A vér szava - X-Men mesehelyszín

First topic message reminder :

A város, amelyhez az igen közeli X-birtok is elterül, különös cselekmények helyszíne lesz a következőkben. Az emberek és mutánsok békében élnek egymás mellett, előbbiek nem tudnak az utóbbiakról, hiszen a mutánsok szépen titkolják kilétüket, illetve az iskola diákjai nem reklámozzák túl hangosan, hogy mit is tanulnak. Az egyik nap, attól függetlenül, hogy valaki a város lakója, a birtokon szállt meg, vagy csak átutazóban van, többeknél jelentkezik egy különös érzés, amely a város központja felé vonzza. Az érzést senki nem tudja hova tenni, lehet egyszerű ügyintézés, vásárlási vágy, miegymás, de csak nem múlik el. Nincsen konkrét hely, ahova vonzza őket a dolog, főleg a diákok éreznek késztetést, hogy felkeressék North Salemet. Úgy dél körül kezdődik az esemény... Bárhol is vannak hőseink, érzik, hogy a falak egyre jobban kezdenek kifakulni, mintha tűnne el az élet a helyből, a városka népes tábora pedig mintha valami robotüzemmódra váltott volna. Teszik a dolgukat, válaszolnak ha kérdezik őket, ám egyértelmű, hogy nem úgy viselkednek, mint más alkalmakkor. A főszereplők egymást akár láthatják is, de lehetnek külön helyszíneken is, attól függetlenül, hogy mit csináltak. Ha megpillantják egymást, akkor érezhetik, hogy ők változatlanul megmaradtak élettel telinek. Ez akkor is nyilvánvaló, ha sosem ismerték egymást. Különös dolog ez, és egyben baljós...

//Nincs meghatározva, hogy ki hol van, játszátok nyugodtan a karaktereteket, többen akár lehetnek egy helyszínen is, jobb lenne, ha nem 9 felé kellene mesélnem. Viszont a hsz elejére kapcsos zárójelben írjátok bele, hogy pontosan hol vagytok. Köszi.//

[Cukrászda --> buszpályaudvar]

Már-már kábulni kezdek, mire megmentőim végre kitépnek a védőruhások szorításából. Úgy tűnik, a támadók nem rendelkeznek különösebb harci tapasztalattal vagy fegyverekkel, amin eléggé meglepődök. Lehetséges, hogy nem is a kormány emberei, hanem valamilyen civil, tudományos szervezeté? Akárhogy is, megpróbáltak elkábítani, így jobb, ha eltűnök a szemük elől. Felkapom a táskámat, csupán elhagyott füzetem, tollam és forró csokim marad a cukrászdában, én pedig menekülőre fogom a dolgot. Milyen jó, hogy nem hordok olyan idétlen, topogós cipőket, mint a legtöbb hölgy, így gond nélkül mozoghatok. Néhány gyors kanyart teszek itt-ott, hogy mindenképpen lerázzam üldözőim, feltéve, hogy az iménti produkció nem vette el kedvük hajkurászásomtól.
Elgondolkodtató, mégis hogyan találtak rám. Feltételezhetem, hogy ismerik a külsőm és a képességem, bizonyosan tudnak az X birtokról is. Azt viszont nem merték volna megrohamozni, így figyeltek és követtek, ahogy elhagytam a biztonságot jelentő mutánssulit. Hogy honnan szereztek információt rólunk, a fene se tudja, de annyi legalább biztos, hogy a birtokra nem mernek belépni, és hát jól is teszik, elvégre egyedül is elég veszélyes vagyok, hát még ha több tucat másik mutáns is csatlakozik mellém.
Az első gondolatom az volt, hogy értesítenem kell Charlest. Ő talán képes messziről szólni a többieknek. Továbbá ha valaki bármit tud erről az egészről közülünk, akkor az ő lesz. Tehát vissza kell jutnom a birtokra, minél hamarabb, valamint értesítenem kell kedvenc telepatám. Erre a legjobb lehetőség a buszpályaudvar lehet, ahonnan fél óra utazással elérhetem célom, továbbá telefonfülkét is találhatok ott, hogy felhívhassam a birtok számát. Ráadásul ez elég forgalmas hely is, biztonságosabb, mintha gyalog megindulnák a nagyvilágba. Ezekkel a gondolatokkal sétálom az állomáshoz, kényelmes, nem feltűnő tempóban, figyelve a járókelőket, és környezetem apró részleteit. Általában elég kevés figyelmet fordítok ilyesmire, mindig van min gondolkozzak éppen, ezúttal azonban egyértelmű veszély leselkedik rám, így alaposan szemügyre veszek mindent és mindenkit, aki látószögembe kerül.

[A Bank előtti utcán - Lara, Odette, aztán a "családi háznál"]

Sóhajtozva odébb állok, elég szapora léptekkel. Nem tudom hova, de nem is izgat, egészen addig, míg a távolból ki nem rajzolódik egy ismerős épület alakja. Ahogy közeledek, felismerem. A mi házunk az. Kicsit, mintha kopottabb lenne a fal, másba viszont szinte semmit sem változott. Felvetül bennem néhány kérdés, köztük az is, hogy került ide? Felteszem magamnak, azonban választ nem kapok rá. Némán megállok tőle nem messze, majd óvatosan kinyújtom kezem és az egyik ablakhoz közelítem. Letakarítom, ezután válik láthatóvá a szüleim arca. Döbbenten állok, úgy érzem, mintha a lábaim gyökeret vertek volna. Nem mozdulnak, pedig legszívesebben elfutnék. Elfutnék, mert kezd kísérteni az emlék, amit próbáltam elnyomni. Sikítani! Azt súgja egy hang, hogy adjak ki magamból mindent, de hogyan tehetném? Hang sem jön ki a torkomon. Meglepődtem. Félek és a mélyről jövő keserűség teljesen uralma alá hajt, s ha ez nem lenne elég, hirtelen lángcsóvák villannak fel, majd arra eszmélek fel, hogy lángokba áll minden.
- Úristen! Mit csinálok? - kiáltok fel hangosan, mintha bármit is segítene. Megpróbálom valahogy visszaszerezni a kontrollt magam felett, remélve ezzel megállíthatom a pusztítást, mert jelenleg bármihez érek, felgyullad. Még inkább megijedek. Egy élő öngyújtó lettem, néha sajnálom, hogy engem nem ér tűz. Az is jobb lenne, mint ez! A távolban egy nő szól. Felé fordítom a fejem egy rövidke pillanatra. Ja, szívesen abbahagynám, de nem tudom. Olyan, mintha valaki más irányítana most és nem is önmagam lennék.
Még arra is képes vagyok, hogy tovább folytassam... A lángok hamar átcsapnak a falakra, lassan mintha a tető is égni kezdene - bár lehet csak az én szemem káprázik -, s lassan a lángnyelvek elérik a szüleimet. Ajkaim megremegnek, egy könnycsepp akarva-akaratlanul is kibuggyan a szemem sarkából, majd gördül végig, jelét adva annak, hogy kikészültem. Voltaképp más szituációban élem újra életem eddigi legrosszabb pillanatát. Erősebben próbálom visszaszerezni a gyeplőt, hogy ne folytassam tovább az esze-veszett "játékot". Mi van, ha miattam más is megsérül? A nőnek igaza van. Hallom is, amit mond, ám mikor újra felé néznék, nem látom. Vajon odébbállt?

[a bank előtti utcán, a poszt végén már Odett-vel]
Biztosan nem tudhatom, hogy az a nő (avagy ami maradt belőle) az anyám, hisz még kislány voltam mikor elhunyt, és az a hajától nem látni egészen az arcát, mégis minden sejtem azt súgja, hogy ő az. Ezeregy kérdés vibrál a fejemben a miértek és hogyanokról, némelyiket azon nyomban fel is teszem amint megfogalmazódott bennem, de válasz egyikre sem érkezik. A nő alak feltartja kezeit, mintha kérlelne, de amint összeszedem a bátorságomat, hogy én is a kezeiért nyúljak, és megkérdezzem, vagy a képességem segítségévek jöjjek rá mit akar, az alak egyszerűen semmivé válik. Fura mód, nem attól esek kétségbe, hogy egy foszló emberi maradvány állt velem szemben az imént, hanem attól, hogy eltűnt. Volt-nincs. Mintha újra a képembe röhögött volna a halál azzal az eszelős, diadalittas kacajával, hogy „Nézd csak! Nekem ennyi az élet.”. Nekem viszont, aki ebben a pillanatban élem át ismét, hogy milyen az amikor valaki nagyon fontos csak úgy eltűnik… nekem nem ennyi… Torkomat újra fojtogatni kezdi a harag és a szomorúság, a szívem megindul, szinte a fülemben dobog, a látásom pedig egészen elhomályosul ahogy mindenre készen elindulok egy irányba. Egy kép cikázik a fejemben egy helyről, amit összekapcsolok a bennem ezer fokon tomboló gyásszal, és elhiszem, hogy az elmémben megjelent helyen újra láthatom majd az anyámat. Bármit megtennék, mindent odaadnék azért, hogy ez így legyen. Nagy levegőket veszek, letörlöm a gyász meleg könnyeit, és tudatosan próbálom megacélozni az idegrendszeremet, mert ezt másképpen nem fogom tudni végigcsinálni. A hely ahova mennem kell, nincs annyira közel, és ki tudja mi vár még rám út közben. Tehát most nagyon észnél kell lennem.
De hiábavaló az elszántság, és a céltudatosság, mert történhetnek dolgok, amelyre egyszerűen nem lehet felkészülni. Egy férfi hirtelen meglöki az egyik lányt, akit korábban már észrevettem, és azt üvölti, hogy fusson. Először szórakoztató bohózatnak tűnik az egész, de aztán meghallom a fegyverek ropogását, és egyszeriben jéggé dermeszt a félelem. Tényleg agyonlőtték azt a férfit? Uramisten… Mindennél jobban szeretnék bebújni egy sarokba és addig bőgni, mígnem magamhoz térek, de mire feleszmélek, már elkaptam az irányomba menekülő lány csuklóját és behúztam magammal egy sikátorba.
- Gyere velem! Tudok egy biztonságos helyet. – mondom a lánynak még a mozgássor közben. Ahhoz képest, hogy mennyire be vagyok rezelve, nagyon határozott a hangom, még csak meg sem remeg. Úgy látszik, a tudatalattim sokkal jobban tudja mit kell tennem.
A biztonságos hely címszó alatt nem a Sloane’s-t értem. Valamiért a Sóstóhoz akarok menni, és odavinni a lányt is, ha elfogadja a segítségemet, és nem rohan tovább. Ő dönt. Én vele, vagy nélküle, de most megindulok. Futva, nehogy engem is elérjen a golyózápor.

