[justify]Userinfó: Főkarakter
Név: Reneé De’ Loise
Mutáns név: Félelemvadász
Születési dátum: 20 éves, 1965.11.01., New York, Bronx
Besorolás: Független
Képességek:
A későbbiekben, ahogy egyre jobban képessé válik használni erejét, a félelmeket képes lesz már nem csupán elméleti síkon, hanem a valóságban is megjeleníteni, egyfajta illúzióként, először csak egy vagy két emberen, majd a későbbiekben, akár tömegeken is.
Elsődleges képesség: Félelem manipuláció
Osztályozás: Béta mutáns
Aktiválódás: 14 éves kor
Képesség jelenlegi szintje: Képessége alapja a félelemben rejlik. "Emberi alakjában érzetként megérzi másokban a félelmet, de csak egy különös bizsergés szintjén, mint amikor pl a kutya szimatot fog. Mikor tényleges képessége aktivizálódik, egyfajta átalakulás is végbemegy a testén. Lapockáiból denevérszerű csontos szárnyak nőnek ki, ujjai végén a körmök karmokká formálódnak, és a szemei írisztelenné, egybefüggő feketévé vállnak. Ilyenkor képes bárkinek( ember és mutáns egyaránt) meglátni rejtett vagy nem rejtett legbelső félelmeit, úgy harap erre, mint éhező kutya a csontra. Jelenleg még csak elméleti síkon képes használni a képességét, azaz célpontjának( jelenleg egyszerre maximum 3 személy) félelmét az illető elméjében terjeszti szét, mint a mérget, ezzel bénítva meg azt, vagy akár súlyosabb esetben halált is előidézve ( de ezt a szintet még egyelőre nem érte el, jobban mondva tudatosan még nem képes erre)
Távlati képesség: Ahová még fejlődhet; Először az elméleti síkon való félelem kiterjesztését egy nagyobb teremben lévő összes személyre kiterjesztheti. 2. lépcsőben 1-3 főig már képes lesz a félelmet egyfajta illúzióként a valóságban is megidézni, és már nem csak elméleti síkon. És képességének tetőpontja az lesz, amikor egy nagyobb közösségen egyszerre lesz képes ezt a félelem illúziót előidézni.
Jellem: Reneé személyisége eléggé összetett, ugyanis valami oknál fogva mintha a saját személyisége teljesen elkülönülne a démonétól, mintha ketten osztoznának egy testen. Reneé önmaga is egy igen lázadó, makacs jellem, az az igazi ami a szívén az a száján típus, nyughatatlan, és valahogy mágnesként vonzza a bajt. Félelemvadász is nagyon hasonló hozzá, de sokkal könyörtelenebb mint maga Reneé. Nem ismer irgalmat, megbánást, vagy lelkiismeretfurdalást, egyfajta ösztön lény, akinek az a célja, hogy másoknak fájdalmat okozzon, és élvezkedjen mások félelmeiből fakadó fájdalmán és szorongásán. Szerencsétlen módon gyakran Félelemvadász tudata ott bújkál Renneé elméjében, emiatt néha skizofrénnek tűnhet, és nem tudni, hogy a két jellem teljesen egy, vagy esetlegesen elválasztható e egymástól.
Külső: Átlagos magasságú, vékony, sportos alkat, de érezhetően megvannak rajta a nőies idomok. Váll alá érő enyhén hullámos szőke haja van, melybe gyakran más színű tincseket is szokott festetni. Világos kék szempár övezi mindezt, mely gyakran vizslatóan méreget mindenkit. Öltözete széles skálán mozog, de mégis inkább a kényelmes, laza ruházatot kedveli, mely nála a leggyakrabban ez egy kényelmes farmer vagy leggings, hozzá bővebb ejtett vállú pólók vagy ujjatlan trikók általában figyelemfelkeltő mintákkal vagy feliratokkal, tornacipő, és a mindig elmaradhatatlan fekete bőrdzseki. Orrában vékony karika piercing van, és a gerince mentén függőleges tetoválás fut végig le egészen a fenekéig.
Személyes tárgyak: Egy vékony ezüst lánc egy óra medállal, és egy fekete szürke sportmotor
Előtörténet:
…Kint már megint szakad az eső, na nem mintha azt terveztem volna, hogy bárhova is elindulok, hiszen alig egy órája fejeztem be az éjszakai műszakot a bárban, ahol megint kilószámra hozták a piás dobozokat, és nem mellékesen már azt sem számolom, hány poharat szedek össze egy egy éjszaka alatt. Elfáradtam. De így megy ez, több különböző alkalmi munkából tartom el magam, és bár nem kapok rossz pénzt, mégis csak egy ilyen sz*r lyukra futja, amit csak nem olyan rég bérelek. Nem maradok meg sokáig egy helyen, ezt a plafont is hiába bámulom már megint egy órája, hamarosan újabb csíkokat vagy pókokat számolgathatok majd egy másik helyen. De ennek is meg van a maga oka. De ne szaladjunk ennyire előre.
