Try so hard! - Dave & Kátya

Dave & Kátya

- Olyasmi, igen. Igazából jó tanár akartam lenni életemben először és összeszedni azokat, akik a gépeket tudják irányítani vagy az elektromosságot és levinni őket oda egy kicsit gyakorolni. De aztán a szoba elkészült én meg nem vittem le senkit. Nem is tudom, csak úgy, önzésből. Baromi jól sikerült meg akartam tartani csak magamnak! – vigyorodom el. Ez igaz is, meg nem is, de abba most nem akarok belekezdeni, hogy azért nem voltam lent, mert elment a kedvem a tanítástól és Berylen kívül senkit nem oktattam az elmúlt időkben. Néha van ilyen, nem vagyok én elhivatott pedagógus, soha nem is voltam és soha nem is leszek.
Örömmel beszélek erről a projektről, jó vagyok benne és tudom, hogy nagy dolgot sikerült összehozzak. Nyilván nem olyan nagy cucc, mint a Professzor gépe, mellyel mutánsokat keres, de a dolog szintjéhez mérten elég nagy teljesítménynek mondható, hogy ezt így összehoztam egyedül.
- Semmit nem csinálok. Csináltam volna, hogyha nem megy el a kedvem a diákoktól. - nesze, csak bevallom és szemernyi szégyenérzet sincs a hangomban, sőt, mintha még büszke is lennék arra, hogy milyen rebellis vagyok.
- Ez a hely.. tökéletesen érzéketlen. Tisztára, mint én! – nem tudtam kihagyni. Muszáj volt ennyivel megpróbáljam visszaszerezni régi önmagamat. Nyilván esélytelen főleg Dave oldalán, őbelé karolva, de azért belefér a mondás, erősek itt a mennyezetek, nem fog ránk szakadni a plafon. Próbálok úgy magyarézni, hogy meg is értsen mindent, de ha nem sikerül, akkor se dől össze a világ. Majd meglátja. Megérzi. Illetve remélem, hogy nem érzi. Csak magát.
- De a lényegre térve, azt gondolom, hogy a hely süket. Üres. Emléktelen. Egyelőre azért, mert nem járt ott senki. Ha jártak volna, akkor mondjuk úgy, hogy különleges oktatási módszeremet fitogtatnám lent. Sokkterápia. – hagyom ennyiben. Sejthette, hogy nem vagyok egy irgalmas pedagógus, főképpen akkor nem, hogyha komolyan tanítani akarok valamit. Én hiszek a durvulásban, az egész jellememben van valami érdes, olyan, ami hasonlatossá tesz a gépeimhez. Ők lélektelenek, az én lelkem pedig.. azt hittem, hogy halott.
- Értek a szóból! – paskolom meg a karját szelíden, de közben elhúzom a számat. Nem mondom, hogy nem örülök annak, hogy nincs jól. Ha úgy van, ahogy én vagyok, akkor rémes egy hete volt, s bár nem értem mit izgatja magát, amikor ő lépett olyat, amitől ennek így kellett lennie, mégis gusztustalan módon felvillanyoz, hogy bár nem fejtegetjük ezt a kérdést, mégis tudom: nincs minden rendben vele. Ne is legyen! Miért kellene lennie? Egye, amit főzött, én is az ő kenyerét eszem. És még jó képet is próbálok vágni hozzá, mert mindennek ellenére még mindig nem adtam fel, hogy törődjek vele.
- soha nem próbáltam még. Nem voltak meg hozzá a kereteim. Itt kérvényeztem és megengedték. – vállat vonok. Közben elérjük az alagsor alatti szint bejáratát. Ütemesen kopognak cipősarkaim a padlózaton, ahogy a laboratóriumok felé haladunk. Na, Dave ügyes fiú lesz és kitalálja, hogy melyik lehet az enyém? Az, amelyikről beszéltem? Nos, természetesen az, melynek egy üveg vodka díszlik az ajtaja előtt.