[Bank előtt, az utcán - Lindsay, Lara közelében]

Hamar beindulnak az események, és szinte időm sincs gondolkodni, annyira hirtelen jön ez a fegyveres helyzet. Nem válaszolnak, ezt nem veszem zokon, valahogy sejtettem, hogy egy szó nélkül fogják hagyni a dolgot. Mert ugye ki vagyok én, amiért nekik kötelességük válaszolni? Felfedezek a közelben egy autót, melyben egy férfi pont minket figyel. Szemeim elkerekednek és nagy döbbenettel meredek abba az irányba. Az autóban ülő fickó nagyon is ismerős, de kellemetlen emlékek fűznek hozzá. Ő az egyetlen olyan ember, akiben sose bíztam és hittem el mindent. Talán a szüleim halálához is köze van, de amit mond, azon szó szerint ledermedek. Mintha földbe gyökerezne a lábam és nem mozdulna. Már készülnék arra, hogy lepuffantanak. Azért az idősebb hölgy elé állok, nehogy valami baj történjen. Hisz' inkább én, mint ő... De ahogy elnézem ezzel nem csak én voltam így. A sikátorból előugrik komornyikom. Jöttére nagyon is megdöbbenek. Itt? Ő? Mit keres egyáltalán? Ez az egész nem lehet valós, abszolút nem. Már tenném is fel azt a bizonyos kérdést, amire nagyon is szeretném tudni a választ, csakhogy ő odébb lök és rám kiált, hogy meneküljek. Jó, igaz, nem ebben a pillanatban kéne felháborodnom vagy kérdezősködnöm, így engedelmeskedek szavainak és rögtön menekülök a rossz társaság elől. Minden erőmet beleadva rohanok, amerre csak tudok, de el innen... A sorozatos lövések hallatán összeszorítom szemeimet, de továbbra is futok. Nem akarom, hogy ez történjen. A komornyikom meghalt, minden bizonnyal őt lőtték le ilyen morbid módon. Hátrapillantani se merek, mert tudom, ha látnám vérbe fagyva, egész biztos sírva fakadnék. Így is nehéz a menekülésre koncentrálnom, lépteim kezdenek lassulni, de nem adom fel. Hisz' valaki feláldozta magát miattam, nem adhatom fel pont most. Csak rohanok előre, amerre látok. Tekintetem ide-oda cikázok, hogy mégis hova bújhatnék el. Az örökkévalóságig úgy se menekülhetek, előbb-utóbb lőn fognak, akkor pedig nincs visszaút.
- Bárcsak venném valami hasznát ennek a képességnek! - nyavalygok futás közben. Ugye eddig csak annyi az egész, hogy az az energiaszerű anyag áramlik ki a kezemből, de semmit sem csinál. Pedig, ha legalább taszítani tudnék vele, vagy legalább önállóan aktiválni. Már annak is hasznát venném. Bekanyarodok a sarkon, így remélhetőleg nem látják merre futok, legalább egy kis időre. A sarkon lévő kis boltba rohanok be és guggolok le a sorok közt, hogy takarjanak a polcok. Ha rám találnak, akkor futás van, de ezerrel vagy rosszabb esetben céltábla leszek. Ezt akarnám elkerülni. Törpejárásban haladok előre és veszek el egy újságot, hogy azért valamivel takarjam az arcom. Ha ezeknek az alakoknak nincs különleges képességük, akkor csak nem tudják érzékelni, hogy mégis hol lehetek. Ebben bízok...

[cukrászda1 – Lisa, Mike]

Őszintén szólva én is örültem volna neki, ha tényleg egyszerűen csak beülhettünk volna egy sütire és jól érezzük magunkat, de e helyett eléggé megbonyolódnak a dolgok. A város határozottan furcsa, és nem is igazán értjük, hogy mi a fene van itt. Ezen kívül pedig még jön a robbanás is, vagyis az ablakok részéről, meg a forróság. Nem élvezem a dolgot, de ez teljesen logikus és az sem tetszik, hogy Lisa ki akar menni a pasashoz. Nem kéne szétválnunk, de őszintén szólva nem akarok megsülni és ha bármi miatt leesem a lávába, ha fölé repülök... szóval az nem lenne hasznos. Már akkor is égetne csak a felette lévő forró levegő, ha túl közel lennék a talajhoz. Ezen kívül még itt ez a három csaj is, akik láthatóan kicsit se ijednek meg az egész lávamizériától... nem valami megnyugtató a helyzet.
- Vagy maradhatnál bent is... de vigyázz magadra! - az elejét inkább csak morgom halkan, az sem biztos, hogy meghallja. Nem akarom én megmondani neki, hogy mit csináljon, végülis ő ért a tüzes dolgokhoz, de akkor is jobban értékelném, ha nem kószálna el. A kinti pasi nem tűnik kifejezetten barátságosnak, és talán jobb lenne együtt maradni. Viszont úgy fest, hogy mégsem megy ki, ami engem is meglep. Felszökik kissé a szemöldököm, de nem sok időm van rá, hogy az ő helyzetet tanulmányozzam, mert nálam sem mennek ám könnyen a dolgok. A pulton mondhatnám, hogy a tűztől legalább biztonságban vagyok egy ideig, de a kések... meg ez a fenyegető közeledés.
- Öh... nem hiszem, hogy nektek itt kéne lenni, és mi lenne, ha megdumálnánk ezt békésebben? - jól van, nem sok esélyt látok rá, hogy ennek így sok hatása lesz, főleg hogy a következő pillanatban már röppen is a lányok felé egy tűzgolyó. Azért rendes dolog Lisától, hogy segít, normál állapotban még egy mosolyt is villantanék felé, de ez most nem sikerül, ahhoz túl komoly a helyzet. A szavait viszont hallom és értem, teljesen jogos, hogy nem kéne itt maradni, ha egyszer ennyire nagy a gáz és nem bírja a hőt, amit kéne normális esetben.
- Fura ez az egész... - rázom meg a fejem, de aztán elrugaszkodom a pultról és egyértelműen Lisát célzom be. Szépen mellette szállok le, ott ahol még értelmes a terület és nincs tűz, majd a háta alá nyúlok. - Na akkor most kapaszkodj, elhúzunk innen a francba. - nem tetszik a hely és a helyzet, úgyhogy eszem ágában sincs itt megvárni, amíg a láva szépen bekúszik az épületbe is és mindent szétéget. Valahol csak van egy olyan rész, ahol nincs gond, vagy egy tűzoltócsap, amit ki lehet nyitni és mondjuk a tüzes pasira irányítani a vizet. Vannak ötleteim, de először mindenképpen az a lényeg, hogy innen elhúzzunk egy kevésbé forró környezetbe.

[cukrászda1 – Lisa, Mike]

Ez a nap túl jól indult ahhoz, hogy az is maradjon. Nem számítottam furcsa viselkedésű emberekre, se pedig kopár épületekre, így kissé bizonytalanul, de azért követem a fiút, egészen a cukrászdába. Miért érzem úgy, hogy ez a nap nem lesz olyan átlagos, mint amilyenek az eddigiek voltak? Hiába érkezik meg a rendelés, most már nem tudom boldogan elfogadni azt, ami következik, főleg, hogy nemsokára megérzem a forró lökéshullámot, amelyet az ablakok szétrobbanása követ. Szerencsére nem sérülök meg a szilánkoktól és Mike se, a kérdésem meg amolyan ideges kérdés, de a válaszából úgy vélem, hogy ő se nyugodtabb én nálam. A láva semmi jót se ígér nekünk, én pedig természetesen féltem a srácot, ezért is ajánlom neki a pultot, szinte el is felejtve azt, hogy képes a repülésre, így amikor felvilágosít, csak legyintek felé.
- Jó mindegy, de a lényeg, hogy vigyázz magadra. Én kinézek ahhoz a pasihoz. – jelentem is ki és egyelőre még abban a tudatban indulok meg felé, hogy a láva nem fog nekem ártani. Már miért ártana? Mindenféle hőt kibírok, tehát nem lehet baj… ugye? Azért Mike aggódó szavaira biccentek, hogy nem csinálok hülyeséget, majd aztán kis időre magára is hagyom, legalábbis próbálom, de ahogy egyre közelebb érek a forró folyadékhoz, úgy szisszenek fel, majd lépek is rögtön hátra.
- Mi a fene… mióta éget meg engem az ilyesmi? – jó, ez most nagyon is zavar. Kezdek kétségbe esni, hogy esetleg valami baj lehet az erőmmel, de mivel a két tűzlabda megjelenik a kezemben, így rögtön leesik, hogy nincs, de… valami akkor is van. Felemelem a fejem, miközben a kinti férfit nézem és nem… nem vagyok hajlandó elfogadni a tényt, hogy valahonnan ismerősnek tűnik nekem.
- Azt kérdeztem, hogy ki maga? Válaszoljon! – teszem fel újból dühösen a kérdést, majd a két labdát szépen felé is dobom, szóval ha nem áll arrébb vagy védi ki valahogy, akkor bizony meg lesz pörkölve a mellkasa, mivel oda célzok. De ez után egy kicsit ismét hátralépek a forróság miatt és Mike-ot kutatom szemeimmel. Azok a csajok most tényleg rátámadtak? És honnan kerültek elő azok a kések? Jó, ez így nem lesz jó… így egy újabb labdát csinálok a tűzből, hogy ez után azt a három csaj felé dobjam.
- Mike, el kell tűnnünk innen. Valami baj van, nem bírom a forróságot! – talán leesik neki, hogy ez számomra miért is ilyen nagy gond. Próbálok nem túlságosan kétségbe esni, de nem egyszerű ám a dolog. Fél szemmel azért a kinti pasit figyelem, de nem megyek most semerre se, maradok két tűz között, mivel fogalmam sincs, hogy mit kéne tennem. Teljesen kikészít az, hogy nem tudok átmenni a láván.

