Vasilisa Cromwell

Userinfó: Amy Carmack multija

Név: Vasilisa Cromwell
Mutáns név: Láng
Születési dátum: 1967.09.12.
Besorolás: Diák

Képesség: Pyrokinézis
Osztályozás: Béta mutáns
Aktiválódás: 11 éves kor
Képesség leírása: Lisa 11 éves korában vette észre magán, hogy a tűz többé nem árthat neki. Szó szerint képes kibírni akármilyen meleget, nem ég meg se a bőre, se pedig a haja, viszont sajnálatos módon a ruháira nem terjed már ki ez a képessége. A lány képes tehát az öngyulladásra, bármikor, bárhol képes tüzet okozni és mivel még nem tudja teljesen irányítani a képességét, így olykor egy kicsinyke tűz helyett akár egy egész szobát is felégethet. Ha koncentrál, akkor képes egy helyre összpontosítani az erejét, tehát például a tenyerében hoz létre egy kisebb tűzgömböt, de ha nem figyel oda, akkor hatalmas károkat teremthet. Képes a tűzet akárhogy befolyásolni, bármit létrehozni a segítségükkel, így akár amolyan tűzburokba is kerülhet a teste, hogy megközelíthetetlen legyen fizikálisan, de akár tűzlabdákat is dobálhat arra, aki éppen az útjába kerül. Ha valahol tűz van a közelében, azt képes elvenni az adott tárgytól, tehát magába szívni akár – így remek tűzoltó is lenne, ha éppen erre használná a képességét -, tehát ha kárt is tesz, képes eltakarítani maga után, ha nagyon odafigyel. Nem szükséges tűz ahhoz, hogy működjön a képessége, de hogyha valahol a közelben mégis van valami – mondjuk egy fáklya -, akkor sokkal egyszerűbb számára létrehozni a lángokat. Mivel a képessége még kissé instabil, így spontán elő szokott fordulni, hogy testhőmérséklete oly nagyon felforrósodik, hogy szinte megéget másokat, és ha használni szeretné a képességét, akkor ahogy feljebb is írtam, rosszul is elsülhetnek a dolgok. Általában nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy azt Lisa elképzelni, így nem véletlenül jár ebbe az iskolába, mivel a koncentrációjával rengeteg baj van, és így mint tudjuk, nehéz irányítani egy ilyen erős elemi erőt.
A képesség távlatai: Ha Lisa végre képes lesz normálisan koncentrálni a képességére, akkor a tűz hercegnője lehet, bármit megtehet majd, amit csak szeretne ezzel az elemmel. Nem okoz számára gondot egy égő ház eloltása, de akár meggyújtása sem, tehát a lehetőségek határtalanok, csak a tűz és a fantázia szabhatja meg nekik azt, hogy hol van a vége.

Jellem: Bár nem örülök annak, amilyen Sors adatott nekem, ettől eltekintve imádok élni és imádom a legtöbb embert. Tehát barátkozós vagyok és elég könnyen megtalálom a közös hangot bárkivel, de azt nagyon nehezen viselem, hogyha valaki fölényeskedni kezd velem szemben. Imádok szórakozni és a mának élni, és nagyjából mindenféle balhéban szívesen benne vagyok. Szeretem rossz dolgokra csábítani az embereket, és úgy érzem, hogy nagyon meggyőző stílussal rendelkezem. Kedvelem a másik nemet, tehát hogyha úgy van kedvem, szívesen szórakozok bárkivel és egyelőre meg se fordul a fejemben, hogy esetleg le kéne kötni magam. A szerelem egy picit se érdekel, nehezen bízom meg ennyire bárkiben is, hogy szívem-lelkem nekiadjam, na meg, amúgy se volt még jelentkező, aki ilyesmit várt volna el tőlem. Szeretek küzdeni azért a célért, amit éppen magam elé tűzök és hogyha nem sikerül, akkor sajnos képes vagyok robbanni is, majdnem szó szerint. Kissé olykor pszichopata vagyok, olykor élvezem a többi ember bántalmazását és megalázását, de azért fogjuk rá, hogy olykor küzdök ez ellen. Talán akad bennem némi őrültség is, amely bizonyos reakcióimon látszik igazán, de ettől még talán szerethető vagyok.

