Squash-pálya

Tárgy: Squash-pálya Szomb. 28 Dec. - 12:33

First topic message reminder :

Leírás majd egyszercsak^^

Tárgy: Re: Squash-pálya Szer. 22 Jan. - 18:07

Szabad helyszín, új játék kezdhető!

Tárgy: Re: Squash-pálya Szer. 22 Jan. - 17:47

Igazából úgy gondolom, hogy senki se csak olyan, aminek először mutatja magát. Mindenkiben van valami más, valami plusz, valami olyan, amit csak nagyon keveseknek mutat meg. Azt hiszem ezzel nincs is baj, mert amúgy mindenkinek gond nélkül kiadnánk magunkat, és az túl veszélyes. Én is váltogatom az arcomat és nem is ritkán. Egyszerűen egyszerűbb, de attól még az igazi énem eléggé önérzetes. Szeretem, ha nekem van igazam és nagyon nem szeretem, ha valaki átver, ezért is vettem annyira zokon, ami történt. Attól még, hogy én ilyet teszek... de inkább csak alkalmazkodom a helyzetekhez és nem azért teszem, hogy mást átejtsek, azért ez szerintem igenis különbség, nagy különbség.
Igazából jobban is szeretek mosolyogni, általában elég pozitív jellem vagyok, csak mellett egyáltalán nem volt egyszerű, főleg ahogy most is viselkedett. Picit sok volt, hogy a magam módján de próbáltam segíteni, aztán meg megkaptam rá a negatív megnyilvánulásokat. Azért ezt nem tudom egy könnyen értelmezni. Az viszont tényleg szomorú, hogy a szülei csak úgy leléptek. Épp, mint a mamám, de valahogy mégis csak más, mert nekem legalább egy szülőm maradt, bár talán jobb lett volna, ha az sincs. Az apám nem volt épp szülőnek való és azt hiszem mindig is anyát látta bennem. Végül igaza is lett, hiszen én is leléptem...
- Fene tudja. Én... mindig úgy gondoltam, hogy anya karriert akart. Hogy tudod... színésznő lett, vagy énekes, és majd egyszer visszajön értem, ha már... de persze nem jött. - rántom meg kicsit a vállam, mintha nem is lenen ez olyan fontos. Persze az apró sóhaj, ami elhagyja az ajkaimat nem ezt mutatja. De nem kell ezen már utólag rágódni. Kislányos ábránd volt csupán, hogy a mamám azért ment el, hogy híres legyen. Végül is lehet, csak épp nem biztos, hogy össze is jött neki. Azért persze még próbáltam megkeresni, még ha nem is nagyon jártam sikerrel, és már annyira nem hajt a vágy, hogy megismerjem. Félek, hogy fájna az igazság, amit végül mondana, hogy miért ment el. Lehet, hogy egyszerűen csak tényleg nem fértem bele az életébe.
- Legalább, ha jó irányba fejlődtünk volna. - bököm meg kicsit az oldalát a könyökömmel, hiszen valahogy nem sikerült azt hiszem egyikünk se túl jól. Én a vidéki kislányból, aki soha se volt nagyszájú, nagyon is homlokegyenest változtam, ő pedig fogalmam sincs, hogy mindig ilyen volt-e, de egyikünkre se mondanám, hogy teljesen rendben vagyunk. De a végén persze én is elnevetem magam. Nem szoktam én a dolgokat igazán komolyan venni és nagyon is kötetlenül tudok szórakozni, ha lehetőségem van rá. Most sincs ez tehát másképp.
- Inkább ne is legyenek, az úgy a jó. - mosolyodom el végül. Annyira a szaga eddig nem is zavart, de látom ám, ahogy legyezgeti magát, és azt hiszem tényleg rá férne az a fürdés. Én meg amúgy is edzeni jöttem, bár a fejfájásom már egész jó állapotban van, de ha már itt vagyok, nem lehet csak úgy hátra arcot vágni igaz? - Szóra sem érdemes és... egész értelmes vagy, ha magadat adod. Remélem legalábbis, hogy most így volt. - azért még egy mustráló pillantást kap, hogy vajon tényleg ilyen, vagy megint csak átejtett, de nagyon remélem, hogy ilyesmiről szó sincs. Aztán csak intek neki egyet, és már csak magamban mosolygok pár pillanatig, amíg végül fel nem tápászkodom a padról, hogy az edzőterem felé vegyem az irányt. Azt hiszem egész jól sikerült legyűrni a másnaposságot ezzel a kis szösszenettel.

Tárgy: Re: Squash-pálya Kedd 21 Jan. - 18:51

Azt nem mondanám, hogy átlagosnak gondoltam volna Jillt, amikor először találkoztunk, de azt biztosan nem néztem volna ki belőle, hogy más, mint akinek mutatja magát. Olyan önérzetes volt, úgy éreztem a negatívum sosem lehet felvett álarc. Lehet, hogy mégis így van, ezért esett neki rosszul. Most már nincsen jelentősége, bízhatok benne, hogy már túlléptünk, bennem pedig valaki olyat lát, aki képes beismerni, ha valami nem jön össze. Férfiak is lehetnek titokzatosak, élhetnek kettős életet, gondoljunk csak a Batmanre. Mintha én is valami olyasmi lennék, vigyorgok, csajozok, de legbelül valami eltemetett keserűség lángol bennem.
Csak ha az ember lelke sebzett, akkor teljesen érthető, hogy felháborodik azon, ha úgy látja, valaki ismét bántani akarja. Két sebzett lélek egy rakáson már túlságosan... szürreális, nem tudok rá jobb szót. Tiszta dráma! A mosoly nem mellesleg nagyon is jól áll az arcának, sokkal pozitívabb, ha vidám. Nyilván ezt kell lehetőség szerint elérni. Láblógatok mellett, őt hallgatva, de néha beleszagolok a pólómba, elég durván leizzadtam, nagyon gyorsan el kéne szaladnom legalább mosakodni, de inkább lesikáni magamat a zuhany alatt, mielőtt még a békebeli igazságosztó még barátként is kiábrándul belőlem, olyan görényszagot áraszthatok. Legyezgetem magam, ami leginkább ahhoz ér el hasonló eredményt, mintha egy leprást akarnánk testápolóval lekezelni, inkább röhejes, mint célravezető. De a fontos kérdést muszáj megválaszolnom, csak utána tudok kínomban lelépni.
- Kémek? Őszintén szólva... – Vakarom a tarkóm, és elmélázok, ez még eszembe se jutott. – Nem hinném, inkább csak nagyvilágiak, jobb volt nekik egy gyerek nélkül. Asszem. – Én szeretem a kémesdit, a képességem is ilyesmi, mert a legjobb nőket tudom végigmustrálni, és a pókerasztalnál is király vagyok, de kétlem, hogy az őseim titokügynökök lennének. Az ajkamba harapok, az anyuka hiánya tette őt ennyire keménnyé, fiússá, mint ahogyan én meg egy csajjal nőttem fel, nem volt apafigura előttem, innen az érzékenységem.
- Talán ezek nem ok nélkül történtek, kellettek a jellemünk kifejlődéséhez. – Mormolom őt fixirozva, aztán ráéredek, hogy jó nagy hülyeséget mondtam, hiszen mindketten elcseszettek vagyunk. Amikor felfogom, hogy mit mondtam, elnevetem magam, remélem velem nevet. Elmerengek azon, amit mondott, többet kéne együtt lennünk, hogy pátyolgassuk azt, ami esetleg kimaradt.
- Te pedig saját magadnak akarod meghatározni a kereteket? Vagy inkább... ne is legyenek, mi? – Kérdezek vissza cinkos mosollyal, aztán nem bírom elviselni a saját szagmintámat, és felállok. – Hála érte, hogy orvost kerítettél, meg hogy... na szóval tudod. – Vonom meg a vállamat. Felveszem az ütőmet, és megpörgetem a kezemben, mielőtt még mennék. – Azt hiszem most egy kis pihi. – Bólintok, aztán kisettenkedek.

