Laboratóriumok

Tárgy: Re: Laboratóriumok Kedd 5 Aug. - 13:33

Szabad játéktér, új játék kezdhető.

Tárgy: Re: Laboratóriumok Kedd 29 Júl. - 23:19

Tárgy: Re: Laboratóriumok Vas. 27 Júl. - 22:51

Dave & Kátya

A szemelkerekedés mulattat, fel is kuncogok rajta. Sejtettem, hogy ilyesmi lesz a reakciója, bár azt hiszem, hogy egy fokkal konszolidáltabbra sikeredett tőle annál, amit vártam. Vártam? Nem vártam. Talán számítottam rá, így lenne helyes mondani. Mindenesetre szórakoztat a kerek szem effektus.
- Akkor kötni fogom az ebet a karóhoz. – adom meg a választ. Kategorikus kijelentés, mely eltaszítja ebből a beszélgetésből azt a lehetőséget, hogy máskor induljunk, s ne azonnal. Ha már eddig eljutottam, nem hiheti Dave se komolyan, hogy feladnám éppen most. Erőszakos és nagyon idegesítően akaratos is tudok lenni, s nem hiszem, hogy nincs az a dolog, ami ne várhatna egy hetet.
- Vedd! – nevetek rá. Nem veszem komolyan, viccnek élem meg, hát akképpen is reagálok rá. A zavara arra ragadtat, hogy odanyúljak a kezéhez és elhúzzam azt az arca elől. Nekem ez a mozdulat olyan rejtőzködős, s nem gondolnám, hogy nem toltunk mi már annyi anyagot ebbe a barátságnak vagy akárminek is nevezhető kapcsolatba, hogy az ne jogosítson fel bennünket arra, hogy ne bújjunk egymás elől még csak zavart kézemelések mögé se.
- Nem mondtál semmi rosszat. – engedem el a kezét, s közlöm vele mindezt nagyon csendesen és nagyon gyorsan hadarva egymás után a szavakat. Hiába, a kedveskedő megjegyzések még mindig idegenek számomra, így nem tudom őket a hangomba költöztetett megfelelő érzelmi tartalommal közölni, inkább csak eldarálom ezt is, de ettől még őszintén fakad belőlem és valóban kedvességnek szánom. S lám, ez a kedvesség nem olyan tőlem, mint a legtöbb, mint az a pokolba vezető út, ami jó szándékkal van kikövezve. Ez teljesen egyszerű, könnyed, nem végletes.
- Én ülnék, de egye fene, nem sokkollak ilyesmivel. – vigyorodom el. A megjegyzést nem tudtam kihagyni, hiszen tőlem nem áll távol az, hogy egy – néha nem egy, de azért nem is sok – kupica vodka után vezessek. Persze, ez nem szép dolog, de tipikus én, azt hiszem.
- És mit gondolsz, ne kössük el a szőrmók – célzok ezzel Bestirára, aki „érthetetlen” okból különösen rühell engem – repülőgépét?
Viccelek, de tényleg. Ez még tőlem is erős lenne, s bár soha nem mondom semmire azt, hogy soha könnyelműen, erre azért kijelenteném. Nem vagyok én ostoba, hogy megássam a saját síromat.
Válaszához igazodva felmegyek a szobámba, hogy egy kézipoggyász méretű táskába összedobáljak magamnak némi ruhát, s holmit a hétre. Ebben sem vagyok tipikus nő, a sztereotípiákat meghágva tényleg rövid percek alatt elkészülök, s felőlem már el is hagyhatjuk a birtokot. Örülök annak, hogy nyertem, de ez valami más is bennem. Hogy boldogság lenne? A fene tudja, sosem értettem hozzá. A lényeg, hogy elég kellemesnek élem meg ezt az egész helyzetet. Ez érezhető. Nem csak a belőlem áradó belső mosolyból, hanem tökéletesen felszabadult, nem milliószor átgondolt gesztusaimból is.
Dave mellé érve a bejáratnál belekarolok, valahogy ez olyan szinten jön zsigerből, hogy akkor se tudnék leszokni róla, hogyha akarnék.
- És a kaland elkezdődik.. - eresztek meg egy újabb viccesnek szánt sziporkát, mert hallgatni arany, de én az aranyat ékszerben sem szeretem.

Tárgy: Re: Laboratóriumok Vas. 27 Júl. - 12:32

Kátya és Dave

Elnémulva hallgatom. Végül is, ez is egy megoldás. Kimozogni az alkoholt.
Megnézem a kendőt, nem éppen célszerű használatra jutott végső megoldásként. Azt még nem tudja, de majd visszajuttatom neki. Még ha nem is ezt.
Az öröme úgy ér el, mintha a nyakamba ugorva feldöntött volna. Muszáj vagyok mosolyogni, nem bírom megállni, több okból is. Nagyon jól esik ez az öröm, ritkán fogadok el ilyen kéréseket, csakis a munkám kapcsán. De Kátya más. Másrészt ez a tudtam mosoly tipikusan ő. Mindig nyerni akar.
Értetlenül vonom össze a szemöldököm, mosolyogva, amikor az azonnalra terelődik a szó.
-Rendben. – de még mindig nem értem, mi az az azonnal.
Végül megkapom, mit is jelent az azonnal. Tényleg azonnal. Elkerekedik a szemem, hitetlenül.
-És ha azt mondom, nem, azonnal nem tudok menni? – kifogásokat sosem keresek, a pácolódó fának úgyis kell még idő és az időmmel pedig én rendelkezem. A lehetőséget keresem. De ismerem annyira, hogy nem ezt nem tréfából mondta.
-Vegyem ezt elrablásnak? – tréfának szántam, de pont ezzel nem szeretek tréfálni, le is hervad a mosoly az arcomról.
– Sajnálom, ezt nem kellett volna mondanom. – fogom meg hüvelyk és mutatóujjammal az orrnyergem zavaromban.
Egy ideig még gondolkodom. Továbbra sem kifogásokat keresni. Még nem érzetem ilyet, ami a jövőt illeti. Pontosabban ezt az utazást. Rejtély és bizonytalanság.
-Megvárlak a bejáratnál. Taxival kell mennünk, nem ülök volán mögé. – tartom fel a kezem.
Őrültség? Az vagyok, tehát ebben semmi meglepő sincs. Viszont a mai nap nagyon kimerített, az érzelmi hullámvölgyek és hegyek sosem tettek jót nekem, de meg kell tanulnom kibírnom, így talán csak a szememen látni, hogy fáradok.

Tárgy: Re: Laboratóriumok Szomb. 26 Júl. - 23:12

Dave & Kátya

Elnevetem magam. Nem áll távol az igazságtól, próbálkoztam a vodkára vodkával elvével is, de nem kifejezetten arra gondoltam, amikor az előbb megjegyzést tettem az aszpirin kapcsán. Megrázom a fejem, tincseim szerteszét rebbennek a mozdulatra. Lustán nyúlok hozzájuk, hogy miközben válaszolok, kisimítsam azokat arcomból.
- Átlátszó folyadék a megoldás, de nem a vodka, hanem a víz. Hogyha úgy érzem, hogy már elég alkohol tombol a testemben, akkor elkezdek vizet inni, s kitáncolom magamból a felesleget. Hülyén hangzik, de nagyon hatásos. – magyarázom. Nem tudnám már megmondani, hogy mikor jöttem rá erre, vagy kitől tanultam, de nem is kérdezi, szóval nem is vagyok rákényszerítve, hogy megmozgassam az agyamat. Persze biztos eszembe jutna, ha érdekes infó lenne, de mivel valószínűleg a információhordozó-személy nagyon is lényegtelen része volt az életemnek, így nem ivódott a zsigereimbe a kiléte.
- Ugyan, ne izgasd magad rajta. – vonom meg a vállamat. - Mindig utáltam, ocsmány egy darab volt. Így talán még jobban is néz ki. – nevetek fel megint. Valóban nem szerettem soha ezt a kendőt, de ettől még ha szerettem volna, akkor is felhasználom ilyen célra. Abban csak az lett volna más, hogy nem őszintén közölhettem volna előbbi szavaimat, bár nagy valószínűséggel mégis ugyanilyet mondtam volna. Így viszont őszinte is vagyok, humoros is és nem rombolom le az önző-vagyok várat sem, hiszen nem hoztam áldozatot, elvégre egy nem-szeretem darabbal törölgettem vért. Más kérdés, hogy a jellememből adódik, hogy semmilyen szinten nem láttam volna el sebet, hogyha nem Daveről van szó.
Nem tapsikolok a válasza hallatán örömömben, de szélesre szalad belső mosolyom. Lehengerlő lehet az öröm, ami belőlem árad irányába még úgy is, hogy nem ugrok a nyakába, mint valami infantilis. Túlzásokba szoktam esni, de nem ilyen téren, szóval csak marad egy visszafogott „én tudtam” mosoly, s a lelkemben kavargó határtalan boldogság. Általában tudom, hogy elérem, amit akarok, de ez a férfi más, így vele kapcsolatosan van bennem szokatlan bizonytalanság, ezért is nagyobb az örömöm akkor, hogyha mégis úgy alakulnak vele kapcsolatosan a dolgaim, ahogyan elérni kívántam. Jó ez, mert megtanulok igazán örülni is, s nem csak örvendeni azon, amit úgyis tudok előre, hogy: én nyerek. Bosszantó is a némi bizonytalanság, de ugyanakkor növeli is a feldobódottság hatásfokát.
- Az attól függ, hogy mennyi időre van szükséged arra, hogy összeszedd magad, hogyha most azonnal nekikezdesz. - kacsintok rá. Nem kerülgetem a forró kását, az azonnal szó elég erőteljesen ki van hangsúlyozva ahhoz, hogy Dave érezhesse, nem vagyok az az időhúzós fajta. A másik kérdésre is válaszolok közben, csintalan mosolyom feléled ajkaimon.
- Ha nem bírod a hideget, akkor egy fokkal több meleg ruhát annál, mint amit az évszak megkívánna. Egyébként nincs semmi extrára szükséged, ez csak egy sima utazás.
Ahhoz, amit mutatni akarok neki, amit szeretném, hogy átéljen velem, ahhoz tudok majd ott szerezni neki holmikat, dugig van a raktár, ha még mindig úgy áll ott az a hely, ahogy nagyanyám fénykorából emlékszem rá. Engem a pakolás nem nagyon mozgat, nőből vagyok, minden hely megfelelő arra, hogy új ruhákat vegyek magamnak, szóval csak tíz percet kellene eltöltsek a szobámban indulás előtt.
- Egyébként meg mi lenne az őrültség abban, hogyha ezt is előre megterveznénk és sok időt hagynék neked? Merek olyan szemtelen lenni, hogy javasoljam: kísérj fel a szobámba, összeszedek pár dolgot, aztán elmegyek veled, megtekintem hol is laksz és megvárom, amíg összeszeded magad. Gépek mennek éjjel-nappal, s én amúgy sem vagyok a türelem mintapéldánya, szóval a mikor indulunkra úgyis tudod, hogy most lett volna a legszívesebbeni válaszom.
Nem érzem úgy, hogy szemtelen lennék, legfeljebb egy kicsit. Egyébként ebben az egész indulósdi előtárásában is ugyanaz a szenvedélyes azonnaliság lakozik, mint ami átitatja egész jellememet. Mi a fenére várjunk? Mindenre a most a legtökéletesebb pillanat. Nem a majd.
- No? – kelek fel a kanapéról, s tekintek Davere kis pimaszsággal. Mintha provokálnám, piszkálnám a benne lakozó spontaneitást. Tökéletesen komolyan gondoltam mindent, ami ezen ötletemet átitatta. Rajta a sor, hogy beadja-e a derekát azonnal, vagy kéreti magát, s nekem futnom kell még pár kört. Meg fogom tenni, ebben biztos lehet. Ennyire szerintem már megismerhetett. Sőt, ennél jobban is.

Tárgy: Re: Laboratóriumok Szomb. 26 Júl. - 21:40

Nem kapok bizonygatást, nem erősítgeti a szavait. Kutatón tekintenék rá, ha nem a kezemmel lennék elfoglalva.
-Mint például ezt? – mutatok a másik kezemmel a vodkára. – Kutyharapást szőrivel?
Azért néha még sziszegek párat, nem könnyű megszokni ezt a csípő érzést.
-Kötszerre sem lesz azt hiszem szükség. De a kendőd az tönkrement. – nem fogom tudni kimosni belőle a vért. Köszönöm. – tartom fel a jobb kezemet, mely még mindig csíp, legszívesebben csak ráznám, hogy hulljon ki belőle a fájdalom.
Elkap a tekintetével, nem bírom elszakítani a tekintetemet az övétől.
-Egy szóval sem mondtam, hogy mondd el… - ha mutatni akar valamit valaki, akkor nem beszél róla, nem igaz?
A vágy, az annyira erős benne, hogy igent mondjak, hogy önkéntelenül is kicsúszik a számon, amit már amúgy is elterveztem, hogy kimondok. Ami különösen megragad, hogy Daveként nevez ismételten, ami számomra a bizalmat és a fontos kérést is jelenti.
-Igen.
Nincs rossz előérzetem, nem érzem úgy, mégis olyan, mint amikor megszeretek valahol, és menni kellett. De az egy hét megnyugtat. Olyan határ, ami betartható. Talán mégsem az riaszt meg, hogy új helyre kell menni. Talán attól, amit látni fogok? Átélni? Nem tudom.
-Mikor indulnánk? – mert azért a feltételes mód megvan nálam. – És mit vigyek magammal?
Rutinos utazó vagyok, de Oroszországban még nem voltam.

