Gabriel Hannon

"Az igazi boldogság titka a jó emésztés, és a rossz memória."

Userinfó: Főkarakter
Név: Gabriel Hannon
Mutáns név: Bilbi
Születési dátum: 1964; New York; Egyesült Államok
Besorolás: X-men
Képességek: Teleportáció

Elsődleges képesség: Térugrás
Osztályozás: Alfa Mutáns
Aktiválódás: 17 éves kor
Képesség jelenlegi szintje:

-Ahova ellát, oda gond nélkül képes teleportálni, és ez nem kimerítőbb számára, mint megtenni pár lépést.
-Messzire ugrani viszont már problémásabb. Minél messzebb teleportál, annál kimerültebb lesz, és amíg nem piheni ki magát, képtelen újra megismételni a műveletet.
-Ha jól ismeri a célt, milliméterre pontosan érkezik, ha nem, akkor viszont már gondok vannak. A szobájában például simán behuppan az ágyába bármikor, bárhonnan, ám ha a Taj Mahal a cél, nem tudja megmondani melyik emeletre érkezik, vagy hogy egyáltalán a közelébe kerül-e. Minél messzebb van a célpont, annál pontatlanabb az ugrás.
-Képes magával vinni bármit, amit elbírna. Ha valaki a saját lábán áll, akkor az olyan, mintha nem nyomna semmit, szóval embert elbír többet is, akkor is, ha nem óvodásokról van szó.
-Ugyanakkor, mások teleportálása súlyos rosszulléttel, és hányingerrel jár az első pár alkalommal az utas számára, nagyjából mintha életében először ülne űrhajóban szegény páciens.
-A felbukkanás mindig szelet kelt. Rövid távon alig észrevehető, hosszabb távon viszont már a metró érkezéséhez hasonló.

Képesség távlatai: Pontosabb ugrás hosszútávon, rosszullét mellőzése az utasoknak, nem olyan kimerítő teleportáció, ilyesmik..

Jellem: Általában véve egy életvidám, és birkatürelemmel megáldott/átkozott egyén, aki csak a legszélsőségesebb esetben hajlandó bármit is elég komolyan venni ahhoz, hogy aggódjon miatta, de legalábbis ne csináljon belőle viccet, felidegesíteni pedig gyakorlatilag képtelenség.
Ugyanakkor távolról sem számít társasági lénynek. Szó nincs róla, hogy allergiás lenne a többiek társaságára, inkább csak megvan nélküle, és úgy általában egymagában tölti az idejét egy kellemesen csöndes helyen, vagy egy ház tetején üldögélve, a kezében egy könyvvel.
Az emberiséggel különösebben nincs problémája, amikor mégis lenézően beszél róluk, olyankor csak a lelke receptjében szerepnő csipetnyi cinizmus íze tör fel a felszínre. Alapvetően önmagára, és a többi mutánsra is úgy gondol, mint az emberi faj részére, és egy percig sem hiszi magát felsőbbrendűnek, csak mert nem egészen érti, mi az a  forgalmi dugó.

Külső: Alapvetően egy szinte már sportos alkatú férfi. Soha sem fogja megnyerni a szkanderbajnokságot egy átlagos iskolában sem, nemhogy a mutánsképzőben, viszont ha cipekedni kell, az ismerősei biztosan rá gondolnak először.
Haját általában rövidre vágatja, mert szerinte, ha fésűre van szükség, az már régen rossz. Borostája ezzel szemben sokkal nagyobb kegyben részesül. Néha olyan  hosszúra is megnő, hogy az már inkább szakáll.
Ami a ruházatát illeti, igyekszik mindig kényelmes, praktikus cuccokban lenni, viszont jellemzően nem öltözik valami melegen. Nyáron ez nem olyan feltűnő amikor mindenki egy szál pólóban mászkál, viszont ősszel is mindössze a bőrdzsekit veszi magára, lehúzott cipzárral, s télen sem igazán változtat ezen, csak ha már tényleg repkednek a mínuszok.

