? Mindenkinek más a még megengedett, mindenki máshogy éli meg és néha a kisebbik rossz fordul át jó tetté vagy tulajdonsággá. Kitartok amellett, hogy szörnyetegek csak azoknak az elméjében léteznek, akik kiszűrik az egyéb tényezőket. A szörnyeteg csak annak az összessége, amelyet a napi normák szerint negatívumokként ítélünk meg. Negatív gondolat, negatív tulajdonság, negatív tett. De a helyzettől adódóan, a változás által a negatív, előnyös, pozitív dologgá is formálódhat. Csak meg kell adni hozzá a megfelelő körítést és máris eltűnik a választóhatár.

- Míg ott van a másik, az ismeretlenként elítélt szörnyeteg képzete – folytattam töretlenül, felemelve a kezemet, mintha a markomban tartottam volna a másik oldalt. A kifújt levegő jól láthatóan állandóan körülvette a számat. – Ide tartoznak a nekünk felfoghatatlan, más, idegen dolgok, melyek alapból rosszak lehetnek csak. De kérdem én, mégis egy mulandó emberi faj, mit érne nézetek változtatása nélkül? Semmit. A mutánsok megjelentek és bár nem tudom mi lesz a végkifejlet, nem nevezném magunkat szörnyetegnek…

- Régen, mantikórokat, likantrópiában szenvedőket teremtettek az emberek, hogy ne kelljen felfogni néhány borzalmas tettüket. Ignorálták a kegyetlenséget és szörnyeteg testeket kölcsönöztek mindenfajta „szörnyűségnek”, amelyeknek a következményei mégis az emberek lelkén száradt. Azóta a szörnyetegek eltűntek. Helyette megjelent az elmebaj, a lelki betegség, az őrület, amelyeket sokkal megfoghatóbban lehet kezelni… Eltűnt mára az a misztikus „szörnyeteg” szó. Vagyis… Egészen mostanáig. Az ember szerintem önnön szűk látókörűsége miatt örül, hogy ismét valakiket, a mutánsokat szörnyetegeknek nevezhesse… De ez csak átmeneti vakság. Átmeneti, mivel minden változik – fejeztem be az eszmefuttatásomat.

Ahogy a csend leülepedett, először megdöbbentem mennyire elragadtattam magamat. Zavartan és kissé szégyenkezve a szószátyárságom miatt, Mr. McCoy felé küldtem egy bocsánatkérő félmosolyt, kinyitottam a könyvemet és úgy tettem, mintha tovább olvasnék. – De persze ez csak az én véleményem – tettem hozzá sokkal visszafogottabban és halkabban.