Tárgy: Re: Squash-pálya Kedd 21 Jan. - 14:23

Az az igazság, hogy ha néha te magad is szerepet játszol, akkor nagyon nem viseled jól, ha más is ezt teszi és egyszerűen csak lazán átejt a palánkon. Szóval én is valahogy így vagyok ezzel, ezért nem toleráltam annyira azt a kis játékot, mint ha a bűvészt vernék át egy jól sikerült trükkel. Persze elgondolkodhatnék azon, hogy talán akkor nekem se kéne ilyet tennem, de... addig már tuti, hogy nem fogok eljutni mostanában az önismereti edzések terén.
- Akkor hátha van benne ráció. - még talán egy félmosoly is megjelenik az arcomon. Nem is tudom, valahogy a nőknek jobban áll a titokzatosság, a pasikhoz annyira ez nem passzol, még akkor sem, ha ő ezt nem is direkt teszi, csak ő se ismeri ki néha saját magát. Attól még igenis jó lenne, ha legalább próbálkozna, de ezt nem most azonnal fogjuk megvitatni, mert amúgy is dokit hozok, hogy rendbe tegyék őt, mert tényleg csúnyán fest a háta. Aztán végül még maradok is, mert... hát a fene tudja. Nem lenne jó, ha már itt az elején összeszednék valami ellenségfélét, vagy olyat, akivel nagyon nem vagyok jóban és még a folyosón is elkerüljük egymást, ha csak meglátjuk a másikat. Valahogy hátha meg lehet próbálni ezt tiszta lappal, adhatunk neki egy esélyt. A család téma már érdekesnek is tűnik, legalább indokolhatja, hogy miért is ilyen a jelleme, bár persze nem akarok én olyat kihúzni belőle, ami fájdalmas lehet.
- Hát... sajnálom. De nem volt rá valami fontos okuk? Mit tudom én... kémek, vagy valami? - lehet, hogy ez gyerekes hozzáállás, de valaki, akit eldobtak a szülei lehet hogy gondolkodik ilyesmin is, hogy nem csak az az ok, hogy egyszerűen eldobták maguktól, hanem volt esetleg valami nyomós érvük. Végülis legalább nem árvaházba adták, hanem egy rokonhoz, szóval talán valamennyire azért törődtek vele. - Az én anyám is... elment. - bököm ki aztán. És ott hagyott apával, ami nagyon nem jött jól nekem. Fogalmam sincs, hogy ki az anyám és hogy milyen ember, az is lehet, hogy csak jobb életet akart magának, de engem is elvihetett volna, én se akartam abban a poros kis koszfészekben felnőni. De mégis ott hagyott, nem voltam elég... fontos neki.
- Igen azt hiszem... többet, mást, nem egy unalmas kisvárost, és nem egy olyan apát, aki folyton csak keretek közé szorít. És a fene tudja, azt hiszem. - rántom meg a vállam. Igazából nem is tudtam soha pontosan, hogy mit is akarok. Meg akartam találni anyát, és persze egy kicsit szórakozni és jól érezni magam. Azt tenni, ami nekem jó, bár azért ez nagyon nem egyszerű egy fiatal lánynak. Csak az volt a nagy előny, hogy gond nélkül meg tudom védeni magam bárkivel szemben, így legalább nem keveredhettem olyan nagy bajba, amiből nem lehet kimászni. És talán azért is jó, hogy most itt vagyok, mert... hát a fene tudja. Vajon meg lehet találni valamiféle egészséges egyensúlyt?

Tárgy: Re: Squash-pálya Szomb. 18 Jan. - 18:32

A vadság, őszinteség talán együtt járnak, én nem éreztem átverésnek, hogy kicsit kalandot vittem egy ismerkedésbe, más már volt rá vevő, és nem érezte hülyén magát tőle, de ha valamit nem kell erőltetni, azt én sem sem szoktam. Igazából sajnálom, hogy ez rosszul esett neki, de irtóra nehéz megcsúfolni a saját jellememet, és túlzott bűnbánást gyakorolni. Pont azért nem veszem komolyan az életet, hogy ne kelljen belegondolnom abba, hogy engem sem vesz komolyan senki. Az más kérdés, hogy az sem tetszett neki, hogy nem tudtam tartani a szavamat, de már ez is mindegy, amit tehetek, hogy nem bántom meg ismét, ha még valaha szóba akarunk állni egymással. Vagyis nem az a lényeg, hogy megbántom vagy sem, lehetőség szerint inkább bunkó legyek, mint kivédhetetlen, mert az legalább kezelhető. Meglátjuk, hogy mi hozható ki belőle, végülis kevés embernél fordul elő, hogy tudatosan próbálok változtatni, legtöbbször megvonom a vállamat, és továbblépek, de őt mintha mint ember érdekelném, ez pedig nagy szó. Nem azért ragadom meg a vállát, mert bántani akarom, önkéntelen reakció ez, afféle belső kitörés, nem tudom máshogyan kifejezni magamat.
- Te már egy párszor... – Felelem kényszeredettség nélkül, inkább elismerve azt, hogy igaza lehet, már fogalmazgatja egy ideje. Tudom, hogy az vagyok, van egy alap jellemem, egy barátságos, flörtölős kifejezésmód, de mellette a saját gondolataimat sem tudom kibogozni, szeszélyes vagyok, még magamnak is ellentmondok. És attól, mert visszahátráltam a flörtöléstől, a próbálkozástól, még nem tudom csak úgy kiírtani magamból, hogy aranyosnak találtam őt elsőre, tehát ha hozzámér, a csupasz bőrömhöz, attól hadd ránduljak már vissza. Tudatosan ellenállok, mintsem erekcióm legyen, az elég durván nézne ki, magyarázkodhatnék. Áh, hülye vagyok, már most is ezt teszem. Zsákutca. Ezért szoktam inkább lazáskodni, mert a komoly gondolatok csak zavarba hoznak. Végül sikerül túllennünk a témán, az orvos is távozott, Jill pedig anyai türelemmel van felettem, mert marad, és még beszélgetésbe is tudunk kezdeni.
- Én sem szó szerint, csak nekem nem önként vállalt. – Tűnödöm el, talán még senkinek nem beszéltem erről, igazából a család az a téma, amelyet mindenkivel bőszen kerülni szokásom. Elhallgatok egy kicsit, fújtatok, ahogyan az ujjaimat maszatolom egymásba, mintha egy képzeletbeli cumival játszanék. Végül oldalra nézve válaszolok.
- Nem kellettem nekik, már az elején sem. Csak fényképről láttam őket. Leadtak a nagynénémnél, aki szintén csak eddig viselt el. – Megvonom a vállamat, az utolsó szavakat már vontatottan ejtem ki, és inkább nem mondok semmit utána, nehogy férfiatlan dologra ragadtassam el magam. Nincsen semmiféle kapcsolatom egykori családommal, nem őket hiányolom, hanem maga a család fogalmát, eszményét. Ez olyan, mint amikor valaki szerelmes akar lenni. Nem konkrétan valakibe, csak magába az érzésbe. Nekem is hasonló. Az állandó szeretethiány már szexfüggőséggé alakult, mert ott is legalább érintésekről, intimitásról van szó, még ha ideiglenesen is. És ezért váltom mindig a csajszikat, mert az igazi beteljesülést egyikük sem hozza el. Feloldhatatlan hiányérzet. Aztán Jill is elkezd beszélni a saját kezdeteiről, ha nem is szó szerint, hiszen alig mondd el valamit, de kapcsot érzek. Mindegy, hogy az embert elhagyják, vagy nem kezelik megfelelően, a végcél ugyanaz lehet.
- Többet akartál ugye? Sikerült megvalósítani? Valóra váltani az álmokat? – Ez túlságosan bizalmaskodó kérdés, de ha már itt vagyunk, akkor próba szerencse. A múltját úgy tűnik, nehezen eleveníti fel, próbáljunk a jelenre koncentrálni.

Tárgy: Re: Squash-pálya Szer. 15 Jan. - 19:51

Persze baromira lehet kalandvágyó valaki, ha nem őt verik át. Én ezt nem tudom így kezelni. Lehet, hogy vad típus vagyok, de attól még nagyon is szeretem, ha valaki őszinte, nála pedig ez vagy nincs meg, vagy akkor már drasztikusan vágja a képedbe, hogy épp most nézett be a ruhád alá, amire nem adtál engedélyt. Ez akárhogy is nézzük olyan, mint a kukkolás és nem hiszem, hogy bárki is értékeli, ha ilyet művel vele. Ezért is vagyok vele folyamatosan tüskés, főleg mert még érdemben nem kért elnézést se, és még így is én próbálom megerőltetni magam és rendes lenni, segíteni, amit azzal hálál meg, hogy... szemétkedik és még ezt is kevésnek érzi. Lehet, hogy beszólok mellé időnként, de... na! Arra csak erőteljesen felszökik a szemöldököm, hogy megragadja a vállam. Láthatóan nem igazán értékelem a dolgot, amire szerencsére hamar rá is jön. Nem is nagyon megy pár pillanatig, hogy leengedjem a szemöldökömet, mert amit mondd... hát nem tudok egy könnyen napirendre térni felette.
- A...ha... Baromi fura vagy mondták már? - nem tudok rá mit mondani, tényleg fel nem foghatom az egészet. Azért vert át, mert olyan marha jópofa, és mert bejöttem neki? Aztán meg zavarba jön, mert hozzáérek, mert ő kérte, hogy nézzem meg a hátát? Hát csoda, hogy a fene se tud ezen kiigazodni? Rendben van, ha mégsem akar semmit tőlem, mert bunkóztam - jogosan persze -, de attól még nem kell átmenni szűrkurvába. Komolyan nagyokat kell pislognom, hogy egyáltalán napirendre térjek a szavai felett. Komolyan már inkább megyek el a dokiért, mert nem tudok ezzel mit kezdeni és mindenkinek jobb, ha távol maradok tőle, mielőtt még megint olyat mondanék, amitől esetleg kiakad, vagy én akadok ki, vagy inkább mindketten. Végül az ellátás után mégis úgy döntök, hogy legyen. Ha tud értelmesen is viselkedni, akkor megpróbálhatunk legalább nem rosszban lenni. Annak nincs értelme, mégis egy épületben élünk, tuti, hogy össze fogunk még futni párszor, és az senkinek se jó, ha tettekkel, vagy akár szavakkal gyilkoljuk egymást folyamatosan. Szóval legyen, leülök mellé, még ha ez a kézfogás dolog nem is tetszik. Amúgy is mi van, ha ezen is fennakad? Mit tudom én... nem bírja a testi kontaktust, vagy jó ég tudja!
- És mi van a családoddal, miért vagy árva? Ha már őszinteségi rohamunk van. - megeresztek aztán egy halvány mosolyt is. Hát ebből nem lesz edzés, de legalább a fejfájásom már valamelyest alább hagyott, az aszpirin, meg a kávé együttese lassan hatni kezd, akkor meg lehet hogy nincs is szükség a konkrét edzésre. A kérdésére csak megrántom a vállam, mintha semmiség lenne. Végülis majdnem az is... majdnem. - Igen. Az apám nem túl... kedves ember, meg elegem lett abból az álmos kisvárosból, ahol felnőttem, szóval nem volt maradásom. - azért az tuti, hogy nem fogom most minden részletbe beavatni, hogy az apám hogyan próbálta megértetni velem, hogy hülyeséget csináltam, miután már amúgy is teljesen megalázottnak éreztem magam, azután, hogy az a srác... Nem erre a részre igazán nem akarok emlékezni.

