Tyler és Lara

O" fejcsóvál, én meg felvirulok.
- Hát persze! Játékkal tanul az gyerek! Meg aztán… a filmekben akkora bulinak tűnik. – színpadias félszegséggel vonom meg a vállamat. – nem mondom, hogy nem játszottam el a gondolattal, hogy mi lenne, ha… - Igazából nem ragaszkodok annyira ehhez a kocsmai verekedés témához sem, és ezt szerettem volna kifejezni azzal, hogy elviccelem ezt a részt. Ha konkrétan kimondom, hogy „de ha van jobb ötleted, az nekem is jó lesz”, az úgy venné ki magát, mintha semmi másra nem lennék kapható. Márpedig nem így van. Kettőnk közül Tyler a tanár, és ha ő azt mondja, hogy nem lesz csehós bunyó, attól még az én lelkesedésem nem fog alább hagyni a gyakorlás iránt sem. Örülök, hogy egyáltalán vállalja ezt a különórát velem.
- Uhh. Értem. – Kommentelem azt amit az illúziók természetéről mesél. Ez nem csupán "apró bökkenő", az egész verekedős ötlet erre épült. – Nem csináltam meg a házit Tyler tantárgyból. Ezer bocs. –  szerintem ez egy olyan helyzet, amikor (ha mellettem állna) oldalba bökném könyökkel, hogy komolyan ne vegyen, de ennek híján újfent csak vigyorogni tudok. Egészen addig amíg felajánlja magát a gyakorlás céljára, mert ekkor megint rácsodálkozok a világra.
– Tényleg megtennéd? Oké! – gyorsan rábólintok mielőtt még meggondolja magát. Aztán márisvetkőzni kezdek. Lerakom a táskámat, a széldzsekit, a melegítő felsőt így most egy fekete atlétában és egy krém színű pamut melegítőnadrágban találom magam. A hajamat eleve lófarokba kötöttem, gondolom jó lesz ez így a gyakorlat közben is.
– Önvédelmet sokáig tanultam a főiskola mellett, de a küzdelemről még nem tudok sokat. – locsogom még vetkőzés közben, nehogy beálljon itt a kínos csend, vagy valami. – Viszont a csontjaim erősek, és nem félek a lila foltoktól sem, szóval nem kell óvatoskodni velem. –mire ezt kimondom, már elkészültem, és csípőre tett kézzel, kis terpeszben állok a tanár úr elé. Sejtelmem sincsen arról, hogy most mi-hogyan fog történni, de alig várom már, hogy elkezdjük. – Kész vagyok! - billegek egyik lábamról a másikra, mert már nem bírok megmaradni egy helyben, úgy felpörögtem.

Na jó. Az igazat megvallva, egyáltalán nem ismerem Tylert. Beszéltünk már néhány alkalommal leginkább az iskolákat érintő témákban, részt vettem pár óráján, de mindannyiszor egy komoly, felnőtt ember benyomását keltelte, aki sosem viccel, és akit mintha semmi nem érdekelne a munkáján kívül – amit egyébként pokolian jól csinál. Szóval igen, egy kicsit máris sutának érzem magam, meg úgy általában fogalmam sincs hogyan viselkedjek ebben a helyzetben. Pedig Ace-vel hasonló kaliberek, és vele több mint „jól kijöttünk egymással” (amíg el nem szúrtam mindent). Úgyhogy marad a szerencsétlen mosolyom, aztán meg úgyis idomulok Tyler magatartásához ha egyszer sikerül ráérezzek a hangulatra.  Ebben egyébként sokat segít, hogy megvillant egy megawattos mosolyt, amitől a tinilányok zöldségeket kezdenek beszélni, a kicsit érettebbeknek pedig átmeneti szívritmuszavara lesz. Bevallom, nekem is megfordul a fejemben, hogy elkérjem a fogorvosa elérhetőségeit. Tényleg lenyűgöző, de ami fontosabb, hogy átmenetileg teljesen eloszlatja a zavaromat. Tudom, hogy aki nem ismer, az első blikkre totál jellemtelen idiótának tart amiért ennyire befolyásol mások viselkedése/reakciói, de hé! képzeld csak magad a helyembe. A nap minden percében itt kavarognak a fejemben valaki más érzelmei, gondolatai, amiktől borzasztó nehéz elvonatkoztatni. Nekem igenis kell egy mosoly, egy fintor, vagy egy seggberúgás, mert színtelen/semleges csevegés közben (a sok hülyeséggel a fejemben) képtelen vagyok felmérni, hogy kivel-hányadán állok, vagy hogy mit engedhetek meg magamnak adott helyzetben. Összegezve: Tyler ezzel a mosollyal jelezte, hogy éppen nem a szigorú tanárbácsi bőrében van, amitől megkönnyebbülök, ellazulok, a következő mosollyal pedig arra jövök rá, hogy nem csak úgy mondja, hanem tényleg bírja a pitémet (ettől pedig én kezdek vigyorogni, mint a vadalma, de ebbe már vegyül némi önelégültség is).
