Lya és Mike (Idegenvezető kerestetik)

- Szerinted mégis melyik az olcsóbb? Csinálni egy rakás fénymásolatot valami papírról néhány perc alatt, vagy az épülethez illő flancos táblákat csináltatni minden második méterre? - kérdezek vissza.
Elég sok ajtó van, elég sok helyszínnel. Az pedig nem hiszem, hogy elég lenne, ha csak az útirányt adnák meg, ki is kellene tenni a helység fölé is a nevet, hogy tudja, jó helyen jár az illető. Szerintem ez még mindig többe kerül. Persze ha saját maguk csinálják meg, az megint más, de arról itt nem esett szó. Mikor mutatja az órát, rá sandítok. Az időt gyorsan leolvasom és egy pillanatnyi fejszámolás után már tudom is a választ.
- Úgy hat órája. Annyi ideje lehetek az épületben.
A rövid, szavakban elkántált idegenvezetést követően a balesetre terelődik a szó. Lelki szemeim előtt azonnal megelevenedik a kép. Szinte hallom a kocsi által hallatott fékcsikorgást, majd a puffanást, végül a robajt, melynek folyamán a villanyoszlopba csapódik a jármű. A puffanás volt a lényeg. Az jelentette azt, hogy Steve teste a szélvédőre csapódott, majd átbucskázott rajta. Vére a kezemen volt. Még azok után is, hogy meggyógyítottam. A vér nem tűnik el olyankor. Ez az egyik legrosszabb tulajdonsága képességemnek. Miért nem képes eltüntetni azt a nyomorult vért? Eszmefuttatásom lezajlik a fejtegető kérdések alatt. Addig én azonban csak az előttem álló srácra meredek. Őt nézem, de valami teljesen mást látok, míg végül elhallgat és eljut tudatomig a valóság.
- Hogy? Nem, semmi baja. Még egy karcolás sincs rajta - felelem, hátha ettől megnyugszik, nem mellesleg én is.
- Mi? Komolyan? Se egy kutyaharapás, se egy elhalálozott aranyhörcsög, se utcai verekedés, semmi? Tényleg nem volt ilyesmi az életedben? Csak nem a szobádban bujdokoltál egészen addig, amíg rád nem találtak? - kérdem, gyanúsan méregetve őt, miközben hátrálok fél lépést, hogy jobban szemügyre vehessem.
- Kezdem azt hinni, hogy nem is éltél eddig... - fejtegetem hangosan gondolataim.
Na jó, azért ez nem igaz, de most már mindegy. A szavak ily formában bucskáztak ki ajkaim közül. Mikor megemelkedik, azt hiszem, lábujjhegyre áll. Lábaira sandítok, de valami teljesen mást látok. Oké, ez elég meggyőző.
- Talán mégis hagynom kellene, hogy te vidd a táskám. Viszont... Emberekre is ki tudod ezt terjeszteni? Akkor nem kellene nekem sem lépcsőznöm.
Iménti révületemből láthatóan kezdek jobb hangulatba jönni. Most már megelégelve az ácsorgást, kisétálok a számomra kinyitott ajtón, majd kilépve a társalgóból hátra fordulok és kérdőn nézek rá.
- Akkor? Mutatnád nekem az utat?

