független loneliness is a gun Play By : Shelton Davies
Hozzászólások száma : 6
Kor : 26
| Tárgy: Summer Galagher Vas. 3 Nov. - 20:36 | |
| Userinfó: Shelton Davies Név: Summer Galagher Mutáns név: Öhmm… Másoló? Születési dátum: 1970. május 23. USA – New York Besorolás: független Képességek: Elsődleges képesség: Izommemorizáció Osztályozás: Béta mutáns Aktiválódás: először 13 évesen jelentkezett nála Képesség jelenlegi szintje: Mivel a képességéből adódóan fotografikus reflexekkel rendelkezik, képes arra, hogy a látott mozgásokat megjegyezze, és azokat mindenféle gyakorlás nélkül tökéletesen leutánozza. Teszem azt, látott egy tök jó filmet a karatéról, akkor vissza tudja azt idézni, és belőle is tökéletes karatés lesz. Vagy ha tetszik neki valami jó kis tánclépés, a legjobbaktól tanulhat tökéletesen elsajátítva azt. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy legyőzhetetlenné válna, hiszen nőből van, és a képessége miatt az ereje nem lesz nagyobb, szóval simán vannak nála erősebbek, és olyanok is, akik jobbak egy-egy harcművészetben. Képesség távlatai: Már teljesen kifejlődött a képessége, fejlődni már nem fog tudni.
Jellem: Ha pár szóval jellemeznem kellene magam, akkor a kedves, mosolygós, belevaló jelzőket használnám. Hiába babrált ki velem az élet, általában egy vállrándítással letudom a kisded játékait. Nem vagyok az a túlzott ideges fajta, azonban túlélő annál inkább. Mivel elég sok negatív dolog ért már, szinte görcsösen tudok ragaszkodni dolgokhoz, pláne azokhoz, melyeket a sajátomnak tekintek. Mindig kiállok másokért és igyekszem magam jó és erős színben feltüntetni. Ha letámadnak, vagy lekezelnek, többnyire hasonlóan reagálok. Igyekszem reális lenni és inkább gyakorlatiasság jellemez, mint az elméleti dolgok. Nem szeretek terveket kovácsolni, azonban egészséges szinten álmodozom arról, hogy milyen tökéletes életet fogok élni. Kedvelem a színeket, a vásznat, és örömmel tölt el, ha festhetek és ebben is kiélhetem kreativitásomat. Munkám során higgadtságot tanultam, pontosságot, precizitást, amit természetesen el is várnak tőlem – bár az más kérdés, hogy mennyire is tudom ezt 100%-ban kivitelezni. Negatív tulajdonságaim közül a legnagyobb talán az, hogy nem minden emberrel vagyok kedves. Sőt, ólajtó szám miatt volt már precedens arra, hogy a rendőrségen kötöttem ki. Pedig én csak megvédtem magam! Esküszöm! Sokszor féltékeny vagyok másokra, pláne akkor, ha mást érdekesebbnek találnak, mint engem, vagy épp a pozíciómat fenyegetik bizonyos helyzetekben. Néha tudok hisztis lenni, és mogorva, ha olyan napom van és előfordul, hogy abszolút mindent elbaltázok. Minden hónapban legalább egyszer bevonzok egy olyan napot, amikor semmi sem sikerül, ilyenkor a legjobb, ha elbújok egy sötét gumiszobába, mert ott talán nem töröm össze magam.
Külső: 152 cm vagyok, szőke hosszú hajú, kék szemű. Alkatomat anyámtól örököltem, aki szintén hasonlóan törpe és kerekded formákkal rendelkezett. Arcom babaszerű, szemeim mandulavágásúak, ajkaim pedig szívecskét rajzolnak ki. Szám természetesen piros árnyalatú, ami miatt egyáltalán nem szükséges rúzst használnom… bár sminket túl sokat egyébként sem kenek magamra. Hajam lágy hullámokban göndörödik, azonban szeretem többféleképpen is hordani. Hol kiegyenesítem teljesen, hol pedig begöndörítem. Általában nem változtatok a színén, azonban néha rám jön az 5 perc és akkor feketére, vörösre vagy épp barnára festem. Az öltözködésemre az egyszerűség jellemző. Szeretem a sok mindennel kombinálható darabokat, a sportos, és az elegáns megjelenést is. Az én szekrényemben pontosan ugyanúgy megfér egymás mellett a sportcipő és a vörös tűsarkú, mint a nagyestélyi és a farmernadrág. Bár tény, a munkahelyi egyenruhámat hordom a legtöbbet, melyet ki nem állhatok.
