James Logan Howlett

Userinfó: Főkarakter

Név: James Logan Howlett
Mutáns név: Farkas
Születési dátum: Valahol Észak-Amerikában, 1839-ben.
Besorolás: Tanár
Képességek:
Elsődleges: Regeneráció - Képes begyógyítani a szervezete az elszenvedett sérüléseket. Karcolásai és kisebb zúzódásai pillanatokon belül meggyógyulnak, de még egy mélyebb vágásból, vagy súlyosabb lövés okozta sérülésből való kilábalás sem tart tovább nála néhány másodpercnél. Öngyógyító képességének mértéke miatt az öregedés is jóval lassabb lefolyású nála, mint bárki másnál, mostani szintjénél jóformán nem öregszik tovább, emiatt csalóka is lehet a külseje, hiszen senki nem mondaná meg róla, hogy már száz is elmúlt.
Aktiválódás: 10-11 éves kor körül
Osztályozás: Béta mutáns
Másodlagos: Karmok: Csontkarmai nőttek, melyeket képes a kézfejéből akaratával kilökni. Ezek a karmok roppant erősek voltak, azonban az évek során bevonásra került egy törhetetlen fémmel, melynek köszönhetően mára már bármit át képes velük vágni. Mindkét kézfején három-három ilyen penge éles karom található, melynek szinte semmi sem akadály, még a csontot is úgy viszi át, mint egy szamurájkard a papírzsebkendőt.
Emberfeletti érzékszervek: Érzékei persze összezavarhatók, pont a kifinomultságuk miatt, de főként szaglása az, amely páratlan az emberek körében, már jó messziről is képes megérezni például egy-egy ellenségének a szagát, ily módon pedig meglehetősen nehéz becserkészni, vagy akár csak mögé kerülni.

Jellem: Nem vagyok az a lelkizős típus, sőt, sokak szerint mániám bunkó módon viselkedni, de nem gondolnám, hogy ezzel bármi probléma lenne. Oké, azért vannak pillanatok, mikor próbálom ezt mérsékelni, de csak hogy ne bőszítsem vele Xavier-t. Sokak szerint kötekedő vagyok, és a modorom gyakran hagy is maga után, de én ezzel úgy vagyok, hogy mondják a szemembe, ha probléma van, és majd ketten lebeszéljük. Alapvetően zsémbes alkat vagyok, és nem is igazán nyílok meg senkinek, de ha nagyon muszáj, meghallgatok mindenkit. Önfejű vagyok, és makacs, na meg elég könnyen fel tudnak húzni, de ez a kölykök között már némileg sikeresen szocializálódott. Még mindig nem lelkizek, és ha odajössz hozzám, hogy meséljek magamról, nagy valószínűséggel el foglak küldeni melegebb éghajlatra. De ha gondod van... nem fogok csak azért is elzárkózni az elől, hogy segítsek. Ha szépen megkérsz. Haragtartó? Nos, pöccents be, majd meglátod. De csakis saját felelősségre!

Külső: Van rajtam egy kis túlsúly, csak más értelemben, mint másoknak. Edzettségem miatt ez nem is látszik, de azért sokat nyom a csontozatomban az a fém. Mondjuk előnye is van, mert legalább keményebbeket tudok ütni vele, és jobban fáj, ha azzal odacsapok. 198 centis magasságommal nem panaszkodom, ahogy az alkatommal sincs különösebb probléma, meglehetősen edzettnek mondhatom magam. Sokak szerint az arcszőrzetem a kritikus pont... azóta már ők vannak kritikus állapotban. Van, amikhez ragaszkodom, és én aztán nehezen bírom a változásokat.  

