Asha Grave

Userinfó: Főkarakter: Asha Grave

Név: Asha Grave
Mutáns név: Asztronauta
Születési dátum: 1969.április.7. U.S.A California
Besorolás: Diák
Képességek: Gravitáció
Osztályozás: Béta
Aktiválódás: Születésekor
Képesség leírása: A gravitációval való szembenállás. E-okból kifolyólag nem vagyok képes a földön maradni súlyok nélkül, mert akkor ellebegek. Ha szabad térben vagyok, és nincs rajtam semmilyen súly, akkor elszállok, és ezen nem tudok változtatni. A levegőbe nem tudom irányítani hogy merre menjek,egyszerűen csak ellentétes irányba "zuhanok". Fontos hogy mindig legyen rajtam valami nehéz, ami a földön tart, annyira hogy épp csak lebegjek. Ez nem repülés, mert nem lehet irányítani. Azt viszont észrevettem már, hogy ez a hangulatomhoz kapcsolódik össze, ha mérges vagyok vagy rosszkedvű, nehezebben maradok lent a földön, viszont ha nyugodt, békés, akár néhány percig is tudok  a földön maradni, nehezékek nélkül. Gravitációs erőhöz hozzá tartozik az is hogy néha ez a jelenség kiterjed másokra is, vagy a környezetemre. Ha nagyon mérges vagyok, kiabálok, akkor hatással vagyok a többiekre is, úgy hogy ők is föl emelkednek a földről, lebegnek. De utóbbi, csak egyszer fordult elő, és többször nem sikerült.
Képesség távlatai: Egy idő után sikerülhet ösztönösen kiterjeszteni a lebegést másokra, de ehhez nagy erő, koncentráció kell. Sajnos a lebegést nem lehet megszüntetni, de ezt is lehet kontrollálni,úgy hogy gyakorlás segítségével befolyásolom hogy merre repülök.

Jellem: Nem szeretek nagyon magamról beszélni, de most ejtek néhány szót. Barátságos vagyok az emberekkel, de nem szeretek ismerkedni. Nem vagyok egy társasági ember, és azt hiszem ez így van rendjén. Általában egy könyvel a kezembe olvasok, mondhatni, visszahúzódó lánynak tartanak. Pedig ez annyira nem igaz, aki megismer, tudhatja hogy néhol energikus, vagy vidám szoktam lenni. De mondjuk megértem a többieket, hiszen napjaim nagy részét a plafonon töltöm. És ott csak a könyveimmel vagyok együtt... Imádok olvasni, és szeretek írni is, verset és regényt egyaránt. Szabadidőmbe szeretek kimenni a természetbe, fotózni. Nagyon szeretem az állatokat, ez az ami igazán érdekel. Ha egyszer leszállok a talajra biztos, hogy ezzel szeretnék foglalkozni.

Külső:  Teljesen átlagosan nézek ki, semmi rendkívüli nincs bennem. Bőröm fehéres, sosem voltam a napon, általában sápadt, és karikás szemű vagyok. A hajam szőkés, bár az utóbbi időbe eléggé bebarnult. Hosszú és nem túl dús, nem szeretem összefogni, de ez eléggé zavaró tud lenni. Később szeretnék néhány színes csíkot tenni bele, például lilát vagy zöldet. A szemem kékes zöld, néha egészen szürkés tud lenni. Kicsi szemmel, de nagy szempillákkal születtem. Arcom kerekebb, ovális formához hasonlítanám. A vállam és a nyakam mentén tetoválások vannak; ezek az én kis csillagaim. Sosem bántam meg őket, a hét fekete csillagot.
Hogy lent maradjak a földön, bizonyos súlyokat föl kell vennem, ezért mindig van rajtam egy 10 kg-os hátizsák. Ebbe nem csak súlyok, hanem könyvek  hadai sorakoznak. A nagy teher miatt a vállam és a karom izmosabb a kelleténél, de amúgy nem vagyok annyira vékony. Ízlésem eléggé változó, szeretem a zsákszerű bő pulcsikat, illetve az enyhe egybe ruhákat. Ha úgy tartja kedvem, sportos nadrág, és egy lenge pólót veszek föl, de meg esik az is hogy teljesen fekete, gót ruhákba öltözök. Van egy rossz szokásom a tikkelés, de ez is olyan mint a lebegés, nem nagyon tudom irányítani.