Tárgy: Re: Squash-pálya Hétf. 13 Jan. - 21:59

Ennél is jobban? Már tövig belémmélyesztette, én pedig sokszor csakazért is küzdök ellene, így ezek a bizonyos körmök már lassan elmerülnek bennem. Még nem ismerem a cicás oldalát, talán az elején egy pár pillanatra, mielőtt elárultam volna magam. De nem sajnálom, szeretem az izgalmakat, máshogyan is elsülhetett volna, ha kicsit kalandvágyóbb tipus. De az önérzet az ilyen, ezt is elfogadom. Különben meg miért akarna engem fizikálisan bántani? Ha lelkileg alázom meg, akkor érdemes megmaradni azon a szinten, nem pedig vadulni. Örök hátrányként élem meg, hogy az erős mutánsok között nekem nincsen támadó képességem. Bár ez a röntgensugár egész durva volt. Morcosan ragadom meg picit a vállát úgy két oldalról, aztán gyorsan el is engedem, mert még szilánkosra töri a csuklóm.
- Kedves? Ez neked a kedvesség? Én nem rákontrázok... de mit vársz? Nekem tetszettél, bepróbálkoztam, de rosszul, elrontottam. De ha így hozzámérsz, akkor az már úgy fura. Még csak csak a vállam miatt is. Elkönyveltem magamban, hogy kész, de így meg zavarba jövök, nem veszed észre? – Vágok vissza hüledező homlokráncolással, és hátrább lépve a nacim hátsó zsebébe süllyesztem a kezeimet. A gyakorlóterem neonlámpája pislákolni kezd, ami hangyányit elvonja a tekintetemet, de biztos csak valami kinti vihar rongálgatja az áramellátást, vagy valami őrült energiamanipuláló csapja le a biztosítékot.
- Hát akkor... – hogyan? Kérdezném, de valahol igaza van, tényleg rákontrázok, megindult ez a harc, és mindig felül akarok rajta kerekedni, ha már máshogyan nem sikerült. De abban meg nem tudok vitatkozni, hogy a rossz gyerekkorom miatt másokon levezetni nem szép dolog. Sóhajtok, és bólintva harapom el a mondatot. Összességében jól esik, hogy rámnézett, amikor zúgtam egy nagyot, aztán még ajánlkozik is, hogy orvost kerít. A szúrós pillantást valahol megérdemlem, valahol pedig küzdenék ellene, nagyon mások vagyunk, sok tekintetben pedig hasonlóak, de mégis, valahol izgalmas a társaságában lenni. Kivárom szépen, amíg meghozza az orvost, és miután az végzett, megköszöntem, talán túlléphetünk a dolgon. Talán megértő lesz velem kapcsolatban. Megváltozni nem fogok, de egy második esély járhat, hogy legalább ne utáljuk egymást. Nem lehet mindenkit szeretni, ez tény, de nem akarom rosszul érezni magam, ha elmegyünk egymás mellett a folyosón, vagy összevillan a tekintetünk egy gyakorlaton. Nem nyújt ugyan kezet, de közel felér vele, amit mond. Visszaül mellém, és kiderül róla, hogy neki sem lehetett túl jó élete.
- Élvezni én is szoktam, csak nem mindig sül el jól, de ennyit rólam. Leléptél? Vagy mi? – Én talán kezdeményezőbb vagyok, ha már belement abba, hogy mond valamit, akkor nem tapintatlanság belemenni a részletekbe. Rákönyökölök a térdemre, és onnan vizslatom őt. A vállam egészen jól helyrejött, de figyelnem kell a talán új képességre.

Tárgy: Re: Squash-pálya Szomb. 11 Jan. - 18:56

Őszintén szólva én nem vagyok egy tapló típus, de ha valaki rosszul áll hozzám, akkor eléggé ki tudom ereszteni a körmeimet. Simán mondhatom magamra, hogy olyan vagyok, mint egy macska, rendkívül szeszélyes, és ha kedvesen közelednek felém, akkor dorombolok, de ha úgy, ahogy az nekem nem tetszik, akkor se perc alatt pofán karmolok bárkit, bár persze nem szó szerint, maximum csak eltörni tudnám valakinek az arccsontját, a karmolás azért annyira nem illik hozzám, az nagyon agresszív dolog.
- De hát... te is... ellökted a kezem basszus, meg mindenre rákontrázol még akkor is, ha megpróbálok kedves lenni. Azért remélem érzed, hogy ez így eléggé bagoly mondja... - de most én gondolom rosszul? Totál kiszámíthatatlan. Lehet, hogy én is az vagyok, de nekem legalább okom van rá, hiszen ő indította ezt az egészet baromi rosszul és akkor most én vagyok a gonosz, mert nem viselem jól stílusát, meg a hozzáállását. Hát... ezt nem tudom csak úgy elfogadni, szerintem mindenképpen ő volt, aki ezt az elején elbaltázta, én pedig már csak alkalmazkodom a helyzethez, meg időnként visszaszólok.
- Lehet, hogy nem így kell oldani. - rázom meg a fejem egy sóhajjal. Egyszer felhúzza az orrát, máskor meg... hát most komolyan nehéz ezt ép ésszel felfogni. Sokkal inkább jó lenne elhúzni egy orvosért és akkor döntse el maga, hogy mit is akar, mert én őszintén szólva szeretnék már ebből inkább kimaradni, vagy nem is tudom. Néha már abban sem vagyok biztos, hogy tényleg jó ötlet volt-e ide jönni, és nem kellett volna inkább csak meghúzni magam és ellépdelni a pálya előtt, hogy oldja meg maga, vagy segítsen rajta valaki más. A kérdésére már csak megrázom a fejem és csak egy szúrós pillantást kap. Nem akarom ezt a beszélgetést tovább folytatni, egyszerűen nem megy! Nincs kedvem a fejfájást még ezzel is tetézni, bőven elég az is. Inkább csak elhúzok és tényleg kerítek egy orvost, akivel sikerül is hamar visszatérni és hagyom, hogy rendbe tegye. Persze megfordul párszor a fejemben, hogy jobb lenne elhúzni, vagy eleve vissza se kellett volna jönnöm, csak ide küldeni a dokit, de egyszerűen... ennyire nem vagyok szemét. Szóval csak messzebb a falnak dőlve várok, amíg végül a doki lelép, én pedig őszintén szólva nem tudom, hogy mit mondjak. Már majdnem az jön, hogy akkor én most megyek, amikor végül tényleg megköszöni?
- Szívesen. - biccentek egy aprót és majdnem jön a folytatás, hogy tényleg megyek, de aztán megint megszólal én pedig csak hallgatom, amit mondd. Nehéz eldönteni, de mintha ez most tényleg őszinte lenne. Eléggé rendesen elcseszhették az életét, ha ennyire nem tudja, hogy mit akar, meg úgy kb. semmit sem. Nem tudom, hogy mit mondhatnék rá, hogy segáz, és nincs harag? De ha egyszer, nem érzem így? Vagy... a franc se tudja már. Tényleg csak némán állok és végül amikor a kezét nyújtja akkor lépek közelebb pár pillanatnyi hezitálás után.
- Jól van. Jillian O'Neil vagyok, szinte család nélküli árva, vagyis én így döntöttem... aki élvezi az életet. - végül megint le is huppanok mellé. Nem is tudom, kérdeznem kéne valamit tőle, hogy miért árva, vagy hogy... egyelőre ez még nem jön a számra, de majd biztosan idővel jönni fog, csak nem most azonnal. Akár tényleg lehetünk barátok... végülis tényleg elég sok mindenben hasonlítunk és ezért is ütjük ennyire egymást.