Igen, az látszik rajta, hogy sikerült kissé ráhoznom a frászt a hirtelen megszólalásommal, pedig tényleg inkább volt egy hangos gondolat csupán a részemről, nem állt szándékomban megijeszteni. Nyilvánvalóan amúgy sem számított társaságra az egyre hűvösödő időben, főleg nem egy olyanra, mint én. Azt meg is kell vallanom, hogy tény, nem nagyon járok ki ide az udvarra, pont azért, mert ez a diákok kedvenc helye is, én pedig, amikor csak lehet, azért igyekszem kerülni a tömegeket, persze nem betegesen, mert mégsem a diákokkal van a problémám, sokkal inkább magammal. Régen is mániám volt menekülni az emberek társasága elől, mert tartottam sajnálkozó, vagy épp gyűlölködő pillantásuktól a lábam miatt, most pedig csak még rosszabb a helyzet, mert már az egész külsőm a problémás tényező ebben az egyenletben, nem csak a lábaim, amiket képes voltam elrejteni a kíváncsi szemek elől. Persze ez egyáltalán nem egyszerű feladat, de azt hiszem, egyre könnyebben kezdek vele megbirkózni, bár leginkább akinek problémája van elfogadni ezt a külsőt, az én magam vagyok. Még mindig eléggé kell küzdenem magammal ahhoz, hogy ne törjek össze minden egyes tükröt a szobámban, ahonnan ez a kék, szőrös arc néz vissza rám a maga állati szemeivel és ragadozó fogaival. Saját, önnön ellenségemet látom minden egyes alkalommal, amikor csak belenézek egybe. De szerencsére sikerült eddig megállnom, hogy egyet se üssek be.
A lány halovány mosolya kissé jobb kedvre derít. Igazából magam sem tudom, hogy miért is pontosan, de attól még megnyugtató, hogy végre valaki nem úgy néz rám, mint egy szőrös szörnyetegre. Persze attól még könnyen meglehet, hogy valójában ilyennek lát, de legalább nem irtózik tőlem, és ez mindenképp jól esik.
- Köszönöm, de nem is akarlak tovább feltartani a könyveddel. - mosolyodom el. Magamról tudom, milyen zavaró tud lenni, ha az embert olvasás közben szakítják félbe. Engem ez mindig is idegesített, mert olykor mindig oda egy jó gondolatmenet, és csak kizökkentenek a saját kis világomból. Azért persze viszonozom óvatos mosolyát, ha már ennyire kedves és udvarias, nem szeretném, ha valami mást vonna le rólam. Kérdése viszont kissé meglep, de kíváncsi tekintete mégis meglágyít annyira, hogy őszintén válaszoljak rá.
- Mert bármennyire is szépen hangzik, sajnos nem igaz. Szörnyek mindig is létezni fognak. - válaszolom neki egyszerűen, majd éppen visszatérnék a jegyzeteimhez, amikor megkapom a következő kérdést. Okos lánynak tűnik, és érdekes kérdéseket is tesz fel, bár azt nem teljesen értem, miért az én válaszom érdekli ebben a témában. Persze azért megkapja, nem tagadom meg tőle.
- Ha egy személy vagy enged a sötét tulajdonságoknak annyira, hogy azok szembefordítsák addigi emberibb mivoltával, szörnyeteggé válik. Torz képpé, amely olyasmiket tesz, amit korábbi személye elítélt volna. De persze... ez csak az én definícióm. - fejezem be végül válaszomat mosolyogva, majd felírok valamit az egyik papíromra, csak azután nézek fel rá ismét.
- Na és mi a te véleményed? - kérdezem, kíváncsi mosollyal az arcomon. Ha már beszélgetni kezdett velem, úgy illik, hogy fenn is tartom a kommunikációt. Úgyis régen beszélgettem már valakivel.

A hang igenis megrémisztett, enyhén összerezzentem, ám az ijedelmem átmeneti volt és röpke, miközben felkaptam a fejemet és a hang forrása felé fordultam. Nem számítottam az egyre inkább hűvösödő, a lemenő nap fényében fáradtan fürdő bokrok, fák, padok és apró élőlények között egy komolyabb társaságra. Ám, ahogy Mr. McCoy-on állapodott meg a tekintetem, tudtam, vagyis inkább éreztem, hogy tévedtem. Hallottam már róla, még annak ellenére is, hogy közvetlenül sosem elegyedtem vele beszédbe. A két szabadítóm, mikor megérkeztem a Birtokra, azonnal vázolta a jelenlegi helyzetet, amely itt uralkodott és természetesen említést tettek a tanárokról. Hank McCoy – idéztem fel a nevet, miközben ráérősen, teljes testtel felé fordultam, kissé értetlenül összeráncolva a szemöldökömet és némán hallgatva a szabadkozását. Ám, ahogy ismét a papírhalom fölé magasodott volna, megszólaltam. Államat az öklömön, könyökömet, pedig az egyik behajlított térdemen pihentetve.

- Egyáltalán nem zavar – mosolyodtam most én el, haloványan, minden energia nélkül. Bár kedvesnek, tudtam, hogy kedves a gesztusom, mégsem volt olyan életerős, mint egy normális embernek. Inkább lágy volt és óvatos. Az elkapott pillantásából kiolvastam azt a fajta szégyent, amelyet a mosolya és megszólalása miatt érzett… azt a fajtát, amivel önnön magának szab gátat.