[cukrászda1 – Lisa, Mike]

Mike tehát elrugaszkodik a talajtól, és a pultra lebeg, a három leányzó pedig továbbra sem foglalkozik lávával, de még a kintről fenyegetőző alakkal, hanem követik tekintetükkel a srácot. Ahogy közelebb lépnek, a fiúnak egyre inkább ismerősek lesznek, abból a középiskolából, ahol durva sportoló volt, és folyamatosan csajozott. Egyikükkel le is feküdt, a másik kettővel pedig flörtölgetett. Valamiért a három szexi csaj enyhén megvezetően méregetik, és vészjóslóan közelednek. Az egyikük már lávába lép, de érthetetlen módon nem sikolt fel, nem olvad le a bokája, semmilyen hatással nincsen rá. Kések kerülnek elő a pompom ruhák alól, és támadásba lendülnek.
Lisa nekiindul a lávának, hiszen rá amúgy nem hatna az ilyesmi. Elvileg. Ám ahogy közelebb ér, úgy megcsapja arcát a hő, hogy biztos benne, hogy itt valami alapvető gond lehet, mert már a bőre is hólyagozni kezd a forróságtól, ha csak beletenné a lábát, azonnal meghalna. A kinti alak viszont borzasztóan ismerős neki, bár még sosem találkoztak, de a férfi vonásai hasonlatosak az övéhez. – Gyere kicsi tűzmágusom... – Hivogatja, de a lány nem sebezhetetlen a láva ellenében, habár a tűzlabdák megjelennek a kezén.

[bank előtt az utcán – Lara, Lindsay, Odette]

Lara ráébred, hogy tényleg az anyjával áll szemben, de az alak nem támad, mintha segítséget kérne. A lány ahogy átlátja a jelenés valódi célját, rájön valamire, amely mások előtt még nem ismeretes. Lindsay tehát egyenlőre buzgón felgyújtja a szülei házát, a lángnyelvek egyre mardósobban eszik a falakat, hamarosan a két felnőttet is elérik.
Odette kissé lefagy, de azért visszakérdez. Választ ugyan nem kap, ellenben megismeri az autóban ülő férfit, aki nem más, mint apja egykori üzlettársa, aki kiköltöztette a személyzetet. Csak egy szót vakkant. – Megölni. – Ám ekkor a sikátor felől egy alak robban ki, Odette komornyikja, aki a gondját viselte. Arébb löki a lányt. – Rohanj! – Az első pisztolygolyó a motorostól éri. A lánnyal most nem foglalkoznak, ám a símaszkosok gépfegyverei feldörögnek, és komplett sorozatokkal szitává lövik az önfeláldozó férfit, eddig a lánynak van lehetősége menekülni. Remélhetőleg megteszi, mert ha hátrapillant, látja, hogy a motoros már a nyomába is eredt, míg a maszkos-gépfegyveresek kissé lemaradva, de futnak mögötte.

[trafik mögött – Annie, Lya]

Annie-t el akarják rabolni a suhancok, akik közül egyre többeket ismer fel, az árvaháznak a lakói, akikkel együtt felnőtt, legalábbis pár évig együtt éltek. Elég durva alakok lettek, ráncigálják a lányt, egyikük visszalő Lyára, aki össze is esik a fájdalomtól, a gyógyítása pedig valamiért nem működik, olyan, mintha teljesen ember lenne, képességek nélkül. Annie aurája végre aktiválódik, arébb lökve a rosszarcokat, egy alig látható tojáshéj jelenik meg körülötte, és Lya körül. A szőke lány fájdalma nem gyenge, ilyen sokáig sosem kellett éreznie a gyógyítás miatt, most viszont ömlik vállából a vér, falfehér lesz, de annyira legalább képes, hogy elállítsa kissé a vérzést, még így is szivárog, de legalább a lány nem ájul el, felállni viszont nem képes. A suhancok ekkor baseball ütőket, fémcsöveket vesznek elő, és durva ütésekkel elkezdik csépelni az aurát, amely minden ütésbe beleremeg, egyre nagyobb repedések jelennek meg rajta. Idő kérdése, hogy mikor szakad össze, ekkor pedig Annie nem biztos, hogy képes még egy ilyet létrehozni.

[curkászda2 – Kylee]

Kylee-t már éppen raknák rá egy hordágyra, szájára pedig oxigénmaszk kerülne a kábító gázzal, ám előtte még a nagy ellenkezés közepette el tudja magát sikoltani, hangjának ereje pedig igen manipuláló jellegű, vagy féltucat járókelő siet a segítségére, és puszta kézzel esnek neki a vegyvédelmiseknek. A tudósok nem igazán vannak felkészülve ilyen jellegű ellentámadásnak, így a szőkeség ki tudja magát tépni az ágyról, és menekülhet valamerre, ha akar. Kérdés, hogy mit akartak tőle az alakok. Most rajta áll, hogy merre indul.

[a bank előtti utcán Odett és Lindsay környékén]

Egy olyan utcában, ahol mindenki ugyanazt csinálja, feltűnnek az oda nem illő személyek. A különcök, a különlegesek, akik valamiképpen kitűnnek a tömegből. Mintígy pedig az a két kis szőke tőlem nem olyan messze, egymástól is távolságot tartva. Talán nem is ismerik egymást, nem tudom. Nekem csak annyi jön le, hogy ebben a gépies világban rajtam kívül csak két ember élő. Aztán felmerül bennem ennek az állításnak az inverze is: szóval meglehet, hogy mindenki más normális, csak mi hárman tébolyodtunk meg. Ezen is el tudnék érvelni még egy ideig PRO és KONTRA sémában, de inkább úgy döntök, hogy nekem ilyet most nem szabad tennem. Mert mi van, ha én vagyok a hülye... van különbség a között, hogy az okos bolondozik, vagy a bolond okoskodik. Na jó, én ebbe már belezavarodtam.
Lavírozni kezdek a katonasorba rendeződött emberek között, célom az, hogy elérjek a hozzám közelebbi leányzóig, aztán odahívjam a másikat is, hogy hárman hátha okosabbak leszünk. Legfeljebb majd tanácstalan nézegetjük egymást, vagy együtt leoltjuk az órás feleségét, aki egy zsugori, gonosz boszorka, de most úgy sepreget az üzlet előtt, mintha a korábban járókelőkre szórt szitkai nyomát akarná eltüntetni. Monoton jobbra-balra lengeti a cirokseprőt az üzlet bejárata előtt. Ha tényleg a szitkait seperné fel, akkor el lesz még egy jó darabig, mert mocskos szája van a szipirtyónak. Egy cseppnyi együttérzés sincs bennem, mégis, ahogy elhaladok mellette, felsejlik némi hiányérzet amiért nemhogy elmaradt az epés megjegyzése (engem nagyon utál), de még csak észre sem vesz. Azon gondolkozok, hogy jó, akkor most én leszek az aki odaszól valami nem túl minőségit neki, hátha az majd észhez téríti, ám feltűnik valami más is a látómezőmben. A hozzám közelebbi élő-lány kezéből... - Atya úr isten! - nem hiszek a szememnek! A lány kezéből lángcsóvák törnek fel, amelyek egy ház könnyű fa burkolatát veszik narancs szín ostrom alá. Szaporázom a lépteimet - most valahogy sokkal távolabbinak tűnik a lány- és tele torokból üvöltöm, hogy hagyja abban, mert megsérülhet valaki. De igazából még meg sem közelítem az eseményt, mikor egy kéz nyúl felém az egyik rendezett sorból, és a vállamnál fogva bír maradásra. Szembe perdülök vele, mert ez most nem a legjobb alkalom a csevejre, akármit is akarjon, hiszen egy tinilány éppen most gyújtott fel egy házat, de a látvány, ami fogad... szerintem nincs olyan erős gyomor ami erre fel lenne készülve. A nőnek iszonyat büdös szaga van, a haja vastag, rasztás tincsekre tapasztotta össze a kosz.
Nem messze egy autó kerekei csikorognak, a hanggal egy időben könnyű novemberi fuvallat kap bele a nő viseletes hajába, így már látom az arcát is.
Miközben a hányingeremet próbálom megzabolázni a nő rothadó húsa láttán, óhatatlanul is megfogalmazódik bennem egy ... nem is tudom, inkább egy érzés, mintsem gondolat.
- Anya?
Álmodom. Itt, ezen a ponton biztos vagyok abban, hogy ez csakis egy lidérces álom lehet.