Előtörténet: Szar dolog árvaként felnőni. Kiszolgáltatottan és reményekkel telve várni arra, hogy az éppen beeső, szülőknek való egyedek, éppen téged találjanak a legszebbnek, a legkedvesebbnek, a legszebb mosolyúnak. 8 évesen kerültem árvaházba. Anyám egyedül nevelt, apámat soha nem ismertem. Anyu szerint tökéletes férfi volt, tökéletes mosollyal, modorral, és valljuk be, valószínűleg a modorbéli tulajdonságokat nem tőle örököltem. Arról már nem beszélt, hogy miért is hagyott ott minket, egyszerűen csak úgy gondolta, jobb ha semmit nem árul el erről. Bár felnőtt fejjel végiggondolva, jobb lett volna, ha tudom a nevét, mert akkor nem kerültem volna be egy árvaházba. Na de, térjünk csak vissza az aprócska, kissé lelakott házhoz, ahol tizenötöd magammal laktam együtt. Nem fűztek nagy reményeket ahhoz, hogy szülőre találok. Hiszen minél idősebb valaki, annál kevésbé kell másoknak. Ilyenkor már nagyrészt kifejlődik az ember, lesznek olyan jellemvonásai melyek vagy szerethetővé, vagy utálhatóvá teszik. És a felnőttek szeretik ezt előszeretettel túldramatizálni. Mondjuk nekem szerencsém volt. Én kaptam egy anyát. Igen, mert a család ahol örökbe fogadtak, ott az apa pár hónapon belül meghalt. Azt hiszem nincs szerencsém apák terén, mintha csak vonzanám az ilyen helyzeteket. Sajnáltam amúgy, tényleg sajnáltam. Nem tudtam megismerni túlzottan, de jó ember volt, pont úgy, ahogy Amy is, a felesége, akit sosem fogok tudni anyaként emlegetni, hiába is tesz, tett meg mindent ezért. Nagyon kedves nő volt, aki gyakorlatilag ráment erre a tragédiára. Az idegei nem nagyon tudták feldolgozni a magányt, Sam elvesztését, és őszintén szólva, így már a nevelésemmel sem foglalkozott annyit. Ki kellett lábalnia a gödörből, én pedig a sok sírásroham között próbáltam a lelket tartani benne. Nem mondom, a kapcsolatunk szorossá vált, azonban ismét nem lehettem gyermek túl sokáig. Hamar megtanultam hát, hogy csak magamra számíthatok, és hogy ahhoz, hogy felül tudjak emelkedni a gondokon, ahhoz kellő nevetésre és karakánságra van szükség. Így is tettem…. A képességem még az általános iskolában alakult ki, csak úgy egyik pillanatról a másikra. Nem éreztem magam rosszul, nem voltam túlzottan fáradt előtt, nem fájt a fejem. Egyszerűen csak megtörtént. Ránéztem a tévében az egyik táncosra, és azonnal le is tudtam utánozni a mozgását, mintha csak évekig ezzel foglalkoztam volna. Ledöbbentem! Igazából teljesen sokkolt a dolog, és első körben próbáltam vele nem foglalkozni. Amikor először, tudatosan utánoztam másokat, az a középiskolában volt. Pompon lány akartam lenni, be akartam kerülni, hogy legyenek barátaim, hogy nekem is kijárjon egy kis figyelem. Bekerültem, megkaptam, azonban barátokat nem nagyon szereztem. Már akkor sem tudtam meghazudtolni saját magam, nem tudtam úgy tenni, mintha rendben lenne minden az ottani lányokkal. Én soha nem koplaltam, soha nem akartam a legnépszerűbb lenni, és nekem mindig is az volt a célom, hogy munkával fogom megkeresni a betevőmet, és nem pedig egy férfi fogja ezt nekem finanszírozni. Sajnos ehhez az elhatározáshoz azonban a jegyeim nem voltak elég jók, így az iskola elvégzése után kényszerpályára kellett mennem. Már egy éve dolgozom pincérnőként egy étteremben. Hogy az én világom lenne? Nos, nem igazán. Nem bírom a kétes alakokat, azokat, akik tárgyként kezelnek, és őszintén szólva irtózom attól, hogy egy olcsó ribanchoz hasonlítanak. Persze nem kell félteni, megtanultam, hogyan tegyem rendbe azokat az alakokat, akik ezt megengedik maguknak. Egyébként pedig elköltöztem otthonról, most egy aprócska garzont bérlek egyedül. Egyetlen szobából áll, meg a mini konyhából és fürdőből. Nem nagy, de nekem megteszi, és őszintén szólva imádom, hogy ennyire apró. Szerdánként különórákat veszek történelemből, matekból és irodalomból, és ha így haladok, talán egy év múlva immár sikeresen fogok felvételizni valamelyik egyetemre. |
|
ember I just believe my eyes Play By : Rose Byrne
Hozzászólások száma : 433
Kor : 37
| |