- Megkérdezhetem, miért tartja érdekes elgondolásnak? – hajtottam kissé oldalra a fejemet, kíváncsi tekintettel figyelve rá, enyhén, félig lecsukott szemhéjjal, amely nálam a nyugodtságot mutatta. – Mit definiálna szörnyetegként? – A hangomban nem volt gúny, sem élcelődésre hasonlító lejtés. Abban a pillanatban, eszemben sem jutott, hogy netalán sértheti a kérdésem, türelmesen vártam a feleltét.

Ismételten rám tört az az érzés, hogy menekülnöm kell. Menekülnöm a tömeg elől, és vele együtt a kíváncsi szemek elől is. Viszont ezúttal valahogy nehezebb volt egy olyan helyet találnom, ahol egyedül lehetek. A legrosszabb az egészben, hogy még ha egyedül is vagyok, akkor sem vagyok teljesen egyedül. Mindig van valahol egy tükör, amelyből nem más tekint vissza rám, mint önnön hiúságomnak csúfondáros eredménye, melyet én alkottam, s mellyel élnem kell. Folyton gondolok erre, főleg az utóbbi időben. Lehet, hogy ez az egész tanári állás teszi, ami miatt többet vagyok mások társaságában, még ha csak diákokról van is szó. Nem telik el nap, hogy ne gondolnék arra, mi lett volna, ha nem vagyok olyan önző, és meggondolatlanul beadom magamnak azt a szérumot, ami ilyenné tett. Saját ostobaságom tett azzá a Bestiává, ami ma a diákság előtt áll és a tudomány mellett a beilleszkedésre próbálja tanítani őket, miközben teljesen egyértelmű, hogy neki is vannak ezzel komoly problémái. Persze teljesen támogatom azt, amit Charles és Erik létrehoztak itt a birtokon, és mindenben szeretném segíteni az itt tanulók fejlődését, csak kissé ironikusnak tartom, hogy ezt pont egy olyan személy végzi, aki egy hatalmas baklövése miatt olyan külsőbe kényszerült, melyet mélyen elítél. De nem omlok össze. Amúgy sem vagyok az a fajta, aki inkább a depressziót választaná a megoldások helyett, hiszen egy bonyolultabb egyenlet is csak azért létezik, hogy megismerhessük az ismeretlent, hogy kiszámolhassuk a másik oldalt.
Fogalmam sincs, igazából miért az udvarra esett a választásom. Talán feladtam volna a reményt, hogy találjak valami nyugodt helyet? Nem tudom, az is lehet, hogy csak a szökőkút az, ami odacsábított. Egyszerűen mindig megnyugtat ez a hely, és ha még csak átvitt értelemben is, de itt aztán tényleg a gondolataimmal lehetek. Leültem hát, épp a jegyzeteimet böngészgettem. Nem messze tőlem ott ült egy lány. Láttam már korábban, tudom, hogy az egyik itteni diák. Felicity, talán, de nem vagyok biztos a nevében. Jó a memóriám, de mostanában kezdem kissé megterhelni ezekkel a nevekkel, amiért mindenkiét próbálom egyszerre megjegyezni, hogy azért senkit se bántsak meg azzal, hogy esetleg véletlenül máshogy szólítanám, mint a valódi neve. Próbálom figyelmemet visszaösszpontosítani a jegyzeteimre, mégis azért felfigyelek a lány hangos szavaira. Nem tudom, kihez beszél, senkit sem látok a közelében, mégis hangos megjegyzésemmel válaszolok neki.
- Érdekes elgondolás... - mosolyodtam el. Nem tudom, miért, de hosszú idő óta talán ez az első őszinte mosolyom valaki felé. Ha megijeszteném hirtelen szavaimmal, vagy ilyesmi, csak vetek rá egy bocsánatkérő pillantást, mielőtt visszatérnék a jegyzeteimhez.
- Ne haragudj... nem akartalak megzavarni. - mondom neki egy félmosollyal az arcomon, aztán már nem is zavarom tovább, elleszek a magam kis dolgaival.