A cukrászda szürkeségét hamarosan feldobja egy érkező bagázs, egy csapat vegyvédelmi ruhában masírozó, fülhallgatós alak. Elsőre még nem is fogom fel, micsoda veszélyt jelentenek, úgy gondolom, csak valami hülye banda, zöldnap vagy ilyesmi. Az alakok azonban egyértelműen engem vesznek célba, és azonnal értelmet nyer a viselt ruha és a fejhallgató. Bizonyosan a kormány emberei, akik valahonnan megtudták a kilétünket. Talán egy kém került a birtokra, vagy ki tudja, mindenesetre jelenleg nem sok időm van ezen gondolkodni. Az idegenek rám támadnak, láthatóan túszul akarnak ejteni, szerencsére élve.
A forrócsoki és a genetika füzet prioritása hirtelen nagyon mélyre zuhan, helyüket átveszi ösztönös kiáltásom. Reflexszerűen támadok ellen, holott tudom, hogy védve vannak a hangomtól, képtelen vagyok az irányításom alá vonni őket, vagy sérülést okozni nekik. Azonban nem csak ők és én vagyok itt a cukrászdában. Vannak itt vendégek is, meg pultos és más egyének, kiknek semmi sem védi hallószerveiket.
Miközben a vegyvédelmisek altatógázt tolnak az orromba, én a hangommal irányításom alá próbálom vonni a cukrászda populációját. Agresszióra buzdítom sérülékeny kis elméiket, arra, hogy támadják meg a behatolókat, evőeszközeikkel, körmeikkel vagy éppen fogaikkal támadva, teljesen mindegy, a lényeg hogy minél agresszívabban. A hatás sajnos nem fog sokkal tovább tartani, mint a hangom, tehát amennyiben eszméletemet vesztem, bizonyosan elhurcolnak innen. Ezzel a gondolattal próbálom ösztönözni magam, miközben hangom betölti a kis helységet. Noha hangszálaim a legerősebb fegyvereim, természetesen kezeimmel is akcióba lendülök az oxigénmaszk ellen.

[trafik mögött – Annie, Lya]

A lányt nem tartott sokáig megállítani. Ahelyett azonban, hogy megnyugodna, valami furcsa dolog történik. Valahogy eltaszít magától, de gőzöm sincs, hogy hogy. Az egyik pillanatban még fogom őt, hogy ne szaladjon tovább, a másikban pedig már a földön ücsörgök. Csak nem? Ő is mutáns lenne? Csak tudnám, hogy miért ez minden furcsaságra a magyarázatom. De hát tudom, azért, mert én tudom, hogy vannak emberek, akik szokatlan dolgokra képesek. Ha ez nem lenne elég, fél tucatnyi rémisztő alak bukkan fel. Ezek meg mégis honnan jöttek? Tekintetemmel végigmérem őket. Ahogy a levegőt ütik, vagy talán inkább azt, amivel engem is eltaszított a lány magától, úgy tűnnek, mint valami rossz zombifilm népessége. A szakadt ruha hajléktalanokra üt, de azok a szemek... Mikor beléjük nézek, akaratlanul is végigfut rajtam a hideg. Egy pillanatra össze is rezzenek, mikor betörik az a pajzsszerű burok, amivel a lány védte magát. Most mégis mi lesz? Nyilvánvaló, hogy őt akarják. Segítenem kell neki! Azonnal lábra pattanok és lépek, hogy közbelépjek. Már nyúlnék a még nem megragadott kézért, hogy legalább visszahúzni tudjam, de kellemetlen dologban lesz részem.
Csak egyetlen dörrenés. Ennyit hallani, majd semmit. Minden érzékszervem egyszerre némítja el a fájdalom. Egyetlen dolog, mely ellep mindent. Előtte szinte hallani ahogy a golyó rést üt bőrömön, áttépve az azt burkoló ruhát, majd belefúrja magát húsomba, hogy a csontnak ütközve megállhasson. Ajkaim azonnal szétnyílnak, hogy fájdalmas sikolyt hallassanak hangszalagjaim. Lábaim egyszerre megadják magukat és térdre rogyom. Épségben lévő karom pedig reflexszerűen szorul a fájó pont köré, várva, hogy majd ennek hatására tompulni fog a kínzó fájdalom. Szemeimben könnyek gyűlnek s indulnak útjukra arcomon. Néhány pillanatra látásom is elhomályosul, majd kínzó lassúsággal kezd tisztulni. Ekkorra már elkezdik húzni őt. Azt, akinek segíteni akartam. De hisz még akarok is. Csak annyira nehéz most, hogy a lövés utáni rettegés elkap. Amiatt, hogy akár meg is hallhattam volna egy pillanat alatt, ha az az élőhalott úgy akarja. Szerencsére azonban csak vállam találta el. Máris igyekszem magam gyógyítani, ekkor azonban igencsak meglepődök és nem kevésbé meg is rémülök. Nem megy... Nem tudom magam meggyógyítani... Az erőm egyszerűen nem tudom használni. Mégis miért? A félelem miatt? Vagy emiatt a groteszk világ miatt? Mégis mi ennek az oka? Lehet... Lehet, hogy újra csak egy egyszerű ember vagyok? Ez esetben nincs más hátra, mint emberként megoldani a dolgokat. Úgyis orvos akartam lenni, itt az ideje, hogy teszteljem, hogy eddig mit tanultam! De nem most. Vállam megszorítom, melynek hatására felszisszenek. Valahogy lábra küzdöm magam. Meg kell tudnom, hogy hova viszik azt a lányt, hogy segíthessek neki, ha lerendeztem a vállam. Vagy még előtte. Meg is indítom lépteim. Kilépek az őt ráncigáló bagázs után. Lassan mozgok, mert nem vagyok biztos benne, hogy tudnám irányítani a gyorsabb lépteket. Ennek ellenére megyek utánuk.
- Eresszétek el! - szólalok fel halkan, miközben gőzöm sincs, hogy milyen messze vannak ők valójában.
Vállamból továbbra is ömlik a vér. Elmém még mindig tompítja a fájdalom. Még életemben nem lőttek meg. Én sem magam, annyira azért nem ment el az eszem. Az már hozzám képest is durva lenne. Séta közben olykor-olykor próbálom meggyógyítani magam, hátha egyszer csak újra sikerül.

[Bank előtt, az utcán - Lara, Lindsay közelében]

Szóval hagyom őket kettesben, nehogy belekotnyeleskedjek valamibe. Legalább azt tudom, hogy nem mindenki vált olyan lelketlen robottá. Ez kissé megnyugtat, ugyanakkor a többi ember sorsa nagyon is aggaszt. Tehetetlenségemben csak állok a bank előtt és habozok, hogy mégis kit szólítsak meg. Egyáltalán kapnék e választ, ha kapok is, valamivel másabb lesz, mint amikor régen csevegtem az emberekkel. Furcsa egy helyzet... Kíváncsi vagyok mi sül ki belőle, de ne csak álljak itt, tegyek is valamit. Egy idősebb nőre esik a választásom, akihez egy hirtelen kreált mondatot intézek. Füllentek vagy inkább hazudok? Egyiket se szerettem volna, de jelen helyzetben valamit lépni kell, mivel ezek az emberek aligha fognak reagálni egy szimpla mondatra, vagy például ha rákérdeznék a falak kifakulásának okára... Tuti nem kapnék választ. Úgyhogy erőt vettem magamon, most pedig az idős hölgy előtt ácsorgok válaszra várva. Arcomról rögvest lefagy a mosoly, amint a fékcsikorgás meghallom.
~ Pedig már majdnem...~ oké, ennél fontosabb gondom is van, mivel az imént érkező csapat nem úgy tűnik, mintha a mi oldalunkon állnának. Ettől eltekintve próbálok higgadt maradni és nem ellenséggént tekinteni rájuk, habár ez tök nyilvánvaló. Kicsit inába száll a bátorságom, amikor a fegyver rám szegeződik. Meghökkenve lépek egyet hátra a hosszabbított csövű pisztoly láttán. Ők vannak túlerőbe, mert tekintve a képességem jelenlegi szintjét...Nos, egész biztos nem sok hasznom válna belőle. Az idős hölgyre pillantok. Az hiányozna, ha őt találnák el helyettem, úgyhogy beállok elé, hogy még véletlen se vegyék célba. Mozdulatlanul állok pár másodpercig, fejemben lepörgetve a szituációt. Jó lenne valamit kiagyalni, mert ha így folytatom azt se tudom meg kik ezek, és mit akarnak, max a föld alatt szagolhatom az ibolyát.
- Kik maguk? - kérdezem magabiztosan, s szemrebbenés nélkül. Be vagyok rezelve egy kicsit, de nem hagyhatom a jelenlegi helyzetet így. Lehet elrabolnak, de ez is valamilyen oknál fogva fog történni. És én erre vagyok kíváncsi. Miért? Talán tudják mi vagyok? Bár nem hinném, hogy szimpla emberek minderről tudnának, ha csak nem informálódtak jól. Ha el is rabolnak, leszek olyan ügyes, hogy elszökök, bárhová is visznek. Egyelőre nem tudom mi a céljuk, de olyan érzésem van, hamar megkapom a választ. Amíg várok, hogy megszólaljon az egyikük - mozdulatlanul, nehogy főbe lőjenek egy mozdulatom miatt- észreveszek egy ismerős arcot a közelben lévő kocsiból. Elkerekedett szemekkel meredek arra, amerre az a személy található.

