William Gallagher

Userinfó: Főkarakter- Liam Mason
Név: William Gallagher
Mutánsnév:Pszicho
Születési dátum: 1961. március 10. Peeksill, USA
Besorolás:  Törvényen kívüli
Képességek:
Elsődleges képesség:Fantom fájdalom
Osztályzás: Béta
Aktiválódás:6 éves kor
Jelenlegi szint: Képes másoknak fájdalmat okozni, úgy, hogy hozzájuk sem ér, elég csak az áldozatra néznie, vagy gondolnia és az már szenved is, bár semmi oka nincs rá, a fájdalmat csak elképzeli.
Képesség távlatai: Jelen pillanatban ötven méter távolságban képes erre, de majd idővel kilométereken belül is sikerülni fog neki.
Másodlagos képesség: Sebezhetetlenség
Osztályzás: Béta mutáns
Aktiválódás: 22 éves kor
Jelenlegi szint: Lehetetlen felsérteni a bőrét, tehát nem szenved el fizikai sérüléseket.
Képesség távlatai: Kifejlődött

Jellem: Hogyan is mondhatnám el ezt úgy, hogy megértsd? Alapvetően egy kedves, vicces, megnyerő srác vagyok. Ehhez vedd hozzá, hogy szeretem kínozni az embereket, ha unatkozom, dühömben meg is ölöm őket, de ezért szoktak is könyörögni általában, tehát még segítőkész is vagyok. Gyengém a gyengébbik nem, általában nem szoktam nőket ölni, bár van amelyiket muszáj, hogy ne szívják feleslegesen el az oxigént, előlünk normális emberek elől. A kezem előbb jár el ,minthogy gondolkodnék, szeretem, ha dicsérnek, ha én vagyok a legerősebb. Nincsenek előítéleteim, ember, vagy mutáns, megölni ugyanolyan érzés őket. Mindent összevetve jó fej vagyok, néha kicsit elvettem a sulykot.

Külső: Kisportolt, jóképű srác vagyok, aki elsőre igazán megnyerőnek fest. 189 cm magas vagyok, tehát egy elég robosztus alkattal rendelkezem, olyan 90 kg lehetek, de ez nagyobb részben izom. A bal és jobb karomat végig tetoválások díszítik. Szeretek trikóban és farmerban járni, egyszerűen öltözködöm, utálok nyakkendőt és öltönyt húzni magamra. A nyakamban egy dögcédula lóg mindig, enyhe borostát hagyok magamon.