„Ha nincs békénk, az azért van, mert elfelejtettük, hogy egymáshoz tartozunk.” Már sokadszorra pillantottam fel a könyvemből az idézetre, és ahogy teltek a másodpercek, egyre inkább bebizonyosodott az, hogy újra kell olvasnom sorokat, mondatokat, sőt, oldalakat – a figyelmem elterelődött. Természetesen hivatkozhattam volna a késő délutáni fényviszonyokra is, hogy a fejem a szemem megerőltetésétől fájt és hogy igazándiból már nem volt olyan jó ötlet a tél közeledtével ilyen hidegbe kiülni és olvasni a szabadban… Mindegyik csak szánalmas kifogás volt, tudtam jól, nem bírtam becsapni saját magamat. Az idő gyönyörű volt és nehezen lehetett elmondani rólam, hogy fel tudok fázni. Nos, csak rám kellett nézni – tettem hozzá magamban fanyarul, behajtottam a könyvemet (Glen Duncan – Az utolsó vérfarkas) úgy, hogy a bal kezem mutatóujja jelezze hol tartok, majd a bal combomra támasztottam és törökülésben maradva előrehajoltam. Jobb mutatóujjamat finoman a tó szélét képező kőhöz érintettem, és ahogy végigvonultattam az ujjbegyemet rajta, egy keszekusza, hosszú, hajladozó csíkot húztam dérből. Kissé oldalra billentett fejjel figyeltem hulla fehér ujjam után képződő jelenséget, miközben megnyugtatott a víz csobogása.

Szokatlan volt ez a világ, amelyet Charles és Eric megteremtett. Hihetetlenül szokatlan. Ismét felnéztem az idézetre - de talán nem olyannyira szokatlan, hogy ne lehessen hozzá alkalmazkodni. Reménykedtem benne, hogy én képes vagyok erre. Hogy én jobb vagyok, mint a szeretteim, akik csak borzadva köszöntötték a mást… Egymáshoz tartozás? Ugyan. Mégis mit jelent? Mire értik? Csoportra, családra, barátokra, szerelmesekre? Ugyanazon célért küzdő hódítókra? Majd megszakadt a szívem, mikor rájöttem, hogy ez az illúzióm már rég elporladt a múltban. Abban a pillanatban nem volt számomra olyan szó, hogy „egymás”. Csupán, „más

Ismét kinyitottam a könyvemet:

„A szörnyetegek akkor halnak ki, amikor a kollektív képzeletnek nincs többé szüksége rájuk. Egy efféle faj kipusztulása nem több az aggregált tudatműködésben bekövetkező elmozdulásnál. A múltban az emberben lakozó szörny a sötétben rejtőzött, megtagadva. A modern történelem transzparenciája ezt lehetetlenné teszi: láttuk magunkat a koncentrációs táborokban, a gulágokban, a dzsungelekben, a hadszíntereken, olvastunk magunkról a bűnügyi tényregények lapjain. A technológia felgyújtotta a villanyt, s ezek után nem kerülgethetjük tovább a kását: a szörnyeteg feleslegessé vált. Mindvégig mi voltunk a szörnyetegek.”

Elgondolkozva fennhangon felhümmögtem és összehúzott szemöldökkel morfondíroztam a sorokon.
- Szörnyetegek nem léteznek – vontam le a következtetést csakúgy magamnak, félhangosan és lapoztam.

Tárgy: Re: Hank McCoy és Felicity White találkozása

» Felicity White
» Dr. Henry McCoy
» Henry McCoy
» Dr. Heny McCoy
» Dr. Henry McCoy - Bestia