[trafik mögött – Annie, Lya]

Még nem is tudtam lereagálni a lány kérdéseit, aki utánam nyúlt és furcsa mód "normális" volt, már fél tucatnyi szintén nem fakó illető követte őt. Ekkor már teljesen besokaltam és az aura robbanásszerűen felhúzódott ezzel ellökve a szőke idegent mellőlem. A kezemet a szám elé kaptam ahogy megláttam a szemükben azt a gonoszságot és őrületet. Összeszorítottam a fogaimat, de nem bírtam ki sírás nélkül. Annyira hasonlítottak azok a tekintetek az övére.. Aki tönkretett és lerombolta az akkor friss tévképzeteimet, hogy a világ csodás és rózsaszín. Az a haragos csillogás olyan volt, mintha egy liter benzinre rádobtak volna egy cigarettacsikket, akár a lángok melyek az égig érnek. Lentebb kaptam a tekintetem hirtelen, hogy ne kelljen az arcukat néznem. A ruhájuk is szakadt volt, olyanok voltak, mint az éhező farkasok akik több hét után végre prédát találnak. Felém indultak. Látszott rajtuk, hogy valami céljuk volt velem. Nem mertem levegőt sem venni, majdnem belefulladtam a könnyeimbe ahogy a földre kuporodva próbáltam védeni magam. Elkezdték ütni az erőterem, amitől teljesen bepánikoltam. Minden ütés olyan volt akár egy hosszú, gyötrelmes rémálom mígnem berepedt a pajzs és hozzám fértek. Nyirkos, tűztől izzó kezükkel kezdtek el rángatni, amire hatalmas sikolyokkal reagáltam.
- Mit akarnak? - kérdeztem hisztérikusan miközben próbáltam magam kiszabadítani kezeik fogságából.
- Elviszünk hozzzá - suttogták. Az egyik szörnyeteg - jogosan megérdemlik ezt a megszólítást - egy pisztollyal meglőtte az előbbi lányt, aki nem látszott közülük valónak. A vállán találta el. A pupilláim teljesen kitágultak ahogy a kifröccsenő vért megláttam az adrenalintól, ezt szinte éreztem. Tudtam , hogy tennem kéne valamit, de nem tudtam mozdulni. Lehajtottam a fejem és ahogy a hajam arcomra omlott nagy levegőt vettem, hogy pótoljam a sok-sok másodperc lélegzetét közben pedig erősen rángatóztam, hogy elengedjenek. Ekkor elkezdtek egy konkrét irányba vonszolni.
- Eresszetek! - kiáltottam és próbáltam újra aktiválni a képességemet, bár reménytelennek éreztem mindaz után, hogy ez még sosem sikerült tudatosan. Csak egy kis reménysugárt láttam az aura felől arra tekintettel, hogy felfokozott érzelmi helyzetben voltam. Ha ez sikerült, megpróbáltam visszafutni a lányhoz és mindkettőnket megvédeni és segíteni neki valahogy, ha pedig nem, reményvesztetten fél - ájult állapotba kerültem és hagytam, hogy vigyenek amerre csak akarnak.

[cukrászda1 - Lisa, Mike]

Csak csendben bólintok egyet. Igaza van, ha egyedül jöttem volna akkor kellemetlenebb lenne ez az egész fura helyzet, így azért sokkal jobb, bár attól még a rossz érzést nehéz kiölni magamból. Itt kell lennem most, ez tuti, de hogy miért, és egyáltalán ez jó-e nekem... az már nagyon más kérdés. Valahogy nem vagyok benne biztos, hogy ha valami ennyire vonzza az embert, akkor az biztos, hogy jó-e.
- Igen, már-már hátborzongató. - húzom el kissé a számít. Na igen a falak kopársága, meg az emberek gépies mozgása minden, csak nem természetes, és ezt szerintem bárki kiszúrhatja. Nem tölt el biztonságérzettel, de mégis úgy döntök, hogy bemegyek a boltba. Nem állhatunk kint igaz? Annak se lenne értelme és mostmár valahol mélyen kíváncsi is vagyok, hogy mi a fene folyik itt, mert hogy valami folyik az tuti ziher... ha tudnám, hogy nem sokára láva fog, akkor végképp húznám innen a csíkot jó messzire. Egyelőre viszont sütit rendelek, ami gond nélkül zajlik, csak épp az eladó nincs kifejezetten dumcsizós kedvében. Arra már nem számít, hogy a következő pillanatban az ablakok is kitörnek és konkrétan fullasztó meleg áramlik be az ablakon. Elég durva, nekem legalábbis mindenképpen, egy kicsit meg meg is ingok a lökéstől és a meleg arra késztet, hogy gyorsabban szedjem a levegőt.
- Ez remek kérdés Lisa... remek kérdés! - oké azért az én szokásos jókedvem is talán egy pillanatra elhagy, mert nem nagyon sikerül semmiféle poént előhozni, amivel ezt az egészet elviccelhetném. Eléggé komolynak tűnik ugyanis. Nagyot nyelek, amikor azt is észreveszem, hogy odakint ott a láva, idebent meg a három csaj.
- Ki ne essen a szemetek szépségeim... - szökik fel kissé a szemöldököm, de a jól megszokott határozottság mégsem cseng most ott a hangomban, csak hellyel-közzel sikerül hozni a megszokott formámat. Lisa szavaira viszont még is csak elmosolyodom, ez ellen nem tudok mit tenni. Másszak fel a pultra... jó vicc! Persze, majd én a pasi ott fogom megvárni, amíg ő szórakozik odakint azzal a... van kint egy pasi? Ez nagyjából most esik le, volt eddig épp elég más gondom is.
- Tudod szivi, tudok repülni! - a talpam már emelkedik is el a padlóról, bár egyelőre nem tudom eldönteni, hogy maradjak tényleg bent és a pulton szálljak le, vagy menjek ki a dögös vörös után, mert hát az egyértelmű, hogy magánakcióba kezd. Nem értékelem a dolgot, bár tény, hogy a meleget ő bírja jobban és a láva felett még 1-2 méterrel is baromi nagy lehet a forróság, ami nekem nem biztos, hogy jót tenne, az meg főleg nem, ha mondjuk nem bírnám, a képességem csődöt mondana, és... oké, ezt az eshetőséget inkább nem gondolom át mélyebben. Nem szeretnék sült Mike-ot játszani, nagyon nem.
- Ne csinálj semmi hülyeséget! - igenis még neki is veszélyes lehet, mégha nem is árt neki a tűz, bár nem tudok sokat a képességéről, szóval a franc se tudja mennyi hőt bír ki. Egyelőre viszont maradok és végülis a pulton ér csak talajt a lábam, miközben a szőkékre emelem a tekintetemet. Veszettül bámulnak és ez azért kezd idegesíteni. - Nem féltek... egy kicsit sem? Láva... meg gonosz pasas... meg ilyesmik odakint, hm? - felhúzott szemöldökkel csóválom a fejem, miközben beszélek, tuti ziher, hogy ez a reakció, ami náluk van, nem normális.

[cukrászda1 – Lisa, Mike]

Tök jónak ígérkezik ez a nap, hiszen Mike a városba hívott és még egy finom forró csoki tulajdonosa is leszek, amit még csak nem is nekem kell majd kifizetnem. Na jó, nem akarom ám lehúzni a srácot, de tökre tetszik ez a kedves gesztus. Ahogy viszont North Salem utcáin haladunk, egyre inkább érzem azt a különös érzést, amit meg kell osztanom a fiúval, egyszerűen képtelen vagyok magamban tartani, de amikor meghallom a válaszát, hogy ezt ő is érzi, nem kicsit lepődöm meg.
- Ez tényleg érdekes. De legalább nem egyedül jöttél. – vigyorodom el, próbálva így oldani ezt az aprócska feszültséget, amely egyre jobban nőni kezd bennem. A cukrászda elé érve viszont még inkább meglepő dolgok történnek… az emberek furcsán viselkednek és a környezet is másképp fest, mint eddig.
- Nagyon fura minden. – pillantok Mike felé és hiába próbálom kizárni ezt az egészet, nem szűnnek meg a képek, minden ugyanolyan marad, mint amilyen az előbb volt. Bár nem akarok bemenni az üzletbe, mégis, ahogy a fiú bemegy, úgy követem én is, mert az biztos, hogy nem most fogok eltávolodni tőle, mert hát… oké, csomó érdekes filmet láttam már eddigi életem során és most, hogy tudom, léteznek a mutánsok is, már lassan semmin se lepődöm meg. Jó, azért ez téves, de próbálkozom kemény csajnak tűnni. Tehát besétálunk a cukrászdába és miközben Mike beszélgetést kezdeményez az eladóval, addig én lassan mérem fel a terepet, megfigyelve, hogy kik is tartózkodnak idebent, na meg hogy mit csinálnak. Túl sokáig viszont mégse a tereppel foglalkozom, inkább csak hirtelen rázkódom meg a furcsa hőtől, amely valahonnan kintről tör elő, be az ajtón és… a következő pillanatban már ki is törnek az üvegek, így hirtelen húzom össze magam és fordítom el fejemet is, remélve, hogy nem fogok megsérülni a szilánkoktól.
- Mi a fene folyik itt? – nézek is idegesen Mike felé, de ez után jön a láva is, amely bár nekem elvileg nem árt, de a fiúnak. – Mike, mássz fel a pultra, az elég stabilnak tűnik, nehogy… nehogy megégj! – próbálok is rögtön segíteni neki, miközben kissé idegesen nézem a befelé áradó forró folyamot. Az a három szőke lány viszont idegesítő, ahogy nyugodtan ücsörögnek a helyükön és onnan méregetik a fiút.
~ Mit akarhatnak? Mi lehet velük? ~ - én mégse foglalkozom most tovább velük, e helyett inkább a kint tartózkodó, vörös hajú férfit fürkészem.
~ Na jó, ebből elég! ~ - össze is kapom magam, és nem törődve a forrósággal, átvágok rajta. Bár a ruháim minden bizonnyal bánni fogják – tehát most nadrágom és csizmám -, de ha nem lépek, akkor talán még ez a kedves fiú is bajban lesz. Szóval kisietek az utcára, egészen a magas férfihoz és bizony csak pár méterre tőle állok meg.
- Hé! Ki maga és mi a fenét csinál itt? Csak mert jó lenne, ha nem égetnek fel itt mindent! – mutatok is körbe és igen csak határozottan kezdem el osztani neki az észt. Ebből a furcsa bátorságból is látszik, hogy nem vagyok elég óvatos, de reménykedem a legjobbakban és hála dühömnek, kezeimben meg is jelenik egy-egy tűzgömb, amelyet bármelyik pillanatban a pasas felé dobhatok… csak adjon rá okot és én kicsinálom, de tényleg. Úgyis rég használtam már bárki ellen a lángjaimat, és szemeim is csak úgy lobognak ennek örömétől.