Tárgy: Re: Laboratóriumok Hétf. 21 Júl. - 23:29

Dave & Kátya

Kedves voltam? Ha ő mondja! Nem éreztem magam annak és most sem érzem, de jó ezt hallani. Soha nem gondoltam volna, hogy a kedvesség bármit is számítana nekem. Mindig az a nő voltam, akit nem érdekelt, hogy milyennek látják mások. Nem akartam semmilyen lenni, csak voltam az, aki, s éltem úgy, ahogy kellemes volt nekem. Önző voltam, ahogy most is az vagyok, de mégis.. már jelent számomra valamit sok olyan szó, mellyel eddig nem is terheltem a jellemem. Kedvesség. Ez az egyik például ezek közül.
Nem szoktam kertelni. Ha akarok valamit, azt megkapom, s bár az élő ellenpéldával beszélgetek épp, ettől még nem fogom feladni önmagam. Hagyom. Megyünk. Akarom. Ez az az önzőség, ami olyan ismerős magamat illetőn.
Felszisszenek a reakciójára, de nem engedem el a kezét. A szavainak hallatán felnevetek.
- Azóta nem hordok magamnál aszpirint, amióta tökéletes módszert fejlesztettem ki a másnaposság elkerülésére. – magyarázom kedélyesen. A kutya nem kérdezte, de ettől még ez jött elő belőlem, hát nem voltam hajlandó visszanyelni. Aszpirin. Ja, tényleg jobb lett volna, de ami nincs, az kincs. Ez már csak ilyen! És őszintén? Eszembe se jutott. Elég egysíkú lehetek, ha minden bajra gyógyszernek a vodkát tartom. Nem szégyellem. Az vagyok.
- Miért ne lenne? – kérdezek rá meglepetten. Nem értem, hogy mire gondol, de komolyan. Számomra teljesen mindegy, hogy hol beszélgetek vele, a világ bármely pontján is épp ilyen nehezek lehetünk egymás lelkének és én tényleg nagyon szeretném megmutatni neki a mindenki elől rejtett, dacból fakadó, de mégis legfontosabb kedvencemet.
Elengedem a kezét, ha akarja, akkor már rázogathatja fájó tagjait. Csokoládészín tekintetemben ejnye-csillanással nézek Davere. Pillantását keresem, s ha elkapom, akkor nem eresztem, éppen úgy nem, ahogyan az elképzelésemtől sem hagyom magam eltántorítani.
- Mi értelme lenne annak, hogy odautazz velem, hogyha itt és most elmondanám? A kedvenceimet kérdezted, mert meg akarsz ismerni. A barátság alapja. Nos a bizalom is az, s már egyszer megmutattad, hogy bízol bennem. Bízol még? Mert akkor gyere el velem!
Mondhatnám, hogy kérlek, de nem bírom kinyögni. Én nem vagyok az a könyörgő nő. Nagyon szeretném, őszintén, igazán szeretném elvinni a szülőhazámba, mert valamilyen még előttem is rejtett okból kifolyólag ez extrém módon fontossá vált számomra abban a pillanatban, amikor a szikra a fejemben megszületett. De ettől még nem kunyizok. Akarom, hogy jöjjön, vágyom a beleegyezését, de szavakkal nem fejezem ki. Érezheti-e? Azt igen.
- Csak egy hét, Dave! Nem az egész élet. Ugyan már! Miért ne mondhatnál igent? Jó móka lesz! - kacsintok rá. Nem vagyok biztos benne, hogy minden perc móka lesz, de hiszek benne, hogy talán élvezné. Oroszország egy más világ. Az ottaniak is mások. S én is más vagyok, ha ott vagyok, ahová el szeretném vinni. Fontos nekem ez az egész, de nem fogok a nyakára mászni. ha nemet mond? Dühös leszek, de majd ha elmúlik a düh, talán meg fogom érteni őt. Talán. Talán meg fogom érteni.

Tárgy: Re: Laboratóriumok Hétf. 21 Júl. - 22:55

Kátya & Dave

Kis idő múlva tudok megszólalni csak, még mindig átjár az az érzés, ami az előbb elért.
-Kedves voltál. – ismét csak suttogni tudok.
Egyre nyugodtabb vagyok, ahogy lélegzek, miközben a szilánkok kikerülnek a kezemből.
Furcsán tekintek rá, értetlenül. A kezemet ott hagyom ahol elvette a kezét az enyémről, annyira lefoglal a téma. Nem véletlenül.
-Hagysz? – zavart mosoly bujkál ajkaimon. Van választási lehetőségem. Nem értem, mire akar kilyukadni, ezért hagyom, hogy folytassa.
Közben követem a tekintetemmel, ahogy a kendőt előveszi és rálocsolja a vodkát. A tényszerű állítás némileg eljut hozzám, a harmadik szó az, amire valóban némán tekintek rá. Nem tudom, hogy akarom-e.
-Mi? – félig felnevetek, mikor kimondja, kijelenti, hogy utazok. Feltételes mód és kérés nélkül. Kátya, nem tagadja meg magát. A nevetésbe azonban egy rövid kiáltás vágódik be, ahogy elterelve a figyelmem, rátekeri az alkoholos kendőt a kezemre. El szeretném rántani, de fogja. Eszméletlenül csíp, ösztönösen elrántanám. Összeszorítom a szám, miközben mosolygok.
-Ez eléggé csípett. Egy Aspirin megfelelt volna. – engedem ki végül a levegőt. – Azt hiszem, majd taxit kell fognom.
A csípés lassan hagy alább, és végül tudok gondolkodni is.
-Megleptél. – csak mikor folytatom, tudni, mire is gondoltam pontosan.
– Nem biztos, hogy jó ötlet odamennünk. – sokat utaztam, nem arról van szó, hogy félnék az idegen környezettől.
Attól, hogy kettesben leszünk? Igen. De nem úgy, ahogy mások feltételeznék.
-Miért szeretnéd megmutatni? – kihagyom a nekemet és nem is azt kérdezem, hogy mit szeretne megmutatni. És még igent sem mondtam.
Úgy vélem, hogy … nem tudom, hogy vélem. Összekavarodtam. És egyben kimosódott belőlem az iménti minden árnyék, ami felgyülemlett bennem ma. Némileg ki is merültem.

Tárgy: Re: Laboratóriumok Vas. 20 Júl. - 23:16

Dave & Kátya

Voltam én is kamasz, emlékszem rá, hogy milyenné váltam akkoriban és így még viccesebbnek tartom az egész tényét annak, hogy engem szerethetne-e a kamasz gyerekem vagy sem. Ostoba feltételezés az egész, hisz semmilyen gyerekem nem lesz, szóval kamasszá sem fog válni, de ettől még kedélyesen elvagyok ezzel a témával mindaddig, míg el nem vágja bennem a jókedvet valami egészen más, s felszínre nem kerül lelkem sötét, fertőzött, sebzett vad oldala.
A félelmet észlelem, nagyjából akkor hasít pengeként elmémbe az, ami tekintetében megjelenik, amikor még csűrném és csavarnám a dolgokat, hogy jobban megbántsam. De nem, el kell lökjem, hogy ezzel magamat is ellökjem tőle, s vissza kell mennem a szilánkokhoz, mert ha nem támaszkodom a seprűre, akkor meg fogok botlani, s talán elesem. Mert lelkileg már zuhantam, megint. Félt tőlem. Félt. Tőlem. Iszonyatos, hogy mennyire bánt a dolog, hiszen nem éppen ez az az érzés, amit kiváltani szerettem volna belőle. Bár ez legalább az övé volt. Mert én nem féltem egy pillanatig sem. Tehát mégsem üres, bár ennek most nem tudok sem jelentőséget tulajdonítani, sem örülni.
- Nem akartam, hogy megint.. én csak kedves akartam lenni. – célzok itt a puszira, amit adtam, illetve amit adni szerettem volna, s ami átalakult. Nem kellemetlen dologgá, de mégis úgy érzem, hogy rosszat cselekedtem vele szemben. Nehéz lavíroznom a pengén. Véresre vágja a talpamat a vívódás. Hiszen mennék én, csókolnám, de közben távol is akarom tartani tőle magamat, hogy ne zúzzam össze. És lám, ennek ellenére valamiért sorsszerűen másodszor keveredtünk el oda, hogy ajkaink összeértek. S míg első alkalommal pimaszul rá is játszottam a dologra, most csak meztelenre vetkőztetem előtte a lelkemet, mert akarom, hogy érezze: bár nem bánom, mert jólesett ajkait ízlelni, mégis sajnálom, mert ártottam neki vele. Én legalábbis így hiszem.
A szilánkszedés mindkettőnket kikapcsol, úgy tűnik. Nem beszélek közben, csak arra figyelek, hogy meg tudjam oldani önként vállalt feladatomat.
- Hagyok neked két napot. Sőt, egy egész hetet is, be tudod fejezni majd a munkádat. – a majdot valamiért veszélyesen kihangsúlyozom. Táskámban kutatok, s lassan előkerül belőle egy precízen összehajtogatott kendő. Funkcióját tekintve valami nyaksál lehet, selyem, giccses mintákkal rajta. Nem véletlenül nem hordom. Azóta lehet a táskában, hogy megkaptam évekkel ezelőtt, s elzártam a belső zsebbe, ne is lássam. Most viszont jó lesz arra, amire használni akarom.
Megkeresem a vodkás üveget, amiből Dave töltött nekem, de nem újabb adagot öntök a poharamba, hanem a kendőre locsolok az alkoholból. Célom van vele. Sebösszehúzás. Bár tudom, hogy azért ez a fertőtlenítő módszer nem tekinthető éppen a leghumánusabbnak. Viszont szegény ember vízzel főz, ambuláns analfabéta pedig vodkával és szemöldökcsipesszel kezel. Ez már csak ilyen.
Felnevetek a két őrültség emlegetésére. - Mint ahogyan már szavaltam neked magyar költő által írott verset, itt van egy újabb magyarokhoz köthető mondás. Három a magyar igazság. Nos, én nem vagyok magyar, de akkor maradjunk annyiban, hogy lesz egy harmadik őrültség is a listádon. – nem lehet. Lesz. Készpénznek veszem, hogy elérem, amit akarok. Valójában viszont csak remélem, hogy elérem. De elnyomom a bizonytalanságot.
- Elutazol velem. – nem kérdezek, kijelentek. - Amit mutatni szeretnék, ahhoz Oroszországba kell jönnöd velem. És ez most csípni fog! – csapok le végszóra az összevodkázott kendővel, hogy újra megfoghassam sérült kezét és a sebre tekerjem az anyagot. A kötözési módszeremtől Teréz Anya elsírná magát.

Tárgy: Re: Laboratóriumok Vas. 20 Júl. - 18:32

Kátya és Dave

Private Emotion

-Nem-e?– felnevetek. A lázadás korszaka.
A hirtelen és gyors érzelmi váltáson nem tudok eligazodni, mint ahogy a csettintésen és a nevetésen sem. Pislogva tekintek rá és értetlenül.
-Nem tartalak annak! – szavaim dühödtek és nagyon is igazak. Nem tartom ribancnak. Az, aki ennyire figyelt rám, nem. És a bujaság nem egyenlő azzal, amit most Kátya hisz. A felőle elinduló érzelmi tombolás azonban odaszegez a helyemre és beforrasztja az ajkaim. A gondolataimat mondja ki, egy részét legalábbis biztosan. De a düh, az teljesen beborít, eltarol és összepasszíroz. A kagylóba meredek, mozdulni sem tudok csak érzem, ahogy egyre jobban közeledik érzelmi vihargócként. Felszínessé és nehézkessé válik a lélegzetem. Teljesen az ő haragja és dühe leszek, célpont és egyben befogadó is.
A tekintetemben azonban megjelenik más is. A félelem. Ugyanaz, mint ami lent volt. Az érintése. Szinte eláll a lélegzetem.
Ahogy a kanapéhoz érkezik, szinte összecsuklok. Remegek, mégis meg tudom tartani magam, és csak nekidőlök a mosdónak. De mivel a fizikai kontaktus megszakadt, a racionális védőhálóm kezd visszakapcsolni és mélyeket kezdek lélegezni, mint aki levegő után kapkod a vízbe esés után.
-Mert nincs… soha nem is tartottalak annak. Nagyon sajnálom. – suttogom révülten. Ki kell másznom innen, ki kell jönnöm belőle, hogy aztán elmenjek innen. Jobb lesz így. Teljesen megsemmisülök.
A csók újabb sokkot okoz, de ez most bizsergetős, kellemes. Míg be nem kapcsol ismét a racionális védőhálóm. Az elugrása megrémít, azt érezteti velem, hogy rosszat tettem. De már nem mondom ki, hogy sajnálom, ma már annyiszor mondtam ki, hogy értékkel már nem rendelkezik. Így csak a szememből sugárzik.
Sokszorosan nem vagyok jól. Olyan érzelmi hullámhegyek és völgyek kálváriája ért az elmúlt pár órában, hogy nehezen térek vissza a realitás talajára. A csend jól esik, míg a szilánkokat szedi ki a kezemből. A fájdalom is sokat segít. A fizikai. Néha bizony már felszisszenek, de nagyon összeszorítom a számat. Többször tekintek Kátyára. Furcsa a helyzet és még furcsább az egész kimenetel.
-Maradt egy két napos munkám, és más nem. – tekintek rá. – Két hét múlva megy.
Már nagyon várom. Szeretem a vizet, az otthonomra emlékeztet.
-Már rá tudtál venni egy őrültségre. Kettőre. – mosolyodom el sejtelmesen, és ösztönösen felemelem a kezem, hogy két ujjal jelezzem, de a sérülttel teszem. Felszisszenek. – Ezt nem kellett volna. Kell tudnom róla valamit? – kis erőfeszítésbe kerül, hogy ne kezdjem el rázni a kezem ösztönösen.