Tárgy: Re: Squash-pálya Csüt. 9 Jan. - 9:37

Sosem állítottam magamról, hogy egysíkú vagyok, mindig ugyanúgy gondolkozom, és tökéletesen könnyű kiismerni, alkalmazkodni a stílusomhoz. Márpedig Jill úgy veti a szememre, mintha ő nem lenne szeszélyes, és nem kéne állandóan a hangulatához alkalmazkodni az egész világhoz. Ha emiatt tapló velem, akkor meg sem kellett volna állnia, amikor meglátott, hanem egyátalán nem kéne kapcsolatban lennünk, mert ez így cseppet kiborító. Nem szoktam hozzá, hogy taplón viselkednek velem, főleg egy lány. Az előfordul, hogy én megteszem másokkal, de ez az én dolgom.
- De úgy nem kell a segítséged, hogy közben úgy nézel rám, mint egy darab szarra. Vagy mondd azt, hogy spongyát a konyhára, meg a bálra, és megpróbálsz hozzám jó képet vágni, vagy legyél következetes, és hagyj békén. Neked nem jó sehogy. – Ingatom a fejemet, miközben a hátamat nézi. Oké, elhiszem én, hogy sértett a büszkesége, mellette viszont jószándékú, viszont így meg állandóan én érezhetem magam szarul. Nem vagyok én még komoly felnőtt, igenis teszek dolgokat látszólagos következmény nélkül, utána már nem szeretem, ha állandóan szemrehánynak.
- Nem tudom szivi, de ennyit nem ér a nagy segítséged. Én itt próbálom oldani a frusztrációdat, viszont ha nem vagy rá vevő, akkor hagyjuk. – Nekem aztán nem esik rosszul, mert nyafogtam valamennyit, de azért kibírom, még úgy voltam vele, hogy elég, ha megnézi, nem kell ide orvos, aztán ő dramatizálja túl. Tapló nem voltam, csak extrásan ismerkedtem, ha ő sótlan, és nem értékeli, hát nem kell erőltetni, de megalázni sem kell onnantól. Nem mondom, hogy kérjen bocsánatot, vagy érezze rosszul magát, de ha nem képes továbblépni, akkor nem fogok mindig veszekedni vele, ahányszor összefutunk. Akkor inkább átnézek rajta. Csak tudnám, hogy miért ilyenek a nők, vagy mindent megadnak, vagy leszarnak. Mennyire... végletes.
- Mi számít normálisnak? Amit te mondasz? – Kérdezem ártatlan mosollyal, mert most már tényleg nem értem őt. Igen, magam alatt vagyok, de hát ki ő nekem, hogy most neki öntöm ki a szívemet már elsőre? Egy tökidegen, aki még a stílusom miatt bírál már sokadszor. Én úgy gondolom, hogy Alice nénit is istennőként kezeltem, mégis most eldob, mint egy használt papírzsepit, míg a lányokkal állandóan kedves, sármos vagyok, lényegében mégsincsen senki, aki mellettem lenne, szóval nem igazán kifizetődő jónak lenni. Miért is érné meg? A legtöbben felületesek, és ha igazán megszeretek valakit, akkor sem viszonozza normálisan. Akkor meg kell ez a francnak. De végül elhúz a leányzó, én pedig addig feszülten várakozok, nem nagyon tudok mit kezdeni a helyzettel. A gyógyító mutáns nem nagyon kérdez semmit, láthatóan azok kapják ezt az adományt, akik önzetlenek. Pillanatok alatt visszahúzza a helyére a kifordult végtagot, nem is érzem már a fájdalmat sem, aztán az ajakbiggyesztő bólintásom után lelép, összeszorított foggal hunyorítok Jillre.
- Rendes tőled. – Az arckifejezésem mégis zord, nem tudok mit kezdeni a helyzettel, még mindig túl élénken él bennem, hogy már leírt, különben pedig azért segített, hogy a saját lelkiismeretét csillapítsa. – Szóval... én ilyen vagyok. Szeretek tetszeni, de ha nem jön össze, az sem baj, viszont aki nem fogad el így, azzal nem tudok igazán mit kezdeni. Nem tudom, mit mondjak. – Mormolom frusztráltan, némi heves gesztikuláció is belekeveredik, aztán sután megvonom a vállamat, szerencsére már rendeletésszerűen működik. Végül a kezemet nyújtom neki. – Barátok? Sebastian Carlson vagyok, családnélküli árva, a nők nagy hódolója. – Az ajkam szegletében már valami mosolyféle bújkál. Hátha megenyhül...

Tárgy: Re: Squash-pálya Kedd 7 Jan. - 21:17

Nem is az, hogy elkönyveltem... bár az is lehet. Egyszerűen csak most is annyira csapong, hogy nem tudok kiigazodni rajta. Zavar, hogy próbál rendes lenni, aztán meg még sem. Nehéz azért ezt így kezelni, mintha ő se tudná igazán, hogy mit is akar. Én viszont tudom és idegesít az, ahogyan viselkedik, nem tehetek róla. Ezért vagyok én is tapló vele viszonylag, és nem fogom vissza magam kicsit sem. A háta viszont tényleg csúnya és nem fog helyrejönni magától, no meg az a valaki sem fog hirtelen ide teremni, de mintha ezt nem igazán akarná felfogni. És megint neki áll feljebb!
- Nem ugatlak le, próbálok segíteni, de neked sehogy sem jó... - húzom el a számat. Nem jó, ha hívok egy orvost, az se jó, ha megnézem a hátát, ami baromi csúnyán néz ki... ellöki a kezem, mintha ciki lenne, hogy valaki hozzányúl. Hát komolyan ki a franc tud ezen kiigazodni? Akkor inkább piszkálom, mert úgy egyszerűbb, meg jobban elviselem. Jó lenne, ha inkább itt hagynám a fenébe? Még így is próbálkozom, ezt igazán észre vehetné. A következő vagdalkozására csak felszökik a szemöldököm kissé és csak megrázom a fejem. Nem ez olyan, amit még szóra sem akarok méltatni, mert rémesen idegsítő, hogy... nyafog. Fáj a háta, én ezt értem, de akkor is lehet normálisabban viselkedni, nem úgy, mint egy hisztis... picsa.
- Aha... rohadtul humoros vagy, kíváncsi vagyok, ha fordítva veled csinálna valaki ilyet, verne át, akkor az mennyire lenne vicces... Majd akkor térjünk rá vissza, oké? - nehogy már neki essen rosszul basszus! Tapló volt igenis! Aztán még rátett egy lapáttal és érdemen elnézést sem kért, és akkor még nekem kéne rosszul érezni magam, vagy bocsánatot kérni, mert nem vagyok a legkedvesebb ma vele. Hát majd, ha piros hó esik és lila Mikulás jön! Annál előbb tuti, hogy nem. Nem hiszem, hogy azért, mert pasi egyből muszáj a másikat megnézni ruha nélkül, csak meg lehetősége van rá. Akkor én törjem el valakinek a karját csak azért, mert... megtehetem? Kétlem, hogy bárki is értékelné. Ez a labda dolog viszont kicsit furcsa, ha nem is nagyon, de egy kicsit az, bár nem értek én ezekhez annyira.
- Nem esek úgy a hátamra, hogy szarrá megy... - jól megvédte magát egy labdától. Hát mit nem mondja nagy teljesítmény. A következő mondata az, ami egy kicsit kimozdít a morcosságból, mert kezdek őszintén besokallni. Én igazán igyekszem, de ő az, aki folyton így viselkedik. Beszól, meg taplóskodik, miközben ő volt az, aki rohadtul nem viselkedett fair módon.
- Talán akkor... másokkal viselkedhetnél normálisan, erre nem gondoltál? - jó nagyon sajnálom, hogy valaki leszarja, de akkor sem kell e miatt így viselkedni. Nem tudom, hogy ki az, és nem fogom vigasztalni, se megkérdezni, hogy mi a baj, de igenis nem kell akkor sem ilyennek lenni. Lehetne normálisabb és akkor több ember lenne, akinek fontos lenne nem? Ha azt akarja, hogy legyenek barátai, akkor nem kell senkit sem átbaszni, meg röntgenlátással nyomatni a dolgokat, és kész. Végül azért legalább a nevet kinyögi, és a pólóval már nem is segítek neki. Nem az én dolgom, szenvedjen meg vele, ha annyira akar.
- Jó... szerzek valakit. - nem várom, hogy megköszönje, egyáltalán. Szépen maradjon itt, én meg kerítek valakit. Az orvosit már tudom merre van, szóval nem kell annyira sok, tíz, tizenöt perc, mire visszatérek valami nővel. Ő tuti alkalmas lesz, hogy megnézze, én pedig addig szépen a háttérben maradok, és... maradok. Ha zavarom, majd szól és akkor lelépek szépen.