Előtörténet: 1969. április hetediken láttam meg a napot, California államba. Egy teljesen normális családba csöppentem bele; bátyám George iskolaelső volt, édesapám egy nagy multi cégnél dolgozott, anyám pedig ügyvéd volt. Csak egy kis bökkenő volt: én. A kakukk tojás. Reggel, hét óra tájékán születtem meg, de ez egy furcsa kezdet volt életembe. Anyukám hasából egyszerűen kirepültem...
Életem hatodik évéig nem voltam ház falain kívül, anyám szégyellt engem. Amikor suliba kellett mennem, inkább magántanuló lettem.
Aztán egy nap amikor ki kellett találnunk hogy fogok a földön maradni ahhoz, hogy el tudjak menni a vizsgákra, eszembe jutott az iskolatáska. Tele tömtük a bátyám súlyaival, és így, nagy nehezen indultam el.
Persze az évek során, nagy nehezen hozzászoktam az én "táskámhoz", az én el nem feledő különlegességemhez. Eléggé magányos voltam, mert mindenki egyszerűen csak úgy hívott: " a furcsa lány a szomszédból". Ez eléggé zavart engem, és később amikor 12 éves lettem, egy nap furcsa ötlettel álltam elő. Ráakartam venni a szüleimet hogy küldjenek iskolába, de nekik ez eszük ágába se volt. Ígérhettem bármit, hogy a földön maradok és jó leszek, de ők nem hallgattak meg. Akkor voltam a lázadó korszakomba, elsírtam magam, és fejükhöz vágtam, hogy ők tehetnek arról, hogy lebegek. Erre apukám oda jött, lehúzott a, megrázott, és azt mondta, hogy egyedül én nem akarok leszállni a földre. Igen, szüleimnek ez volt az elmélete engem illetően, hogy az egész lebegéses dolgot direkt csinálom. Persze hiába mondtam nekik, hogy próbálkozok, és gyakorolok, de így sem sikerült a talajon maradnom.
Szóval, én ki szaladtam a házból, pontosabban repültem, és egy idő után a közeli erdőbe találtam magam. Nagy nehezen leszálltam egy fára, és órákig sírtam. Aztán, este tájékán, azt vettem észre,hogy valaki figyel. Egy fiút láttam meg, aki úgy figyelt engem mint aki sose látott embert. Se szó,se beszéd föl mászott hozzám. Beszélgetni kezdtünk, és kiderült, hogy Dean-nek hívják, és egyáltalán nem különbözünk egymástól.
Minden nap ugyan itt találkoztunk, délután, és egyre jobban megismertük egymást. Kiderült, hogy ő sem mondható átlagosnak mert, mint mutatta, ő látott a sötétben. Elsőnek én sem hittem el, de aztán az évek során ezt bebizonyította nekem. És csak később láttam meg benne azt, ami a legjobban tetszett benne; hogy nem csak a sötétbe lát. Meglátta a rossz dolgokba a jót, és ez nekem nagyon vonzó volt. Évekig találkoztunk, ő lett a legjobb barátom, testvérem, és szerelmem is. Beszéltünk a könyvekről, a zenéről, mindenről ami egy picit is érdekelt minket. Ő nagyon kedvelte a gitárt, és néha tanított is engem. Az egész olyan volt mint egy álom; hasonlóan különlegesek voltunk, egy korosztályúak, és egymásra találtunk.
 De a baj, csak később jelentkezett. Tudtam hogy különleges, de nem csak a képessége miatt volt az. Ő sem járt suliba, mint én, de ő beteg volt. Leukémiás. És én reménykedtem, sőt még hittem is benne, hogy meg fog gyógyulni. 15 éves voltam, mikor elkísértem a kórházba, és boldog voltam, mert arra számítottam, hogy ez az utolsó műtét, mindent megváltoztat. Két nap múlva, amikor indultam be a hozzá látogatóba, a szülei telefonáltak. Komplikáció volt, és nem tudták megmenteni.
Úgy éreztem valami vele együtt bennem is meghalt. Elfutottam újra, és az erdőbe találtam magam. De most nem volt ott Dean, hogy megvigasztaljon, és én csak sírtam egész nap.
 Haza mentem és hónapokig, a plafonon feküdtem, üveges tekintettel. Életembe először valami olyat láttam anyám arcán ami eddig ismeretlen volt: a sajnálatot.
És nem történt semmi. Semmi ami fontos lett volna, vagy érdekes. Csak az az üresség ami nem szabadult mellőlem.
Egy nap, amikor letudtam jönni a plafonról, apám közölte, hogy beszélni akar velem. Kijelentette, hogy ez így nem mehet tovább, túl kell lépnem ezen. Mondta, hogy tudja milyen érzés ez, de én nem értettem vele egyet. - Igazán? Honnan tudhatnád? Honnan veszed, hogy tudod mit érzek itt?-Mutattam a szívemhez.- Nem tudsz te semmit!-Kiabáltam, és olyan vadul vert a szívem, hogy azt hittem majd kiesik a helyéről.-Nem tudsz te semmit!-Kiabáltam még egyszer, és ekkor valami érdekes dolog történt. Azonkívül hogy lebegtem, elkezdtek zörögni a tálak poharak, a képek. Olyan volt mint a föld rengés, de ez más is volt. Hirtelen minden föl lebegett, ahogy apám, anyám, a fotel is. Én meg bosszúsan húztam össze a szemöldököm, és hagytam hogy jöjjön ki belőlem a szomorúság, és a gonoszság.Apám kiabált, hogy hagyjam békén, és én kirohantam, úgy hogy minden leesett, vagy széttört. Kirohantam, de nem figyeltem oda, és a táskám leesett rólam, én pedig föllebegtem. Mindenki szeme láttára.
Két hét múlva jött hozzám két professzor. Azt mondták, tudják milyen vagyok, van belőlem hasonló is. Megbeszélték a szüleimmel, hogy elvisznek, és ők ugyan így mint én, csak bólogattak az üres tekintetükkel, annyira féltek tőlem. És én is magamtól. Ugyan olyan ürességgel mentem el, mint máskor, de most nem néztem hátra. Azt mondják, hogy a múltat el hagyhatom. Igen, de nem feledhetem.

Ok, igen, a születési dátumot, azt én sem így gondoltam, csak annyira bennem volt a 2014...
Átirtam remélem megfelel.