Tárgy: Re: Laboratóriumok Szomb. 19 Júl. - 20:31

Dave & Kátya

I'm a bitch, I'm a tease,
I'm a goddess on my knees
When you hurt, when you suffer,
I'm an angel undercover

- Nem tudhatom és valószínűleg nem is fogom megtudni. A kamaszok nem éppen arról híresek, hogy kifejezzék az érzéseiket. – teszem hozzá kis szépítésként. Persze ebben benne van az, hogy nem tudhatom és nem fogom megtudni, mert nem is lesz gyerekem, de nem akarom megcáfolni azt, amit mond, hiszen kellemesen hangzott a szájából, kedvesen és lám, van egy személy a Földön, akinek a kedvességét nem csak, hogy el tudom viselni, de még örömmel is tölt el.
Elkerekednek szemeim a durva visszaszólására. Elsőre meglendül a kezem, hogy ökölbe szoruljanak ujjaim és odaküldjek neki – nem tűröm, hogyha erőemberkednek velem, egyezményes a reakcióm rá – de akkor rájövök, hogy kivel is állok szemben és a lágyabb folytatásával egyetemben elnevetem magam. Elismerően csettintek a nyelvemmel. Lám, tud ez az ember, ha akar! Nem gondolok bele, hogy az én érzéseimet vette át, egyszerűen olyan, mintha belőle áradtak volna és ez amellett, hogy feldühített első körben, másodikban lenyűgöz valamilyen szinten, nevetésre ösztökél. Persze a jókedvem hamar lelohad a további szavainak hallatán.
Érzett már valaki olyat, hogy bele akar fulladni saját elképedt döbbenetébe és a megbántottságából gyökeredző sértett haragjába? Én ilyesmit érzek. Torkomba ugrik a szívem, a lelkem darabjai vágják véresre nyelvemet és töltik fel maró gúnnyal szavaimat.
- Miért is akarsz a barátom lenni, hogyha ilyen sekélyes, élveteg ribancnak tartasz? Olyannak, aki nem törődik veled, aki hazudik minden alkalommal, amikor tiszteletben tartja a véleményedet és a személyes teredet és azt, ahogyan erről az egész kapcsolatról gondolkodsz? Akárkit megkaphatok, Dave, akárkit! - vészjóslón közeledek hozzá, amíg kezet mos megtámaszkodom mellette a mosdókagylón fél kézzel, másik kezemmel pedig az álla alá nyúlok, s a kelleténél durvábban, de az akartnál sokkal gyengédebben fordítom felém az arcát, tartva állát, kényszerítve ezzel, hogy rám nézzen, hogy közel legyen hozzám, hogy a leheletem cirógassa az orrát, borzolja érzékeit. Villámokat szór a tekintetem.
- Megcsókolhatnálak. A falhoz szegezhetnélek a csókkal, elszívhatnám belőled a lelket, hogy odajuss, amit épp emlegettél.- nagyon lassan beszélek, bár sokat. A sértett, sebzett vad szavai ezek. Eleresztem az állát, erélyesen lököm el így magamat tőle.
- Soha, David. – szinte köpöm a dühös, de megmásíthatatlan szavakat. Elfordulok, s a seprűt felkapva – lám, hol másutt is lenne, mint a csap mellett? Teljesen logikus. - indulok vissza a kanapéhoz. Utam közben, emelt hangon közlöm vele további szavaimat, a folytatást, a zárást még a ne haragudjak előtt. - Soha nem tennék olyat, amivel szándékosan fájdalmat okozzak neked, romlásba taszítsalak vagy egyéb. Tudod az okát, hát légy felnőtt és tedd meg azt a baráti szívességet nekem, hogy nem feltételezed rólam azt, ami nincs.
Hallgatom, ahogy a szilánkok sercegnek a padlózaton, miközben összehúzom őket egy csomóba. Rámarkolok a seprűnyélre a bocsánatkérés hallatán. Nekem is meg kellene tennem. Ocsmány voltam, az érzékeire törtem és kihasználtam azt, hogy tudtam: mindent felerősítve fog kiérezni belőlem. Elnézést kéne kérnem, de nem megy. Az a nő még mindig nem én vagyok. Így csak fájdalmas sóhajomat kapja meg, lemondó szusszanásomat, s megereszkedő vállaimat énem mocskos terhe alatt.
- Fátylat rá! – ennyit tudok kinyögni, s közben minden idegszálammal és lélekszalagommal remélem, hogy ő is fátylat tud borítani az én viselkedésemre.
Nem vethetünk egymás szemére semmit. Mindketten ott rúgunk a másikba, ahol csak nem szégyelljük ezt megtenni. De mégis, valami egymás mellett tart minket, tehát hajlamos vagyok világos pillanataimban komolyan elhinni, hogy ennek így is működnie kell. Bár néha azért megfordul a fejemben, hogy jobb lenne hallanom tőle. Az ő ajkairól kellene felém reppenjenek a szavak, melyek egyértelműen kifejezik, hogy nem szeret engem. Hogy soha nem is fog. Nem azt, hogy nem képes rá. Hanem azt, hogy nem akar. Mert így vannak azok a pillanatok, amikor a cselekedetei és a szavai alapján undorító romantikagombócba szűkül a gyomrom és elhiszem, hogy a lelke mélyén mégis szeret. Nem csak, mint egy barátot. De tudja mit a világ? Csessze meg! Életemben nem hoztam még áldozatokat, hát most fogok. Ez a barátság lesz az áldozatom a másokkal való törődés oltárán. És így még csak el sem kell őt veszítenem. S remélem, hogy tönkre sem teszem.. és bár gyengeség ezt bevallani, de azt is remélem, hogy ő sem zúz engem atomjaimra soha.
- Mindig úgy éltem, hogy nem érdekeltek a következmények vagy a lehetséges kimenetelek. Azt hiszem meg tudok küzdeni azzal a tudattal, hogy te sem tudod és én sem tudom ennek mi lesz a vége. – mosolygok rá. Túl minden haragon, tomboló dühön, feléledő fájdalmon, megbántottságon és csalódáson most mégis képes vagyok olyan őszinte nyugalommal mosolyogni rá, hogy szinte én magam is feloldódom ebben. Zavarhatnának ezek a szenvedélyes váltásaim, de nem érdekelnek. Aki ilyenné alakul, az ilyen is marad. Szilaj. De vannak ennek jó oldalai is. Mint ez a mosoly, azt hiszem.
A seprű már rég nem érdekel, eleresztettem, bár nem tudom, hogy mikor. Annyit tomboltunk a végletek ringjében az elmúlt percekben, hogy egy olyan apróság, mint a takarítóeszköz teljesen lényegtelen szereplője lett ennek a performance-nak. Közel vagyok hozzá, egymáshoz érünk, ahogy a kezét fogom ő a csuklómat simítja, majd míg belefagy a pillanatba én megint hirtelen mozdulok.
És bumm! Még azt mondják, hogy a víz arca mindig változó, s egyre más a nagy folyó, melybe így soha nem is léphetsz bele kétszer. De, ebbe nekünk sikerül megint beleszaladni, mert én beszélek, hajolok, ő pedig zavartan kérdez, melynek az eredménye megint ugyanaz. Felém fordítja a fejét, így elérem őt ugyanúgy, ahogy a naplemente alkalmával.
Nem tudom megtagadni a testemet. A lelkemet igen, azon taposok már egy ideje, de ebbe a mozdulatba belesüketül a józan eszem, s csak akkor veszem észre magam, amikor mozdulok, hogy teljes testtel közelebb nyomakodjak hozzá, emelem a kezemet, hogy.. Nem! Az nem fog megtörténni. Szinte elugrom a közeléből, felmorranok, mint egy dühös oroszlán, ökölbe szorított kezeimmel a levegőt fojtogatom.
- A picsába! Nem így akartam! – végül is ez felér egy elnézést kéréssel, de tőlem több nem telik. Inkább azzal foglalkozom, hogy ellenőrizzem a tenyerébe akadt szilánkokat. Röhejes amúgy, még soha nem kértem bocsánatot semmiért, és most majdnem azzal kezdtem, hogy olyasmiért öntött el a „ne haragudj” roham, ami amúgy teljesen természetes velejárója volt eddig a férfi-női találkozásaimnak. Beteges dolog ez a tapintat, magamat is meglepem, hogy milyen heves őszinteséggel tudtam közölni azt vele, hogy tényleg nem így akartam. Rosszul nem esett, de.. de tényleg bánom egy kicsit. Tekintve az előzményeket. Nagyon mélyen ordít csak az elégedettség a lelkemben.
- Sikeresen kinyírtad azt a poharat! – engedem el egy időre, hogy a kanapéra ledobott kis táskámhoz lépjek, s szemöldökcsipeszt halásszak elő belőle. Ilyesmire se használtam még, de talán könnyebben tudom kiszedni a kis szilánkokat, mintha kézzel próbálkoznék. Pár pillanat csak, s már újra az üvegdarabok tenyérből való mentésével foglalkozom, s az előző rángásból okulva erősen, határozottan tartom Dave kezét, hogy meg ne tudjon ráncolni megint, mert a végén még nagyobb kárt csinálok, mint hasznot.
Végül csak elbánok a szilánkokkal, bár nem tudom mennyire sikerül fájdalommentesen csináljam a dolgokat.
- Van, de nem tudom elmesélni. Meg kell mutassam neked. Mondd, mit terveztél az elkövetkezendő hétre? Tudtommal még nem indul az a hajó..
Tekintetemben az ötletgazdaság kissé őrült, de annál magabiztosabb lángjai csillannak fel. Egy kedvencem valóban van még, egy hatalmas, monumentális kedvencem, gyerekkorom álmainak helye, hona. Egyelőre nem mondom el, hogy mi is az, amit tervezek. Vakon szeretném, hogyha bízna bennem. Sokat jelentene. Bár tudom, hogy sokat is kérek tőle ezzel. De mégis, hagyok időt neki a döntésre. Egy hét.. nem a világ.
- Ha erre a kis őrültségre rá tudlak venni, akkor cserébe te is kérhetsz tőlem valamit, melyet illetőn kérdés nélkül, vakon kell a kezedbe helyezzem bizalmamat. – mosolygok rá. Nem kérdezek vissza, de nem azért, mert nem akarnám megismerni az ő kedvenceit. Egyszerűen csak.. tudnom kell, hogy bele tudnám-e vinni olyasmibe, amit.. amit nem kontrollál. Döntések terén. Nem érzelmileg. Határozottan nem úgy.