[cukrászda1 – Lisa, Mike]

A két diák tehát a cukrászdában szemlélődik. Lisa hiába maszírozza a halántékát, a nyomasztó látványkép nem múlik. Mike odasétál a pulthoz, megkapja amit akar, az illető egy halál átlagos férfi kiszolgáló, nem kérdez semmit, csak bólint a rendelésre, pontosan visszaad, és már hozza is. Ellenben... Lisa azt érzi elsőre, hogy feláll a szőr a karján, hamarabb megérzi a forróságot, mint bárki más. Az utcáról forrósághullám tör be az ajtón, kiüti az üvegablakokat, és annak ellenére, hogy Lisa bármilyen hőt kibír, mégis érzi, sőt irritálja a dolog. A cukrászdában ketten vannak vendégek, illetve még három, pompomlány ruhába öltözött szőkeség, akik azonban nem ijednek meg. A helyeséget egyik pillanatról a másikra forró láva kezdi el körbevenni, mintha az utcáról is folyna, illetve a curkászda hátsó részéről, ahonnan rejtélyes módon eltűnt a kiszolgáló. Az utcán egy magas, vörös hajú férfi áll, egyikük sem ismeri, ajkain ördögi mosoly játszik. A három leányzó ellenben nem titkolt megvetéssel kezdi méregetni Mike-ot, és rá se rántanak a lávára.

[bank előtt az utcán – Lara, Lindsay, Odette]

Nem, Lara lehellete nem dögszagú. Sorra kerül, ahol villámgyorsan végez, zombiüzemmódban minden megy felesleges sallangok nélkül, és pillanatok alatt már az utcán is van. Lindsay sietősre veszi a figurát, amikor egy ismerős házat pillant meg az utcán. Az ő egykori házuk az. Amikor közelebb lép, látja bekukkantva az ablakon át, hogy a szülei megkötözve, felpeckelt szájjal ülnek a nappaliban, majd Lindsay kezeiből lángnyelv csap ki, a ház pedig szép fokozatosan lángba borul. Mintha minden mozdulatával tűzgyújtó lenne. Szülei egyre rémültebb arcot vágnak, de nem tehetnek semmit. Lara felfigyel az eseményre, már éppen lépne közelebb, amikor egy reszketeg kéz markolja meg a vállát. Ha lerázza magáról, akkor egy nőalakkal néz szembe, akinek az arcát nem ismeri fel az elé lógó kissé rohadó tincsektől... Odette ismerkedni próbál, odalép egy idősebb járókelőhöz, ám mielőtt az megszólalna, egy furgon lassít előtte, illetve egy motoros csikorogva fékez. A furgon hátsó platója felnyílik, öltönyös, de símaszkos alakok özönlenek le róla, kezükben gépfegyver, a motoros alak egy szimpla hangtompítós pisztolyt fog rá. Nem messze a lánytól egy kocsiból mintha figyelné őt valaki, egy nagyon is ismerős alak.

[trafik mögött – Annie, Lya]

Annie tehát a trafik mögött keres menedéket , nem követi őt az anyuka és a gyerkőc, ám mások igen. Lya az egyikük, aki még hozzá is csapódik, ám jópáran jönnek mögötte. Vannak vagy fél tucatnyian, a szemük különös őrülettől izzik. A ruhájuk szakadt, mintha mindig is az utcán éltek volna, afféle hajléktalanok, ám cseppet sem annyira unottan, szürkén viselkednek, mint a többi városlakó. Egyértelműen kiszemelték maguknak Annie-t, ütik verik az aurát, amely egy hatalmas repedéssel betörik. Elkezdik rángatni a lányt, azt suttogva, hogy elviszünk hozzzá,, míg az egyikük egy pisztolyt húz elő, és egész egyszerűen vállon lövi Lyát, hogy a lány ne gondolkozzon azon, hogy segít a barátnőjének. Aztán elkezdik vonszolni valahova Annie-t. Lya vállsebe pokoli fájdalommal jár, és ami a legrosszabb, hiába a gyógyító képessége, úgy érzi, hogy nem tudja használni, a vér pedig csak ömlik.

[curkászda2 – Kylee]

A curkrászdában rajzolgat tehát a szőke leányzó, amikor a szürkeséget mutató városlakókkal teljesen ellentétes módon egy kisebb különítmény ront be a cukiba, fülükön különös fülhallgató, ami talán pont a hangoktól véd. Jópáran vannak, és pont a lányt célozzák meg. Vegyvédelmi ruhában vannak, megragadják a karját, míg ajkai elé egy oxigénmaszkot nyomnak, amiből valami bódító gáz kezd el ömleni a tüdejébe. Hamarosan eszméletét veszti, hacsak nem csinál valamit.

[Bank környékén]

Új vagyok, eléggé és ezt a helyet egyszerűen muszájnak érzem felfedezni. Valami furcsa érzés kerít hatalmába, aminek nem tudok ellenállni, egyszerűen késztetést érzek, hogy North Salembe látogassak és ott térképezzem fel egy kicsit a területet. Hosszú, halványsárga színű csőnadrág van rajtam, egy sötétebb barna kapucnis pulcsival. Hideg van, jön a rossz idő, úgyhogy nem lenne jó összeszedni valami nyavalyát. Lelkesen lépek be a városba és érdeklődő pillantásokkal nézek végig az épületeken. Mindegyik érdekes néz ki és ez az, ami igazán leköt. Hátam mögött fonom össze karjaimat és lépegetek egyre beljebb és beljebb. Üzletek tucatjai sorakoznak jobbra-balra, de inkább most nem teszek kitérőt, majd talán legközelebb. Először ismerjem meg a helyet és utána költekezzek, már ha lenne nálam valamennyi apró pénz. De jelenleg egy vasam sincs, csak a családi birtokon, ami ugye eléggé messze van innen. Jó lenne, ha valami teleport képességgel rendelkeznék, mert akkor se perc alatt kerítenék egy kis költeni valót. No de most terepszemlét tartok, hátha sikerül eligazodni ezen a helyen. Ahogy egyre beljebb érek a városban valami furcsa, elgondolkodtató jelenséget veszek észre. Az emberek, mintha valami zombi filmből szakasztották volna őket, úgy menetelnek. Vagy inkább robotokra hasonlítanak? Annyi szent, hogy ez nem normális viselkedés. A falak is fakulnak, de van egy olyan érzésem, hogy nem hipóval öntötték le őket. Lassan egy fekete-fehér filmre kezd hasonlítani környezet, én pedig jobb ötlet híján megállok egy bank közelében. A járdán ácsorgok és agyalok valami érthető magyarázaton, viszont egyelőre lövésem sincs mi történik itt. Mintha mindenkiből elszállt volna a lélek és most üres rongybabaként rontják a jó hangulatot. A közelben felfedezek két normálisnak vélhető embert, vagy legalábbis úgy tűnnek emberek, de elképzelhető, hogy mutánsok. Hozzá kéne szoknom már ehhez a mutánsosdihoz. Inkább hagyom őket, még a végén valamibe belekavarok, az pedig nem lenne szerencsés. Úgyhogy maradok kint az utcán és leszólítok egy idősebb járókelőt, már ha képes leszek beszélgetést kezdeményezni. Két nagy szatyorral sétált, így gondolom elkélne a segítség, ez még egy jó kifogás is, csak nehogy egy vandál gyereknek tűnjek neki, aki el akarja lopni a megvásárolt cuccait.
- Jó napot! A nevem Odett. Az iskolánk pontokat gyűjt, hogy ki mennyit segített a városban az idősebb korosztálynak, remélem nem baj, ha idejöttem önhöz. Segíthetek? - kérdezem tőle mosolyogva és várom válaszát, már amennyiben nem lesz hideg, visszautasító. Ez is kitelik az ő korcsoportjából.

[Egy cipőboltban a bank mellett, majd az utcán]

North Salem. Az eltelt kis időben azután az érdekes, de jó gyakorlat után felfedezőútra indultam, hogy ne maradjak mindig a négy fal között és amúgy is úgy éreztem már, hogy ki kéne mozdulnom egy kicsit, csakúgy. Nem érzem, hogy bármi kényszerítene rá vagy ilyesmi, csak én gondolom úgy, hogyha kiismerem a várost, később könnyebb lesz tájékozódnom és remek alkalmam lesz arra, hogy megismerkedjek egy-két új emberrel. Sokáig koptatom az utakat világosbarna csizmámban, mire elhaladok egy cipőbolt előtt. Érdeklődve nézegetem a kirakatba kitett cipőket, majd kinyitom az ajtót és beugrom.
Úgy félóra telhet el, egy kisebb szatyorral a kezemben lépek ki az üzletből. Há! Szereztem egy utász bakancsot, meg egy bokacsizmát, aminek magasított a sarka. Elégedetten megyek tovább, épp visszafelé tartanék, viszont valamiért kezdem úgy érezni, hogy nem kéne még visszamennem. Nem, nem is szeretnék. Némán sarkon fordulok és elindulok egy másik úton. Nem tudom merre tartok, vagy kivel futhatok össze, azt viszont igen, hogy valami nincs rendben. Azt hiszem az alig hat órás alvás a probléma! Nem tudok sokáig aludni mostanság, aminek az az oka, hogy késő estig vagyok fent - elszórakozom az időt, olvasok, zenét hallgatok, a fejemet töröm minél több csínyen, mert belegondolva nincs túl sok ötletem -, nem csoda, ha képzelődöm, mi mással magyarázhatnám a fakuló színeket? És az embereket? Hirtelen szimmetrikus sorokba rendeződnek, az autók a lámpáknál még csak nem is dudálnak egymásra... Olyan, mintha egy zombie városba csöppentem volna. Neee, zombie-k! A gondolatra megborzongok. Nem szeretem őket, a helyzet sem tetszik, remélem tényleg csak a fáradság játszik velem.
Észre sem veszem, hogy időközben nekimegyek egy sötét hajú nőnek.
- Bocs, nem volt szándékos! - húzódom el gyorsan, kezeimet védekezőn magam elé tartva, majd óvatosan lejjebb eresztem, ahogy rápillantok - Ehm, azt hiszem kezdek becsavarodni - nézek körül, miközben a lábam tovább visz. Még mindig él a dolog. Csak előre szaporáán, a célig meg se állj! ... Hogy mi a célhely, rejtély marad, de nem bánom. Addig sem fogok meghalni csak azért, mert nem mozogtam eleget! - gondolom magamban, miközben a jelenlegi helyszínt fürkészem.

