Conrad Frewen

Userinfó: Főkarakter

Név: Conrad Frewen
Mutáns név: Suttogó
Születési dátum: 1966 január 24.
Besorolás: Diák
Képességek:
Elsődleges képesség: Hatodik érzék
Osztályozás: Delta mutáns
Aktiválódás: 17 éves korában kezdődött, de ténylegesen csak 19 éves korára fejlődött ki
Képesség jelenlegi szintje: Képes meglátni minden apró részletet, és az agya hihetetlen gyorsasággal kapcsolja össze a látszólag jelentéktelennek tűnő információkat, és teszi jelentőségteljessé. A megérzései roppantul jók, ám még nem annyira, hogy teljes mértékben tudja kontrollálni őket. Olykor több hangot hall a fejében - saját maga valamiféle különös, sötét lényekként képzeli el ezeket az ismeretlen, nem is túlzottan hangszerű hangokat - amelyek olyan sok dolgot suttognak, hogy képtelen kibogozni őket. Ugyan többször találgat még a kelleténél, elég hitelesen elő tudja magát adni ahhoz, hogy kevesen jöjjenek rá, még nincs teljesen uralma alá hajtva ez a furcsa képesség.
Képesség távlatai: Ugyan jócskán meg kell tanulnia a koncentrációt hozzá, de ha elég ügyesen elsajátítja, hogyan kell figyelnie a belső hangjára, s, hogyan reagáljon egyszerre csak egy suttogásra, másodpercek alatt képes lesz szinte bármit kideríteni bárkiről, bármilyen bűnügyi helyszínt felderíteni, akár az időjárást is előre jelezni, vagy megmondani valaki jelenlegi tartózkodási helyét. Gyakorlatilag hasonló, mintha gondolatot olvasna, vagy az emberek múltjába látna, esetleg a jövőjébe, mindössze annyi különbséggel, hogy a tárgyilagos dolgok, és a viselkedési formák, szagok, szövetek, gesztusok, stb által állapítja ezt mind meg a tudatalattija, és továbbítja az információt a tudatos agyféltekébe.

Jellem: Kaján, lázadó, kissé törvényen kívüli. Rendkívül humoros, de van valami mélyre szántó szomorúság a tekintetében. Segítőkész, mégis gyakran keveredik bajba, valahogy mindig az események középpontjában találja magát. Olykor kissé tolakodó tud lenni a képességének hála, de pofátlansága ellenére bárkit kárpótolhat az, hogy hű, és elszánt barát.

Külső: Magas, vékony, kissé szálkás ifjú. Nem igazán kigyúrt, inkább afféle intellektuális külsőt sugároz, amely remekül illik a képességéhez. Szereti az öltönyöket, mellényeket, a sálakat, és a lila inget. Mozgékony, ruganyos, már-már légies léptekkel jár, könnyen felmászik bárhová, de az erőművészkedés nem az ő kategóriája. Sötétbarna haját hátrafésülve szereti hordani, és nem kedveli amikor már annyira hosszúak a tincsei, hogy folyvást belelógnak a szemébe. Arca hosszúkás, karakteres, erőteljes arccsontja van; telt ajkak, egyenes orr, valamint mélyreható, zöldeskék szemek. Bőre sápadtabb, ám a legenyhébb fény hatására is azonnal képes kreolosabb színt ölteni, így nem sok időt kellene eltöltenie napozással, ha nem tartaná értelmetlennek a dolgot.