Tárgy: Re: Laboratóriumok Szomb. 19 Júl. - 19:20

Lose your mind

Érzem, hogy őszinte, mégsem hiszem el. Mások érzelmeivel játszani nem a legnemesebb tett. Mégis inkább biccentek. Nem szeretnék vitát teremteni, újabb fájdalmakat.
-Nem tudhatod. Lehet, hogy neki éppen olyan anyára van szüksége, mint amilyen te vagy. – tekintek rá. – Szerintem az lennél, a véleményemen semmi sem fog változtatni.
-Nem. – kicsit erélyesebben szólok arra, hogy a szilánkokat összeszedi. A durva visszaszólalása indította el bennem, észbe kapok és az érzéseit igyekszem nem úgy átvenni, hogy ki is adjam. – A söprű majd összeszedi. – a hangom már lágyabb, jóval lágyabb.
Még a kezemet mosom le, mikor a nagyon is találó kérdést kapom, ami sokkal inkább tényként, mint kérdésként hangzik el.
-Szóval szerinted vállaljam be a diliházat, csak hogy együtt legyünk egy röpke pillanatra? Hogy aztán … - hirtelen fog el a düh és majdnem odavágok a csapnak. Teljesen mindegy, így is úgy is szenvedünk mind a ketten, csupán az én józan hideg fejem és Kátya végletekig elmenő toleranciája az, ami miatt nem vagyunk együtt. Így is szenvedünk és úgy is. Részemről mindenképpen, még ha éppen megint a sehol és semmiben leszek, vagyis inkább a mindenben.
– Ne haragudj. – suttogok, miközben elzárom a csapot. Nem vagyok sem túl fair, sem túl kedves most Kátyával, valóban jobb, ha elmegyek most.
Ahogy megfogja a kezem, nem rántom el, megállok. Érzem, hogy mondani akar valamit, ami fontos.
Komolyan tekintek rá. A válasza alatt szinte összeroppanok és egyben fel is szabadulok. Mindig menekültem minden kapcsolat elől. Vagy a másik előlem. Ugyanakkor az, hogy másodjára – harmadjára – mondja, szeret, megváltozik a légzésritmusom is. Régen hallottam már ezt és … és nem szabad hagynom.
A tekintetem megértővé válik és szomorúvá.
-Még sosem voltam így, mint veled. Sajnálom, hogy ezen kell keresztül menned. És nem tudom neked előre megmondani, hogy mi lesz a vége, vagy jól tetted-e. Mindig is jó ember voltál, csak kitűnően rejtetted ezt, még magad elől is. – felelem halkan.
Ezzel fogadom el azt, hogy nem fogom tagadni mindazt, aki ő és aki én. Ő is döntött és én is ezzel kapcsolatban. Azután pedig lesz, ami lesz. A múltbeli tapasztalataim alapján nem jósolok sok időt ennek. Akár így, akár úgy, de el fog lendülni valamerre, hiába hiszem azt, hogy lehet nő és férfi között barátság. Szerintem… lehet.
Megsimítom a csuklóját a hüvelykujjammal, hogy aztán megálljon a mozdulatban, ahogy folytatja. Összeszorul a szívem. Nem, nem lesz ez így jó, csak szenvedni fog, s vele én is. Az utóbbi nem foglalkoztat, de őt nem szeretném ennek kitenni, még ha ez az ő döntése is.
Nem tudok rá válaszolni, a tekintetem és az arcom mégis beszél arról, hogy miként ért ez. Ellép mellőlem, elengedem a kezét, érzem, hogy hagynom kell ellépni.
-Hogy? – zavartan fordítom felé a fejem, az érzelmekbe merültem.
És a sors megismétli önmagát. Az újabb villámcsapás egészen a talpamig hatol, a kezem megindulna, hogy a tarkóján simítson végig. Egy röpke pillanatra nagyon is vágyom erre, azonban a védekező reakcióm bekapcsol és megáll a kezem, majd visszahullik a testem mellé. Viszont nem lépek el, mert nem tudok a jó értelemben vett sokktól.
-Igen. – egy egészen mély kilégzéssel mondom, hogy aztán megköszörüljem a torkom. – Rendben.
Igyekszem lenyugodni. Hagyom a kezemet a kezébe tegye, felkészülve arra, hogy minden akadály nélkül áramlik belém az érzelmi világa. A kezem nem remeg, de még nem tért vissza bele az erő, amit az iménti jelenet okozott.
-Köszönöm. – nem csak azt köszönöm meg, hogy a kezemet látja el.
Nem tudok elég hálás lenni felé, de most kell pár perc, mire valóban le tudok nyugodni.
A szilánkok a tenyerembe már teljesen belefúródtak, amik nem jöttek ki. Macerás lesz kiszedni, viszont nem sok van már benne.
-Bocs. – mosolyodom el, ahogy az egyiknél megmozdul a kezem. Nem a fájdalomtól, hanem mert talán egy ideget érhetett.
Veszek egy mély levegőt és figyelem, miközben a kezemen dolgozik.
-A kérdés az, hogy merre haladjunk a barátság ösvényén. A következő lépés állítólag a kedvencek ismertetése. – muszáj leszek, leszünk a holtponton túllépni. Minél előbb, annál jobb.
– A vodkát és a technológiát már tudom rólad. Van még, amit kedvelsz? – ártatlanul könyöklök a pultra, nem éreztetvén a kérdés kettős mivoltát. A folt a nadrágomon már nem nedvesség, hanem szín színű, teljesen elütve az anyag színétől.

Tárgy: Re: Laboratóriumok Szer. 16 Júl. - 23:08

Dave & Kátya

Without a word

Davevel beszélgetni mindig olyan, mintha szilánkokon járnánk őrült táncot. Soha nem tudom, hogy amit mondok neki, azt hogyan is fogja érteni, s a megjegyzéseiből az is kitűnik, hogy ő sem úgy szánja a dolgokat, ahogy bennem lecsapódnak. Ha innen nézzük, akkor elég rendesen hasonlítunk egymásra, bár ezt azért elég merész lenne mégis kijelenteni.
- Nem bántasz engem, nincs miért elnézést kérned!
Hangomból semmi más nem süt, csak a teljes őszinteség. Valóban úgy gondolom, hogy én bántottam magamat azzal, hogy szabadjára engedtem a lelkemet, de ettől függetlenül ezt sem bánom. Mert nincs rossz íze a beszélgetéseinknek, akkor sem, hogyha tökéletesen végletesek a találkozásaink érzelmek tekintetében.
Elnyomok egy nevetést, fújtató mosollyá szelídítem. Nos igen, van amikor megérdemeljük a pofonokat. A diliházat szerintem nem. De mivel ő sem megy bele, így én sem teszem.
- Az tuti! Én lennék a laza anya, minden kamasz álma. De tudod szerintem a saját gyerekem utálná ezt. Mert sose tudnék az anyja lenni. Csak egy haver, egy rémes nagynéni, vagy nem tudom. – vállat vonok. Nem bánt igazán a téma, nem vagyok belekeseredve a felvázolt jövőképembe, ezt érezheti is. Talán tényleg képes lennék családot alapítani, ha lenne hozzá megfelelő személy, ám jelen helyzetben azt gondolom – a tapasztalataim azt mutatják – hogy a megfelelő személyek nem mindig azonosak azzal, akik a jövőbeli idillhez kellenek. Az általánosan elfogadott idillhez.
- Szarok a szilánkra! – csúszik ki a számon durván. Nem hagyom lerázni magamról a segítőszándékot, ennyit igazán hagynia kell, főleg, hogyha egy olyan makacs nővel van dolga, mint amilyen én vagyok.
- Hozhatsz seprűt, de előbb ezeket összeszedem. – ragaszkodom az eredeti tervhez, mert vannak dolgok, amik nem változnak. Ha én valamit a fejembe veszek, akkor azt véghez is viszem.
A figyelmemet persze tökéletesen elvonja a szilánkok óvatos felszedegetéséről az, amit mond. Az eperfa. Egy röpke szemforgatást és azt követően, hogy az egyik szilánk megszúrja az ujjamat, mégis elmosolyodom.
- Arra gondolsz, hogy én szeretlek téged, te pedig csak a barátom kívánsz lenni, mert sok vagyok neked? – kérdezek rá. Nem olyan keserűen, mint ahogyan azt kellene. Észre sem veszem, hogy kimondtam azt a szót, ami nem gyakran hagyja el ajkaimat. Egy kezemen meg tudnám számolni, hogy hányszor volt ilyen vallomás-íze a dolognak. Sőt, egy ujjamon is.
A további szavait nem tudom a szilánkok mellett térdelve hallgatni. Bal kezemen megszúrt mutatóujjamat ajkaim közé kapva szívom meg picit a sebet, hogy a pár csepp vérrel így elbánjak, majd leeresztem a kezemet. Közelebb lépek Davehez, jobb kezemmel utána nyúlok, s hogyha engedi, akkor megfogom nem sérült kezét.
- Nem szeretném, hogyha mennél. Azt szeretném, hogyha itt maradnál velem és próbálnánk úgy tenni, mintha nem lenne közöttünk valami súlyos teher, ami nyaktilóként lóg a fejünk felett. Amikor veled vagyok, akkor jobb embernek érzem magam, s ezt nem akarom veszni hagyni csak azért, mert nevetséges módon nem tudtam uralni a szívemet. Komolyan szeretnék a barátod lenni, hogyha hagyod. Mert törődöm veled. - kis szünetet tartok, s bár nem engedem el a kezét, de nem is szorítom azt, elfordulhat tőlem, hogyha akar. Ám remélem, hogy nem akar. Megint megkapja tőlem a lelkemet, a szebbik oldalát, azt, amelyiket én sem értem, amelyik előttem is titkokat rejt, s bár a felszínen ugyanolyan maradok, szavaimból nem veszik ki a szenvedélyes lendület sem, mégis.. ez egy csendesebb, emészthetőbb Kátya most. Önző, de emészthető.
- Nem mondom, hogy azt várom, mikor gondolod meg magad, s fogadsz el próbának a.. a nem-csak-barátság terén. Felnőtt nő vagyok, fel tudtam dolgozni azt, amit mondtál és mivel már sikerült megértsem, hogy mennyire nem fair megváltoztatni valakit így csak meghagyom neked a kiskaput. Az „egyszer az életben” kiskapuját. – nem fejezem be, mert sejtem, hogy érti mire gondolok. Nincsenek saját érzései, értem én. De ha lennének, elpazarolhatná őket rám, ha akarná. Viszont nem traktálom olyannal, amivel ily módon, érzelmileg kényelmetlen helyzetbe hozhatom. Inkább egy fáradt, önmagamat butának tartó mosollyal lépek el tőle, hogy aztán egy gondolat s már ne távolodjak tőle, hanem közeledjek hozzá. Nem tudok máshogy élni. Vonz a közelség, mások személyes tere, hát muszáj beletolnom magam újra és újra. Némi szemtelen csillanás születik a tekintetemben.
- Ne forgasd a fejed, hacsak.. – hagyom függőben. A naplementében adott pimasz puszimra célzok, aminek a vége az lett, ami. Belenevetek a közelségbe, majd kap egy apró csókot az orcájára. Tisztes távolba az ajkaitól. Bár, kinek mi a tisztes. Talán egy fokkal közelebb sikerül a ténylegesen tisztességesnél, de ha nem mocorog, akkor miattam nem lesz ebből ajkak összeérintése. Nem, mintha bánnám. De nem akarok most az a nő lenni. Vele nem. Nem akarom sokkolni, vagy ilyenek. De emlékezni szabad azért rá, érdekes jelenet volt.
- Na, feltakarítunk? – teszek fel egy kérdést, jelezve ezzel, hogy tartom magam ahhoz, amit mondtam. Nem szeretném, hogy menjen, főleg, ha ő is jól érzi magát velem. Viszont a kanapét összelocsolgatta, s arra így nem nagyon lehet letelepedni, amíg a szilánkok leledznek arrafelé. - A kezedet pedig ideadhatnád, hogy megnézzem, vannak-e a sebben szilánkok.
Törődés. Ezt adhatom neki, meg a társaságomat. Ha nem lök el én tényleg megmaradok neki, mellette – és tényleg igyekszem ezt a barátságosdit is abszolválni, mert hiszem, hogy működhet, ha úgy akarjuk. Rajta múlik, én megtettem mindent, úgy hiszem.

Tárgy: Re: Laboratóriumok Szer. 16 Júl. - 22:24

Kátya és Dave

A mosoly egyből lehervad az arcomról és enyhén meg is rázom a fejem.
-Sajnálom, ha félreérthető voltam, nem… nem szeretnék az érzelmeiddel játszadozni, eleget bántottalak… holott nem akartam. – és megint ide lyukadtunk ki, be is csukom gyorsan a szám, a pohárba tekintek inkább zavartan.
Meglepődve és komolyan tekintek rá. Valahol igaza van, de másként nem tudom magam elképzelni. Tény és való, hogy a képességem, az érzelmekkel foglalkozó, születésem óta velem van, ezért természetes számomra.
Megfog a belőle áradó düh, nem csak azért, mert hozzám ért, így szinte belém robban az érzelem. Szomorúan elmosolyodom és elhallgatok. A legnagyobb félelmem ez. Nem fogom szóba hozni többet akkor. Aztán hálás tekintettel nézek rá.
-Van, hogy megérdemeljük. – hogy a pofont, vagy a diliházat? Talán mindkettőt.
Elgondolkodom a válaszán.
-Mindegy, hogy miben nőttünk fel. Szülői kép mindenkiben van. Más kérdés, hogy el tudjuk-e érni. – és hogyan. Sejtem, hogy jó apa lennék, legalábbis igyekeznék, ezért is vagyok néha még többek között magam alatt.
– Szerintem jó anya lennél. Kamaszként pedig kifejezetten kedvelnének téged. – mosolyodom el.
Kátya komolyan gondolja a barátságot. Pedig… annyi mindent vágtam a fejéhez és bántottam meg. És még el is löktem magamtól úgymond.
A felpattanásra megijedek de szinte egyszerre állunk fel, én részben a zavaromat is leplezni, másrészt valóban felszedni valamivel a szilánkokat. Tudom, hogy nincs cukorból. Én tartom magam semminek.
-Vigyázz, belemegy a szilánk a…
Az érintésre ösztönösen elvonnám a kezem, ám megállok és meg is fordulok.
-Nem történt nagy baj… - mindig történik velem valami. – Azt nem hagyhatom, majd összesöpröm én.
A kérdésre rájövök, hogy észrevette, ahogy ránézek. A kezem közben már vízcsap alatt és elkezdtem kiszedegetni a szilánkokat is, nem sok, szerencsére. A kérdésre, ugyan komoly maradok, de enyhe pír jelenik meg az arcomon. A második rákérdezésnél már nem térhetek ki előle. Pedig ki kéne. Érzem.
-Ha válaszolnék, akkor megint oda lyukadunk ki, ahol az eperfánál. – nem csak a megbántás, nem tudom, teljesen összezavarodtam, ezt látni is rajtam. Nem tudom kifejezni sem, amit mondani szeretnék.
-Nem tudom. Jó veled lenni… - nem így kellett volna mondani, be is vörösödik a fülem a ráeszmélésre. – és cserébe mindig megbántalak, de te mégis itt vagy velem. Pedig nem akarlak megbántani. Mégis… hagyjuk, megint belefutottam olyanba, amit nem kéne…
Nem folytatom. Elbuktam a dolgot és nem is tudom, pontosan mit buktam el.
-Azt hiszem, jobb, ha megyek.
Papírtörülközőt keresek, megtörlöm a kezem, nem érdekel, hogy van még benne szilánk.