Előtörténet: Jelenlegi emlékeim szerint viszonylag boldog életet tudhattam a magaménak. Életem nagy részét Kanadában éltem le, és remekül töltöttem napjaimat szokásos hétköznapi barátaim között, mint favágó, amíg Xavier meg nem keresett, és nem közölte, hogy volna egy hely az olyannak, mint én. A mutánsoknak. Azonban ezen emlékeim nagy része csak hazugság. Bár nem látszik rajtam, a regenerálódásnak köszönhetően, de valójában már száz évet is magam mögött hagytam. Gyerekkoromban sokat küzdöttem a lázzal és egyéb betegségekkel, mégis sokkal előbb gyógyultam fel ezekből a kórokból, mint bárki más. A baj nem is itt kezdődött. Hanem ott, amikor az igazi apám megölte azt, akit mindaddig vérszerinti apámnak hittem. Így derült hát ki, hogy gyerekkori barátom, Victor Creed valójában a testvérem. Mérhetetlen harag öntött el, és mire feleszméltem, kézfejemből már elő is csúsztak csonttüskéim, melyek néhány pillanattal később „apám” bordái közé csúsztak. Megrökönyödött anyám szörnyetegnek tartott, amiért elvettem az egyébként erőszakos és részeges férfi életét. Elrohantam hát, nem tudtam tovább otthon maradni. Hiszen nem is volt már ott semmi keresnivalóm. Victor volt az egyedüli, aki utánam jött, és rám talált az erdőben. Onnantól kezdődött, hogy mint testvérek, mindig egymás mellett maradtunk és védtük a másikat, ha szükség volt rá. Elszöktünk, hiszen már semmi nem kötött minket haza. Együtt folytatva utunkat nőttünk fel, és kezdtük el kitapasztalni képességeink lényegét. Ahogy idősödtünk, úgy kezdtünk a magunk urává válni, és megtanultunk bánni az erőinkkel. Egy idő után már azt is észrevettük, hogy öngyógyító képességeinknek más hozadéka is van: egy bizonyos szint elérése után már egyikünk sem öregedett tovább, pedig az évek csak teltek és teltek. Már az elején láttam, hogy azért vannak különbségek Victor és köztem. Ő mindig is sokkal vadabb és zabolázhatatlanabb volt. Szinte szomjazta a vért mindig is, úgy, ahogyan a harcot is. De aztán jöttek a háborúk, és ezzel nem foglalkoztam, hiszen harcolnunk kellett. Ehhez pedig jól is jöttek a képességeink. Katonáknak álltunk, megvívtuk az első, és úgy a második világháborút is. Nem számított semmi, csak az, hogy kitartottunk egymás mellett. Részt vettünk minden egyes akcióban, és mi akkor is visszatértünk egységünkhöz, mikor minden más katona elesett az adott összetűzésben. Legendák voltunk a többiek számára, mégis féltek tőlünk, hiszen akik átlagosak voltak, nem értették, hogyan élünk túl mindig minden egyes bevetést. Ott voltunk a partraszállásnál, még Japánban is, a bombázások idején. De aztán a sok háború csak tovább szította Victor vérszomját. Ő meg sem próbálta visszafogni az állati mivoltát. Mikor már társai között is vérengzésbe kezdett, amiért azok erőszakossága miatt le akarták állítani, kivégzőosztag elé állítottak minket. Aztán mikor rájöttek, hogy a mi esetünkben egy ilyen ítélet végrehajtás mit sem ér, bebörtönöztek minket. Így talált ránk William Stryker ezredes. Ő tudta rólunk, hogy mutánsok vagyunk, és egy csapatba gyűjtött minket más olyanokkal, mint mi. Azt mondta, nála úgy szolgálhatjuk a hazát, hogy közben nem gátolnak le minket azért, amilyenek vagyunk. A legkülönfélébb akciók vártak ránk, de hamarosan rá kellett jönnünk, hogy hiába utazgatjuk körbe a világot, elmegyünk Afrikába holmi követ felkutatni és elhozni, Stryker is csak arra akar használni minket, mint a hadsereg: ölésre. Mert számára sem voltunk többek, mint állatok. Nekem viszont elegem lett a vérontásból. Otthagytam őket, de Victor persze maradt. Ő mindig is élvezte ezt az egészet, sőt, ő egyet is értett azzal a nézettel, hogy nekünk ölni kell. Mert csak erre születtünk. Én viszont ebből nem kértem többé, és inkább elkezdtem saját életet élni. Minden jól is ment, Kanadába