Matthew M. Mercy

Userinfó: Titkos
Név: Matthew Michael Mercy
Mutáns név: Sárkány (Draconome)
Születési dátum: 1962. Március 14. Párizs, Franciaország.
Besorolás: Tanár
Képességek:
Elsődleges: Alakváltás- Sárkány
Osztályozás: Béta mutáns
Aktiválódás: 16 éves kor
Képesség leírása:A hátamon születésemtől kezdve egy sárkány formájú anyajegy található. Kiskoromban egészen kicsi volt, azonban ahogy egyre nagyobb lettem lassan az egész hátamat befedte a sárkány, azonban ez nem csak egy normális anyajegy. Ez egy amolyan külső megkülönböztető biléta. Ha az érzéseim negatív irányba fordulnak (dühös, mérges, aggódó), akkor a sárkány életre kell. A csontok a testemben összetörnek, majd felveszik a sárkány csontozatának megfelelő méreteket és alakokat. Amint a teljes átalakulás megtörténik, fordított szerepbe kerülve a sárkány hátán megjelenik a testemnek körvonala. Eleinte nem tudtam kezelni az állatot, az magától cselekedett, de hogy egyre több idő eltelt, tudtam már rajta uralkodni, irányítani. Visszaváltozni csak akkor tudtam/tudok teljesen, ha teljesen megnyugszom odabent. A visszaváltozás szintén fájdalommal jár, csontok törnek el, mennek össze és forrnak újra. A visszaváltozás után kell egy két-három nap, míg újra visszanyerem eredeti állapotomat. Ezalatt az időszak alatt fellépő tünetek: láz, ájulás, hányinger/hányás.
Képesség távlatai: Az idő múltával már tudni fogom szabályozni mikor változzak át, mikor változzak vissza, és a felépülési stádium is kevesebb lesz, csupán 1-2 óra, tudni fogok repülni és tüzet hányni.

Jellem: Nos, hogyan is jellemezhetném magamat. Alap vetően, kedves és nyílt személyiség vagyok, de vannak határok. Sose engedek nagyon közel magamhoz embereket úgy, hogy nem ismerem őket alaposan. Ez olyan egy két évig tart, de néha vannak kivételek, bár ez igen ritka. Nagyon olyan embernek kell lennie az illetőnek, akiben első pillantásra megtudok bízni. Alap természetemből fakadóan imádok nevetni és viccelni, nem szeretem ha a közelembe rossz kedvű valaki, azt meg pláne nem, ha sírnak.

Külső: 196 centiméteres magasság, szőkés-barna haj, szürke szem jellemez. Többségében fehér ingben, fekete vagy szürke zakóban és a zakóhoz passzoló öltönynadrágban vagyok. Szeretek elegánsan öltözni, de nem vagyok egy amolyan piperkőc ficsúr. Alkalomadtán pólót és farmernadrágot viselek. Eléggé el vagyok látva izomzattal, mivel a feszültséget általában vagy edzéssel, vagy valami küzdősporttal vezetem le. A hátamon egy sárkány alakú anyajegy található, ami az egész bőrfelületemet eltakarja hátul.

Előtörténet:
Nos, hogyan is kezdjek neki ennek a résznek? Talán az lesz a legjobb, ha az elején kezdem az egészet, hogy mindenki értse.
Minden egy esős éjszaka kezdődött Párizs-ban. A dugó, mint mindig iszonyatos volt a lámpáknak köszönhetően, de aki régóta erre felé lakott, már hozzászokott a mindennapos dugókhoz. Aaron és Daisy csendben ültek a sötétkék Peugeot-ban és csak az eső kopogását hallgatták. A sor lassan haladt, majd egy idő után végre elérték a kereszteződést és lekanyarodtak a főútról. Amint megérkeztek a házukhoz, Aaron lelassított, beállt a garázsba és mind a ketten se szó, se beszéd kiszálltak a kocsiból és besétáltak a meleg házba. A vihar egyre jobban és jobban dúlni kezdett oda kint, és a hatalmas, csöndes lakásba nyomasztó csend tátongott. Csak egy-egy halk mozzanást lehetett hallani, semmi egyebet. Aztán a csöndet egy ágy nyikorgása törte csak meg, amelyet halk sóhajok és nyögések követtek.