Tárgy: Re: Laboratóriumok Vas. 13 Júl. - 12:21

Dave & Kátya

- De csak azért, mert gyengék voltak és nem volt ízlésük. – hagyom ennyiben a dolgot vigyorogva. Kapadohány.. na jó, azért van, ami még nekem is túl sok, azt sose próbáltam. Füvet, cigarettát, de hogy kapadohányt a vodka helyett? Szentségtörés!
- Most játszunk egymással? – válaszolok kérdéssel és féloldalas mosolyának ikrével ajkaimon. Nem biztos, semmi sem biztos. De most komolyan nem tudom beemelni ezt a kérdést, így csak vigyorgok. Van az úgy, amikor valamilyen tantusz nem esik le, vagy ha le is esik, az meg nem tűnik fel nekünk. Persze jutott eszembe egy konkrét „mi lett volna, ha”, de abba nem akartam belemászni, ha már Dave is kerüli a témát tapintatosan. Tapintat, mi az? Én csak rajta gyakorlom, de szerintem azt is gyatrán. Na sebaj.
- Nos, a képességem nélkül is ilyen lettem volna, bár rólad ezt nehezen képzelem el.. – vallok színt elsőre, de aztán érdeklődve elhallgatok, mert nem szeretnék a szavába vágni. Érdekel, amit mondani szeretne. A keserűséget akkor is megérezném, ha teljesen hüly lennék az ilyesmihez. Ösztönös mozdulattal nyúlok oldalra, hogy tenyeremet Dave térdére fektessem, amolyan kedvességből, keserűségelűzésből, nem tudom. Nem ül olyan messze, hogy el tudjam kerülni a testi kontaktust, s amúgy meg szeretném, ha érezné, hogy nincs miért rosszul, keserűnek érezze magát.
A helyezkedéssel persze elhúzom a kezemet, de ettől a barátságos kis mozdulat – melyet bármilyen furcsa is lehet tőlem, de nem kísért semmilyen szenvedélyes pikantéria – emléke megmarad.
- Ezen a ponton kell figyelmeztesselek, hogy még egy ilyen keserű célzás a bolondok házára magadat illetőn, s kénytelen leszek megint pofonnal jutalmazni téged. – sziszegem. Dühös vagyok, de nem rá, hanem miatta. Valamiért nagyon piszkálja a csőrömet az, ahogyan magáról beszél. Nem általában, csak ilyen esetekben. Ami volt, elmúlt. Szerintem nem kellene őrültnek bélyegeznie magát és ebbe a hitbe menekülni. Szar lehet ezzel a képességgel élni, de eddig is egész jól ment neki.. meg különben is! Bah.. de utálom, amikor számomra megmagyarázhatatlan méreg fog el.
- Kár, pedig szerintem pont az az ember vagy, aki megérdemelné, hogy megossza a személyiségét másokkal. Közhelyesen hangzana, hogy remek apa lennél, főleg tőlem, aki mit sem tud a remek apákról, így ezt a mondatomat inkább ne tedd magadévá. – mosolyodom el. Igen, talán kicsit átsétál belém ennél a pontnál a keserűsége. Minden nőben ott lakik az a kislány, aki normális családot akart, apát, aki a példaképe lehet. Nos, nekem nem adatott meg, mint ahogy én se leszek példaképe senkinek, mint anya. Nem olyannak teremtődtem.
- Mindazonáltal.. – folytatom, periférikus látószögből figyelve Dave ténykedéseit. - ..ne is izgasd magad ezen. Ha nő lennél, akkor most jöhetne az a rész, hogy nem baj, majd együtt öregszünk meg és tartunk sok macskát, s majd nyavalyoghatunk azon, hogy milyen tartalmatlan volt életünk. Mivel nem vagy nő, így a macskákat hagyjuk. A többit veheted készpénznek. Családtalan, megkeseredett, egymás idegeire menő lények még lehetünk öregségünkre is. Ha addig nem lesz csömöröd tőlem. Leszek én a fura, idegesítő családpótlékod, ha az kell. – vonom meg a vállamat egy könnyed vigyor kíséretében. Ez így elég suta, de ösztönös, mint én vagyok, nem gondolom agyon. Persze szerintem lehetne családja, ahogy nekem is, de amennyire ő nem hisz a sajátjának jövőbeli létjogosultságában, úgy én sem az enyémben. Előtte megnyitottam magam, nem akarok bezáródni. De más előtt nyíljon meg a rosseb! Vagy vele öregszem meg és tanulom ki mellette a barátságot - ha csak ez adatott, ezt kell elfogadjam, bár nem mondhatnám, hogy nem lenne kellemesebb másként - vagy egyedül maradok olyan, amilyen mindig is voltam. Ez ilyen.
Mondanék még valamit, de eltöri a poharat, mire úgy pattanok fel, mint akit megmart valami kígyó. Saját poharamat a kanapé oldalához lerakom a földre, majd felkelek én is. Dave után lépek, a keze után nyúlok, hogy lehetőség szerint álljon meg, hadd vessek egy pillantást a tenyerére. Engem a szilánkok nem érdekelnek, a kiömlött folyadék meg szintén olyan, ami másodlagos.
- Ne sajnálkozz folyton, nem vagyok cukorból! – célzok ezzel arra, hogy nem kell az állóvizet félteni, amennyiben én vagyok az, vagy az érzéseim. - Mutasd! – fordítom magam felé a tenyerét, hogyha hajlandó volt megállni, hogy ráláthassak a pohár összetörésétől sérült kezére.
- Mosd le, szerezz rá valami kötszerfélét, a pusztításoddal majd én megküzdök. – mosolygok rá. Elengedem. Nem vagyok egy nagy nővérke, konkrétan általában ívesen letoszom, hogyha valakinek valami baja van, de Dave más. Nagyon más.
A szilánkokat kézzel állok neki felszedegetni, legalább a nagyját, letérdelve melléjük, figyelve, hogy ne másszak bele a kifröccsent italba. Szerintem a sepregetéssel sem érnék el többet, ez meg legalább jó módszer, mert érzem a tenyerem alatt, hogy hol van még üvegdarab. Nem félek tőle, hogy megvágnám magam. Közben eszembe jut, hogy odalent is össze kéne takarítani a vodkás üveg romjait, de mondjuk az pont nem én leszek. Eszemben nincs lemenni. Nem töltődtem fel csupa jó emlékkel ma ott.
Feltűnik, hogy figyel. Odapillantok. Nem túl hatékony ez így, mert megálltam a mozdulatban, az üvegszilánkok a helyükön, én pedig sarkaimra ülök térdelésemben, s így nézek fel Davere.
- Mi az? – kérdezem féloldalas, kíváncsi mosollyal, minden megütközés nélkül. Nem zavar, hogy néz. Általában imádom, ha figyelnek, ilyen vagyok. De sose szoktam ilyen tisztán rákérdezni az okokra. Mindig pimaszkodva, élvetegen kérdezek. Most csak.. talán leheletnyit szemtelenül. - Mi jár a fejedben, mondd? – jön a kérdés, melyben már tényleg csak az őszinte érdeklődés marad, mint mögöttes tartalom, s a tolakodó kíváncsiság. Elvégre mi közöm hozzá? Semmi. De tudni akarom. Nem szeretném. Akarom. Van különbség egyáltalán?

Tárgy: Re: Laboratóriumok Vas. 13 Júl. - 10:37

Kátya és David

Slow

Mosollyal ingatom a fejem. Nem lenne Kátya, ha nem mondta volna.
-Nem éppen az orosz vodkáért éltek-haltak akkoriban. Az még nekik is ütős volt. Inkább a kapadohányért nyúltak előbb.
Csak iskolából ismerem valamennyire a történelmet, korea történelmében és a távol-keletiben jobban otthon vagyok és a francia honéban, apám következetes tanítása miatt.
Egy ideig kutatón tekintek rá, majd a földre siklik a tekintetem. Kátya érzelmei átfolynak felém és nem tudom, miként legyen tovább.
-Biztos? – tekintek rá hamiskásan, féloldalas mosollyal.
A sápadtságom kezd eltűnni, bár a hangom még halk. Valahogy beszélni nehezebb, mint érzelmeket közvetíteni. Nem zavar az idegen nyelv, számomra természetes, hogy nem csak az angol létezik, így egy mosollyal fogadom el a koccintást.
A kérdésemmel megint beletenyereltem abba, amibe nem akartam. Azt hiszem, néma leszek inkább. És akkor nem lesz semmi plusz bonyodalom. A poharat a kezeim között forgatva hallgatok egy ideig, miután ismét előre dőltem.
-Végül is arra akartam rákérdezni, hogy ha nem lennének a képességeink, akkor milyen lenne, de ahogy érzem, egyikünknek sem a képességeivel vannak gondjai. A jövőmön? Nem igazán van. Élvezem, ameddig képes vagyok rá. - a hangomon a keserűség eléggé érződik. Egyre többször érzem elúszni a külvilágot magam mellől, előre vetítve, mi lesz, ha a képességemet nem tudom irányítani.
Mint ahogy a folytatásnál is keserűen figyelek a pohárba. Miért kell mindent elrontanom mostanában? Talán mégis jobb lenne, ha végleg visszavonulnék és nyugta lenne mindenkinek.
- Empata lettem volna mutáns lét nélkül is. Talán könnyebb és jobb, hogy mutáns lettem, bár, ha ugyanilyen érzékeny lennék, már nem lenne gondom a jövővel. Négy fal, kényelmes zubbony és ennyi. …. Nekem… sosem lesz családom… - pedig akartam, azt viszont nem szeretném, és látni sem, hogy ugyanazokkal a gondokkal kell majd megküzdenie az életében, ha örökli a képességemet esetleg. Az is tény, hogy látni sosem fogom, mert még egy olyan és a külvilág megszűnik a számomra létezni.
Kátyára sandítok, egy éppen remek belátásra a dekoltázsnál.
Erre, valamint a jövőbeli gondolatra és a család hiányára összeszorul a kezem a poháron, aminek az az eredménye, hogy el is töröm.
-A fenébe.
Az ital hagyján és a sérülés is, nem érdekel. De nem pont erre volt szükségem. Felállok, hogy keressek valamit, amivel összeszedhetem a szilánkokat, de a nadrágomra folyt a pohár tartalma, és a jég is legurul a nadrágomról.
- Sajnálom, nem akartam az állóvizet felkavarni. De mindig ide jutok – tényleg nem kéne meg sem szólalnom. Az viszont feltűnik, hogy ez csak Kátyánál fordul elő. Erre eltöprengve tekintek egy időre rá. Ilyen még sosem volt, és főként ennyire nem állandóan.