Azt már biztosan látom, hogy a szöszi kemény dió, mert cseppet sem szeppen meg, inkább azonnal visszavág gond nélkül, sőt többször is, mintha még a végén azt várná, hogy tényleg elhúzzak. Hát eszem ágában sincs, az önbecsülésem nem hagyná, hogy valaki lekoptasson, hiszen a legtöbben nagyon is meg szoktak jegyezni. Az ellenkezője nálam nem opció, így aztán nem meglepő, ha tartom magam, és a megjegyzésekre inkább nem is reagálok, mintha el sem hangzottak volna.
- Költség kímélőbb mindenkinek egy külön térkép, mint mondjuk egy-egy tábla, és ennyi? Te sem gondolod komolyan. - szerintem a táblás megoldás olcsóbb lenne, bár ezen a helyen kétlem, hogy pont a költségek jelentik a legnagyobb problémát. Már elég rendesen bejártam a helyet, és úgy látom, hogy keret az sok mindenre van, pedig még olyan helyeken nem is jártam, amik drágább kutatással kapcsolatos vackokat rejtenek. De mondjuk az is tény, hogy jó, ha az ember saját maga fedezi fel az új helyet, no meg érdekes kis kalandokba lehet keveredni, ha ezt mással teszed. Eszembe is jut a kis felfedező utunk Amy-vel, hát ő se valami könnyű eset, szó se róla, de tuti biztos vagyok benne, hogy azóta is eszébe jutottam már párszor. Éljen az ego! Majd meglátjuk, hogy a bálon megjelenik-e... kíváncsi lennék milyen ruhát választ, valami dögös, kivágott cuccban megnézném.
- Jogos, de ott az óra a falon. - bökök az állammal az említett irányba. Ez mégis csak egy társalgó, van óra, fura is lenne, ha nem tettek volna ki egyet sem. De mondjuk, ha nem nézte annyira a terepet, mert hamar kidőlt, akkor nem csodálom, ha nem látta meg ezt sem. Az viszont határozottan árt az önbecsülésemnek, hogy simán le akar lépni... tőlem. Na nem, ez azért így nem megy, szóval mellé csalódom és még a cuccát is viszem gond nélkül. Igazából nekem nem jelent szó szerint nehézséget.
- A miénk a második, annyira nem sok a különbség, de van ebben valami logika, lehet hogy az alakformálás a cél, bár a tiédet még nem láttam, lehet, hogy nincs rá szükséged. - hát igen, eddig többnyire szemből néztem csak meg a szöszit, e téren tehát nem tudok véleményt alkotni. Az ajtót viszont kinyitom szépen előtte, ám úgy néz ki, hogy mégse sietős neki annyira. Hát jó, én aztán elácsorgok itt, amíg el nem dönti, hogy mit is akar. A sztorija viszont határozottan nem tűnik első hallásra kellemesnek, és nekem bőven van annyi bőr a pofámon, hogy azonnal rá is kérdezzek. Nem kéne? Hát istenem, maximum nem válaszol.
- Hogyhogy? Véletlenül? Akkor nem pocsék érzés itt lenni, a helyett, hogy vele lennél? Vagy...? - jó, az most nagyon ciki, ha kiderül, hogy az illető nem élte túl a kis esetet. Akkor azért lehet, hogy még én is megakadnék egy cseppet, de persze hamar igyekeznék rendbe szedni magam. - Los Angeles, és mindenféle szörnyű esetektől mentes az életem, tök uncsi. - őszintén szólva tök jól megvoltam a saját kis életemmel, és most is csak időlegesen vagyok itt, legalábbis ez a terv. Majd meglátjuk, hogy mennyire sikerül az, amit elterveztem. Annyira nem vészes ez a birtok, no meg végülis érdekesek ezek a képesség izék.
- Te tudod... nekem tényleg nem nehéz. - rántom meg a vállam, de nem fogom erőltetni, ha fel akarja cipelni a cuccát a harmadikra, hát csak nyugodtan, nekem nem gond. A képességem pedig, egyszerűbb megmutatni, szimplán csak feljebb emelkedem, pár centit, de azért annyira, hogy látszódjon. - Ki tudom terjeszteni erre-arra, szóval tényleg nem lenne ügy a táskád. - nem kell cipelnem, szimplán elég lebegtetni és kész. Eszem ágában sem lenne a lépcsőkön felcincálni, mert ez egy női táska... a jó ég tudja, hogy mennyi mindennel van megtömve.