költöztem, a szabadban dolgoztam favágóként, beleszerettem egy tanárnőbe, aki el is fogadott engem ilyennek. Hat éven át normális életet élhettem. De aztán Stryker újra feltűnt. Közölte, hogy Wade és Bradley a régi csapatból halottak, tehát vélhetően valaki ránk vadászik. Nem érdekelt a szónoklása, így lekoptattam. A magam élete érdekelt. De aztán Keila meghalt, nekem pedig nem kellett sok, hogy az incidensben felismerjem Victor keze nyomát. Már messziről megismerem az ő szagát. Megkerestem és nekiestem. Nem érdekelt más, csak a bosszúm, nem is próbáltam meg kitisztítani a fejemet. Azonban Victor erősebbnek bizonyult, én pedig orvosok hada előtt tértem magamhoz, de Stryker már ott volt. Legszívesebben meg tudtam volna ölni. Ő persze tudta, hogy Victor pöccent be és kezdett takarítani. Meg akartam keresni és megölni őt, de abban meg neki volt igaza, hogy erősebbnek kellett hozzá válnom. Ezért belementem Stryker mocskos kis kísérleti ajánlatába, akkor persze még nem tudván, mi is áll az egész háttere mögött. Stryker az Afrikából szerzett kőből kinyert adamantiumnak nevezett ötvözetet pumpálta a testembe, így a fém bevonta az egész csontozatomat. De hallottam, hogy az egész után az agyamat is ki akarta törölni. Új adottságaimnak köszönhetően kitörtem, és nem is tudtak megállítani. Még akkor sem, amikor az ezredes utánam küldte Zérót és az embereit, hogy visszavigyenek. Végeztem Zéróékkal, aztán felkerestem a teleportálót a régi bandából, John-t. Kellett a segítsége, hogy rájöhessek, mi is ez az egész, az infókat mégis a haspók Fred-től kaptam meg, miszerint Victor és Stryker összedolgoznak, és mutánsokra vadásznak, hogy egy szigeten kísérleteket végezhessenek rajtuk, és az összes erejét egy testbe gyűjthessék. John segítségével megtaláltam az egyetlen személyt, akinek sikerült onnan megszöknie, Gambit személyében. Bár a vele való ismeretségem nem alakult túl fényesen, ami a kis bunyónkat illeti, de azért végül mellém szegődött, mikor közöltem vele, hogy minden rohadékot megölök, akiket ő is utál. Bár John is meghalt Victor keze által, végül sikerült eljutnom a szigetre, ahol ért a következő megdöbbenés: Keila nem halt meg, csupán Stryker tartotta sakkban a húga életével fenyegetőzve, hiszen ők szintén mutánsok. Nem tudtam elhinni… hisz mindaddig elhittem a mesét a Farkasról és a szerelméről. Már épp tovább akartam állni, de azt sem hagyhattam, hogy Victor kezet emeljen Keilára. Újra összecsaptunk, és ezúttal én győztem. Sikerült kiszabadítanom a foglyul ejtett kölyköket, és Kielával az oldalamon már kifelé tartottam, mikor rövid úton Wade 2.0-val találtam magam szembe. Pontosabban… Deadpool-lal, ahogy ők nevezték. Ha Victor nincs, le sem tudtam volna győzni. Jóllehet ez köztünk semmin sem változtatott, ezt pedig mindketten tudtuk. De Stryker még így is sikerrel járt, mert nem számítottam az adamantium lövedékekre. Fejlövése nyomán emlékeim tovaszálltak, és mire magamhoz tértem, egy romokban heverő reaktor közelében feküdtem, egy számomra ismeretlen sráctól pedig a nevem is megtudtam: Logan. Elhagytam a szigetet, ezúttal egyedül. Magam mögött hagytam a srácot, és a furcsa, halott nőt, hogy rájöhessek, ki is vagyok. Kerestem a helyem a világban, de egyetlen támpontom csak a nyakamban lógó biléta volt, rajta egy kóddal, és a névvel: Farkas.
Ezután jött a képbe Xavier, és kerültem be a mutáns iskola falai közé, mint a tanítók egyike, még akkor is, ha stílusom néha hagy is némi kívánnivalót maga után. Ekkor kezdődtek meg a hazugságok is, ám olykor fel-felvillannak képek álmomban egy erdőben menekülő kisfiúról, és magamról, amint egy vízzel teli tartályban fekszem, és ordítok. Kezeimből előcsusszannak fém karmaim, aztán felriadok. Mert agyamban még ott vannak ezek a képek… az igazság pillanatai.