Külső: Nagyjából 168 cm magas vagyok, vékony és kissé törékeny testalkatú, amit képességemmel igyekszem kompenzálni, általában elég nagy sikerrel. Hajam hosszú, nagyjából a derekamig ér, dús és gyönyörű vörös, tehát aki lát, az szerintem egy életre megjegyez, ahogy csodálatos, zöld szemeimet is. A körmeimet általában feketére festem, amely tökéletesen passzol szinte mindig fekete színű öltözetemhez és mivel a sminkelést se vetem meg, ezért olykor kihúzom szemeimet is. Nem szoktam erősen sminkelni, a kevesebb néha több elvet vallom, de persze kivételes napok mindig akadnak. Ékszereim nem igazán vannak, így csak ritka az, amikor magamra aggatok valamit. Szeretek kényelmes ruhákba járni és nem törekszem arra, hogy feltétlenül nőiesnek tűnjek, ígyis mindig érzékelem, hogy tetszem a másik nemnek. Mák, hogy ilyen jó géneket örököltem. Tehát inkább a vadóc külső az, ami jellemez engem, de mivel a vagyonom nagyon-nagyon kevés – szinte semmi -, így olykor meg kell elégednem azzal, amim van, sajnos túl sokszor nem válogathatok.

Előtörténet: Nem mindenkinek adatott meg a kellemes családi élet, így hát természetesen én nekem se. Nem kergetem magam álmokba, nem hiszek a csodákban, egyszerűen csakis magamra számíthatok, ezt már kicsi koromban is megtanultam. Fogalmam sincs, hogy melyik az a város, ahol megláttam annak idején a napvilágot, de őszintén szólva nem is érdekel. Nem az számít, hogy honnan jöttem, hanem az, akivé válhatok.
A szüleim amint lehetett bedobtak egy árvaházba. Hogy miért? Anyám szinte még gyerek volt, amikor szült és felcsinálta egy pasas, akivel akkor még jó volt ágyba bújni, de utána… Minek is vállalná értem a felelősséget és a felnevelésemet, rontaná el ezzel a saját életét, hogyha be is zárathat és oda is adhat majd másnak? Igaz, én nem számítok, ahogy most már ő se nekem, de mégis, a bosszú hevesen ég bennem, szinte majd felemészt, hogy egyszer rá kell találnom, ahogy apámra is és kérdőre vonnom mind a kettőt azért, amit velem tettek. Nem tudom, hogy mi történik majd azon a napon, ha végre szemtől szembe kerülünk majd egymással, de egyben biztos vagyok: nem én húzom majd a rövidebbet.
A lényeg tehát az, hogy árvaházba kerültem, majd nagyjából 3 éves korom környékén tovább is dobtak egy családhoz. Nem beszélnék így erről az egészről, hogyha király lett volna velük az életem, de mivel nagyjából tönkretették a gyermekkoromat, így őket se tartom már többre, mint a vérszerinti szüleimet. Tehát hazavittek és eleinte még normálisan is telt minden. De aztán jöttek náluk a viták, majd egy gyermek – akiről azt hitték, hogy soha se lehet -, én pedig a háttérbe kerültem. Már nem dobhattak vissza egy árvaházba, de mégse voltam az övüké és ezt folyamatosan érzékeltették velem. A kisöcsémet természetesen nem szerettem, miatta dobtak el a nevelőszüleim, és kezdtem el teher lenni a vállukon. Szinte soha se kaptam semmit, és bár családtagnak számítottam, mégis, a szavam semmit se jelentett. A legrosszabb iskolákba járattak, nem figyeltek oda rám és ennek hála is alakult ki bennem a pyrománia és a pszichopata énem. Kissé talán olykor őrült vagyok, de nem érzem úgy, hogy ne szerethetnének…
Az évek tehát teltek, én szépen ki lettem rekesztve és csak annyi volt a dolgom, hogy iskolába járjak, majd menjek haza és csináljam meg mindazt, amire kértek. Persze nem voltam cseléd vagy ilyesmi, bizonyára még így is sokakhoz képest jó életem volt, de nekem nem felelt meg. Míg az osztálytársaim boldogan trécseltek mindig a családi programjaikról, addig én nem tudtam mit mondani és egyre inkább magányos lettem. Bár bőven akadtak barátaim, eltoltam, elijesztettem őket magamtól, amire azért valljuk be, nem túl sok 10-11 éves gyerek képes.