- Inkább két lábbal. Azok pedig egy bal és egy jobb – felelem egyszerűen.
Talán egész kitartó sráccal hozott össze a sors. Persze még nemigen lehet tudni, hiszen csak egyetlen visszavágásommal találkozott. Megjegyzése felett inkább csak úgy elsiklok. Persze megjegyeztem, amit mondott, de jobb az, ha ezt ő nem tudja. Kíváncsi vagyok, hogy fogja bírni a társaságom. Igazat megvallva, már olyannyira sajátommá vált ez a vakmerő stílus, hogy csak akkor fogom vissza magam, ha láthatóan megbántok valakit és ebben biztos is vagyok. Mintha két teljesen más énem lenne. Lehet, hogy skizofrén vagyok? Na jó, annyira azért nem vészes a helyzet, csak eléggé eltérően kezelek bizonyos helyzeteket.
- Én egy egyszerű térképpel is megelégszem. Az mégiscsak költségkímélőbb.
Na persze, így, hogy egyik sincs, még kevesebbe kerül ez az egész. Vagy lehet, hogy ez is a fejesek műve? Hogy az új diákok eltaláljanak egyik helyről a másikra, segítséget kérnek, és bumm! Ezüst tálcán kínálva a beilleszkedést könnyítő program. Dobj egy egeret egy olyan labirintusba, ahol már sok más egérke található, akik ismerik a helyet és előbb-utóbb segítenek rajta. Kivéve ha nagyon kiállhatatlan. Remélem én nem az leszek, bár eddig nem tűnik úgy, hogy sikerült azzá válnom.
- Na nem láttad volna, kicsit elszundítottam, így… amíg nem látok egy órát, nehéz megmondani – tájékoztatom a kíváncsi srácot.
Na de most már tényleg mennem kellene. Ki tudja, hogy hol fogok még ma kikötni. Az is lehet, hogy hazatévedek, még mielőtt megtalálnám az itteni szobám. Na jó, azt azért nem hiszem. Ami viszont furcsa, hogy amint felhozom a távozás lehetőségét, a Mike névre hallgató idegen máris felajánlja szolgálatait. Vajon mit mondtam, ami ezt váltotta ki belőle? Eddig nem néztem volna ilyen „majd én viszem helyetted a táskád” típusnak.
- A harmadikon? Az alapítók nőgyűlölők, vagy szeretnék, ha fitten tartanánk a hátsónk? – kérdem, színlelt szörnyűködéssel.
Még nem indulok el, hiába nyitotta ki előttem az ajtót. Talán mégiscsak beszélhetnénk még itt egy kicsit, legalábbis addig, amíg lebeszélem a táskám cipeléséről. Oké, jó lenne a segítség, de nem akarok máris az adósa lenni egy általam alig ismert egyénnek. Nem is beszélve arról, hogy rólam senki ne higgye azt, hogy egy táska meg holmi lépcső kifog rajtam. Azt már nem! Igaz, én is meggyőzhető vagyok ilyen téren, ha valaki nagyon kitartó. Azt azonban nem adom egykönnyen, legalábbis nem mindenkinek.
- A jó sorsot inkább hagyjuk. Azután kerültem ide, hogy a szemem láttára elütötték az egyik barátomat. Egyébként válaszolva a kérdésedre, Boston. Vagy North Salem, attól függ, hogy az eredetemre vagy megtalálásom tényleges helyére vagy kíváncsi. Na és te? – érdeklődöm én is.
Ha már megkérdezte, illik visszakérdezni nem? Na meg érdekel is valamilyen szinten. Nem árthat, ha tudok néhány dolgot az itteniekről.
- Mi az igazi képességed? A táskát pedig hagyd csak! Köszi hogy felajánlottad a segítséged, de bírom magam is!

Őszintén nem is gondoltam, hogy elaludt, maximum, hogy pihen, de nagyon úgy fest, hogy tényleg bekómált a kicsike. Lehet, hogy már órák óta itt kering a suliban, hogy találjon magának valami szobát? Pedig azért ennyire nem vészes a környék, még én is kiigazodtam viszonylag gyorsan, pedig folyton elvonták a figyelmemet a folyosón feltűnő csinos hátsók. Tetszik, hogy azonnal visszavág és nem jön a pironkodás... bár azzal sincs bajom. Kár lenne tagadni, szinte mindenféle reakció bejön, nem vagyok túlságosan válogatós.
- Bal lábbal ébredtél? Sajnálatos... de majd akkor jobb kedvre derítelek. Egy ilyen archoz nem passzol az efféle visszavágás, amikor csupán kedves próbáltam lenni. - megjátszott sértettséggel pillantok rá, ami persze egyáltalán nem valós, és erre a hamar előbukkanó mosolyom is azonnal rámutat. Egyáltalán nem zavar, hogy egy kicsit szúrós, majd elfeledtetem vele, hogy esetleg fáradt, abban jó vagyok.
- Áh, akkor jól sejtettem, igazán szólni kéne a fejeseknek, hogy tegyenek ki a folyosókra mondjuk... útjelző táblákat. - vagy küldjenek térképet, az is egy megoldás és akkor nem kell túl sokat kutakodni. Bár az is igaz, hogy ha az ember nagyon akarja akkor idővel maga is felfedezheti a helyet és abban valahol még több is az izgalom, mintha mindent előre tud, bár nagy bőrönddel tényleg nem a legfrankóbb a lépcsőkön küzdeni.
- Nem vagy benne biztos, hogy mikor érkeztél? - azért ez egy kicsit meglep, lehet hogy azt hiszi, hogy már olyan régen elaludt? Vagy nem nézi az időt, netán az a képessége, hogy összezavarja a dolgokat? Az viszont meglep, hogy máris menni készül. Engem nem szokás csak így faképnél hagyni egy bemutatkozás után, meg amúgy is látszik rajta, hogy totál el van veszve, és azt a nagy táskát csak nem akarja egyedül cipelgetni végig a lépcsőkön. Szóval ellököm magam a foteltől és gondolkodás nélkül szegődöm mellé, akkor is, ha nem hívott. És még a nevemben sem biztos! Ez azért már határozottan bántja a büszkeségemet... nem hagyhatom annyiban.
- Igen Mike, és segítek oké? Ne cipeld a táskádat egyedül, majd felviszem a lécsőn. A csajok szobái egyébként a harmadikon vannak végig, ez pedig az első emeleti társalgó. - lazán meglököm előtte az ajtót és meg is tartom, hogy kimehessen, de mostmár eszem ágában sincs lekopni mellőle. Milyen dolog az, hogy le akar lécelni, és a nevemet sem jegyzi meg elsőre? Nem... szépen teszek róla, hogy megjegyezzen magának.
- Na és honnan sodort ide a jó sors? - ha netán megpróbálna rádumálni, hogy ne menjek vele... hát nagyjából elengedném a fülem mellett az efféle szavakat, vagy célzásokat, szóval sokat nem fog elérni vele, maximum próbálkozhat.