Tárgy: Re: Squash-pálya Vas. 5 Jan. - 21:02

Nem igazán látom, hogy tudna rendes lenni, leszámítva a minimális aggódást, mert egy életre elkönyvelt engem olyannak, aki lépten-nyomon átver másokat, aztán csodálkozik, ha mogorván viselkedek vele. Nem vagyok egy szent, de démoni sem, mégis örök kárhozatra ítél. Hát ha valamikor, most nem vagyok erre hangolva. Nem tud rólam semmit, ne az alapján itéljen meg, amit a pár hét alapján leszűrt. Leül mellém, ettől mégsem érzem magam sokkal jobban, viszont barátkoznunk sincsen értelme. Már nem akarok tőle semmit, viszont bántja a büszkeségemet, hogy a legrosszabbat látja mindig bennem. A hátam tényleg csúnyán festhet, abból, ahogyan Jill méregeti, és ahogy érzem magam, viszont nem érzem úgy, hogy hirtelen orvosra lenne szükségem, majdcsak rendben leszek, most így állok hozzá.
- Nem fog, ez tény, de miért kell állandóan leugatnod? Ezt azért... rohadtul nem érdemeltem ki. – Szűröm ki a fogaim között vicsorogva, nem azért, mert burmai tigris vagyok, a hangulat, és a kifordult csont bőven elég indok minderre. Nem vagyok igazán macsó, de attól még tartani akarom magam, amely nem túl jól sikerül.
- Ah, hát még te tegyél nekem szívességet? És aztán hallgathassam ki tudja meddig, hogy én a szemét, bezzeg te az angyal... Hát ebből ha lehet, nem kérek. Már most is utálsz, akkor ne erőltessük még tovább, innen már úgysincsen lefelé. – Csóválom meg a fejemet, nem értem, hogy miért jó az neki, ha úgy beszél velem, mint a kalap szarral.
- Mert talán nekem még van humorérzékem, amit belőled jól látható módon kispóroltak. Már az is vicc, ha nekem az. – Mormolom végül, de legszívesebben kihátrálnék a szócsatából, nagyon nem célom, hogy bántsak egy lányt, aki ráadásul a tüskés modor mellett akár értelmes is lehet, de most nem telik többre tőlem. Már megbántam, hogy a saját fogadalmamat megszegtem vele kapcsolatban, de azt hiszem, tudta, hogy ez lesz. Férfi vagyok, és egy jó nőt azért hadd nézzek már meg, ha úgy alakul. Ez az adományom, használom, örülhet, hogy valameddig visszafogtam magamat. Inkább bocsánatot kérek a jövőben, mint engedélyt. De ő nem így gondolta, ez volt a második rossz pontom, de hát őszintén nem érdekel, mert mintha abból állna az élete velem kapcsolatban, hogy strigulákat húz. Valahol mélyen ezt képmutatónak érzem, mivel ő sem tökéletes, csak játsza a sértett hercegnőt. Leveszi a pólómat, és nézegeti a rándulatot, én közben behunyom a szememet, és a nyelvemre harapok.
- Mittudomén mi volt az. Porrá égett a labdat, és azt hittem hirtelen, hogy megtámadott valaki. Te mit tettél volna? – Nyelvem éles tud lenni, pedig ez értelmes kérdés volt. Némi védekező fény jelenik meg a szememben, be kéne már fognom, és elfogadni, hogy talán értékelendő, ha nem hagy egyedül.
- Az, hogy az egyetlen ember is leszar, akinek azt hittem, hogy számítok. – Válaszolom szenvetlenül, de az arcomon fájdalmas rándulás jelzi, mennyire mélyen érint a dolog. Nem fogok mélyebben magyarázkodni, most már úgyis itt fog hagyni, akkor tök mindegy, így jártam. Nem mindig az számít, hogy milyen csinosak vagyunk, mennyire ismerjük a sármos bókokat, valahol ez már mind csak súly nélküli kacat az ember életében. Elkapom a pólót, és beleerőltetem a kezemet, egy pillanatra felkiáltok a fájdalomtól, de elharapom, ahogyan a fejemet is beledugom.
- Lya. De fogalmam sincsen, hogy most merre van, annyira nem ismerem. – Ez kétértelmű, jelentheti azt is, hogy megdugtam, aztán kész. De számomra csak azt jelenti, hogy haver. – Egy bármilyen orvos jó lesz. – Dacosan ejtem vissza kezeimet az ölembe, és hunyorogva nézek rá fel. Csakazért sem köszönöm meg.

Tárgy: Re: Squash-pálya Szomb. 4 Jan. - 14:49

Elég csúnyán fest a háta ahhoz, hogy tényleg aggódjak érte. Meg egyébként is tény, hogy azért rendes is tudok lenni, sőt nem is vagyok én kifejezetten bunkó típus, szoktam segíteni is másoknak, csak épp ő tényleg baromi rosszul indított ezzel az átveréssel, aztán a bálon még rátett egy lapáttal. És hiába a rossz gyerekkor, attól még nem lehet csak úgy elnézni neki, hogy ilyen... kiborító tud lenni. Nem hiszem, hogy az én dolgom megnevelni, vagy rendbe tenni a lelkét, ha még saját magát sem ismeri ki rendesen. Ezért nem is segítek neki, de azért leülök vele a padra. De csak ennyi, azért hangos sajnálkozást most még ne várjon tőlem, majd meglátjuk, hogy esetleg megérdemli-e. Viszont orvos tényleg kéne neki, mert én egyáltalán nem értek ehhez, se a hátához, se az orvosláshoz. Ezt szakembernek kell megnézni, hogy esélye legyen talpra állni, mert így esélyes, hogy egyelőre biztosan nem fog. Úgy fest, mint Quasimodo, és ez mindenképpen sokat ront a renoméján. Mégis moccanok, hogy hozzak neki orvos, mert az kellene, de hát persze, hogy nem hagyja. Nem ismerem még jól, de őszintén szólva nem lep meg a dolog.
- Jól van, te tudod, de ő sem fog idejönni akkor, ha gondolati úton szólítod nem? - tényleg nem vágom minek ez a macsóskodás, főleg hogy aztán meg már az ájulásról beszél. Felhúzott szemöldökkel rázom meg kicsit a fejem, mert tényleg nem értem, hogy miért csinálja ezt. Olyan nagyon hülyén áll hozzá, hogy az valami őrület. - Ha hagynád, hogy hívjak valakit, akkor talán nem ájulnál el. - jegyzem meg egy apró fintorral, mert hát így van, köti az ebet a karóhoz, aztán meg az ájulással jön nekem, ami egyértelműen az ő butasága és kész, ne hogy már igazán sajnáljam, ha tényleg elsötétül a szeme előtt a világ. A következő szavaira pedig már inkább csak értetlenül pislogok rá, főleg mert össze-vissza csapong egy mondaton belül is.
- Hogy akkor most mi van? Az nem jó vicc, ha csak neked vicces, ezt tudtad? - nem éreztem viccesnek sem azt, hogy átvert, sem azt, hogy simán benézet a ruhám alá, amikor erre nem adtam engedélyt. Nem vagyok szégyenlős, nem is szoktam nagyon visszafogni magam, de az határozottan zavar, amikor valaki engedély nélkül les meg. Akkor is minimum egy pofont érdemelne bárki, ha mit tudom én a női zuhanyzóban állna a függöny mögé, hogy megnézhesse, ahogy fürdök. Szerintem ezzel bármelyik lány így lenne, szóval nagyon is megérdemelte, hogy az italát lazán a ruhájára ürítettem a bál végén, ami számomra volt a vége, mert ő még ugyanúgy ott maradhatott továbbra is. Ennek ellenére mégis leveszem a pólóját, bár már kissé morcosabban.
- Mit tudom én a robbanástól. Mert csak úgy magadtól hogy eshetsz ekkorát? - vagy tényleg annyira rosszul mozdult? Azért megpróbálom megnézni a hátát, de... most komolyan eltolja a kezem, amikor ő kérte, hogy nézzem meg, és én eddig is váltig állítottam, hogy nem értek hozzá és hogy kéne egy orvos?
- Mi a jó franc bajod van neked? - akármennyire is fáj a háta most már kezdek morcos lenni. Nem igazán viselem jól az ilyen ide-oda csapongást, egyszerűen idegesít. Az ember tudja, hogy mit akar, vagy ha nem tudja, akkor legalább tudja, hogy nem tudja és legyen folyton bizonytalan. De ő... egyszerűen csak kiborít a viselkedésével. Megrázom a fejem, aztán szépen az ölébe dobom a pólóját, amit előzőleg a padra tettem fel.
- Vedd fel, keresek egy dokit. - mostmár csak azért is felállok, mert ha még itt maradok, akkor netán úgy hátba találom verni, hogy a lapockája a mellkasán jön ki, mert tényleg dühbe gurulok az össze-vissza dumájától. - Ki az a csaj, hol találom meg? - tuti, hogy csaj... nehezen tudom elképzelni róla, hogy sok jó barátja van, valahogy nem is tudom... nem tűnik olyan haverkodós típusnak.

