Jessica Martin

Userinfó: Főkarakter
Név: Jessica Martin
Mutáns név: Szérum
Születési dátum: 1960.10.03, USA, New Jersey, Mercer megye, Trenton
Besorolás: Független
Képességek:
Elsődleges képesség: Fejlett kiválasztás
Osztályozás: Béta mutáns
Aktiválódás: 5 éves kor (20 éve)
Képesség jelenlegi szintje: A szervezetébe juttatott folyékony halmazállapotú anyagokat játszi könnyedséggel képes elemezni. Elég, ha egy fecskendő segítségével a véráramába juttatja az elemezni kívánt folyadékot, ahogy az idegen anyag keringeni kezd szervezetében elkezdődik az elemzés, aminek a végeredménye képletek formájában megjelennek az elméjében. Ily módon képes mások vérét is elemezni, nem csak a vér alakos elemeinek arányát meghatározva, de még a vérükben megtalálható hormonok milyenségét, és mennyiségét is képes megállapítani. Specialitása a mérgek elemzése, amit bátran fecskendezhet be szervezetébe ugyanis teljességgel immunis rájuk. A mérgek elemzését követően szervezetében automatikusan beindulnak bizonyos folyamatok, melyek során mutálódott kiválasztó szervrendszere segítségével képes két-három percen belül a befecskendezett méreg ellenszerét előállítani. Az ellenszer a könnycsatornáin keresztül távozik a szervezetéből. A különleges könnycseppek színe a befecskendezett méreg milyensége szerint változó, és a „kikönnyezés” idejéig az írisze is felveszi a könnycseppek színét.
Képesség távlatai: Képessége szinte teljesen kivirágzott bár idővel, és gyakorlással a elemző/kiválasztó folyamatok lerövidülnek, és a vérmintákból nem csak a meglévő betegségeket tudja megállapítani, de azt is, hogy az alany korábban milyen kóroktól szenvedett.
Hátrány: Nem csak a mérgek nem hatnak rá, de semmilyen más kemikália sem. Hiába vesz be fájdalomcsillapítót, az semmit sem ér. Nincs olyan gyógyszer, ami levinné a lázát, sőt az alkohol sincs rá semmilyen hatással.

Másodlagos képesség: Emlékelemzés
Aktiválódás: még nem jelentkezett ez a képessége
Leírás: Képes az emberek véréből kiolvasni az emlékeiket. Nem tudatos, a felsejlő emlékek véletlenszerűek, lehet a célszemély életének egyik meghatározó pillanata, de teljesen jelentéktelen hétköznapi momentum is. Teljesen kifejlődve sem lesz ennél megbízhatóbb.

Jellem: Szertelen természete hamar magával ragadja az embert. Okos lány, a természettudományok igazi megszállottja. Kevés ember van, aki nagyobb szenvedéllyel veti bele magát munkába, mint ő. Magánéletében hajlamos a szeleburdiságra, egyébként is jellemző rá, hogy gyakran előbb beszél, mintsem, hogy gondolkodna, így olykor igénybe veszi a hozzá közelállók türelmét. Két bal lába mellé, még két bal kézzel is megverte a sors, legendásan ügyetlen, ami olykor megnehezíti a labormunkát. Jellemének hiányosságait azonban jórészt ellensúlyozza alapvetően pozitív természete. Segítőkész, empatikus alkat, mindennemű furkálódás, ármánykodás távol áll természetétől. Saját véleménye szerint jó humora van, de a visszajelzések nem egyöntetűek ebben a témában.

Külső: Sötétbarna hosszú raszta haja az első, ami felhívja magára az emberek figyelmét, széles mosolya nem sokkal marad el mögötte. Nem túl magas, mindössze 163 cm. Testalkata átlagosnak mondató, arányos. Sötétbarna kifejező szemeit kihangsúlyozza fekete szarukeretes szemüvege.