Azt hiszem, kicsit elpilledtem. Legalábbis erre a következtetésre jutok, mikor mondhatni felriadok a torokköszörülés hallatán. Na igen, keltem már kellemesebb dologra is, de ezt most hagyjuk. Szemeim kipattannak, majd pislogok még néhányat. Az ásítást azért mellőzöm, legalábbis igyekszem, miközben lassan de biztosan ülő helyzetbe tornászom magam. Fordulok egyet a kanapén, hátam annak támlájának döntöm, csizmáim talpait pedig a földre illesztem, a kényelem kedvéért. A jövevényt kezdem el szemlélni, bár valószínűleg itt én vagyok az igazi jöttment, vagy mi a szösz.
- Megmenteni? Hagy találgassak, a te képességed a lazaság? Csak vigyázz, nehogy visszaüssön és darabokra hullj! - felelem mosolyogva.
- Minden esetre igen, eltaláltad. Sikeresen eltévedtem - folytatom, megerősítést adva feltevésének.
Ujjaimmal szőke tincseim közé szántok, hogy megigazítsam hajam egy gyors mozdulattal. Egy pillanatra a bőröndre is elterelem tekintetem, ellenőrizve, hogy az a helyén van-e még. Szerencsére igen. Ez nagy megkönnyebbülés. Miközben az - be kell vallanom, egész tetszetős - idegen bemutatkozik, én felkelek. fehér felsőm megigazítom magamon, aljának egyszerű húzogatásával, ezt pedig követi a barna kabát helyreigazítása.
- A nevem Lya. Nemrég érkeztem. Legalábbis azt hiszem... - húzom el a szám egy pillanatra.
- Ó, és ezen csodás külső tulajdonosa, akit sikeresen felkeltettél, amiért hálás vagyok, most tovább is áll. Még meg kell találnia a lakosztályát - mondom, ellenőrizve táskám épségét.
Sosem lehet tudni, hogy ki akarja tönkretenni. És meg kell hagyni, nem egy olcsó bőröndről van szó. Azt hiszem, ez marad az összes vagyonom, ha befizetem az iskolának szánt támogatást. Szóval a tandíjamat. Azt hiszem így is mondhatnám. Még jó, hogy az öreg havonta küldi a számlára a pénzt. Persze attól még ezt a hónapot ki kell húznom valahogy. Mielőtt még megindulnék kifelé azért visszafordulok.
- Ő... Mike, ugye? Megmondanád, hogy most pontosan hol vagyok?