Tárgy: Re: Laboratóriumok Szer. 9 Júl. - 0:03

Dave & Kátya

- Amíg csak öregebbek, de nem csúnyábbak, addig nem érdekel! – nevetek fel. Akármi is történt az elmúlt időszakban, azért szerencsére nem sikerült elveszítsem önmagamat. Meg tudom találni a bástyán a rést és a helyzetkomikumot, illetve azt is, hogy mikor toljam előtérbe adottságaim halvány, illetve testbeszédileg nem is olyan halvány dicséretét. Nem szégyellem magam. Kellene? Nem hiszem.
- Nem olyan szűkösek a készletek, s különben is, szesz mindig volt, még a tilalmak idején is. – rántok elő a kalapból némi történelmet. Nem vagyok egy unintelligens, ostoba nő, nagyon is helyén van az eszem, már ha éppen használom. Ajkaimon nem ül mosoly, de a hangomba belebújt, s bármennyire sejtem, hogy az ölelésben kicsit eltiportam őt, számomra felszabadítólag hatott. Köszönettel tartozom neki érte, s gondolatban meg is köszöntem már. Mint oly sok mindent. A fejlődés útja rögös, de már nem nyomják ezek a rögök annyira lélektalpaim, mint az elején.
Zavarna, ha nem keresne. Valószínűleg csócsálnám egy darabig azt a békát, de nem bírnám lenyelni. Inkább az ajtaja elé köpném, lakjon akárhol is, s tajtékozva kérném ki magamnak a dolgokat. Nem azért, mert ki akarom őt sajátítani, hanem azért, mert a hócipőm sem tudja, hogy mi fán terem a barátság. Nem is biztos, hogy a rendes barátság termő ágát tudni akarom meglelni. De ezt a furcsa valamiét, ami a soha-nem-létezett véletlenek ölelésében egymás mellé sodort minket Davevel.. ezt ismerni, s megtartani vágyom. Mert akármennyire rossz is néha, annyira jó is nekem. De persze, ha neki nem az.. akkor is szóljon! De ne tűnjön el nyomtalanul. Az nem lenne fair.
- Hm, meg tudom érteni! – hagyom ennyiben. A kontrollt elveszteni én sem szeretem, inkább tudatosan elereszteni. Persze előfordult már, hogy kicsúszott az a gyeplő. Annak az életében, aki annyit ivott már, mint én, ez akaratlanul is megesik. De kétségbe azért nem estem tőle, vastag a bőr a képemen, s egy kis macskajaj sem vágott még földhöz sosem.
- Na zdarovje! – emelem meg felé a poharamat, s hallgatom egy kicsit csendben, ahogy a koccintás halk csilingelése a semmiben kering körülöttünk. Ritkán beszélek az anyanyelvemen, s így minden ilyen alkalom ünneppel ér fel. Akárhol is éltem le életem legnagyobb részét, ízig-vérig orosz maradok, bár nem mennék vissza oda soha. Nincs ott semmi, ami vár.
A kérdés meglep, ugyanakkor el is gondolkodtat. Első dolgom az lenne, hogy megrázom a fejemet, de inkább mégsem cselekszem ilyen elhamarkodottan. Ültemben hátradőlök, egy hajtásra húzom le a vodkát, majd az üres poharat forgatom kecsesen ujjaim között, míg a választ érlelem.
- Ha mi? Sok ha van az életemben és némelyiken gondolkodtam is, de őszintén, nem tudom, hogy mire is gondolsz. - vonom meg a vállamat. Ha pontosít, akkor nagyon szívesen válaszolok neki, de így nem sokat tudok a helyzettel kezdeni. A másik kérdésére viszont képes vagyok választ adni, még ha nem is hiszem, hogy korrektet meg igazat. Én nem vagyok az a tervezgetős típus.
- Tíz év múlva harminchat éves leszek, húsz év múlva negyvenhat. Szerintem az életem semmivel sem lesz teljesebb, mint most. Nem hinném, hogy lesz esélyem családot alapítani, hiszen.. nem osztom könnyen a szívemet. – ennél a pontnál elgondolkodom picit. Szeretnék-e egyáltalán családot? Nem tudom. Talán igen. De félek tőle, hogy rémes lennék kalitkába zárt madárnak, s én lennék az a ragadozó, aki megeszi kölykeit. Na jó, ez nyilván túlzás. Az igazság az, hogyha lenne mellém valaki, aki el bír viselni, s segíteni tud, akkor talán nekem is lehetne normális életem. De őszintén? Nem hiszem, hogy jut nekem ilyen, feleslegesen hát nem eszem magam rajta, pláne nem társítok ehhez az egészhez olyan képzetet, amit más társaságában sem kellene, de Dave-ében pláne nem. Nem akarom éreztetni vele, hogy neheztelek rá a lelkem miatt. Nincs is így. Hogy hogy van hát, azt viszont nem tudom.
A kanapén ültemben lejjebb csúszom, fejemet a háttámlára támasztom, s a plafont figyelem. Cseppet sem zavar, hogy ebből a helyzetből igen remek belátást engedek a dekoltázsomba, felsőm kivágottsága okán. Jobb lábamat ültemben keresztbe teszem a balon, s még mindig az immár üres pohárral játszadozom, míg beszélek, s kérdezek. Egész nyugis ez a helyzet így, azt kell mondanom. Még élvezem is azt, amilyen.
- Ahogy egyre öregebb leszek vagy kevesebbet fogok inni, vagy többet. Nyilván már nem leszek kívánatos, így nem játszadozhatom másokkal s ők sem fognak velem. Testem fonnyadása talán megérleli majd a komolyságomat és három évtized múlva akár tanítóvá is megérek, úgy igazán. – nevetem el magam. Kissé keserűen, de őszintén. Nincs a világon még egy ember, akinek ezeket a dolgokat ilyen mélységben bevallanám, valószínűleg elintézném egy „Nem tudom, carpe diem”-mel. De hamis lenne, s különben is van kedvem beszélni, teszem hát. Ahogyan később majd vissza is kérdezek.
- S te elmélkedtél már a jövődön? Mire vágysz? Mik a terveid, az álmaid?
Nem véletlen, hogy magammal kapcsolatosan se a terv, se az álom szót nem ejtettem ki. A vágy a zsigereimben van, az egy dolog. De a tervek sem és az álmok sem tartoznak egy lapra velem. Bár, nem tudhatom. Álmokat nem kergettem még soha a terveimet meg rendszerint olyan hamar megvalósítom, hogy nem is válnak tervvé egy másodpercnél tovább. Kis túlzással persze.
- És ez a mi lett volna ha még mindig érdekel.. – teszem hozzá, ha netán elfelejtette volna megmagyarázni, hogy mire gondolt a kérdésével, akkor most emlékeztessem rá. Mert én is vissza szeretnék kérdezni. Erre is.

Tárgy: Re: Laboratóriumok Kedd 8 Júl. - 23:27

Egy kicsit félrebiccentett fejjel tekintek rá.
-Ha nem próbálod, nem tudod. A kíváncsiságtól pedig csupán öregebbek leszünk. – még akkor is, ha én ittam meg a levét most. Mentem át már rosszabb helyzetben, tény, hogy az érzelmek a gyenge pontom. De azok is maradnak, amíg létezem. És sosem… elkomorodok egy pillanatra. Számtalanszor végigrágtam ezt már magamban, mégis foglalkoztat, de most félresöpröm. Minden másképp alakult volna, az egész életem. De nekem jó így, így is megtaláltam a helyem. Remélem.
Érzem, hogy nem szeretné megszakítani az ölelést, ezért hagyom, ameddig úgy érzem, bírok, elbírok vele. Jólesik az ölelése, az ebből áradó nyugalom, amit lehet, hogy csak beleképzelek, nem tudom.
-Már, ha maradt. – a vodkára értem, mást talán találunk.
Fogalmam sincs mi lesz ebből, de érzem azt, hogy ha most távozom, akkor én sem fogom keresni őt. Vagyok annyira hülyén tapintatos, hogy ne keressem. Túlságosan szabadjára engedem a barátaimat, ha van ilyen kifejezés, amitől ők azt érzik, hogy nincs is rájuk szükségem. Pedig van. Csupán én érzem azt, hogy nekik nincs rám szükségük. És tulajdonképpen barátaim sem voltak eddig.
Kezébe adom a poharat, majd óvatosan, de lehuppanok a kanapéra.
-De, ittam már alkoholt, de sosem voltam részeg. Addig nem jutottam el, egy pohárig legfeljebb. Elvesztem a kontrollt és annak jó vége nincs. – engedek ki egy nagy levegőt.
Nem fogom megjegyezni, hogy látom, bírja az italt.
-Proszit. – koccintásra emelem a poharam, majd utána kortyolok egyet az enyémből.
Hátradöntöm a fejem egy ideig csöndben maradok.
-Elgondolkodtál már azon, hogy mi lett volna ha? Vagy mi lesz később? Tíz, húsz év múlva?
Nem akarok kettőnkről beszélni, nem akarok arról sem beszélni, amit odabenn éltem át. Csupán szeretnék átlendülni az egészen, remélve, hogy menni fog. Mert bármi, amivel javítani szerettem volna a kudarcokon, amit tettem, okoztam, csak még jobban tetéztem Kátyánál. Márpedig nem ezt érdemli meg. Az arcom már nem sápadt annyira, csupán a tekintetemben futnak át néha sötétebb felhők. Az ölelés is nyomott hagyott még rajtam, nem tudom és nem is szándékszom letagadni.

Tárgy: Re: Laboratóriumok Vas. 6 Júl. - 22:05

Dave & Kátya

See who I am,
Break through the surface.
Reach for my hand,
Let's show them that we can
Free our minds and find a way.
The world is in our hands,
This is not the end.

- De, valami ilyesmi! – engedek meg magamnak egy keserű mosolyt. Nemtörődömnek szántam, de nem az sikerült, s bár nem látom magam semmiféle tükörben, még én is érzem, hogy nem sikerült az arcomról sem eltüntetni a csalódottságot.
- Egyszerűbb lett volna, hogyha hallgatok rád és nem próbálkozom. De tudod én még soha az életben nem hallgattam senkire, minden, amit tudom az saját próbálkozás eredménye. – megvonom a vállamat. Így is többet mondtam annál, mint amennyit szükségesnek ítéltem. Ezzel egyrészt beismertem azt, hogy tévedtem, másrészt valahogy halványan kifejeztem azt is, hogy megpróbálok a továbbiakban hitelt adni a szavainak. Mert van értelmük. Eddig is tudtam mondjuk, hogy van, csak erősebb volt bennem az önzés, a saját fejem után való szaladgálás igénye.
Nem jó, de azt gondolom, hogy neki jó így. Hiszen valamilyen furcsa módon nekem az jött le a szavaiból, hogy azt a Kátyát jobban díjazta, akit megismert, s aki tolakodó volt, de nem úgy, ahogy a futás alkalmával. Mindegy, hiszen nem mond semmit így én sem tudok reagálni. Akkor pedig pláne nem, amikor megölel.
Elképesztően váratlanul ér, megdöbbent, de le is fegyverez. Megemelem karjaimat, hogy hátára simítva tenyereimet viszonozzam az ölelést, s közben igyekszem semmire sem gondolni azon kívül, hogy ez itt és most mennyire sokat jelent nekem. Nem vagyok az a nő, akitől távol állnak a testi kontaktusok, könnyen kezelem őket, de ez most valahogy más. Ebben törődés van és nem az a tény, hogy meg akarna kapni valaki, s én sem érdekből ölelek vissza, hanem azért, mert ezt diktálja a lelkem.
Eszemben nincs megszakítani az ölelést azelőtt, hogy ő meg kívánná tenni. Csak akkor eresztem el, amikor ő bontakozna ki, s még meg is sértődnék azon, ha tudnám, azt nézte ki belőlem, hogy ellököm. Nem tenném meg. Néha ugyan eszembe jut, hogy kellene, hiszen azzal felszabadítanám az alól, hogy velem kelljen találkoznia, hisz nyilvánvalóan nem vagyok jó hatással rá, de akkor mindig eszembe jut az is, hogy felnőtt emberről beszélünk, olyanról, aki el tudja dönteni, hogy mit akar. Ha majd nem kér már belőlem, akkor nem találkozunk. De nem hozok döntéseket helyette. Se önzésből, se önzetlenségből. Semmiképp. Legalábbis ez a terv, de nálam ugye a józan észt gyakran elmossa valami szenvedélyes őrületroham.
- Sejtettem! – mosolyodom el kedvesen. Tényleg, őszintén kedvesen, nem csúfondárosan. Belekarolok. - Ezért is mondtam, hogy iszol, amit akarsz, én majd vodkázom melletted. – kacsintok rá. Nincs konkrét elképzelésem arról, hogy hová is menjünk, de azért diktálok valamiféle haladási irányt, aztán csak megérkezünk az optimális helyre.
Ma már eleget voltam akarnok, hát hagyom neki, hogy elkészítse azt az italt. Legalább az elsőt. Aztán utána majd töltögetek én magamnak, bár nem tervezem, hogy sokat kívánnék inni. Eleget vedeltem az elmúlt héten, ha őszinte akarok lenni, akkor egy hónapra elegendőt. De kellett. Mindenkinek kell valami, amivel kiereszti a gőzt, hát én ezt az utat választottam. Az italét és a tombolásét.
- Sose ittál? – maradok témánál. Érdeklődésem csupán kíváncsi-jellegű. Nem ítélem el azért, ha soha lesz a válasza. Ebben kivételesen nem vagyok az, aki erőszakoskodik másokkal. Azzal iszom alkoholt, akinek kedve van hozzá. Bár általában a lényem vonzza azokat, akik szeretik ezt a fajta kicsapongó életet. Éppen ezért olyan fura, hogy Dave képes megmaradni mellettem akár fél percnél tovább. Fura, de jó fura. Ha ugyan létezik ilyen kifejezés.

Tárgy: Re: Laboratóriumok Vas. 6 Júl. - 20:33

ABsolutely EVERything

Nem tudom, mit tegyek, kivetített énem is tanácstalanul és közben befelé, felém figyelme ácsorog. Nem tud már válaszolni, csak a tekintetében van szomorúság. Rajta keresztül duplán ér el hozzám Kátya keserűsége.
-Nem okozott kárt. A kísérlet bebizonyított valamit… csak nem azt, amit vártál. Ez az experimentáció lényege, nem igaz? – kérdezem halkan, nyugodt hangon. Észlelem a hamis mázt és rosszul esik, de nem fogom erőltetni. Ha neki így jó, akkor elfogadom.
És megteszem azt, amit már régen kellett volna. Odalépek hozzá és tegyen bármit, átölelem és a karjaimban tartom. Nem szólok még hozzá, csak ott akarom tartani a karjaimban, mert tartok attól, hogy ha nem teszem meg, végleg elrebben előlem. És szeretném, ha megvigasztalhatnám. A szavak erre hasztalanok. Hosszasan bontakozok ki az ölelésből, hacsak le nem verte a karjaimat magáról.
-Nem iszom alkoholt. – érthető okokból. Még tinktúrát sem iszok.
Hagyom, hogy belém karoljon. Ritkán vagyok tanácstalan, de Kátyánál ez már nem az első eset. Kemény diók vagyunk mindketten, sok hamis képet mutatunk mások felé, talán ezért. És mert annyira ellentétesen látjuk és kezeljük a világot.
Akármerre is tartunk, két poharat előkészítek, jéggel. Limeot és grapefruit levet keresek magamnak, valamint kevés keserű akármit, amit megtalálok egy kevés tonik szemében. Ha hagyja Kátya, neki is elkészítem a vodkát, de sejtem, hogy nem fogja hagyni.