Tárgy: Re: Squash-pálya Csüt. 2 Jan. - 21:17

Hát kéremszépen akkor persze, hogy egyszerű az ember élete, ha nem támaszt elvárásokat, mert akkor a csalódás is elkerüli. Ez nálam nem kor kérdése, ilyen voltam, és fordított szempontból is ebben a hitben éltem. De szót se többet, egyoldalú volt a dolog, ideje volt ráébrednem. Most már felnőttem, már a spártaiaknál is férfinek számítanék, úgyhogy ideje újévi fogadalmat tennem, jól fogom érezni magam egyedül. Ebben jelenleg cseppet hátráltat a lapockám, de ez legyen a legkisebb problémám. Meg kell tanulnom igazán barátkozni, és nem csak a felületes, flörtölős kalandokba bocsájtkozni, mert akkor időnként nagyon magamra maradok, ha nem változtatok. Szó szerint annyi lány vágott már pofán, mert nem nagyon tanultam meg a szociális viselkedés szabályait, hiába a kedves mosoly, a sármos bókolás, azért ez nem minden, a női lélek ennél nagyobb mélységekkel rendelkezik, pasikkal pedig alig ismerkedtem baráti szinten, annak ellenére, hogy a haverkodásnak is megvannak a maga előnyei. Jillnél ezzel az antipatikus kezdéssel bebasztam a kertkaput, úgyhogy egy szavam sem lehet rá, ha ellenségesen viselkedik velem, meg különben is szeszélyes vagyok, ha már úgy látom, hogy ebből még barátkozás sem lehet, akkor nem is nagyon nyitok. Összességében egy kedves, és érdeklődő emberről van szó, az aggodalmat nem véletlenül láttam a szemében, de most mit csináljak? Néha mintha arra vágynék, hogy utáljanak, az is legalább valamilyen figyelemfelkeltés eredménye. Tépelődöm rajta, hogy miért nem tudom még magam sem, hogy mitől lenne tartalmasabb minden. Így üres, szar, személytelen.
Felülök a padra, ezt még kibírom, ő követ oda engem, annak ellenére, hogy látszik rajta a sértettség valamilyen szinten, nem kezd el kárörvendeni, az együttértéséről biztosít. Meg sem érdemlem, úgy vagyok vele, hogy egyszerűbb lenne tudomást sem venni róla, mert ahányszor ránézek, rá kell ébrednem, hogy szokásom alaposan elszúrni a dolgokat. Meg szokásom önsajnálatba esni, hiszen itt nyavagjok legbelül. Felajánlja, hogy hoz orvost, gyorsan megragadom a karját, de finoman, nem kitépős szándékkal, ő durvábban el tudna velem bánni. Gyorsan el is engedem, csak az volt a cél, hogy marasztaljam, itt tartsam.
- Nem, dehogy, ismerek valakit, majd ő ránéz. Született gyógyító, majd rányomja a humbugját, és lesz valami. – Vonom meg a vállamat, amitől közel könny szökik a szemembe, de mégis, próbálom tartani magamat. – Fáj egy cseppet, ha elájulok, tartod a fejemet? – kérdezem azért magamhoz képest még pajkosan, de nem, tényleg nem cél, hogy most is a sármos macsót hozzam. Én is lehetek esendő néha.
- Ha számít valamit, akkor... – Tépelődök, összekulcsolva az ujjaimat, néha rásandítok, aztán mogorván le, magam elé. – Nem szórakozni akartam veled. Vagyis... de, viszont ez nekem csak játék, vicc, igazából semmi olyan nem volt benne, hogy szarrá alázlak. Áh, mindegy, nem megy nekem, tarts szemétnek, az vagyok, nah! – Végül nincsen is jelentősége annak, amit most mondtam, mert szépen lehúzza a pólómat, amitől egy szemvillanás alatt zavarba jövök. Én szoktam másokat végigmustrálni, és csakis izgalmi állapotnál van fordítva, ha olyan helyzetben vagyunk, de most közel sem, és egyszerűen le leszek csupaszítva.
- Hideg a kezed. – Szisszenek fel, természetesen a fájdalomtól. – Milyen nyomás? – Nézek rá nagy szemekkel, és azért annyira nem halálos, hogy ha hozzáér, akkor beledöglök, viszont továbbra is kapcsolatfüggő vagyok, mert amint megteszi, megállok a mozdulat közben, és magam sem értem miért, eltolom.
- Ezt inkább ne.. bocs. – Basszus, most kezdem itt játszani a szűzkurvát? De miért, miért mondja ezt a szám. Nem akart semmi rosszat, én meg még barom módon úgy teszek, mintha fordított lenne a helyzet. – Öhm... sajnálom, tudom, hogy hülye vagyok.

Tárgy: Re: Squash-pálya Csüt. 2 Jan. - 10:36

Nekem ilyen gondom nincs, valahogy könnyebb is így. Nincs olyan személy az életemben, aki annyira nagyon fontos lenne, hogy igazán csalódást okozhatna. Már kinőttem ebből a korszakból... jó ne mondjam ilyen fiatalon, hogy kinőttem valamiből, de akkor is így van. Sokkal könnyebb az élet, ha nem alapozol igazán senkire, hanem hagyod, hogy a dolgok csak úgy folyjanak a maguk medrében és kész. Nem is szoktam senkire ráakaszkodni, mert tényleg tökéletesen értelmetlen és felesleges, az pedig meg sem fordult a fejemben, hogy olyan valakinek, mint Sebastian van valaki, akihez ennyire ragaszkodik, hogy maga alatt tud lenni csak azért, mert az illetőnek nem volt ideje rá az ünnepek alatt. De hát erről nem tudok és a legutóbbi kis találkozásunk alapján nem vagyok épp a legnyitottabb felé, ami azt hiszem teljesen érthető, meg amúgy is a fene se tud kiigazodni a pasikon, hogy mikor kell nekik segítség, meg mikor érzik magukat gáznak, ha meg is teszed. Így aztán inkább csak csendben nézem végig, ahogy felszenvedi magát álló helyzetbe és egy pillanatra se szólok bele a tevékenységébe. Majd szól, ha kell segítség nem igaz? Mindenesetre csak leülök mellé, de persze nem kapok értelmes választ, bár fogjuk arra, hogy nincs épp a toppon egészségileg.
- Hívjak egyet? Én még tudok járni emberi módon is. - csak felajánlom neki a segítségem. Azt nem mondom, hogy elviszem, vagy elsegítem valahova, mert azt se tudom, mennyire képes egyáltalán talpra állni. Majd meglátjuk, hogy mit mondd. Azt nem hiszem, hogy én bármit is tudok tenni vele, ahhoz látnom kell a célpontot, hogy eltörjek valamit és szerintem neki most nem arra van szüksége, hogy ketté törjem a lapockáját, pedig én erre vagyok képes. Nem tudok csak úgy helyre lökni valamit, nem vagyok telepata vagy ilyesmi. Az újabb válaszra csak forgatom a szememet. Kaszkadőrvizsga... na ja, tényleg marha vicces. Azért végül csak kapok értelmes választ is.
- Visszaütött a nyomás, vagy annyira meglepődtél? - döntöm oldalra kicsit a fejem, mert még így se áll teljesen össze a kép. Meg hát jó nagyot esett ez nem kérdés, ha így szétment a háta, vagy csak pont annyira rosszul? Mert hát arra is van példa, amikor nem az ütés a nagy, hanem a mozdulat az, ami igazán rosszul sikerül. Azt viszont tényleg nem tudom, hogyan lehetne ezen segíteni azon kívül, hogy keresünk egy orvost, mert hát hogy én ezzel mit kezdhetek? Állatira nem értek a lapockákhoz, meg úgy általában semmi ilyesmihez, nem értem, hogy mit vár. Nagyokat pislogva nézek rá, egyértelműen értetlenül, amikor megkér.
- De hát... jó, vedd le a... na várj. - ha állni alig tud, akkor kétlem, hogy most pont a kezét akarná emelgetni, hogy levegye a pólóját és én meg megnézzem a sérülését. Végül csak felállok és igyekszem lehámozni róla a felsőt és csak utána ülök vissza óvatosan végigtapogatni a hátát. Nem akarok azért úgy hozzányúlni, hogy azonnal ordítás legyen a vége.
- Nekem komolyan sejtelmem sincs róla, hogy mit kéne kezdenem a hátaddal... tényleg orvos kéne inkább ide. - próbálkozom továbbra is megmagyarázni neki azt, ami mégis csak logikus szerintem. Nem fogom tudni helyre rakni, ha meg gebedek se, és baromira nem néz ki jól, hogy ezt sokáig így kéne hagyni. Szerintem minél előbb doki kell neki és kész, ezzel nem hiszem, hogy vitatkozni lehet.