- Örülök, hogy nem lőttem mellé a választással… - szeretnék még mondani valamit, de ekkor Tyler elővarázsol (erre nincs jobb szó)  egy asztalt a semmiből, és én megint elképedek. Nézem, ahogy leteszi rá a csomagot. Azt várnám, hogy a földön landol az egész, de nem. A csomag megmarad az asztal lapján. Eltátom a számat. Ha nem látom, hogy ő teremtette ide, meg nem mondanám róla, hogy nem igazi. Láttam már mit művelt ezzel a teremmel korábban, de helló! nekem ez még új, csaknem gáz, ha már ettől is le vagyok nyűgözve?!
- Aztamindenit.  Téged érdemes elvinni egy sivatagi útra!
Leteszem a táskát, csak előbb még előveszem belőle a két fél literes ásványvizet is, ami eddig az alján lapult. Benne vannak még az irataim, a pénztárcám, egy kisebb kulcscsomó, de ezen felül tök üres már, és a teher nélkül könnyű is. Eztán már nem húzom az időt, előrukkolok az ötletemmel. Mondjuk látva Tyler első reakcióját, úgy döntök, hogy a western témát inkább mégsem hozom fel. Majd egyszer talán, vagy soha, de nem is baj.
- A hogyanokat tudjuk már. Rájöttünk arra is, hogy sehogy nem lehet szabályozni a képességemet. Automatikus. Charles tegnap megkísérelte szűrni, vagy elnyomni mindenki mást a fejemben, aztán ráébredtünk, hogy ez se megy. Ekkor írtam neked üzeneted. Bocs, ha rosszul fejeztem ki magam. – levert voltam, mert szerettem volna haladni a dologgal... A lényeg, hogy belátom, jobban is odafigyelhettem volna hogyan írom meg a tényállást abban a levélben. -  Szóval a képességemet nem tudom szabályozni, de megtanulhatom – és meg is kell tanulnom- figyelmen kívül hagyni a váratlan, vagy túl nagy erővel rám törő „külső behatásokat” – és amikor ezt mondom, idézőjelet formálok a kezeimmel- , máskülönben leblokkolok egy feltételes küzdelem során. Ezért vagyunk itt. És mert Ace mostanában biztosan nem fog rámérni. – ezt azért még hozzá kellett tennem, mert ha úgy vesszük, akkor a nyakigláb tanárúr lenne az illetékes ebben a témában. Csakhát… lássuk be, teljesen elvágtam magam előtte. Nem mertem őt hívni.
Valamikor beszéd közben lesüthettem a tekintetem, mert most tudatosul bennem, hogy a sportcipőm orrát bámulom. Felsandítok Tylerre. – Mi az ítélet? Bevállalsz?

Nem érkezik válasz a  kérdésre, úgyhogy veszem a bátorságot és benyitok. Tyler már odabent van. Kicsit elszégyellem magam amiért én kértem tőle magánórát, mégis ő ért ide előbb. Szerencsétlenül mosolygok.
- Te aztán pontosabb vagy a halálnál. Hogy vagy mindig?
Becsukom magam mögött az ajtót, ahogy illik. A hangom még ekkor is visszhangzik, kong az üres falak között. Uhhh. Annyira más így ez a terem. Sivár és lehangoló.
Felzárkózok Tyler mellé, ahol majd lepakolom a táskámat, ha hozzákezdünk egyszer a tréninghez, de előbb még leejtem az alkaromra, mert elő szeretnék venni belőle valamit. Még jó, hogy nem vagyok az a típus, aki képes egy teherautót is elrejteni a retikülben, különben most lehetetlen küldetésre vállalkoznék.  
- Hoztam neked valamit. – és megvan! Egy kisebb csomagot húzok elő  belőle. Megkönnyebbülten tapasztalom, hogy az alufólia csomagolás sértetlen maradt. – Nem tudom milyen viszonyt ápolsz a meggyes pitével, de ez valami specialitásféle az éttermemben, és most pofátlanul meg akarlak vesztegetni vele. – azzal átnyújtom neki a pakkot. Lehet, hogy mellélőttem, vagy kifogtam az egyetlen pasast a földön, aki történetesen nem szereti a pitét, de szívesen adom, és garantálom, hogy nem fog elkapni a sírógörcs ha visszautasítja, mert ha a megvesztegetés dolog nem is jön össze, akkor legalább halálra zabálhatom magam ebből. Ha egyszer elkezdem enni, nem tudnám abbahagyni.