Folytatás itt

Amit érzek felőle, megnyugtat. A bátortalan mosoly mosollyá alakul át, ahogy hozzálépek. Az üdvözlő puszit elfogadom, kicsit le is hajolok, hogy elérjük egymást, és viszonzom is. Megszoktam a pusziszkodást, még ha furcsa szokásnak is tartom. Túl intim számomra. De Kátya ilyen, ez ő, és alkalmazkodom ahhoz, hogy ő olyan lehessen, amilyen lenni szeret.
-Ez akkor … olyan gépes projekt? – tekintek rá érdeklődőn és amikor karolna, engedem. Ezt a szokást viszont nagyon szeretem, ez ad egyfajta kedves összetartást, összetartozást az embereknek. Otthon nagyon erősen tartják a magánszféra sérthetetlenségét, de simán meghallgatják a másik magánéletét, pontosabban kihallgatják, három lépés távolságban, teljes nyugalommal.
Az érzései erősebben áramlanak felém, hagyom, hogy átjárjon. Lassan veszek levegőt, mélyen, miközben figyelek rá és az útra is. Nem mondom, hogy nem vagyok feszült, nem tudom, miért is pontosan.
-Elvesztettem a fonalat. – tekintek rá komolyan, de érdeklődve. Nem értek ezekhez és lemaradva érzem magam.
– Mit is csinálsz ott lenn? – folytatom. Tudom, hogy meglátom, de feltételezem, hogy nem fogom érteni. Közben birkózom a fellendülő lelkesedésével, végül az is teljesen átjár. Érzem az otthonosságát benne, a benne levés azon érzetét, amit csak az adhat, ha valaki nagyon is ért ehhez.
-Ahogy te. – felelek kissé szokatlanul. És az igazat mondva is egyben. Nem akarok erre a témára evezni, most kifejezetten nem.
-Régóta foglalkozol a projekttel vagy volt hasonló is? Milyen eredménnyel volt? – tényleg nem tudom, milyen projekt, de próbálom felvenni a lépést.

Dave & Kátya

Mosolyogva fogadom, amikor megjelenik. Nem szakad fel belőlem megkönnyebbült sóhaj, de azért érezheti, hogy nem igazán erre számítottam, így hát meglepettségem örömmel keveredik bennem. Nem elsöprő örömmel, de halványan érezhetőn. Mint a reggel felkent parfüm esti illata.
- Köszönöm. – bólintok. Tudja, hogy mire értem, nem kell magyaráznom, hiszen én is tudom, hogy miért mondta ki az egyértelműt. Látom én, hogy megjött, de ez nem jelent semmit. Bízik bennem és ez jó. Van mit megköszönnöm hát neki.
Nem tudom megtagadni önmagam, így közelebb lépkedek hozzá, s enyhén a vállaira támaszkodva csókot lehelek az arcára. Ez nálam üdvözlés, alap szintű, nem kitüntetem ezzel, csak azt adom neki, amilyen vagyok. Ezt kérte, erre várt, s ezt a kérését nagyon könnyű teljesítenem. Nekem a fizikai kontaktus ilyen és ennél magasabb szinteken is tökéletesen zsigerből jön, nem gondolom túl. Felesleges is lenne. Akkor egész nap csak gondolkodhatnék, pedig más is van, amin jérassam az agyamat.
- Van egy titkos projektem odalent. Tulajdonképpen ez egy tanterem, legalábbis annak készült. Soha nem járt benne emberi lény, nincsenek ott növények és semmi sem természetes eredetű. Illetve.. – tartok egy kis szünetet a magyarázatban.
Belekarolok, ha hagyja, mert így szokásom a vezető szerepet felvenni, s elindulok vele az alagsorba, egyelőre oda, majd onnan még lejjebb. Ha nem hagyja a karolást, akkor csak sétálok mellette, de érezhetően feszültté válok. Nem szoktam hozzá, hogy ne tehessem azt, amit akarok. Egy karolás még nem házassági ígéret, s nem annak szól, amit én érte.. lényegtelen. Próbálok nem gondolni erre, elvégre eltelt egy hét, valamicskét sikerült tompítanom magamon. Aztán az már más kérdés, hogy csak hiszem-e tompulást, vagy meg is történt. Az érzések kicsit sem tartoznak az én asztalomra. Annyit értek hozzájuk, mint tyúk az ábécéhez.
- ..minden gépesített, gépekkel is szereltettem össze az elemeket, a terem egyes részeit. Ez volt az én hobbim, ha úgy tetszik az elmúlt fél évben. Még én sem jártam odabent, csak a monitoron keresztül néztem a folyamatot, onnan vezényeltem. Menő, mi? - eresztek meg egy vigyort a végére. Nem akarok neki előadást tartani, de valahogy amikor a gépekről beszélek, mindig elragad a hév. Az a tipikus, lehengerlő-fajta, amely jelen esetben a képességemhez és annak szeretetéhez köthető.
- Hogy vagy? - teszek fel egy kérdést is könnyed hangnemben, hogy azért adjak a jómodornak is. Meg amúgy is érdekel, hogy mi van vele. Ezt biztos ő is tudja jól, nincs ebben semmi különös.