Tárgy: Re: Squash-pálya Szer. 1 Jan. - 10:08

Legtöbb esetben nekem is alap volt a buli, de most valamiért nagyon vártam, hogy találkozzak vele, hiszen ilyen sokáig sosem voltunk távol, most pedig kiderült, hogy ez számára végérvényes, szóval totálisan feleslegesen vártam, és húztam ki magamat az élvezetek alól. Ha tudtam volna, akkor sem biztos, hogy belevetettem volna, fejest a szórakozásba, esélyes, hogy már napokkal ezelőtt erőt vett volna rajtam a búskomorság, amit így utólag nem tudom eldönteni, hogy féktelen bandázással, csajozással akartam volna enyhíteni, most sincsen hozzá kedvem. Bár... ebben az időszakban véget sem érnek a partyk, talán még beeshetek egyre. Így alakult hát, hogy míg mások éppen mások szájában nyelvet masszíroznak, vagy éppen még mélyebben vannak, én bizony kergetem a labdát, hogy a saját képességem csaljon tévútra, végül megroppant gerinccel zuhanjak a földre. Különböző sorsok, az enyém ezúttal ilyen. Bámulom a plafont, és átkozom a bénaságomat, amikor megnyilik az ajtó, a látóterembe pedig a levendulaszínben pompázó, ugyanakkora mostanság kissé utálatos csajszi kerül. Esze ágában sincsen segíteni, meg sem lepődök.
- Majd... mindjárt. – Nyögöm ki, közben háromszor ráharapva a nyelvemre, hogy ne fulladjon ordításba a két szó. Magam alá gyűröm az ütőt, afféle mankóként használva feltápászkodom, minden lépés érdekes mozdulatokat mutat gollamszerűvé vált járásomból. Amikor már majdnem ott vagyok, fél szemmel visszanézek, hogy vajon tényleg aggódik-e, vagy csak csúfondáros kárörvendés ül a barna szemekben. Leülök, ám tartásom továbbra is görnyedt, nem tudok hátradőlni, mert akkor tutira beájulnék. Egyszerűen kiugrott a helyéről valami csont, mázli, ha nem tört el. Nem is tudom, hogy én most melyik típusba tartozom, az önbecsülősbe, vagy a nyafogósba, valahogy mindkettőből alaposan kiveszem a részemet. A sóhaját nem veszem most semminek, akár még őszinte is lehet, végülis még mellém is ül, diagnosztizál.
- Orvossal? Majd iderendelek egyet. – Nevetgélek fanyarul, mintha olyan egyszerű lenne, hogy most megkeressem mondjuk Lyát, vagy bárki olyat, aki ért a dolgok helyrerakásához. Ellenben Jill mintha azzal hencegett volna, hogy milyen durva roppantó képessége van. Hát ha törni nem is kell, de hátha ösztönösen érzi, hogy mit hova, és vissza tudja rántani. Áh, úgyis le fogja szarni. Csak addig voltam neki jó, amíg nem árultam el neki, hogy csaltam vele szemben, a kis mulyákat bizonyára jobban komálja, mint a magamfajta határozottakat, akik ugyan jelenleg éppen szenvedősök.
- A kaszkadőrvizsgámra gyakorolok... –Válaszolom színtelenül, humorizálni próbálok, aztán folytatom mégis magyarázó ütemben. - A tudásom rád cáfolt. Nem csak arra jó, hogy a bugyidba nézzek. Szénné égettem a labdát, ami majdnem eltalált, de bár talált volna el, mert akkor csak koppan egyet a fejemen. Képzelheted, hogy teljesen kiestem a ritmusból. – Rázom meg a fejemet, és most én sóhajtok. A térdemre nehezedek, és zordan összeszorítom ajkaimat. Értékelni próbálom, hogy itt van, végülis nem egyedül döglődöm most. Lassan el kéne fogadnom, hogy a nagynéni jelenléte immár a múlt, főleg magamra kell támaszkodnom, ám ismeretségeket szerezhetek. Ráakaszkodni bárkire értelmetlen, de egyedül lenni, főleg az ünnepek alatt, elég rossz érzés.
- Inkább nézd meg te... jó? – Mondom ki a kérést hosszas hezitálás után. Tőlem már az is nagy szó, hogy ilyet kérek, de bele sem merek gondolni, hogy most ezzel az adósává leszek. Macsó nem vagyok, de esendő sem szeretek nagyon lenni.

Tárgy: Re: Squash-pálya Kedd 31 Dec. - 14:07

Nálam a buli nem maradhat ki, az már mindenképpen szükséges alaptartozék, főleg ha még unatkozom is, akkor mindenképpen el kell foglalni magamat valamivel. Ezért is húztam el szépen estére, csak aztán az a nagy kérdés, hogy a másnaposságot hogyan sikerül majd kiheverni, mert azzal mindig bajban vagyok. Nem biztos, hogy az intenzív mozgás segíteni fog, de attól még valamit muszáj csinálnom, ami esetleg segít. A fejfájás lenne az elsődleges, ami végre megszűnhetne, de egyelőre sajnos marad ott, ahol volt. Én viszont azt még így is meghallom, hogy valaki van a közelben, azaz pont hogy még inkább, mert szinte fizikai fájdalmat okoz, ahogy a labda újra és újra a falnak csapódik. Igazán jó lenne, ha végre abba maradna a dolog, és az imáim meghallgatásra is találnak. A zaj hirtelen megszűnik helyette viszont... oké, a nyöszörgés egyértelmű, és meg is látom odabent az ismerős arcot, amikor belépdelek a pályára. Hát nem mondom, hogy jó formában, de mégis képes vagyok rá, hogy még most is piszkáljam. Tudom, hogy igazán nem szép tőlem, de hát nem a legnagyobb barátságban váltunk el egymástól igaz? Akkor most be kell érnie ezzel.
- Értem én, azt nem lenne jobb a... padon? - nézem még mindig egészen érdeklődve, ahogy kínlódik. Nehéz eldönteni, az lenne a jobb, ha segítenék neki, vagy az, ha inkább nem? Vannak pasik, akik nem viselik jól az előbbit, mert azzal belegázol az ember az önbecsülésükbe, vagy mi, szóval egyelőre úgy döntök, nem nyújtom a kezem és végül fel is áll, bár a háta az nem néz ki a legjobban. A padot viszont eléri, bár nem hiszem, hogy elsősorban az én tanácsom miatt, inkább neki is az volt a célja, hogy elhagyja a földön való ücsörgést, mert esetleg cikinek tűnhet. A szavaira viszont csak sóhajtok egyet. Nem kell direkt ellenségeket szerezni máris egy új helyen igaz? Lehuppanok végül mellé és kicsit hátra is dőlök, hogy megnézem a hátát. Nem fogom szóval marasztalni, de ebből érezheti, hogy nem zavar a jelenléte... annyira.
- Ez nem fest valami jól, szerintem meg kéne nézetni a hátad valami orvossal, vagy hozzáértővel. Mitől estél el így? - talán még egy leheletnyi aggodalmat is láthat a tekintetemben, azért érző lélek vagyok és ha így néz ki a lapockája, az rohadtul fájhat is. Ahhoz képest nagyon jól bírja, és nem mutatja, hogy szenved. De mégis csak érdekel, hogyan esett ekkorát, ha egyszer nem mással játszott, hanem csak ha jól sejtem ütögetett. Akkor fogok kiakadni, ha van itt valami láthatatlan ipse, és a végén majd együtt röhögnek az én káromra, hogy komolyan aggódni voltam képes miatta. De csak van annyit esze már, hogy engem nem érdemes felhúzni, mert nagyon be tudok pöccenni, azt azért már láthatta szerintem a bálon is, hogy ez egyáltalán nem jó ötlet.

Tárgy: Re: Squash-pálya Hétf. 30 Dec. - 22:17

A buli nálam szinte teljesen kimaradt, a bálon ott voltam, a bólé jó volt, amíg Jill a nyakamba nem borította. Meg tudtam érteni, de hát olyan jó csaj, hogy nehéz volt neki ellenállni. Kevesen rendelkeznek ilyen kisugárzással, én pedig végül elárultam neki, hogy megnéztem, hát szívás, azt még nem bántam meg, viszont a kis érzékeny lelkét sem akartam összetörni. Én így veszem, pedig amúgy karakán csaj, de én nem voltam tisztességes. Valahol igaza van, visszaélek az erőmmel, még ha ez nagy hatalmat nem is ad igazán. Viszont azóta mocorgál bennem kissé, hogy pofátlan voltam. Ethan néha félreismer, azért nem húzom le minden lányról a bugyit, előfordul ugyan, de kell a kölcsönös vibrálás. Akivel nincs meg, azzal nem erőltetem, nem vagyok egy vadállat. Előfordul, hogy határozottságom át tudja fordítani a dolgokat, de ritkán tetszik meg valaki annyira, hogy ellenségeskedésből akarnék más megoldást. Karácsony után nem akartam kikocsizni a városba, hátha akkor hív Alice, napok óta várom a telefonját, de ma már nem bírtam magammal, csoda, hogy elértem, és simán lerázott. Ha ezt napokkal előbb megteszem, akár már ki is heverhettem volna, tombolhatnék egy ideje. De nem, ezt nem lehet olyan egyszerűen helyretenni magamban, születésemtől ismerem őt, nehéz elfogadni, hogy tökéletesen nem kellek neki. Mintha most árvultam volna el igazán, és tűnt volna el a szerelmem végleg, egyazon napon. Jó, azért szerelmes nem voltam, de akkor is, valami más módon szerettem, nem csak mint rokont.
A lényeg, hogy magamra maradtam, átgondolhatnám az életemet, talán másféle módon kéne gondolkoznom, de akkor beismerném létem szánalmasságát, hogy nincsen senkit. Folytatom, ahogyan eddig, de próbálok más módon kötődni, nem ragaszkodni, hátha a sok sallang mögött engem is felfedez majd egyszer valaki. A dühömet azonban már nem tudom visszafogni, a földön kötök ki, megroppant gerinccel. Nyögök, mint valami földhözkent asgaardi, és próbálom legalább az ujjaimat mozgatni. Ez még sikeres, ám folyamatosan átcikázik az egész idegrendszeremen a késként szúró fájdalom. Nyílik az ajtó, és meglátok egy tökéletes testet, de most valahogy nincsen ingerem a ruha alá nézni, főleg amikor a testhez arc is párosul. Felnyögök, de most nem a fájdalomtól. Eleve ilyen megalázó helyzetben lát, és pont az, akin kb. napokig gondolkoztam Shana mellett. És még szórja is rám a hülye dumáját, amit mosollyal próbál kiegészíteni. Hát bassza meg. Már csak azért is, mert jól áll neki.
- Nem, csak pihenek a következő csörte előtt. – Most ismét próbálkozom a felüléssel, ezúttal sikerül, de valami rémisztően reccsenő hangon, létezik, hogy a lapockám fordult ki a helyéről? Most úgy nézek ki, mint valami púpos. Rá sem rántok, próbálok kemény, macsó kifejezést ölteni. Ettől kb úgy nézhetek ki, mint egy durcás kisgyerek. Leülök a padra, és csak forgatom ujjaim között az ütőmet, fel sem nézve.
- Ha zavarlak, akkor már itt sem vagyok. – Mormolom, nem igazán tudom, hogy a halott viszonyunkból hogyan lehet bármi pozitívat kihozni. Most mégis felnézek, és az ajkamat harapdálva fürkészem. A baseball sapka valahol leesett a fejemről, tincseim átázva, csak zafírkék pillantásom sugároz erőt. Angyali erőt.