Előtörténet: Elégé átlagos gyermekkorom volt, egy teljesen átlagos városban : Peeksillben. Anyám takarítónő volt, apám pedig autószerelő. Óvodában kezdődtek a bajok velem, addig csak egy teljesen átlagos kisgyerek voltam. Az óvodában kezdődött, hogy loptam és ütöttem más gyereket. A szüleim és az ott dolgozók ezt betudták egyszerű csínynek és gyerekkori rosszaságnak. Aztán jött az első osztály előtti nyár. Volt egy plüssmackóm, Aaronnak hívtam. Nem egy normális medvenév, de nekem tetszett. Tehát mikor rossz voltam anyám elvette tőlem Aaront. Dühös voltam rá és ordítottam vele. Majd egyszer csak a földre rogyott és ordított. Nem tudtam mi baja van, de örültem neki, hogy szenvedni látom azért, amit velem akart tenni. Apám berontott a szobába és rám nézhetett, de én túlságosan elvoltam foglalva a szenvedő anyámmal a földön.  Ott próbált rajta segíteni, de nem tudott. Az öcsém, Toddy, közben a gyerekszobában bömbölt. A mentők viszonylag hamar kiértek és vitték be anyámat a kórházba. Nem értették mi történt és az orvosok sem tudtak semmi használhatót mondani. Párszor még megtörtént hasonló eset a nyáron, én pedig rájöttem: én csinálom. Képes vagyok fájdalmat okozni másoknak, de úgy, hogy valójában semmi bajuk sincsen. Azt hiszem ez a fantom fájdalom. Aztán elérkezett az iskola. Alsós koromban a képességem az engem csúfoló osztálytársaimon teszteltem, és örömmel nyugtáztam, hogy szenvednek. Később egyre inkább felbátorodtam és már tanárokat fenyítettem egy-egy jobb jegyért, amit meg is adtak. Senkinek nem meséltek rólam, mert maguk sem voltak biztosak  abban, hogy mi történt, féltek, hogy bolondnak nézik majd őket. Hobbimmá vált mások kínzása. Sokszor pénzért, vagy csak kedvtelésből. Megnőtt az önbizalmam, igazi nagymenővé lettem, akivel senki nem mert szórakozni. Már a saját családom is félt tőlem, bár nem tudták mire vagyok képes, érezték, hogy valami nincs rendben velem, de nem érdekelt. Utáltam őket, pedig semmi okom nem volt rá. Az öcsém volt az egyetlen, akivel foglalkoztam. Ha őt bántották, akkor velem gyűlt meg a bűnös baja. Híre ment annak, hogy miket csinálok, így a rendőrség is az ajtómon kopogott már.  20 éves voltam ekkor és még a szüleimmel éltem. Élősködtem rajtuk,  a szenvedésük jelentette a napi örömöt. Toddy ezeket nem látta, vagy ha látta is, nem szólt egy szót sem. 2 évet ültem börtönben, majd megszöktem. Nem azért, mert rossz lett volna. Igazán jó buli volt, de nem volt ellenfél ott. Féltek tőlem és ennek köszönhetően, mint egy kiskirály tengetem ott napjaim. Sajnos egyre kevesebb rab lett, újak pedig kevesen jöttek, így megfogyatkozott az életben lévők száma. El kellett mennem, hogy ne maradjak egyedül. Megértitek nem? Megszökni, amúgy elég könnyű dolog. Szerintem még krumpliszsáknak öltözve is ment volna. Addig kínzod az embert, míg nem segít, aztán a túlvilágra segíted, hogy ne szenvedjen tovább. Felkaptam a halott őr ruháit és soha többet nem láttak. Mikor hazaértem a szüleim nagyon megijedtek. Toddy viszont örült nekem. Volt ott azonban még egy ember…egy volt osztálytársam középiskolából, ő volt az, aki beköpött a fakabátoknak. Dühös lettem, látva, miként teázgat a szüleimmel együtt. Felment bennem a pumpa, megragadtam és a falhoz vágtam.  A szülők persze próbáltak megállítani, de a földön elterülve a fájdalomtól nehéz.  Ütöttem a srácot ahol csak értem, pár másodperccel később már rá sem ismertél. Toddy kiabálása és kérlelése volt az ami felébresztett. Elengedtem a fickót, aki élettelenül terült el a földön, abbahagytam anyám és apám kínzását, mire azok nagyokat szuszogva álltak fel a földről. Apám megakart ütni, de esélye sem volt. 15 cm volt közöttünk és egy jó 20 kg. A konyha másik végébe hajítottam, mire Toddy odafutott hozzá megnézni jól van-e. Nem tudom mi történt velem. Legszívesebben megöltem volna őket és elmentem volna ebből a koszfészekből Toddyval. Csak azért nem tettem meg, mert Toddy ott volt, így elfutottam. Ahogy az utcára kiértem, már kisebb tömeg volt a házunk előtt. Felültem a motoromra és mentem előre, mindegy hova, csak el innen.  Így kötöttem ki …már nem is tudom hol. Egy nyaraló lehet. Úgy tűnt, hogy senki nincs ott, így bementem és étel után kutattam. Nem figyeltem oda és nem vettem észre a mögöttem lévő alakot, aki fejen vágott egy golfütővel. Nem ájultam el, szinte meg se éreztem, de nagyon felidegesített. Pár másodperccel később a földön fetrenget és segítségért kiabált. Egy nő futott be az ajtón, de ahogy meglátott, ő is a földön fekve küzdött az életéért. Motorberregését hallottam kintről.. Elvesztettem az irányítást, mire a férfi  belém vágott egy kést. Vagyis csak akart, mert semmi bajom nem lett. Kicsavartam a kezéből és belévágtam. A nő megpróbált segíteni neki, mire én arcon csaptam a golfütővel. A következő másodpercek kiestek, de gondolom agyonvertem őket, mert mire feleszméltem ott álltam talpig vérben. Lépéseket hallottam, így arra fordítottam fejem és megláttam egy szőke fiatal lányt. Rémülten nézett rám, majd feltehetőleg a szülei holtestére. Átfutott az agyamon, hogy őt is megölöm, de….nem tudtam. Olyan ez, mint mikor elsőként beleszeretsz valakibe. Nem ismered, nem beszéltél soha vele, nem találkoztatok, nem nevettél vele, nem kérted, hogy tartsa a fickófejét míg ütöd. Te mégis szereted őt. Valami hasonlót éreztem és nem tudtam volna megölni. Hátat fordítottam neki és elfutottam.
Peeksillben maradtam. Visszamentem a szüleim lakásába, de mire odaértem már nem voltak ott. A hírekből megtudtam, hogy gyilkossággal vádolják őket és körözést is kiadtak rájuk. Őszintén szólva hidegen hagyott a sorsuk, de azért jó lett volna, ha itt maradnak. Nem kéne keresnem majd őket, hogy segítsek nekik a túlvilágra jutni. Toddy se érdekelt már igazán. Amikor odafutott apánkhoz…akkor választott. És nem engem.  Hónapok teltek el azóta , és alig pár tucat ember halt meg. Az időm javarészét nőkkel töltöttem. Sikerült annyira megváltoztatnom a külsőm, hogy ne ismerjenek fel. Egyre inkább csak az a lány jár az eszembe. Talán szerelmes vagyok? Képes lennék ilyesmire? Végülis, csak őt nem ölném meg ezen a földön, nem? Akkor pedig lehet, hogy mégiscsak szeretem!