[Városközpont, cukrászdában]

Azon a napon, mikor a körülöttem lévő világ éppen megőrülni készül, én kolibriket pározom papíron, forró csokit kortyolva. A narancsos borítású, vaskos füzetem táblázatok tucatjai díszítik, melyeken a különböző domináns és recesszív gének kombinációi sorakoznak, rövid számításokkal mellékelve. Az aprótestű madarak szárnyszínezetének változását tanulmányozom, ahogy generációk suhannak tova tollam egy-egy vonásával. Elmélyülten dolgozom, hiszen kellően érdekes, de ugyanakkor elég laza témát választottam egy csokizáshoz. Viszont valamiért egyre gyakrabban tekintek fel a munkámból és a szokásosnál jobban figyelem a környezetem, ahogy emberi vagy talán mutáns ösztöneim működésbe lépnek. A cukrászdákban lévők kivétel nélkül olyanok, akár egy nagyváros zombijai, faálarcot viselve, gépesített mozdulatokkal közlekednek az asztalok között. Ó, a fenébe is!
Felső fogaimmal kissé ráharapok alsó ajkamra és mélyen beszívom a levegőt. Mikor valamiben elmerülök, gyakran használom ösztönszerűen képességem, így meglehet, hogy már megint sikeresen robotokká varázsoltam a köznép közelemben lévő tagjait. De nem, minden maradt, mint eddig, nem én hatottam rájuk. Egyszerűen csak ilyenek, az ember könnyen géppé válik munka közben vagy úgy egyáltalán. Rám meg rossz hatással van mutációm, és paranoiássá tesz. Ennyiről van csupán szó.
Vissza is fordulok a füzethez, keresve valamit, ami kellő löketet adhat agyamnak. Mivel már elég sok adatom van, hozzálátok azok összesítéséhez, majd ábrázolásához. Legalább három dimenzióra lesz szükségem, melyet papíron nem túl könnyű pontosan kivitelezni, de egyszerűen kíváncsi vagyok, milyen minta jön ki az adatokból, olyannyira, hogy talán még a forró csokim maradékát is hagyom elhűlni, mire legközelebb ismét felnézek a papírlapról.

//A trafik környékén Annie-vel//

Furcsa késztetés fogott el, egyik pillanatról a másikra. Nem tudom miért, vagy hogyan, de azt tudom, hogy North Salembe terel ez az érzés. Oda, ahol nyilvánosan használtam az erőmet, hogy meggyógyítsam Steve-et. Na igen, akkor még nem tudtam, hogy szárnyaim nőnek, ha gyógyítok. Akkor fordult elő először. Aztán persze futottam, mint utána még sokszor is próbáltam, ha a suliban használtam valaki előtt szárnynövesztő képességem. Eléggé idegesítő, azonban még nem beszéltem senkivel, aki talán megtaníthatná, hogy hogyan irányítsam ezeket és hogyan különítsem el egyiket a másiktól. Már ha ez lehetséges, persze abban is kételkedem. Minden esetre a még mindig tulajdonomban lévő fekete terepjáróval a városba megyek. Önkéntelenül is az étterem előtt állok meg, ahol az ominózus eset történt. Leparkolok, kiszállok és csak meredek előre. Remélem nem találkozok senkivel, aki felismerne. Vagy ha igen, akkor az a suliból legyen, ne a város lakosságának tagjaiból válogatva. Jobb ötletem nincs, úgyhogy sétálni kezdek.
Már a trafik környékén járok, mikor furcsa dolog történik. Mintha egyik lépésről a másikra kerültem volna át egy teljesen más világba. A falak megszürkülnek, ahogyan meglepő mód az emberek is. Próbálom azt, hogy elindulok visszafelé, de ezúttal semmi nem változik. Így maradt minden, s az emberek, mint valami élettelen testek mászkálnak az utcán. Csak nem bekerültem egy élőholtas film forgatásába? Na nem, akkor nem változott volna hirtelen minden ilyenné. A másik lehetőség, hogy alszok. Karomat megcsípem szinte már reflexszerűen, de semmi. Tehát az álmom ezúttal vagy kitartóbb és elviselné, ha megnyesegetném a karom, vagy elütne egy autó, vagy egyszerűen tényleg a valóságban vagyok, ahol egyelőre csak én járkálok valós, élettel teli színekben. Lépteim inkább visszavezetem a trafik felé, hátha ott bent lesz valaki, aki normálisan viselkedik. Ha nem, hát akkor kénytelen leszek tovább kutatni.
Mielőtt még odaérnék, valaki kivágódik és szaladni kezd felém. Nem is értem mi ütött abba a lányba, vagy hogy mi miatt menekül ilyen gyorsan, holott a környék zombimódba kapcsolt. Mikor azonban elmegy mellettem, pontosabban részben engem is érintve és meglökve, rájövök. Utána fordulok és már futok is, hogy utolérve őt elkapjam kezét.
- Hé, ha meglöksz legalább kérj bocsánatot mielőtt tovább futsz! - szólalok meg azonnal, amint elkapom és megálljt parancsolok mindkettőnknek.
- Te... tényleg normális vagy. Ezek szerint nem csak én vagyok az, aki nem változott át lelketlen valamivé. De mi miért nem? - teszem fel a kérdést, amire persze nem várok választ, csak egyszerűen kicsúszott.
- Megmondanád, hogy mi elől futottál? Csak hogy tudjam, hogy nekem is futni kellene-e - húzom el a szám.

[A trafikban valamint az előtt]

Volt egy kis megtakarított pénzem, így aztán eldöntöttem még az X-birtokon, hogy elmegyek és kezdek valamit magammal, hiszen már annyi ideje csak a birtokon állomásoztam, hogy hiányzott a városi zaj, ha nem is szerettem a tömeget annyira. Szóval ellátogattam North Salembe, úgyis csak egyszer voltam ott addigi életem során. Kicsit még ismeretlen volt, de azért nagyjából tájékozott voltam afelől, hogy mi merre van. Csak sétálgattam az utcán és próbáltam minél többet magamba szívni a városból, hogy ne hiányozzon, mert még ha tömegfóbiám is van, azért mégiscsak nagyvárosban éltem, és egy hiányérzetet keltett bennem a nagy forgalom hiánya. Megláttam egy aranyos kis trafikot, úgyhogy gondoltam benézek, és megeszek valamit bolt előtt fekvő padokon. Nem volt nagy a forgalom odabent, csak páran voltak. Egy nő éppen a gyerekével kiabált, aki valami csokit akart vetetni anyjával, miközben egy párocska éppen fizetni készült. Körbenéztem a polcokon, majd leemeltem egy tábla csokit, pont olyant amilyent a kislány szeretett volna. Annyira rossz volt látni ahogy sóvárog utána, hogy elhatároztam megkínálom őt is. Beálltam a sorba és kifizettem az árút majd kimentem padokhoz, és leültem. Megvártam, amíg kijön az anyja - lánya páros. Az anyuka pont telefonált valakivel, és nem is figyelt a gyerekére. Letörtem egy kockát a tábla csokimból és a kislánynak nyújtottam, aki egy mosollyal fogadta azt és egyből be is vette a szájába. Erre persze a pont odapillantó anya bedühödött és rámförmedt.
- Mit képzel? - szinte habzott a szája a dühtől.
- B-bocsánat, csak láttam, hogy mennyire szeretné a kislány gondoltam ... - kezdtem el magyarázkodni, de ő csak tovább kiabált.
- Azt hiszi nem tudom megvenni a kölyöknek azt az átkozott csokoládét? Egyszerűen csak nem akarom hogy elhízzon!
- R-rendben, elnézést - dadogtam, de ő csak kiabált, és kiabált, míg végül abbahagyta és elkezdett furcsa mód mindenkivel együtt rendezett, katonás sorban menetelni. Nagyon furcsa volt.
- Elnézést, tényleg nem tudtam ..- szóltam még utána. Egyre jobban kezdett bizarrá válni a helyzet, minden és mindenki elkezdett... halványulni, mintha csak valami kiragadta volna belőlük az életet. Hiába kapkodtam a fejem jobbra és balra, hiába dörzsöltem a szemem, nem változott semmi. Nagyon féltem és nem tudtam hová tenni a dolgokat. Persze a pajzsom egyből reagált és apró szikra - szerű foltok jelentek meg körülöttem. Tudtam, hogy a képességem aktiválódni fog.
- Ne most, kérlek! - suttogtam majd elkezdtem szaladni. A trafik mögé próbáltam elbújni remélve, hogy nem vesz észre senki és abbamaradnak a bizarr események.
- Nagy levegőt... Nyugi... - próbáltam lecsillapítani magam.