Előtörténet:
-Meséljek magamról? Nem is tudom... nincs bennem semmi különös. Sokkal jobban érdekel, hogy Te ki vagy.
-Hadd nézzelek meg egy kicsit jobban... á, így hordod a hajadat? Nagyon csinos, ám nem túl előnyös, ha figyelembe vesszük, hogy csak amiatt a srác miatt művelted ezt magaddal, akiről le sem tudod venni a szemed azóta, mióta belépett a terembe. A barátnőjének is hasonló a haja, tudom, de ettől még Te nem fogod tudni átvenni a helyét, bármennyire is szeretnéd. Ne sértődj meg ezen! Inkább add önmagad, és találj egy olyan pasast aki magadért szeret. A viszonzatlan szerelem senkinek sem tesz jót. Te meg mit nevetsz? A barátnődnek csak segíteni akarok ezzel, de ha itt tartunk, akkor neked sem ártana, ha kicsit többet törődnél a húgoddal. Az, hogy itt pesztrálod a barátnődet, egyértelműen jelzi, hogy hiányzik neked valaki, aki közel áll hozzád, valószínűleg együtt is nőttetek fel, és mivel anyáskodsz, ezért a húgod lehet. Haragban vagytok, igaz? A harag sosem volt jó tanácsadó. Add vissza neki a karkötőjét, amit tőled kapott. Hogy honnan tudom? Két ugyanolyan karkötő van a kezeden, egyértelmű, hogy a másikat a húgodnak csináltad, amit hozzád vágott, amikor összevesztetek... a szüleitek ugye? Nincs barátod, nem nézel egy fiúra sem, és rosszul érzed magad, amiért a barátnőd annyira rajong azért a srácért ott.... tehát a szüleid válnak. A húgod ezt elfogadta, de Te nem tudod, ugye? Beszéljétek meg. Azt hiszem a parkban fogod találni, szeret oda kimenni gondolkodni, ha nem tévedek, és mióta nem vagy neki, és hiányzol, gyakrabban járhat oda.
-Jajj, ne nézzetek már így rám! Hogy honnan tudom? Igazából nem tudom. Rátok nézek, és látom, azaz érzem. Olyan, mintha látnám, de mégis érzem. Olyan mintha apró pici jelekkel lenne tele a világ, amiket csak észre kellene venni. Nekem ezek a jelek világítanak, akár egy apró gyertya a sötét szobában. Hogy mióta? Nem olyan régen. Igazából még mindig tök normálisnak érzem magam. Azt hiszem a szüleim halála hozta ki belőlem mindezt. Elég nagy trauma volt, és eléggé nem tudtam felfogni mi és miért történt, aztán hirtelen már tudtam.... nem olyan régen történt. Pár hónapja.
Nem, még nem beszéltem róla senkinek, és nem is nagyon akarok.
-Igen, jó életem volt, tökéletes életem, mint egy szokványos átlag gyereknek.
Aztán... egyik pillanatról a másikra... hirtelen minden megváltozik, és elveszted a legjobb barátod, összeomlik az egész csodás kis várad, amit addig építettél, és a szüleid sincsenek már többé... sajnálod? Nagyon jó. Én még jobban....
Ne haragudjatok... mennem kell... én... nem tudok erről most többet beszélni... még látjuk egymást, tudom... addig is a legszebbeket! És sose feledjétek, hogy legyetek mindig önmagatok!