Tárgy: Re: Laboratóriumok Vas. 6 Júl. - 13:24

Dave & Kátya

- Ugyan mit sikerült? – bukik ki belőlem a kérdés, melyre meg is kapom a választ. Nem tehetek róla, fel kell nevetnem. Még mindig dühös vagyok, csalódott, ostobának érzem magam, de tudok nevetni saját hamvaimon, melyet a kudarctól kapott spontán öngyulladásom kreált. Ha nem rólam lenne szó, akkor rá lehetne fogni erre a nevetésre, hogy hisztérikus, mert általában így akkor nevetnek a nők, amikor kezd elmenni az eszük. Nos, az enyém a helyén van, és köszönöm szépen, egyre inkább ott. Szánalmas tapasztalás volt, de kellett. Hülye vagy Kátya, nagyon hülye! - temetem a tenyerembe homlokomat, miközben még mindig ráz a kacagás.
- Áh, hagyjuk a sajnálkozást, ez így jött össze! – döbbenek rá egy huszárvágással vigyorrá egyszerűsítve a nevetést, hogy milyen groteszk is ez a helyzet. Én bekapcsolva hagytam a mikrofont, ő meg a kivetülésen keresztül beszélt hozzám. Ha beszélt egyáltalán. Nem tudom, nem figyeltem, hogy mozog-e a szája. Egyszerűen csak megrezdültek bennem a szavai.
Veszek egy nagy levegőt, megrázom a fejemet. Kicsit sajnálom, hogy elhajítottam azt az üveget, mert most aztán kellene némi vodka ahhoz, hogy leöblítsem a gombócot a torkomból. Máshogy kellene viselkedjem, máshogy kellene hozzáálljak a helyzethez, mert ezzel senkinek nem teszek jót. Mondjuk momentán letojom, hogy magamnak mit okozok. Ez lenne a barátság? Magam elé helyezni a másik lelki üdvét és inkább vele törődni? Halvány fogalmam sincs róla. Talán megkérdezem a Drágakövemet, neki biztos vannak cukormázas barátai, nyilván tud róla mondani valamit a maga kislányos szintjén. Még az a szint is magasztosabb és megfontoltabb lesz, mint az, amit én tudok a barátkozásról, vagy bármilyen más, lelki természetű emberi kapcsolatról.
Nem akarok esztelenül cselekedni, de amikor meghallom, hogy a hátam mögül szól a hangja, úgy perdülök meg, mint amilyen gyorsan egy kolibri rezegteti szárnyait. A bennem levő összes feszültséget sikerül valószínűleg ezzel egy újabb rohamban Dave nyakába borítani, de nem tudok sajnálkozni efölött. Az ember nem határozhatja meg azt, hogy mikor érzi nyomorultul magát. Csak megpróbálhatja elhitetni a süket és hülye külvilággal, hogy minden rendben van. S bár Davet se süketnek, se hülyének nem tartom, mégis megajándékozom egy hamis mosollyal, mely szöges ellentétben áll a bennem még mindig dúló, számomra eddig ismeretlen bűntudat érzésével.
- A te műhelyed nyilván kevesebb kárt okoz, mint az enyém! – legyintek. Persze ez amolyan köszönöm is tőlem, mert csodálom, hogy a történtek után még képes ilyet mondani. Hiszen önző voltam, kicsinyes és balga. De attól nem lesz jobb, ha folyamatos önostorzásba menekülök. Inkább magamra rántok egy könnyed bárányfelhőt, abba rejtve el viharzó lelkemet. A törött üveg felé tekintek némi szájhúzással.
- Megkérdezném, hogy megkínálhatlak-e valamivel, de momentán a pia az hiánycikk! – csücsörítem el csúfondárosan ajkaimat, szánakozva a vodka sorsán. Talán mennem kellene, talán hagynom kellene őt. De nem lenne üdvös, elég szar végszava lenne ez akármilyen találkozásnak. De most mit mondjak? Tallózni kezdek elmémben, majd egy vállvonással lépek oda Davehez, s nemes egyszerűséggel karolok belé, ha ugyan hagyja.
- Amíg visszaérünk az előcsarnokba, addig kitalálhatod, hogy van-e kedved meginni velem egy.. nos nem tudom, hogy te mit innál, de ha iszunk is, felőlem akármit választasz, én vodkázni fogok. – kuncogok fel. Kezd használni az a könnyed felhőcske, normalizálódik a jellemem áramlása. Talán mégsem csak hangzatos mondás az „Engedd el, s már nem fáj!”. Elengedem én, akármi is volt ez az egész cirkusz a lelkemben. El kell engedjem, ha nem akarok örökké betege lenni új, utálatosan.. brr.. érzelmes énemnek. Elég röhejes, hogy éppen annak sikerült ezt belőlem előcsalnia, aki előtt nincsenek érzelmi titkaim.

Tárgy: Re: Laboratóriumok Vas. 6 Júl. - 12:56

H to H

Sokféle érzelmet érzek felőle és nem tartom helyesnek azt, hogy nem kérdezek most rá. Valamiért úgy érzem, hogy megint félresiklana az egész.
-Értem. És megértem. Amíg el nem készülök az adott darabbal, én sem szívesen beszélek róla. Ha nem vagyok vele elégedett, akkor sosem fog kikerülni a műhelyemből.
Valóban hülye kérdésnek veszem, így hagyom ezt a részt. Amit azonban még érzek, az a félelem és a sikertelenségtől való tartás. A bujaság mellett. Ezt most sem vetette le magából. Mosolygok. Egészen addig, míg be nem zárul mögöttem az ajtó.
A kivetülésem meredten tekint maga elé, tökéletesen visszaadva azt, ahogy ott állok az ajtónál. Amikor a sarokba kúszok, még mindig a falnak támaszkodva áll.
Kátya dühére még jobban összehúzom magam, ahogy elér. Legszívesebben eltűnnék a semmibe. A kivetített énem még mindig áll, meredten. A káromkodásra én bent még jobban összehúzódom, az énem azonban megmozdul és Kátya elé áll. Ha átmegy rajta, nem zavartatom magam, megfordulok és úgy várom be. Várom, hogy rám figyeljen. Teljesen különálló életet kezd néha élni mostanában. Sugallni próbálok vele.
~Szeretted volna bizonyítani… ~ nem tudom, igazából mit. ~ ami sikerült. Még ha nem is így képzelted el. De sikerült.~ szomorú a mosolya kivetülésemnek, majd megrázza a fejét. ~ Nem haragszom. Nem te vagy a hibás. Én sajnálom. ~
Ugyanakkor ismét sugallom felé azt a képet, amikor a levélbe homokot szórtam. Ha van is érzelmem, elnyomja a többieké. Mint ahogy most is. Bennem van a félelem, amit elsöpört Kátya dühe és még jobban rettegni kezdtem.
Amikor kinyitja az ajtót, olyan roham indul el bennem, ami majdnem ellöki a kivetíttet énemet.
A kivetülésem eltűnik, de nem tér vissza hozzám. A diliházban későn jöttem rá erre a lehetőségre, ez adott egérutat. Kivetítem magam egy csendes helyre, ahol megnyugodhatok.
Bent azonban még mindig összekucorodva ülök a sarokban, oldalt fordulva a falnak, elveszve az emlékekben és Kátya dühében, önmarcongálásában. Ami nagyon fáj, nem szeretném, ha miattam érezné így magát.
Muszáj lesz magamhoz térnem, de … nem megy. Kell egy kis idő, mire kinyitom a szemem és felemelem a fejem. A falat nézem, sokáig csak meredten. Végül megsimítom az arcom. Talán jobban vagyok már, a kivetített énem is visszatér. Az ajtó nyitva, csak erre koncentrálok. Valamint arra, hogy szabadon mozoghatok, amit ott nem tehettem meg. Felállok és megindulok kifelé, ha közben nem jött be Kátya. Nagy levegőt veszek, ahogy kilépek az ajtón. Bátortalanul mosolygok rá, miközben figyelek arra, miként érzi magát.
-Sajnálom... - félrebiccentem a fejem. - A műhelyem előtted is nyitva áll. - a hangom irónia nélküli. Bár még falfehér vagyok, komolyan veszem az ajánlatot

Tárgy: Re: Laboratóriumok Szomb. 5 Júl. - 11:59

Dave & Kátya

Most biztos mondhatnám, hogy pedig egyszer én szívesen elmennék abba a műhelybe. Mondhatnám, de nem teszem. Ha akarnék, akkor meghívás nélkül is lelnék módot arra, hogy pofátlanul meglátogassam és még csak bele sem pirulnék. Szóval ez az a dolog, amit nem kell ragozzunk. Marad csak egy sejtelmes mosoly, s bármi, amit mögé tud érezni belőlem. Nehezen megy, de van, amikor el tudom fogadni, hogy mindent tud rólam, akármit is mondjak neki. Egy bizonyos szinten ez kényelmes is, nem mindig kell mindent kimondanom.
- Majd vissza! – hagyom rá, s magamra is. Nem akarok a tanításról beszélni, nem az életem nagy tragédiája, hogy unom a diákjaimat. Nem szégyellem, ilyen vagyok, s akkor se lennék megütközve, ha sose jönne vissza a kedvem a dologhoz. Elvagyok így, ahogy, tolerálnak, mert valamit azért akarva-akaratlanul is adok a diákoknak – a testemen kívül, bár kétségtelen, hogy vannak olyanok, akik azt is megkapták. Nem is olyan rég a makettes srác. Dacból. Haragból. Tombolásból.. kínosnak kéne legyen, de nem az. Csak az kellemetlen benne, ami eljuttatott oda, hogy az elmúlt héten olyasmiket cselekedjek, melyek nem saját vágyaimból születtek, hanem a kényszeres ragaszkodásomból a régi énemhez, mely megvan még bennem, de.. már egy picit más, még ha teljesen más nem is lesz soha. - valamit, amiből talán fejlődhetnek.
- Eléggé. De legalább nem mondhatja senki, hogy olcsó nő vagyok! – eresztek meg egy poént és még fel is nevetek. Ennek semmi köze az öniróniához, ez csak színtiszta vicc. Pénzért még soha, s nem is állna szándékomban, szóval se olcsó nem vagyok, se drága. Úgyhogy ez tényleg csak a poén kedvéért jött elő belőlem. A nevetésem hangja sokáig visszhangzik még közöttünk, akkor is, amikor más témára terelődünk.
Halványan érzékelem a vívódását, de nem reagálok rá. Ő sem szólt semmit arra, amit mondtam vele és a szobával kapcsolatosan, így nincs is értelme tovább feszegetni ezt a kérdést. Maradjon a cipész a kaptafánál, vagyis jelen esetben én a gépeknél.
- Nem akarom elmondani. – közlöm teljesen őszintén, majd hozzáteszem: - Ha sikeres lesz, akkor azt is meg fogjuk tudni, ha pedig sikertelen.. nos annak biztos hangos reakciója lesz felőlem. – húzom el a számat. Rettegek. Utálom ezt az érzést, de mégis belém költözik. Nem akarom, hogy kudarcra legyen ítélve ez az egész, de nem tudom elengedni a lelkem mellett azt a tényt, hogy nagyon rosszul fog érinteni, ha mégis úgy lesz. Mert életemben először cselekszem önzetlenül – tényleg semmi önzés nincs a tervemben, nem arra akarok rávilágítani, hogy irántam mit érez, hiszen azt tudom. Semmit. Barátságot. Nem kell ennél magasabb szintű bizonyosság, még ha fáj is ez az igazság. - és nagyon rossz kezdet lenne rögtön elrontani. Pedig esély van rá, nem is kevés. S akármennyire próbálom elűzni a félelmete, nem megy. Hiába a mosolyom és könnyed szavaim.
- Nem mehetek! – rázom meg a fejemet. - Elrontanám. – mosolygok mellé. Már a szemközti fal mellett állok, lustán nekivetett háttal, hanyag tartást felvéve. Még így is van fűszer abban, ahogyan tartom a tagjaimat, akármiképpen is helyezkedjem, a mozdulataim nem csökkennek meg bujasággal telni. Ahogy lélegzetvételemre kebleim halma emelkedik és süllyed, ahogyan a csípőmet döntöm, alsó ajkamat fogam közé csippentem.. ez mind olyasmi, ami a zsigereimben van, s akkor se tudnék kevésbé pikáns lenni megmozdulásaimban, hogyha ezt kifejezetten tanulnám. Van az az információ, ami nem ver az emberben gyökeret. Na bennem a szolidság futna lyukra, azt hiszem.
Nos, sok mindenre gondoltam, amikor átfuttattam fejemben ezt az egész „kysérletesdit”, de a klausztrofóbia fel sem merült bennem, mint lehetőség. Nekem nincsenek fóbiáim, szerintem nem is tudom, hogy mi az – bár mostanában mintha a kelleténél többször tartanék bizonyos dolgoktól, de azért ezt fóbiának nem lehetne nevezni. Döbbenten állok – vagyis inkább már ülök, vodkás üveggel magam mellett – a látvány előtt. Ha nem lennének odabent kamerák, a kivetüléséről akkor is le tudnám olvasni, hogy mi játszódik le Dave vonásain. Bakker, hát én nem egészen ezt akartam elérni! Ujjaim szorosan fonódnak az üveg nyakára, s első gondolatom az, hogy odanyújtom a mellettem állónak a piát, amolyan „Ez mindent megold, igyál!” felszólalással. Persze a dolog már ötlet szintjén is röhejes, lévén nem vagyok hülye meg szenilis, emlékszem a legutóbbi alkalommal a kivetüléssel kapcsolatos tapasztalataimra. Hagyom hát a fenébe a vodkát, s bár nem eresztem el az üveget, inkább arra koncentrálok, hogy a belső hangszórót elérjem, s így, amit itt kint beszélek, azt hallja Dave is odabent.
De mi a francot mondhatnék? Akárki más nyitná azt a kurva ajtót, berohanna és azt se tudná hogyan is kérjen elnézést. Meg merem azt is kockáztatni, hogy egy normális lelkületű személy még le is kuporodna a sarokban gubbasztó Dave mellé, átölelné és próbálná helyrehozni, amit elrontott. De ki mondta, hogy én normális vagyok? Nekem semmi más nem jut eszembe a jelenet láttán, csak a fullasztó kudarc, mely lávával tölti fel ereimet, s arra késztet, hogy egy dühös oroszlán ordításával a szemközti falhoz vágjam az üveget. A vodka szép nyugisan csordogál a hideg fémen lefelé, a szilánkok millió egy darabban reppennek szanaszét.
- Az a retkes, mocskos, elcseszett.. – kezdem változatos szitkokba göngyölni kétségbeesésemet, mely gúzsba köti lelkem. Felkelek, s oda-vissza kezdek sétálni, lendületesen kopogva ugyanazon az egy nyomvonalon cipőmmel. Nem is tűnik fel, hogy rácsatlakoztam arra a nyomorult mikrofonra és most Dave aztán korrektül hallhat mindent, amit odakint tombolok. Arról fogalmam sincs, hogy érzi is. Elsüllyednék a tudatlanságban való szégyentől, hogyha tudnám. - ..bérhajadon életbe. Ne haragudj! Nem így akartam. Csessze meg! Mi a franc legyen most? Mi a jó ég van most?
Életemben először kértem bocsánatot valakitől. Nem vagyok tudatában annak, hogy megtettem, mert jelenleg a heves érzelmi reakcióim közepette a képességem csak ösztönből van velem. Még a pókfonalakat sem kapcsoltam ki magam előtt, ide-oda úsznak, közvetítve felém ezer jelet, melyeket felfogni sem akarok.
Nem tudnám megmondani, hogy mi akasztott ki ennyire. Talán az, hogy életemben nem láttam még senkit ilyen elesettnek, rémültnek.. és nem tudtam még soha, hogy ez az én hibám. Betegesen igyekszem ragaszkodni a kísérlethez, tudni akarom, hogy létezik-e nála az a bizonyos csend, de végül önzésemen túlragyog a felismerés: hagyjam a picsába!
Megsemmisülten késztetem a gépiesített ajtót kinyílásra, s hirtelen olyan hevesen engedem ki magamból a képességemet, hogy egész beleremegnek tagjaim. Mintha kitépnék egy darabot magamból azzal, hogy így ellököm. Nem szólok semmit, nem megyek be, nem pironkodom azon, hogy rommá törtem egy üveget, s vodkával locsolgattam a falat. Csak állom a folyosó közepén és életemben először fogalmam sincs róla, hogy mit mondhatnék, vagy tehetnék most. Rohadtul dühít, de szégyellem magam. És ez bénává tesz, fizikailag, lelkileg, mindenhogyan.