Eljött nemsokára a 11 éves kor is, majd hamarosan feltűnt a képességem. Mivel a pyrománia már 9-10 éves korom környékén megkörnyékezett, így akkorra már megszokottá vált a folyamatos gyufával és öngyújtókkal való játszadozásom, és egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy mindenféle segédeszköz nélkül gyullad meg kezemben a tűz és… és nem égetett. Nem nagyon akartam hinni a szememnek, sokszor próbálkoztam utána ezzel, reméltem, hogy sikerülni fog ismét, de nem ment. Napokon át szenvedtem vele, nagyjából minden szünetben a bagósok közelében ültem, és amikor éppen nem cigarettáztam velük, akkor a tűzzel ismerkedtem. És ismét sikerült. Lassan, ahogy telt az idő, egyre több dologra lettem képes és rájöttem arra, hogy a tűz jóbarátom lesz talán örök időkre. Terveket kezdtem szőni, amelyekkel kikerülhetek erről a helyről, ki ebből az ocsmány életből, így egyre több időt töltöttem el rossz társaságokban, akik természetesen csak bíztattak engem. A jegyeim romlottak, de azért arra mindig odafigyeltem, hogy osztályt ne kelljen ismételnem.
Az évek tehát teltek, én pedig megismerkedtem az utcán élő bandákkal, így az alkohollal és a kábítószerekkel is. Flegma lettem és öntelt, majd már egyre több nehézséget okoztam a szüleimnek, akik azzal kezdtek el fenyegetni egy idő után, hogyha nem javulok meg, visszadobnak oda, ahonnan jöttem. Természetesen nem hagyhattam, hogy ez így történjen, így egyik éjjel lementem a konyhába, amikor már mindenki aludt és lassan megengedtem a gázt. Simán hiheti azt bárki, hogy nevelőanyám felejtette így, miért gyanúsítanának pont engem, egy 17 éves lányt? Egy kicsit vártam, visszamentem a szobámba és úgy tettem, mintha semmi se történne… számoltam a perceket és mivel kellően felkészültem rá, hogy mikor is szükséges az a bizonyos szikra, így minden tökéletesen ment. Bumm… az egész épület hirtelen robbant fel, a tűz pedig hatalmas erővel kezdett el terjedni, beborítva mindent és mindenkit. Én ekkorra már tudtam, hogy hiába is égek meg, a testemnek nem lesz baja, így hát az egyik hátsó kijárat felé mentem, amelyen át ki tudtam menni a kertünkbe. Nem siettem el semmit, így hagytam, hogy ruháim nagy része leégjen rólam és testem is kormos legyen, de különösebb seb nem keletkezett rajtam. Amikor kijöttek a tűzoltók és a rendőrök, azt hitték, hogy csoda, hogy én megmenekültem, azt pedig, hogy nem sírtam, egyszerűen a sokknak tudták be. Próbáltam nem mosolyogni, nem elégedett arcot vágni, amikor megtapasztaltam mindazt, ami történt, hogy mindenki meghalt, és ez után jöttem rá, hogy mekkora marhaságot is követtem el.
No nem volt lelkiismeret furdalásom, se semmi ilyesmi, de a bandázás és a laza élet véget ért. Visszadobtak az intézetbe, ahol elkezdtek jó kislányt faragni belőlem. Azaz, ezt akarták, de én nem hagytam. Elszöktem és folyamatosan tettem róla, hogy egy családnak se kelljek. Amúgy is ritkaság, hogy egy 17 éves lányt bárki is örökbe fogad, így hát a maradék hónapokat ott éltem le, amely átok lehetett minden ott élő számára. Időnként tűz gyulladt ki bizonyos helyeken, ápolók sérültek meg és úgy tekintettek már rám, mint az ördög küldöttére. Én viszont nem akartam itt már gázt, egyszerűen csak szabad akartam lenni, végre elhagyni azt a helyet és ismét az utcán lenni a barátaimmal, élvezni a mámort és a kikapcsolódást, amikor senki se szól bele abba, amit teszek. Persze ez nem élet, ebből nem lehet jövőt kiépíteni, de jelen pillanatban nem is akartam azt… és ez után történt…
Két férfi jött el az intézetbe és fogalmam sincs, hogy mi módon, de elintézték, hogy velük menjek. Természetesen nem akartam, de nem nagyon volt más választásom. Sőt, amit mondtak… kissé még az én érdeklődésemet is felkeltették. Ezek szerint az, amit tudok, az teljesen normális, sőt, akadnak hozzám hasonlóak is, mint ők ketten és nem kell félnem attól, hogy ártok valakinek, mivel ezt az erőt, ezt a pusztító hatalmat akár jóra is felhasználhatom majd. Na persze nekem nem voltak ilyen terveim, most sincsenek, de mégis, valahogy más volt velük a helyzet. Emberségesen bántak velem, mintha jelentenék valamit, mintha szeretnék, ha hozzájuk tartoznék… nekem pedig úgy se volt túl sok választásom. Tehát végül velük mentem és most itt vagyok, ezen a furcsa, hatalmas birtokon, amely egyébként gyönyörű és most próbálom megtalálni a régi életemet. Kissé függővé váltam annak idején, így a drog és a pia időnként visszakacsint hozzám, amikor sikerül a városban beszereznem egy kis adagot és azt elrejtve bevinni a birtokra, de sajnos ez nem túl gyakori. Mindenesetre a züllött lány talán kissé kezdi összeszedni magát, és hogy pozitív vagy negatív irányban történik-e majd a fejlődésem, az szerintem ezen a két férfin múlik. Majd meglátjuk, hogy mit kezdenek velem.