Na jó, úgy hiszem, hogy részemről több mint sok volt a felvezető kör, úgyhát most megköszörülöm a torkomat és előállok a fene nagy ötletemmel.
- Benne lennél egy kocsmai verekedésben? – kicsit zavarban vagyok, mert ez valami olyasmi, amit mindig szerettem volna elkerülni, de a szuperhíró énem el tudta képzelni magát egy ilyen szituációban. Élőben nem lenne merszem ilyesmit kezdeményezni, az biztos… de… ha Tyler illúziójával megoldható, azzal kb egy titkos vágyálmomat váltaná valóra. Ezért, és a dolog szerepjátékos része miatt akarom lekenyerezni őt. Mert ha már úgyis fantázia világ, akkor vettem a bátorságot nagyot álmodni: – Mondd, hogy szereted a western stílust.  

Eltelt néhány hónap amióta ide keveredtem. Ez idő alatt a képességem jóvoltából hagytak már el pasik,  akiket azt hittem, hogy szeretek, túl vagyok néhány brutális menstruációs görcsön, és megéltem úgy általában mindent ami a tinilányokat és pubertás fiúcskákat manapság foglalkoztatja. Avagy csak olyasmit tettem, amit azelőtt még nem.
Valaki pár hónappal ez előtt azzal a javaslattal állt elő, hogy vegyem le a kesztyűimet, elvégre a környezetemre nem jelent veszélyt a képességem, és talán az önsajnálattól is megszabadulok a kiegészítővel egyetemben. Ez utóbbi lehetőség elég ígéretesnek tűnt, így hát megtettem. A nap legnagyobb részében nincsen rajtam kesztyű.
Utólag visszagondolva nevetséges, hogy mennyire elvoltam a szegény kicsi mutáns lány szerepében, aki eddig visszahúzódva élt az emberek között. Nem tudom mire számítottam. Talán arra, hogy egyszercsak odajön valaki, megsimogatja a buksimat és megnyugtat afelől, hogy eztán minden rendben lesz. Nos, az tény, hogy egyszerűbb megerősítésért kuncsorogni, mint magunk erejéből lépni egyet előre, de ez nekem baromi jól ment úgy 25 éven át, szóval nem akartam változtatni rajta. Éppen itt volt az ideje magamhoz térni, azt a szánalmas, önmarcangoló, ál-elveszett kislányt  meg bezárni egy olyan helyre, ahol lassan feledésbe merül. Mert amíg egy tinédzser lány képes volt újra megtanulni mosolyogni, holott pár éve akaratán kívül végzett a szüleivel és azóta is mardossa a bűntudat; amíg egy sárkány bőrbe bújt férfi a fenevad pikkelyén  át is emberibb bármelyikünknél, addig az én passzív, és a környezetemre abszolút ártalmatlan képességem nem lehet mentség a viselkedésemre. Az a vidám igazság, hogy átkozottul szerencsés ember vagyok úgy a legtöbbünkhöz képest. Megvolt mindenem ami kellett. Jó életem volt, és az még most is. Tehát nincs miért sajnálni magam.
Aztán végül mégiscsak Chuck adta meg az utolsó lökést a változás irányába. A nevelőapám mindig is tudta, hogy más vagyok, és amikor idekeveredtem, rendszeresen beszámoltam neki a helyről és a többiekről is. Már az elején megmondta, hogy én vagyok saját magam legnagyobb ellensége, és hagy ne utazza át a fél világot, hogy hátulról lökdössön előre az úton, ahogy az általában lenni szokott. Kellett az is, hogy kiabálni kezdjen velem a műholdas telefonkészülékbe, és kellett még két alkalmazott az étterembe, hogy többé már az idő hiánya se jelentsen kifogást.
Tehát, úgy egy hónapja már nem csak be-be pillantok, hanem minden este itt vagyok. Ismerkedek, beszélgetek, kiveszem a részemet abból amiből lehet, és átprogramoztam a rendszeres esti kocogásomat is rendszeres esti tréningre idebent, az iskolában. Most is éppen erre készültem, de az edzőterem tele van, úszni meg nincs kedvem, úgyhogy nagyon reménykedek abban, hogy lent találom Tylert abban az üres teremben. Igazából nem szeretném feltartani, csak egy illúziót kérnék tőle amennyiben az megoldható. Fogalmam sincs hogyan működik az ő képessége, eddig mindössze néhány szót váltottunk.  
Kopogok az ajtón mielőtt benyitok, bár nem tudom, hogy van-e ott valaki, és pontosan ezért nem merek belépni sem engedély nélkül, mert meglehet, hogy Az a valaki a képességét gyakorolja éppen, én meg pont az útba lépnék.  
-Helló! Szabad?