Nem volt jó érzés utána elmenni a birtokra. Nem tehettem meg, hogy ne menjek, mégis elég nehéz szívvel léptem át mindig a bejáratot. A munkámat sorra elrontottam, végül a falon landoltak. Piroska, a nem tudom honnan, de mindig akkor előkerülő, vörös cirmos, rózsaszín orrú és tappancsú macska állandó vendégem lett. Amikor a lábammal lábadoztam, akkor is mindig eljött, és addig ült az ölemben, amíg jónak látta. Elég jól elbeszélgettem vele, ő pedig nézett, akármit csináltam, vagy mondtam. Az álmatlan éjszakáimat zombi nappalok követték.
A kellő időben érkeztem. Sosem kések, nem szeretek késni. Farmer, V-nyakú sportos pólóban állítok be. Lépteimet a megfelelő irányba igazítanám, amikor megpillantom. Éreztem, hogy a közelben van, de nem számítottam arra, hogy itt fog várni. Felkészületlenül ért.
-Szia!
A mosolyom bátortalan, valahol tartottam attól is, hogy nem fog várni. Egyet megfogadtam: nem fogok a kényes témákra kanyarodni, inkább hallgatok. Nem tudom, mit szeretne megtudni Kátya, de ha megkért rá, akkor fontos lehet.
A lépcsőhöz megyek, megállok előtte, úgy nézek rá.
-Eljöttem. – tudom, hogy tudja, eljöttem, mégis ki kellett mondanom ezt a szót. Nem véletlenül.

Tárgy: Try so hard! - Dave & Kátya Kedd 1 Júl. - 21:58

Dave & Kátya

Elég durva héten vagyok túl, s mondjuk úgy, hogy sikerült a végére ki is pihennem magam. Kellett a tombolás és az is kellett, hogy ne legyek egyedül, de az utolsó két napot a szobám magányában töltöttem inkább, főképpen aludtam, vagy pedig agyaltam az elkövetkezőkön. Lementem az alagsor alatti szintre is párszor, hogy ellenőrizzem a gépeimet, melyeket eddig nem használtam még senkin, de melyeknek a legkorrektebb kipróbálóalanyát várom most éppen a bejárati csarnokban a lépcsőkorlátnak dőlve úgy alulról a harmadik lépcsőfokon állva.
Mivel ma nem szándékozom semmi sporttevékenységet végezni, így a kényelmesebb cipőim egyikét, nevezetesen egy körülbelül nyolc centiméteres magasságba nyúló sarokkal megáldott, egybetalpú balerinacipőféleséget viselek, kéket, éppen olyan kéket, mint pliszírozott oldalú, mélyen, de azért még nem túl szemérmetlenül, V alakban kivágott, dekoltált felsőrészem. Mindehhez egyszerű, fekete, csőszárú farmer társul, valamint szintén fekete, sokköves fülbevaló. A hajamat francia fonatba rendeztem, tincseim csak néhányan vannak szabadon arcomnak adva keretet.
Nem vagyok abban biztos, hogy van mire várnom, de amint az óra elüti a kilencet, én már itt vagyok. Nem tekintek a falióra felé, nem nézem fekete szíjú karórámat sem. Szinte biztos vagyok abban, hogy megérzem majd azt, ha eljön a távozás ideje. Addig viszont reménykedem. Szeretném, hogyha eljönne, de akárhogy is lesz, mindenképpen választ kapok a kérdésemre vagy így, vagy úgy.

Tárgy: Re: Try so hard! - Dave & Kátya

» Kátya és Dave
» Dave & Kátya - Beteglátogatás
» Back in CCCP - Kátya & Dave
» Lakeside Field Club
» Kátya&Nelson