Előtörténet:Néhány perccel ikernővéremet követően 1960. október 3.-án jöttem a világra egy középosztálybeli családba. A dupla áldástól eltekintve semmi különleges nem volt a világra jövetelemben, sem cseperedésem első éveiben. Egészséges babák voltunk, nagy, erős tüdővel, amit hol felváltva, hol egyszerre bizonygattunk. Anyánk álmodozó alkat, és így örökkön elégedetlenkedő. Apa egészen más volt, ő boldog volt azzal, ami megadatott neki, és amit kiharcolt az életben. Rendőrként biztos, és megbecsült állása volt, még ha nem is veszélytelen, szép családja, barátai, és hobbija, amivel szabadidejében kiteljesedhetett. Szombat délelőttönként folyton a műhelyében barkácsolt, bütykölt valamit.  Én apámra ütöttem, ami a természetemet, és a világhoz való hozzáállásomat illeti. Képes vagyok meglátni és értékelni az élet apró örömet. A nővérem hiába hasonlít rám megszólalásig, ő édesanyánk természetét és temperamentumát örökölte. Mindig túl magas akadályokat gördít maga elé, mindig túl távoli dolgok után vágyódik, és közben képtelen értékelni a jelenét. A kis siker számára nem siker, ő mindig a csúcsra törekszik, amiért egy részem büszke rá, egy másik pedig mélységesen sajnálja, s félti.

Felfedezések: Nem állíthatom, hogy tisztán emlékszem öt éves korom eseményeire, így az alább következő történetet főként szüleim elbeszélése nyomán, s néhány kóbor emlékfoszlány segítségével idézem fel nektek:
Négy éves koromban összeszedtem valami vírust az óvodában, anyáék két napig küzdöttek velem otthon, de képtelenek voltak lejjebb vinni a lázamat így kötöttem ki a gyerekosztályon. Az arcom piros volt, szemem láztól csillogót az orvos megvizsgált, és közölte, hogy nem ez az első, és nem is a második ilyen eset, amivel a mai nap során találkozott. Kötnek be nekem infúziót, hogy megelőzzék a kiszáradást, és kapott intravénás lázcsillapítót és antibiotikumot, ha minden jól megy, holnap már a saját ágyamban aludhatok. Hát nem ment minden a terv szerint. Bár féltem a tűtől, de akkora már nem volt annyi erőm, hogy tiltakozzak, így hamar bekötötték az infúziót és én nyugtalan álomba merültem. Mikor felébredtem megpróbáltam kinyitni a szemem és megrettentem, hogy nem látok semmit, ficánkolni kezdtem, aztán meghallottam apa csitítgató hangját, s hamar meg is láttam őt kezében egy nedves rongyot szorongatva, ami az imént eltakarta előlem a világot.
- Szia, bogaram.- mosolygott rám, és én nem értettem miért tűnik olyan fáradtnak.- Hogy érzed magad?- kérdezte, és én szerettem volna neki válaszolni, de a torkom túl száraz volt, és borzasztóan fájt próbálkozni.
- Szomjas vagyok apa..- nyöszörögtem , és ő máris ugrott, hogy aztán fél percen belül egy pohár vízzel térjen vissza.
Mint később megtudtam ekkor már három napja vendégeskedtem a gyerekosztály őzikés szobájában. Az orvosok értetlenül álltak az esetem előtt, többféle gyógyszert is kipróbáltak rajtam, de a szervezetem egyikre sem reagált megfelelően, sőt egyáltalán nem reagált sehogy. Egyedül a hidegvizes fürdetéssel értek el egy kevés sikert.
- Sarah?- kérdeztem.
- Jossy nénikétek vigyáz rá, míg jobban nem leszel.- simított végig nyirkos tenyerével forró homlokomon. Nem irigyeltem Saraht, Jossy néninél mindig rémesen unatkoztunk, kicsit kiváltságosnak is éreztem magam, nem sokszor adódott rá lehetőség, hogy apa és anya figyelmében egymagam sütkérezzek. Néhány perccel később apa segített felülni, és egy kedves nővérke is megjelent, hogy megkérdezze nem szeretnél-e enni valamit. Valahogy nem volt étvágyam, ahányszor behunytam a szemem furcsa jeleket láttam magam előtt, és ettől émelyegni kezdtem. Mondtam is ezt apunak, és a nővérke rögtön egy lázmérőt dugott a számba.
- Hm.- nézegette a mérőt néhány perccel később.- Mindjárt jövök.- mondta, s hamarosan valóban vissza is tért egy kis ampullával és egy fecskendővel. Valamit megláthatott a szememben, mert így szólt:
- Ne félj, ehhez nem kell újra megböknünk.- és felszívta az ampulla tartalmát, majd azt közvetlenül az infúziós csőbe fecskendezte. Újabb furcsa jelek, krikszkrakszok tűntek fel a fejembe. Sírva fakadtam, de apa megnyugtatott, papírt és ceruzát nyomott a kezembe, rajzolgassak, hátha azzal sikerül elterelni a gondolataimat. Én pedig rajzolni kezdtem, de nem a házunkat, vagy anyut,a hogy mossa a hajam, nem, én azokat a különös jeleket próbáltam meg lerajzolni, amik kéretlenül betolakodtak a fejembe. Néhány perccel később kémiai vegyületek képletét róttam fel a papírra egy még írás tudatlan négy éves lányka módján, de jól kivehetően. Apa és a nővérke még mindig nem akartak hinni nekem, azt gondolták valahol láttam a feliratot, egy címkén, vagy magán a zacskón, amiből a folyadék a szervezetembe csepeget. Délután a nővérke kicserélte az infúziós oldatot, és letakarta a zacskót egy világoskék kendővel.
- Na most próbáld meg aranyoskám.- kócolta össze nedves hajamat, majd a dolgára sietett. Én ismét papírt és ceruzát kértem aputól, majd rajzolni kezdtem. A kép a fejemben ezúttal valóban egy kicsit más volt, de igen hasonló.
- Tessék papa, én mondtam.- nyújtottam oda művemet apukámnak, akinek a mosolya az arcára fagyott, mikor félrehúzta a kendőt és elolvasta mi van a zacskón. Rajzomat összegyűrte és a szemétbe hajította. Sokáig mérges voltam érte, hisz olyan sokáig dolgoztam vele.
Még egy hetet a kórházban töltöttem, nagyon lassan sikerült csak megszabadulni az engem gyötrő láztól. Alig vártam, hogy hazaérjek és beszámoljak Sarahnak a fejemben lejátszódó dolgokról, amikről apa szerint soha, de soha nem szabad beszélnem senkinek. De hát Sarah mégis csak Sarah, a másik felem, előtte nincsenek titkok. Izgatottan számoltam be neki a dologról, de ezúttal sem sikerült lenyűgöznöm, csak legyintett egy nagyot.
- Ezt nézd!- ragadta meg a karomat, bevonszolt a kis bunkinkba, felhúzta a ruhaujját és megmutatta miként képes a csuklójából egy fullánkot előnöveszteni. Elkerekedett szemekkel bámultam.