Na ekkor fogantam én meg. Bár az igazat megvallva, fogalmam sincs, hogy mik az előzmények. Annyit meséltek el nekem is, hogy anya rá három hétre megtudta, hogy terhes és állítólag azóta vált ilyen átlagossá az egész dolog. Egy csendes, átlagos napon születtem a Párizs-i kórházban. Csecsemő koromra nem emlékszem, csak képek maradtak fent arról a korról, de azokon is, többségében vagy ordítok, vagy alszom, vagy éppen etetnek. Szóval erről nagyon nem tudok nyilatkozni. Azonban, ahogy az évek szépen lassan teltek ez a tökéletes idill kezdett kicsit megváltozni. Egy éves korok körül észrevett anyám egy anyajegyet a hátamon. Különösebben nem is volt vele semmibaj, mert hát egy anyajegy az egy anyajegy, nem? Hát nem.. Hat éves koromra a pici anyajegy már az egész hátamat kitöltötte. Egy sárkány formát alkotott, amitől a szüleim halálosan kétségbe estek. Na nem mintha eddig ne estek volna kétségbe minden apró pici bajtól, ami engem ért. Így orvosról orvosra jártunk vele. Aki csak megpillantotta azt mondta hogy teljesen normálatlan, hogy ekkorának és ilyen szabályos sárkány formájúnak nem szabadna lennie. Így az orvosok tömkelege látogatott el hozzánk, de egy se találta meg a választ, hogy miért is ilyen. A szüleim tíz éves koromra kezdték feladni az egész dolgot. Engem nem különösebben izgatott a dolog, hiszen tíz évesen még nagyban azon fantáziáltam, hogy milyen kocsikat szeretnék karácsonyra, a születésnapomra, vagy milyen karambolokat tudnék alkotni azzal a néhány száz darab kocsival, amik a polcokon roskadoztak.

Ahogy az évek teltek-múltak egyre idősebb lettem. Tizenegy éves koromban elkezdtem angolul tanulni, jobban mondva elkezdtek a szüleim taníttatni. Az elején nagyon nem tetszett a dolog, hiszen kinek tetszene az a hülye nyelv tanulás, ha éppenséggel a játékidőt vonja el? Senkinek.... Aztán, két-három év tanulása után beláttam, hogy a nyelv és a maga szépsége rabja lettem. Egyre jobban és jobban ment, mindaddig, amíg már folyékonyan beszéltem a nyelvet. Bár voltak benne nehézségek közben, de szépen lassan mindent áthidaltam.

Tizenhat évesen, elkezdtem dobolni tanulni. Hála a szüleimnek és a szomszédoknak, nem volt semmi gond az egésszel. Persze a tanulás mellett kissé nehézkessé vállt, de mindig szántam rá időt. A barátaimmal- azzal a kevéssel- nagyon jóban voltam. Mary és Tony volt az a két személy, akinek mindent elmondtam, és fordítva is így volt. Összetartoztunk, bármi történt is, olyanok voltak, mint a testvéreim és ez tökéletes volt. Mindaddig, amíg egy napon valami szörnyű dolog nem történt velem...