Tárgy: Re: Laboratóriumok Szomb. 5 Júl. - 10:30

A mosolygást viszonzom. Megértem, miről beszél Kátya.
-Én sem szívesen invitálok meg másokat a műhelyembe. – az az én kis szentélyem. A tanítványom ritkán jár hozzám, időszakosan, amikor ide tud utazni, így többnyire egyedül vagyok ott.
Arra, hogy nincs kedve a diákokkal foglalkozni, arra viszont elcsodálkozom.
-Majd visszatér a kedved. – nem érzem azt, hogy bíztatni kéne, viszont sejtem, hogy mi lehet ez. De csak sejtem. Nem vagyok tanár típus, mindig megrettenek a felelősségtől, amit jelent számomra. Sokkal felelősségteljesebbek, mint az érzéseket kezelni és hallgatni róluk.
Már nyitnám a szám, hogy nem, nem érzéketlen, de figyelmeztetem magam, mit ígértem meg, mielőtt idejöttem.
Felé fordítom a fejem, ahogy magyaráz. Kezdem kapizsgálni, és egyben nem érteni, miért akar levinni, úgy érzem, hogy csupán meg szeretné ezt velem osztani, aminek viszont felettébb örülök. A saját zugba invitálás egy olyan …. belevörösödik megint a fejem és érzem, hogy ennek nem lesz jó vége. Igyekszem úgy venni, mint egy jóbarát mutatja meg, mivel foglalkozik. A sokkterápiára kellemetlen emlékek bukkannak fel bennem, bár sejtem, hogy ez biztosan nem az a fajta.
Szomorú mosollyal veszem, hogy érti, többszörösen is, miért így válaszoltam. A pocsék hét nem kifejezés. De nem most fogok ebbe belemenni.
-A gépek drága mulatságok. – bólintok.
A vodkás üveget meglátom az ajtó előtt, szélesen elmosolyodom, de nem szólok semmit.
Ahogy kibontakozik a karomból, furcsán hiányozni kezd. Általában ezt érzem, most azonban lelkiismeret-furdalás is van benne. Mellette maradok, nem lépek el, pedig legszívesebben megtenném. Kátya túl erős személyiség számomra és folyton úgy érzem, hogy összenyom. Az érzés azonban mégsem annyira rossz.
A furcsa megállapításra venném a levegőt, de szinte egyszerre csapjuk le a lehetőséget a folytatásra. Én gondolatban, ő pedig szóban. De ahogy megteszi, mélyen érint. Bűnbánó szájmozdulattal tekintek rá, majd le, végül veszek egy nagy levegőt és annyiban hagyom.
-Az feltűnt, hogy még mindig nem mondod el igazából, hogy mi is ez a projekt. Bocsánat, hogy nem értem, sajnálom. De… talán mégis értem. Nem tudom. – térek ismét vissza a lényegre.
Komollyá válik a tekintetem, ahogy a megismerésre tereli a szót és az elfogadásra. Mindenkit elfogadok, ismerem vagy sem, mert az attól még ő marad. Kátya azonban valóban elfogadni akar. Mint ahogy én is szeretném, ha… nem is tudom, mit. Átérzem a késztetését és megértem, elfogadom. Most nekem kell lépnem azért, hogy tovább tudjunk lépni. Akkor legyen.
-Bízom benne, hogy sikerülni fog. – meleg mosollyal tekintek rá.
Azonban, amikor nem jön velem, megtorpanok, rátekintek.
-Te… nem jössz be? – de ahogy felteszem a kérdést, a felismerés is felcsillan a szememben.
Visszafordulok és belépek. Szétnézek, de egyelőre az egyik legnagyobb gondomat igyekszem leküzdeni: klausztrofóbiás vagyok. Ezért bírtam nehezen a betegszobai létet is. Nagy levegőt veszek, a szívem hevesen dobogni kezd, ezért a környezetre kezdek figyelni. De vajon hogyan fog megérteni, látni? Ebben a pillanatban látom, ahogy odasiklik a tekintetem a monitorra.
Az összes rossz élmény, a megfigyeltség érzése, a kiszolgáltatottságé, amit átéltem a diliházban, feltör belőlem. Szinte odapasszírozódom az ajtóhoz, falfehér leszek. A betegszobában ezt nem nagyon érzékeltem, itt viszont rám tör.
Felszínes légzéssel állok meredten, az ajtóhoz simulva hátammal. Próbálok szabadulni az emlékek nyomasztó érzéseitől, annyira, hogy a kivetülő énem a kinti, szemközti folyosóra ki is vetül, éppen úgy, ahogy most bent az ajtónál vagyok. Kátya érzései amúgy is elérnek kintről, de most egyelőre kezdek magamba zárkózni. Egy sarokba indulok el, észrevétlenül, összehúzom magam. Nem érnek érzelmek, csak Kátya felől, és halványan bentről is, elvégre ha gépsoron is készültek, adták vették, összerakták őket, figyeltek másokat, ahogy tesznek velük valamit, de az mégsem olyan, mint amikor nap mint nap foglalkoznak velük, közelükben vannak.
Összekucorodom és a fejemet a karomra hajtom, átvetem rajta a kezem, mintegy védelemül, biztonságérzetként. Az emlékek elborítanak.

Tárgy: Re: Laboratóriumok Szer. 2 Júl. - 23:09

Dave & Kátya

Előzmény itt

- Nos, megérkeztünk! – engedem el Dave kezét, kisiklatva karomat a karolásból. Nem lépek hátrébb, mert engem sosem zavart ez a személyes térben tanyázás. Majd ha őt frusztrálja, akkor távolodik. Ha fullasztja személyiségem. De ha megszokta már, akkor marad. Nehéz őt kifürkésznem, az az igazság. Meg merném kockáztatni, hogy az esetek bizonyos részében ő sem tudja, hogy mit akar.
- Ha úgy gondolod, hogy készen állsz, akkor szólj és kinyitom azt az ajtót. – bökök fejemmel a vodkás üveg tőszomszédságában levő nyílászáróra. Eléggé hightech, milyen is lenne? Hideg fémek és gépek sorozata.
- nincsenek eredmények Dave, nem is lehetnek. – utalok vissza egy korábbi kérdésére, mielőtt tényleg beereszteném. Lelki „sok”-ságom csillapul, eltűnik belőlem a szenvedély a munka iránt, s sokkal finomabb árnyalatokba öltöztetem érzéseimet, nem vagyok harsány vörös, amidőn folytatom.
- Senkit nem ismerek, aki hozzád lenne fogható és igen, ezt értheted a dolog összes átvitt és konkrét értelmében is. - csapom le a labdát, mielőtt még ő vonná le a következtetést. Amúgy is őszinte ember vagyok, de tekintve a képességét, neki aztán pláne kimondok mindent. Jobb így. Így én nyitom ki azt a könyvet és nem akaratlanul válok nyitott könyvvé.
- Az egy dolog, hogy mire készült ez a terem, de téged nem amiatt hoztalak le ide. Nem akarlak megváltoztatni, el szeretném fogadni azt, amilyen vagy, de ehhez az kell, hogy megértselek. Nem ez a barátság alapja? Nem tudom, őszintén! De próbálkozom, nagyon keményen próbálkozom és remélem, hogy értékeled. – mosolygok rá kedvesen, mentesen minden fricskától, kinevetéstől, pimaszságtól. S ezen a ponton, hogyha tényleg úgy érzi, hogy be akar, vagy be mer lépni oda, akkor kinyitom az ajtót neki. Csak egy gondolat az egész, hozzá se kell érjek a kódbeütős kapcsolóhoz. Megy ez, mint a karikacsapás, éljen a képességem és annak erős mivolta.
Én nem megyek be, nem mehetek. Odalenne az egésznek a lényege. Hátrébb is állok, s ha hajlandó belépni, akkor becsukom az előbbi módon utána az ajtót. Amit láthat a sok fémes, villogó, gépies berendezésen kívül (van asztalnak, széknek, ágynak tűnő mindenféle, teniszlabdaadogató gép, játéktermi gépek, sima számítógép, kábelek és ledek mindenütt, de semmi olyan, ami növényi, állati vagy emberi eredetű lenne), az egy nagy monitor az ajtóval szemközti falon, s azon egy kettőspont és azt követőn egy nyíló zárójel. Valamint pár szó, melyek betűnként indulnak meg a képernyőn, mintha csak gépelné őket éppen valaki.

: )
Helyezd magad kényelembe! Hallak idekint, látlak is. Ha szeretnél, akkor beszélgethetünk.

Hátamat a laborral szemközti falnak vetem, úgy csúszok ülésbe az üvegem mellett. Szórakozottan a kezembe veszem azt, de nem nyitom ki. Még nem iszom. Azért hoztam, hogy legyen, ha kell.
Lehet, hogy tévedek és Dave képessége ezen a helyen sem múlik el. Nem tudom, hogy a gépekből tud-e olvasni, hiszen nem volt közük emberhez, de ha tud.. akkor felesleges volt az egész. Viszont hogyha nincs semmilyen érzelem és érzelmi emlék a tárgyakban odabent – mert hogy is lehetne? Nem érintette őket senki – akkor talán csendre lel. És talán kiderül számára, hogy elférnek-e benne a saját érzései. Akármit illessenek. Akármilyenek is legyenek. Nem szeretnék lyukra futni, de esélyem van rá. Hiszen nem értem a képességét. Hogy is érthetném? Én és az érzelmek nem vagyunk éppen.. még csak köszönő viszonyban sem egymással.
Figyelek, hátha szól hozzám. Van bent mikrofon, ki fogom hallani. Csak én, senki más. Eleresztem szemeim előtt a színes pókfonalakat és szórakozottan játszom a sávokkal. Nem, most nem küldök be orosz dalt. Békén hagyom, s közben remek a lelkem a vastag falakon kívül. Sikerre vágyom, mert nem tudom mivel magyarázom azt, ha kudarcot vallok ma itt.

Tárgy: Re: Laboratóriumok