A csészém még félig tele kávéval, de már amúgy is kihűlt.
Otthagyom őket a presszóban, saját magamba temetkezve, s beszállok egy taxiba. Kimondom az úti célt, s ahogy meglódul a járgány, figyelem a lassan eltünedező házakat.
Fél perc alatt kiismerem az embereket, csak ez az átkozott suttogás ne volna... szétrobban a fejem, és az őrületbe kerget... nem tudom mit mondanak... nem tudom... de legalább azt már tudom, hogy nem vagyok bolond. Mutáns vagyok.
Zseni. Ezt a kifejezést jobban szeretem magamra, mint azt, hogy mutáns. Nem is véltem magam annak, egészen addig, amíg Charles és Eric be nem állított hozzám. Hozzám... abba a félszobás, kopott garzonba, amelyben éltem. A szüleim elég örökséget hagytak rám, de magasról tettem az egészre. Inkább csak kivettem azt az albérletet, aztán újságot hordtam, és tettem az iskolára. Nem mentem vissza többé a romokban álló házunkhoz. Nem voltam rá képes. És arra sem, hogy másokkal kommunikáljak.
Aztán megjelent az életemben ez a ficsúr, ez a félnótás, ez a büszkén, felszegett fejjel járó, gazdag piperkőc... istenem, de rohadtul bírom a fejét! (: Na meg Eric, a flegma stílusával, és a felvágós modorával... kezdettől fogva bejött a hozzáállása. Szöges ellentétei voltak egymásnak, mégis annyira lenyűgözőek, hogy alig tudtam visszatartani magamban a véleményem. És inkább csak az ellenállhatatlan modoromat vettem elő, és kis híján elküldtem őket a búsba.
A meggyőzés az én fegyverem, s ők ellenem fordították ezt. Nem akartam semmi mást, csak belesüppedni a hétköznapi szürkeségbe, s szép csendben elsorvadni, ám ők felráztak csipkerózsika álmomból. Eric kérte, hogy jöjjek velük, ide... Charles pedig elég meggyőző érveket mutatott, de nem tettem meg. Választási lehetőség elé állítottak, s én az ott maradást választottam, ők pedig hagyták. Tudták, hogy végül úgyis eljövök. Hiszen nem maradt semmim. És akinek nincs semmije, annak vesztenivalója sem.
Most pedig itt vagyok.
A házak helyét fák sokasága veszi át az ablakok mellett. Az kesztyűtartó előttem szomorúan, s kopottan nyikkan egyet minden bukkanónál. A kormányon vörös szőrme, a visszapillantón egy rózsafüzér függ, a rádióból valamiféle country zene szól halkan, a taxi óra pedig ki van kapcsolva.
A sofőr nagydarab, mégis beesett az arca.
Olyasfajta ember, aki nem hisz semmiben, ezért használja annyit a kesztyűtartót, amelyben alighanem valamiféle fegyver, mondjuk gáz spré lapulhat, a füzér pedig csak úti szimbólumként lóg a mennyezetről. Sokat eszik, főleg zsíros ételeket, ez látszik a kormányon lévő "szőrzet" állagából, és a férfi testalkatából, de nem elégíti ki az evés vágyait a boldogságra, hiszen olyan törődött, mintha húsz évvel idősebb volna az eredeti koránál. Viszontagságos élete lehetett, ahol meg kellett tartania minden egyes fillért. Most sem a taxi órára hagyatkozik, hanem zsebbe dolgozik. Fehér folt a gyűrűs ujjon. Volt egy menyasszonya. Nem lehetett a felesége, mert ez a folt nem olyan régi, de alighanem a nő már nincs meg. Se fénykép, se semmilyen tárgy ami rá utalhat. Ezért a nő valószínűleg csak elhagyta.
Kissé összezavarodom. Lehet, hogy mégsem jó a feltételezésem. Nem kéne beletúrnom az emberek magánéletébe.
Megállunk végre, jó negyedórányi kocsikázás után. Kimondja az összeget, s én rászámolok neki egy kis borravalót, majd kiszállok a kocsiból.
Ám mielőtt becsuknám az ajtót, hirtelen elhatározással még visszafordulok, s így szólok:
- Ne veszítse el az emberekben való hitét uram. De legfőképpen magában nem. Nem kell mindig garasoskodni, de talán ezt hallotta is már ezerszer a volt menyasszonyától. Az evés helyett inkább sportoljon. Jobban levezetheti a feszültséget, és egészségesebb is.
Hatalmas kerek szemeket mereszt rám, s köpni nyelni nem tud. Tehát mégis csak igazam volt! Már magam sem hiszem el, hogy ismét sikerült.
- További szép napot! - köszönök el tőle, majd becsapom az ajtót, kiveszem a hátsó ülésre dobott, apró utazó táskát, s ahogy elhajt a taxi, felnézek az előttem tornyosuló hatalmas épületre.
Nos, Mr. Xavier... kedves Eric... itt vagyok hát. Ahogyan azt előre megjósolták.
Aztán majd, ahogyan megmondták ők is... majd meglátom, mi lesz.