Tárgy: Re: Squash-pálya Vas. 29 Dec. - 9:45

Hű öcsém! Hulla vagyok, de úgy istenigazából. Nem mondom, hogy nem volt jó a tegnapi buli, de attól még rendesen kifárasztott. Egyszerűen muszáj lejárni a városba, főleg most, hogy a fél suli kiürült, mert sokan hazamentek ünnepelni. Rémesen unalmas egy afféle kolesz, ha mindenki a családjával tölti az időt, én meg ilyesmit nem teszek, nem tehetek és persze nem is akarok, szóval nagyon jól meg vagyok én itt, feltalálom szépen magam. Az más kérdés, hogy van egy cseppnyi fejfájásom, na jó, nem cseppnyi, hanem úgy elég rendesen hasogat, de ennek kezelésére már leöntöttem a torkomon reggel óta két kávét és bevettem egy aszpirint is. Azért hozzá kell tennem, hogy a reggel nem szó szerint értendő, mert talán ha két órája keltem, most meg már lazán benne járunk a délutánban, de ha egyszer szünet van, akkor kirúghat az ember a hámból nem de? Egy kicsit mehet az ereszd el a hajamat, meg a tombolás és nem kell időben lefeküdni, lehet party-zni, no meg sokáig aludni is. Mondjuk ez nekem máskor sem okozott gondot, de akadnak, akik ilyenkor jobban ráérnek, tehát több új arcot lehet megismerni, és ez is mindenképpen előny. Az már más kérdés, hogy másnaposan mit is kezdjek magammal, mert a legjobb az lenne, ha csak leülnék gy sarokba és megvárnám, amíg minden hat, amit bevettem és sikerül a szervezetemnek értelmes állapotba hoznia magát. De e helyett inkább úgy döntök, hogy felgyorsítom a folyamatot. Mindjárt szilveszter és csak nem lehetek kiütve addigra igaz? Ahhoz pedig fel kell szívni magam és nyomni tovább, mintha mi se történt volna. Ezért is döntök úgy, hogy teszem azt nyomok egy nagy edzést, vagy egy közepeset... esetleg egy kicsit. Na jó még eldöntöm, amíg odaérek, hogy melyik is legyen. Nem hokizok az öltözővel, eleve valami edző cucc félében jövök le, térdig érő rózsaszín tréning nadrág, testhez álló verzió, felül meg egy lila ujjatlan testhezálló topp. Ez így nekem tökéletes. A hajam fel van kötve, hogy ne zavarjon, ha... a fene se tudja, hogy mit fogok még csinálni, nem vagyok az a jellemzően sportoló típus. Azt viszont kiszúrom, hogy valahonnan zaj szűrődik, méghozzá olyan, ami baromira nem tesz jót a fejfájásomnak. Mi lenne, ha rádumálnám az illetőt, hogy válasszon valamilyen csendesen edzési módszert? Hátha hatni lehet rá valahogy. Viszont mire odaérek pont elhal a zaj és már csak azt látom, hogy ismerős alak fekszik a földön. Egyedül játszik, hát hogy a francban került a földre?
- Hát szia, kiütött a labda? Vagy a képzeletbeli ellenfeled? - na jó az is lehet, hogy a másik láthatatlan, azért ebben a suliban nem kellene semmin se meglepődni, bár nem tudom, hogy egy láthatatlan ellenféllel hogy az életbe lehet rendesen játszani, az azért marha nehéz lehet. Azért mégis csak villantok egy mosolyt. Nem mondom, hogy legutóbb éppenséggel jó hangulatban váltunk el, sikerült a bálon rendesen betennem a ruhájának, de hát megérdemelte rohadtul. Annak is örülhet, hogy most mégis mosoly van az arcomon, bár ez inkább valamiféle kárörvendés, de hogy a kezemet eszem ágában sincs neki nyújtani, hogy felsegítsem, na az is tuti biztos.

Tárgy: Re: Squash-pálya Szomb. 28 Dec. - 21:42

Eltelt a karácsony, a bált még egészen élveztem, úgy gondoltam mások sem utaznak haza, ez végülis nem gond, ez egy bulis hely. Viszont mindjárt itt a szilveszter, és Alice néni – nem tudom, hogy miért nénizem még mindig – és ő sehol. Telefonon végre sikerült elérnem, és majdnem kinevetett, hogy arra számítok, hogy majd együtt ünnepelünk. Ő az egyetlen élő rokonom, ám mégis, máshogy kezelem, hiszen valami vonzódás is volt köztünk, talán csak én értettem félre. Neki jó volt, de semmi több. Az egész életemet rá építettem, arra, amit tőle tanultam, a lazaságot, a képességem használatát, a lányokhoz való hozzáállás, amibe azért nekem is volt beleszólásom, hogy a mindegy csak luk legyen, nem teljesen az én felfogásom. Ő nevelt belőlem ilyen macsó gyereket, mert hogy a csajok erre buknak. Én ezt nem mindig vettem észre, sőt, akkor alakultak jól a kapcsolataim, ha magam tudtam lenni. Mégis, a különbözőségek ellenére számított nekem, kapaszkodó volt, most pedig közli, hogy nőjjek már fel, és ne szekáljam. Nagyon jó... rohadjak meg egyedül , ahol vagyok. Míg másokhoz eljöttek végül a rokonok is, vagy ők mentek el látogatóba, velem együtt nagyon kevés, aki magányosan pillant ki a havazásba, amely lassan beköszöntött. Szemezgetek egy kicsit Shana telefonszámával, ám úgy tűnik, eleve könnyű kalandot akart, én pedig adtam alá a lovat, így most nem hívom fel, hiszen hervasztóan hatnék rá. Szobatársaim mind jól elvannak, még Ethannak is a városban van a bátyja, de csak fél füllel hallottam. A hideg téli birtok tökéletesen kihalt, de annyira nem, hogy ne halljak állandóan karácsonyi zenéket, de komolyan felkötöm magam, ha az újév is így indul majd. Ilyenkor a csajozás fel szokott dobni, ám most csak arra lehetne jó, hogy ráébresszen, hogy bizony ilyenkor jövök rá, hülyeségeket csinálok. Inkább lemegyek edzeni. Átöltözöm, és úgy döntöm, ütögetek egy kicsit, a fal sosem üt pontatlanul. Baseball sapka van rajtam, amolyan Agassi stílusban, pár tincsem hátul ki is lóg. Egyre jobban belehergelem magam a rossz hangulatba, növelem a sebességet, a végén már alig tudom visszaütni a labdát, izzadok mint a ló, amikor olyan erővel csapok bele, hogy a visszapattanó bizony pont fejbe találna, megdöbbentő dolog történik. A falon átlátós képességem villan egyet, valami kivágódik a tekintetemből, a labda pedig porrá omlik. A meglepetéstől úgy hátraesek, hogy valami roppan, kissé komolyan zuhantam a gerincemre. Egy jó kis gerincrepedés vicces lenne így az ünnepek alatt. Nekem való ajándék. Meg sem tudok mozdulni, csak felnyögök, szorongatva még mindig az ütőt.

Tárgy: Squash-pálya Szomb. 28 Dec. - 12:33

Leírás majd egyszercsak^^

Tárgy: Re: Squash-pálya

» Lacrosse pálya