Tapasztalat útján tanulni néha kemény dolog:
Az évek során egyre jobban sikerült tisztába jönnünk képességeinkkel, és azok hátrányával, legtöbbször véletlenek útján. Sarahnak eleinte sok gondot okoztak az erős érzelmek, mint például a düh, és a félelem. Egyszer csúnyán összevesztünk egy szoknyán, és amikor Sarah megragadta a karomat, hogy dühösen megráncigáljon véletlenül belém mélyesztette a fullánkját. Iszonyatosan megijedtünk, mert sejtettük, hogy mérgező, hisz Sarah egy csomószor felvágott a fullánkjából gyöngyöző áttetsző édeskés illatú váladékkal. Ám túlságosan féltünk, hogy szóljunk róla bárkinek is, elbújtunk és vártuk a fejleményeket. A szívem iszonyatos ütemben verdesett, de nem jobban, mint Sarahé. A méreg képlete a fejemben vibrált, és néhány perc múlva valami nedvességet éreztem az arcomon, Sarah ugyanebben a pillanatban felsikkantott. Elmondása szerint az íriszem fehér lett, és tejszínű könnyeket sírtam, amiről egy kis tapogatózás után én is meggyőződtem, és…ennyi. Nem lett semmi bajom, megmostam az arcom és igyekeztünk elfeledkezni a dologról.
Egyszer, mikor éppen Fánit a spánielünket sétáltattuk Sarahval igen dacos hangulatomban voltam, már magam se tudnám megmondani miért, és felvetettem nővéremnek, hogy a fullánkja igazából nem ér túl sokat, ha csak megkönnyeztetni képes vele az embereket. Ő visszavágott, hogy én még ennyit sem tudok, és csúnyán összevesztünk. A dolgok elfajultak és Sarah csak, hogy bizonyítson nekem a fullánkját szegény Fániba mélyesztette. Abba a pillanatba, hogy megtette már meg is bánta, és együtt reméltük, hogy Sarah mérge, csak megkönnyeztesse szerencsétlent, és együtt sírtunk miközben végignéztük kedvenc négy lábunk gyors haláltusáját. A kis testét eltemettük, nem mertük hazavinni, és azt hazudtuk, hogy elszökött. Azóta is gyötör a bűntudat szegény Fáni miatt, ha nem provokálom Saraht sosem tett volna ilyet.
Ahogy múltak az évek egyre jobban sikerült uralnunk a képességünket. Sarah megtanulta kontrollálni az indulatait, én pedig elmélyültem a tudományokban, és a kísérletezgetés során sikerült rájönnöm, hogy képes vagyok mérgek ellenszerének az előállítására. Reméltük, hogy képességeink hátrányai is idővel megszűnnek létezni, de nem így lett, sőt Sarahban mintha elromlott volna valami. A saját mérge kezdte felemészteni az idegrendszerét. Nem csak fájdalmai voltak, de egyre kiszámíthatatlanabbá vált, szerencsére ott voltam neki én, aki képes volt első kézből előállítani a gyógyírt a problémájára.
Sarahnak volt erről egy elmélete, hogy miért is vagyunk mi ilyen tökéletlenek, úgy gondolta, hogy anyánk méhében siklottak félre a dolgok, amikor az a petesejt kettéosztódott, amiből létrejöttünk hiba csúszott a rendszerbe. Úgy vélte, hogy az én immunitásomnak és az ő méregtermelő képességének egy testben kellett volna megmutatkoznia. Talán van benne valami…