Hamarosan bál lesz és én már napok óta ezen pörgök. Király lenne elmenni, de az, hogy konkrétan elhívjak valakit... hát nem is tudom, nem igazán az én stílusom, mert azzal az adott illető felé kinyilvánítanék valamiféle nyílt érdeklődést. A jó francokat! Majd mondjuk beugrom és egyszerűen csak időnként csapom a szelet valakinek, aki épp láthatóan unja magát. Úgyis lesz olyan, aki majd egyedül megy, ebben biztos vagyok. Olyan nincs, hogy pont egyenlő létszámú pasi és csaj legyen, sőt ahogy eddig láttam itt határozottan több a lány, mint a pasi, úgyhogy lesz kik közül válogatnom. Az pedig, hogy inkább a szobájukban maradnak... valahogy elképzelhetetlennek tűnik. Ennyire csak nem lehet senki sem antiszociális, vagy legalábbis tényleg nagyon nehezen hinném el, hogy van olyan lány, aki önszántából kihagy egy igazi bált. Na szól, a lényeg, hogy végül arra jutottam, majd szimplán keresek magamnak valakit ott, addig pedig még kiagyalom, hogy milyen szerelésem legyen, mi legyen a jelmez, ami illik hozzám. Hát nem stílusos lenne tényleg Suparmannek öltözni? A repülés meg van igaz? Hm... lehet, hogy tényleg e mellett döntök és akkor már csak maga a jelmez kell, amit minden bizonnyal a városban be lehet szerezni. Majd megkérdezek valakit, aki járt már ott, hogy mi merre hány méter. Most viszont egy kicsit körülnézek, mármint a sulit már elég jól ismerem, de kéne valami érdekes társaság mert, ha tározottan kezdem unni magam. Úgyhogy lazán a farmerembe csúsztatott kézzel sétálok végig a folyosón. Egyszerű atléta van rajtam, ami felett egy kockás ing kigombolva. Az egyik kezemet kicsúsztatom a zsebemből, hogy belökjem a társalgó ajtaját, és lőn... egy szőkeség van elterülve a kanapén. Halk torokköszörüléssel indítok és a bőröndre siklik a tekintetem.
- Csak nem eltévedtél? Megmentselek szépségem? - lépek közelebb és még csak le sem ülök egyelőre, csupán lazán az üres fotel támlájára támaszkodom. Végigmérem, a tőlem megszokott leplezetlenséggel, amivel már sikerült néhány lányt zavarba hoznom, de attól még nem szoktam le róla. - Mike, és vajon ehhez a csodás külsőhöz milyen néz passzol? - lehengerlő mosolyt villantok a bemutatkozás mellé és persze várom a választ. Nem fogok tippelgetni, annak soha sem láttam értelmét, meg amúgy is annyi név van, hogy tuti nem találnám el.

Mióta beszéltem az iskola vezetőivel, napok teltek el. Most pedig sikeresen rávettem magam, hogy el is jöjjek erre a helyre. Már egy ideje itt vagyok, de pontosan hol is? Ő... Először lementem a lépcsőn, aztán fel, majd egyenesen a folyosón, megint fel, és... Na mindegy, néhány óra alatt kikötöttem itt, ami valamiféle társalgó lehet. A kanapé bájosan csábított magához, bőröndöm húzása közben. Eleget sétáltam eddig, most itt az ideje, hogy pihenjek kicsit. De tényleg csak egy kicsit, már ha tudok. Az utóbbi napokban nemigen ment, sajnálatos módon. Még Stevetől sem búcsúztam el. Egyszerűen a beszélgetés után a házához mentem, fogtam a cuccaim és egy motelban, vagy hol kötöttem ki, a kocsijával együtt. Szegény, biztos hiányolja. Nem kellett volna csak így lenyúlnom, de valamivel el kellett jönnöm ide is. De visszatérve a jól megérdemelt pihenőre, hátsó felem máris az egyik kanapéra illesztem ebben a kényelmesnek tűnő bútorokkal és egyéb berendezésekkel megtömött helyiségben. Ezt követik lábaim is, majd hanyatt dőlök. Igen, ahogy sejtettem, egész kényelmes.
Néhány percig csak a plafont bámulom, puszta semmiről gondolkodva, tehát röviden, szemernyi szellemi erőt sem szentelek felesleges elmélkedéseknek. Pedig talán nem is ártana. Biztos, hogy ide akartam én jönni? Bár ha tényleg meg tudják tanítani, hogy ne váljak szörnnyé akarva-akaratlanul, akkor rendben van. És ha nem válik be, akkor is leléphetek, nemde? Addig meg... van fedél a fejem felett, és kapok kaját is. Legalábbis remélem. Már csak egy állítólagos szobát kellene keresnem magamnak. Már ha tudnám, hogy hol keressem.
- Miért nem adtak legalább egy térképet? - kérdem egészen halkan, csak úgy eleresztve a semmibe a szavakat, közben pedig oldalamra fordulok és lecsukom szemeim, hogy így pihenjek még néhány percig, mielőtt tovább merészkedek ebben a labirintusban, bőröndöm magam után ráncigálva.

Tárgy: Re: Lya és Mike (Idegenvezető kerestetik)

» Ikertestvér kerestetik
» Lya és Mike
» Mike és Amy
» Mike és Lisa
» Mike&Zoey