Egy hűvös, őszi este volt. Tony-val és Mary-vel együtt mentünk moziban, és Mary kedvéért valami csöpögős filmet néztünk meg. Aztán, amint vége lett futólépésben iramodtunk ki az épületből. A szél erősen fújt, ezért ahogy csak tudtunk a ruháinkba bújtunk.
- Annyira nem is volt szörnyű.- Nevetett fel Mary és nyelvet nyújtott ránk. Összenéztem Tony-val és felvont szemöldökkel lenéztünk Mary-re. Alig volt magasabb mint 140 centi. Hosszú vörös haja, és szürke szemei voltak, amik minden fiút rabul ejtettek, de Maryt elég nehezen engedett bárkit is magához közel. Viszont mi ketten, Tony-val már egész kicsi korunk óta ismertük, ezért is voltunk olyan jóban. Tony alig volt alacsonyabb nálam, szőke rövid haja volt, és vékony testalkata.
- Ja, nem volt annyira szörnyű.. borzalmas volt.- Válaszolta Tony, amint jót nevettünk mind a ketten, mire egy erőteljes vállba bokszolást kaptunk. Mind a ketten a vállunkat kezdtük masszírozni, mire Mary gonosz mosollyal nézett ránk.
- Legközelebb mi választunk.- Szólaltam meg, majd az út többi részében csendben beszélgettünk a filmről. Az igazat megvallva későre járt, de valahogy nem nagyon foglalkoztunk a dologgal. A megszokott út szerint először Mary-t kísértük haza, majd Tony-val együtt mentünk hazafelé, mivel egy utcában laktunk. Mary-ék házához érve még beszélgettünk egy párpercet, majd megvártuk, míg "Vöri" besétál. Aztán lassan mi is elindultunk, ám amikor meghallottuk Mary kiáltását nem törődve semmivel, mint a veszettek úgy szaladtunk fel a lépcsőn, és be az ajtón. Ahogy beléptem megéreztem, valami furcsa szagot az egész lakásban. Aztán ahogy megláttam a barátnőnket gyorsan odasiettem mellé és észrevettem, hogy a szülei egymás előtt állnak, és hogy az édesanyjának vér szivárog a szemöldökéből. Egy pillanatig csak meredten néztem az egészet, majd Tony-ra néztem. A csöndet végül Mary törte meg.
- Ti mit kerestek itt?- Nézett rám remegő szájjal.
- Meghallottuk a sikolyod és mind a ketten visszasiettünk.- Válaszolt helyettem Tony. Aztán egy kis ideig még figyeltem, ahogy Mary könnyes szemmel figyeli a szüleit, majd kirohant a házból. Egy utolsó pillantást vetettünk a két felnőttre, aztán gyorsan Vöri után indultunk. Egy sötét utcasarkon kuporgott nem messze az utcájuktól. A mint odaértünk mind a ketten leguggoltunk mellé, és alaposan végigmértük, hogy nem esett-e semmi baja, de szerencsére nem találtunk semmilyen nyomot, ami arra utalt volna, hogy valaki bántotta.
- Jól vagy Mary?- Szólaltam meg végül egy kis idő után, mikor már kezdett kicsit kínossá válni a csend.
- Igen..- Dadogta halkan. A könnyei az arcán folytak végig, de ő nem zokogott hangosan, nem sikítozott és nem ordibált. Csendben tűrt és mi is csendben mászkálunk előtte. Valami teljesen ismeretlen okból kifolyólag iszonyatosan mérges voltam. És ahogy a percek teltek egyre jobban az lettem. Nem akartam Mary-t sose sírni látni, noha láttam már egy párszor, de ahogy ott ült előttem és láttam a könnyeit patakként folyni végig az arcán, iszonyatosan nekimentem volna valaminek, vagy valakinek. Ahogy ott fel-le sétálgattam kezeim ökölbe szorultak és érezem, hogy a hátam egyre jobban és jobban ég. Pár perc múlva abbahagytam a sétálást és megálltam Mary és Tony előtt, akik a földön ültek. Éreztem, hogy kezd valami nagyon furcsa dolog történni velem. Valami olyan, ami teljesen megváltoztatja az életemet. Pillanatok alatt a csontjaim ropogni és recsegni kezdtek és a fájdalom iszonyatos erővel hasított a testem minden egyes részében. Kínomban felüvöltöttem és a földre roskadtam. Hallottam, ahogy a többiek a nevemet kiabálják és közelebb jönnek hozzám, aztán ahogy összegömbölyödve feküdtem a testemet figyeltem és egy idő után arra ettem figyelmes, hogy a kezeim helyén pikkelyes, karmos mancsok vannak, és hogy a testem többi részén is pikkely van. Több mint két méter magasról néztem le rájuk. A hátam tüzesen izzott pont ott, ahol az anyajegyem volt. Az után történtekről senkinek nem szóltam egy szót se.

Kijártam a gimnáziumot, de Mary-vel és Tony-val többet nem találkoztam. Nem tudtam magamnak megbocsájtani az aznap esti dolgokat, és hiába akartam elfelejteni, mindig az arcom előtt lebegett az arcuk, ahogy rám néznek. Miután megkaptam az érettségimet, elköltöztem Párizs-ból és a szüleimtől. Jó magam se tudtam merre menjek, de a végén Manhattan-ben kötöttem ki. Két évet töltöttem el az egyetemen, míg rá nem találtam a Xavier-re, ahol a magamfajta diákok tanulnak. A mutánsok. Az idő múlásával megtanultam kordában tartani a képességem, megtanultam, hogy vezessem le a dühömet és minden rossz érzést, ami bennem kavarog. Egy ideig csak tanultam, mint a többi diák, de aztán később jöttek, akikre nekem kellett felügyelnem, és ezek az emberek egyre többen és többen lettek. A végén pedig "tanár úr" rangot kaptam. Eleinte ódzkodtam tőle, de azóta sok év eltelt, én pedig egyre nagyobb kedvvel állok a mindennapok elé.