Az anyám Roxanne De’ Loise kiváló nyomozó volt New Yorkban, igazi kemény, vagány jellem, sok sikeres üggyel a háta mögött, bár neki is megvoltak a maga nyomozási és eljárási módszerei, de volt egy igen csak rossz szokása, kegyetlenül bukott a jóképű rosszfiúkra. Mindig is azt mondta, hogy az apám egy elcseszett s*ggfej volt, és így sosem árult el róla többet, de nem kellett sok ész ahhoz, hogy tudjam, hogy ez csak kamu duma, hiszen hiába beszélt rla mindig úgy ahogy, a tekintetében mindig láttam, hogy azért komoly érzelmi szálak fűzhették őket egymáshoz, bár erről részletesebben soha nem mesélt nekem. Nem sok időt töltöttünk együtt, hiszen ő rengeteget dolgozott, és gyakran napokig vagy hetekig nem is láttam, mindig egy egy ügyre hivatkozva. Épp ilyen esős este volt akkor is, amikor kopogtak a bronx-i lakásunk ajtaján. Már gyerekként is nagyon önálló voltam, ezt anyám nagyon jól belém nevelte, de arra, amit akkor este közölt velem Jim, anyám egyik kollégája, azt talán a mai napig nem tudtam egészen megemészteni. Röviden és tömören úgy adták le a sztorit, hogy egy nagyon komoly drog ügyletbe keveredett, és lebuktatták, majd megölték. Pontosabb részleteket sosem tudtam meg, de valahogy az ügy egy egy részlete mindig sántított valahol.
Ekkor úgy 14 éves lehettem, és a temetésen kezdődött el minden, akkor szabadult el végleg a pokol.
Azt hiszem akkor sírtam életemben utoljára. Már a temetés alatt furcsa hangokat hallottam, mintha valaki vagy valami folyamatosan suttogna a fejemben, amit akkor csak a zavartságomnak és a gyászomnak tudtam be. De sokkal több volt ez annál. A temetés után még sokáig ott álltam a sír felett, az emberek lassan elszivárogtak, aztán már csak én maradtam. Képtelen voltam mozdulni, még ma is érzem azt a fájdalmat és ürességet, amit akkor, pedig ennek már jó pár éve. Aztán a csendben megszólalt valaki.
„- Nincs mitől félned, most kezdődik az élet, félelem nélkül…”-hiába kerestem, hogy ki szól hozzám, senki nem volt se közel se távol.
„- Ne, ne keress, itt vagyok…én te vagyok…”-és bár nem a saját hangomon szólt a fejemben, mégis mintha magamban beszéltem volna. Akkor még nem sejtettem, hogy az életem pokollá fog változni. Jim fogadott magához, ő jól ismerte anyámat és engem is gyerekkorom óta, így elkerültem a nevelőotthont. Jim sokat segített, kötelességének érezte, és bár számíthattam rá és kedveltem, sosem tudtam rá családtagként tekinteni.
A suliban minden megváltozott, gyakran fájt a fejem, a viselkedésem az ellenkezőjévé vált. Folyton beszélt hozzám a hang, és megmondta mit tegyek, gyakran gondok voltak velem a suliban, ha belém kötöttek nem mentem arrébb, hanem folyton balhéztam. Pedig nem voltam rossz tanuló, nagyon is jól fogott a fejem mindenre, de megváltoztam. Az anyám halálának tudták be, de nem ez volt az egyetlen oka. Az egyik suli utáni büntetésemen egy Roy nevezetű sráccal ültünk bent, mert elég csúnyán összebalhéztunk, mikor újfent kötözködni kezdett. Elszakadt a cérna, magam sem értettem, hogy hogyan, de éreztem, ahogy az érzéseim feltornyosulnak, és valami egységessé állnak össze, hogy kirobanhassanak, mint egy időzített bomba. És megtörtént. A szemeim elfeketedtek, szárnyaim nőttek, karmaim, és mintha kívülállóként néztem volna az egészet, ott voltam, az én testem és elmém művelt mindent, de mégsem tudtam uralni a cselekedeteimet. Láttam, hogy mitől retteg Roy a leginkább, láttam, ahogy egyre jobban torzul a félelemtől az arca, és minél jobban félt, én annál jobban élveztem a dolgot, ami egyszerre volt mámorító és félelmetes a számomra. Aztán ő eszméletlenül esett össze, egy hétig volt ilyen állapotban, és senki nem tudta megmondani mi történt, csak én tudtam, de mélyen hallgattam az egészről. Ettől a naptól fogva nem volt többé megállás. Mintha egy új védelmi mechanizmus lépett volna életbe bennem, amely kényszerített arra, hogy magamba fogadjam, hogy együtt éljek vele, hogy együtt fejlődjünk, mert nélküle nem voltam én, és nélkülem nem volt ő. Nem akartam elfogadni a jelenlétét, de szükségszerű volt, ugyanis nem tudtam sehogy megszabadulni tőle. Ott volt a fejemben, a testemben, és úgy irányított, ahogy akart. Leggyakrabban még mindig erős érzelmi behatásra bújik elő ő, aki magát egyszerűen csak Félelemvadásznak nevezi. Ő és már egyek vagyunk, bár az utóbbi 1-2 évben már próbálkoztam őt saját elhatározásra előhívni, ami még nem igazán sikerül. De általában igyekszem nem venni róla tudomást, hiszen én sem vagyok egy angyal, de ő egyenesen kegyetlen. Bár igazából, ha azt vesszük, ő is én vagyok. Már 2 éve, hogy elköltöztem Jimtől, és a magam lábára álltam, alkalmi munkákból tartom el magam, és folyton úton vagyok, ugyanis Félelemvadásznak köszönhetően mindig történik valami, ami miatt sokáig nem maradhatok egy helyben. Próbálok jó lenni, de képtelen vagyok. Megzabolázhatatlanok vagyunk, és lassan tényleg úgy érzem, hogy én is olyanná válok teljesen, mint ő, bár nem akarok. Vagy csak nem akarok szembesülni azzal, hogy ez is én vagyok? Gyakran már nem tudom magamat különválasztani tőle, elmosódnak a határok. Jó lenne, ha tudnék erről beszélni valakivel, de kezdem azt hinni, hogy teljesen egyedül vagyok a problémámmal, így azon vagyok, hogy megoldjam…egyedül.
Aztán az eső is elhallgat végre odakint. Mindegy. Az eső legalább mindenhol ugyanúgy esik...
Kezdőlap 
by 