// A bankban, majd kint az utcán. Azt hiszem, ez még a belvárosban van ^^" //

Csúnya idők járnak, meg aztán Chuck egyik feltétele volt, hogy ne az otthoni széfben tároljam a bevételt, hanem egy erre a célra létrehozott bankszámlán. Szóval eljöttem a bankba, mint minden nap, ugyanabban az időpontban.
Akadnak szép számmal ismerősök az utcán, idefele jövet, és itt a bankban is. Köszönök is mindenkinek ahogy illik, mígnem kifogyok a köszönésformák változataiból, és elölről kezdem a : "szia" "halihó" "jó napot!" "csókolom" 'kivánok! és a vigyorgós integetés protokollját. Itt élek már egészen kicsi korom óta, North Salem pedig nem olyan nagy város, szóval ha nem is mindenkit, de a többséget legalább látásból ismerem. Szeretek ismerősök arcok között lenni, így jelen esetben például nem is feszélyez a tudat, hogy mennyi pénz lapul a táskámban, mert tökéletes biztonságban érzem magam.
Tehát jól alakul a napom. Állok a fiókok előtti sorok egyikében, halk beszélgetésbe elegyedünk a köröttem állókkal, minek háttérzaját az aprópénzváltó monoton csilingelése, és a pecsételők ritmikus koppanása adja. Az elsődleges téma, amely ma mindenkit foglalkoztat, az a közelgő hálaadás. Erről beszéltek az utcán, és idebent is, mígnem egyszer csak, átmenet nélkül elhal a beszélgetés, és mindenki elfordul tőlem, aztán egymástól is. Az első reakcióm az, hogy a szám elé teszem a kezemet, hogy lehelet mintát vegyek, mert hacsak nem dögszagú a szám, nem értem miért fordultak el tőlem. Megállapítom, hogy még mindig a mentolos cukorka szaga van a leheletemnek, de azért bekapok még egyet, hátha...
Amíg a válltáskámban matatok a fém cukorkás dobozért, óhatatlanul is fel-fel pillantok a közelemben állókra, amolyan "nincs fegyverem, eskü!" arckifejezéssel, de szemkontaktust senkivel nem tudok felvenni. Mindenki katonás sorba rendeződött egymás után, arccal előre, a fiók irányába. A beszélgetések minden sorban elhaltak, csak az aprópénz csörren, az indigókék lenyomatú pecsételők koppannak, és csak az beszél, aki elmondja a saját sora fiókkezelőjének, hogy mi célból érkezett.
Már borsózik a hátam az egésztől, mire én is sorra kerülök, aztán sietve, szemlesütve ballagok ki az utcára, ahol ugyanazt tapasztalom, amit odabent a bankban is. Az emberek jönnek- mennek, a kocsik is mérnöki pontossággal állnak le a piros lámpa előtt. Se hirtelen fékezés, se teherautóból-gyalogosra vicsorgó sofőr.
Ahogy a járókelőket nézem, valahogy egyetlen, elhomályosodott masszává kezd összeállni mindegyik. Az alakokat tökéletesen el tudom különíteni egymástól, de nem látok arcokat, nem látok kezeket, csak egy elmosódott, homályos látképet a városról. Mintha most járnék itt először.
Valami azt súgja, hogy jobb, ha távozom, mert talán egy újabb roham előszele az amit érzek, és biztos én vagyok itt az egyetlen elmeroggyant, a többiekkel nyilván minden rendben. Ám ahogy elindulok, nem a Sloane's felé vezető útra lépek.
Igazából fogalmam sincs merre tartok, csak azt tudom, hogy tök rendben van, hogy ezt az utat választottam. Erre KELL mennem. Muszáj. Akarom.

[Cukrászda, Lisával]

Valahogy már egy ideje motoszkál bennem egy fura érzés, hogy el kéne menni a városba. Nem tudom miért, valahogy előjött bennem, és ha már ez kell, hát kéne valami jó partner hozzá, mert hát magamban csak nem fogok sétálgatni. Eszemben van ám az a bizonyos vörös hölgyemény, akinek a táncára még mindig pontosan emlékszem, szóval végülis úgy döntök őt keresem fel. Nem vittem túlzásba az öltözködést, egy farmer, egy sima fém szürke ing, kisebb hosszanti csíkokkal, rajta egy fekete bőrkabát, ami valahogy jól áll, bár kinek nem? Lisát nem kell nagyon hívogatni, simán jön velem, sőt úgy látom még örül is a meghívásnak. Szóval irány a város, amit hamar elérünk, de valami fura az egészben. Még mindig meg van bennem ez az érthetetlen vonzó erő, és amikor Lisa megfogja a kezem egy kicsit kizökkent belőle, így rá pillantok. Most még félre sem értem a gesztust, főleg miután meg is szólal.
- Hát... annyira nem hangzik hülyén. Ma tisztára olyan érzésem volt, hogy ide kell jönnöm, nem vágom, hogy miért. - tényleg határozottan fura ez az egész, és egyre erőteljesebben figyelem a környezetet. Az emberek is érdekesen viselkednének, mintha begyakorolt mozdulatokat ismételnének el újra és újra, mintha valamiféle robot üzemmódra váltottak volna. Határozottan fura ez az egész és nem nagyon tudom hova tenni. A cukrászdát elérve látom, hogy Lisa kissé lefagy és nem szívesen akar bemenni. A falak is furák itt, mintha, hát nem is tudom...
- Mintha valami régi filmbe csöppentünk volna, vagy csak rossz a látásom, de mintha a falak... kopottak lennének? - értetlenül figyelek befelé, de végül csak megmoccanok és elindulok. Lisa csak nem marad kint egyedül, legalábbis nagyon remélem, mert én is szívesebben mennék be társaságban. Az a tervem, hogy megpróbálok legalább szóba elegyedni valakivel, vajon válaszolnak ilyen érdekes állapotban.
- Öhm... hello. Hogy van? - jó hülye kérdés, de ha egyből leadom a rendelést, akkor lehet, hogy robot üzemmódban simán sikerülne neki megcsinálni és egy szót se szólna, így viszont megnézhetem, hogy milyen a pincér, vagy pultos, vagy aki előtt állunk beszéd közben.

[Mike-al a város központi részében, egy cukrászda előtt]

Kicsit meglepődtem, amikor Mike felkeresett egy forró csokis meghívással, de tagadhatatlanul örültem neki. Régen sose hívtak meg a srácok ilyen normális dolgokra, max egy sörre vagy egy dekk-re, de most itt az ideje, hogy kihasználjam az alkalmat és jól érezzem magam. Örülök, hogy a bálon pont vele kezdtem el szemezni, így legalább egy kicsit megismerhettem őt és most már csak rajtunk áll, hogy vajon barátokká válunk-e. Nem öltöztem túl a mai napra, tehát maradt a szokásos összeállítás: fekete nadrág, hosszú szárú csizmával és a pulóverem fölé is egy derékig érő, fekete kabátka került. Hajam kibontva, szép, zöld szemeim körül fekete smink, de semmi más nincs rajtam, se nálam, tehát még táska se. Ami kell, az elfér a zsebemben is. Jelen pillanatban tehát már nem vagyunk az X-Birtokon, hanem North Salem utcáin sétálunk, egészen a kiszemelt cukrászda felé, de olyan furcsa érzések kavarognak bennem, amelyeket nem nagyon tudom, hogy el kéne-e mondanom a másiknak. Csak lopva Mike felé tekintek, majd végül egy pillanatra megfogom kezét, jelezve, hogy figyeljen rám egy kicsit.
- Figy, tudom, hogy hülyén hangzik, de te nem érzel valami furcsát? Mintha… mintha most tényleg itt kéne lennünk. – nem nagyon tudom ezt megmagyarázni, és talán nem tűnök flúgosnak, de most tényleg ez a helyzet. Eleresztem ám azért a másikat, miközben tovább haladunk, de az emberek is, mintha olyan mások lennének. Szívem szerint ezt is felvetném a fiúnak, de talán ő is látja azt, amit én vagy képzelődöm? Velem van a baj? Kissé kezdek feszkóssá válni, de ahogy azért megérkezünk a cukrászdához, kicsit bizalmatlanul tekintek be annak ablakán. Odabent mintha valami robotok mozognának, nincs meg a városban az az élet, ami eddig volt, vajon mi történhetett?
- Nagyon fura most minden, mintha valami lenne az emberekkel. – motyogom azért halkan, miközben lassan elfordítom fejem az üvegtől, de én egyelőre még nem lépek be a boltba. Nem is tudom, valahogy inkább taszít ez az egész, és akár képes vagyok még a forró csokiról is lemondani.
~ Komolyan bediliztem, mert még a falakat is másmilyennek látom. ~ - kissé megmasszírozom halántékomat két kezemmel, majd halkan felsóhajtok, behunyom szemeim, majd kinyitom őket, de még mindig azt látom, amit az előbb. Oké, itt tényleg van valami… talán egy másik mutáns az oka. A suliban megtudtam, hogy sok féle képesség van, bizonyára akad ilyen elvont is, így végül csak lassan kezdem el figyelgetni az embereket, mintha ki tudnám szúrni azt, aki ezt az egészet okozta. Persze ez bizonyára nincs így, de azért én próbálkozom.

A város, amelyhez az igen közeli X-birtok is elterül, különös cselekmények helyszíne lesz a következőkben. Az emberek és mutánsok békében élnek egymás mellett, előbbiek nem tudnak az utóbbiakról, hiszen a mutánsok szépen titkolják kilétüket, illetve az iskola diákjai nem reklámozzák túl hangosan, hogy mit is tanulnak. Az egyik nap, attól függetlenül, hogy valaki a város lakója, a birtokon szállt meg, vagy csak átutazóban van, többeknél jelentkezik egy különös érzés, amely a város központja felé vonzza. Az érzést senki nem tudja hova tenni, lehet egyszerű ügyintézés, vásárlási vágy, miegymás, de csak nem múlik el. Nincsen konkrét hely, ahova vonzza őket a dolog, főleg a diákok éreznek késztetést, hogy felkeressék North Salemet. Úgy dél körül kezdődik az esemény... Bárhol is vannak hőseink, érzik, hogy a falak egyre jobban kezdenek kifakulni, mintha tűnne el az élet a helyből, a városka népes tábora pedig mintha valami robotüzemmódra váltott volna. Teszik a dolgukat, válaszolnak ha kérdezik őket, ám egyértelmű, hogy nem úgy viselkednek, mint más alkalmakkor. A főszereplők egymást akár láthatják is, de lehetnek külön helyszíneken is, attól függetlenül, hogy mit csináltak. Ha megpillantják egymást, akkor érezhetik, hogy ők változatlanul megmaradtak élettel telinek. Ez akkor is nyilvánvaló, ha sosem ismerték egymást. Különös dolog ez, és egyben baljós...

//Nincs meghatározva, hogy ki hol van, játszátok nyugodtan a karaktereteket, többen akár lehetnek egy helyszínen is, jobb lenne, ha nem 9 felé kellene mesélnem. Viszont a hsz elejére kapcsos zárójelben írjátok bele, hogy pontosan hol vagytok. Köszi.//

Tárgy: Re: A vér szava - X-Men mesehelyszín