Elválás:
Végül életünk egy különös nyarat követően külön irányt vett. Sarah nem mondta el hogy milyen úton, de megismerkedett egy fickóval, aki hozzánk hasonlóan különleges, és azt mondta ismer másokat is, akik olyanok, mint mi. Sokan vagyunk és van egy szervezet, ami titkon azon mesterkedik, hogy tudnánk átvenni a hatalmat az emberek felett. Sohasem találkoztam ezzel a férfival, csak Sarah mesélt róla, egészen magával ragadták ennek a különös társaságnak az eszméi. Azt is mondták, hogy nem csak ők vannak, létezik egy másik szervezet is aminek az egyik vezetője egy tudós, de ők beérik a bujkálással, akár a csatornákban élő patkányok. Azt hogy ez a tudós és felekezete hol tanyázik nem mondták el Saráhnak, nem tudom, hogy nem akarták, vagy nem tudták. Nem tudtam mit gondoljak erről az egészről, ami Saraht úgy magával ragadta engem megijesztett. Összevesztünk, felhánytorgattuk a hosszúévek sérelmeit. Dühös ajtócsapkodás lett a vége. Másnap reggel Saraht nem találtam a szobájában, csak egy papír fecnit hagyott nekem, rajta egy New York-i bank széfjének az adataival. Azóta se láttam. Így magamra maradtam ebben a világban, ami annyi kérdést felvet, és én most csak próbálom a lehető legtöbbre megtalálni a választ. Szeretném felvenni a kapcsolatot azzal a tudóssal, akiről Sarah beszélt, de nem tudom, hogy tudnám ezt megtenni, így jobb híján csak a tanulmányaimra koncentrálok. Talán, ha sikerül kimagasló eredményeket elérnem, valahogy az ő figyelmét is sikerül felkeltenem.

Jelen: New Yorkban élek és tanulok, már csak néhány hónap választ el attól, hogy a kémia és a biológia doktorává váljak. Nem sokaknak sikerül ez az én koromban, de az a bizonyos pillanat még várat magára...