Előtörténet:

Gabriel születése napja egy teljesen átlagos nap volt a szülészeten, és a városban is, ahol a tök átlagos kórház áll. Nem akadtak komplikációk, nem rohangáltak az orvosok össze-vissza, és még a viszonylag zűrös New York is képes volt annyira visszafogni magát, hogy a rendőrségnek sem volt különösen dolga. Az egyik, aki miatt kihívták persze épp az apja volt, ki a sokadik jókívánság, és koccintás után csak azt hajtogatta: "megszületett a gyerek!", arra viszont már nem tudott válaszolni, hogy fiú-e vagy lány. 3 évvel később aztán a kisebbik fia születésekor újra megpróbálkozhatott azzal, hogy kibírja józanul az ünneplést. Nem jött össze.
Az iskolai évek sem voltak túlontúl izgalmasak. Szerette a szüneteket, utált korán kelni, egész tűrhetőnek tartotta a töri órát amikor filmet vetítettek, és nem szerette a matek tanárt, mert folyton elvette a játékait. A mondat: "majd év végén visszakapod" pont úgy marta a lelkét, mint bármelyik másik gyermeknek, elvégre az év vége sosem lehet túl közel, és egyébként is... Aztán a kézműves foglalkozáson felelőtlenül megismertették vele az origamit, amivel egy olyan fegyvert adtak a kezébe, ami nyomban eldöntötte az osztályfőnökkel vívott háború végkimenetelét. Amikor már szerencsétlen pedagógus szekrényét teljesen ellepték az elkobzott papír X szárnyú vadászgépek, papírbékák, és hajók, inkább feladta a harcot, és karókat kezdett osztogatni. Na igen...a győzelem nem mindig olyan, ahogy elképzeli az ember, azonban az origamitól semmi sem tántorította el, és ez a hobbija elkísérte a középiskolába, sőt a mai napig vele maradt, de ne szaladjunk ennyire előre.
Szóval, középiskola. Ezekben az években kezdte igazán megérteni, hogy ahogy halad előre az életben, valami kozmikus gennyláda úgy kényszeríti, hogy egyre korábban kelljen, továbbá itt kellett először buszra szállnia, hogy bejusson az iskolába, és ez időtájt kezdett el arany öcsikéje barkácsolni a házban, de szerencsére néhány kisebb robbanást, és füstfelhőt leszámítva abból nem lett nagyobb gond. Annál inkább az első szerelmével ami...nos, mint ezek a dolgok általában, sajnos nem volt hosszú életű, és nem is végződött jól. Ennél többet sosem mond róla senkinek, ahogy arról a lányról sem, aki "mellett" évekkel később megtanulta, hogy mi a probléma a távkapcsolattal. A szakítás másodszorra sem volt kellemesebb, sőt, úgyhogy inkább próbált nem gondolni a dologra. Eleinte nem volt könnyű, de aztán amikor rájött, hogy a papírszívek hajtogatása nem igazán segít a gyógyulásban már kicsivel jobb lett a helyzet. Ekkortájt kezdte egyébként felfedezni, hogy valami nincs rendben. Egyre több holmija tűnik el, majd kerül elő furcsa, sőt bizarr helyekről, s néha ő maga sincs egészen rendben. Gyakran ébredt arra, hogy ádámkosztümben van, pedig elvileg volt rajta pizsama, és megesett, hogy az ágyában találta magát, pedig egészen biztos volt benne, hogy ő a kinyitható ágyba feküdt bele, az iskolai táborban, vagy 4 várossal odébb.
Ez már olyasmi volt, amit nem tudott a szenilitására fogni, és amikor már egész biztos volt benne, hogy nem fog ebből felébredni, akkor azt tette, amit a legjobbnak látott: nem szólt senkinek, és visszaszökött a táborba. Természetesen irtó nagy bajba került, főleg amikor "nem volt hajlandó elmondani az igazat", hogy mégis hol jutott ki a táborból. Elég hülyén érezte magát, hogy miután fél napot utazott ide, az első busszal már küldték is haza. Persze otthon is kapott pár kedves szót, először anyutól, aztán aputól. Egy ideje már közösen ez nem ment nekik...de inkább próbált erről is nem tudomást venni. Amivel kénytelen volt szembesülni viszont az az új tulajdonsága, hogy ha rémálom esetén hajlamos volt máshol ébredni, pucéran...ami sajnos további rémálmokat eredményezett, ami több nudizást a parkban és így tovább. A helyzet egyre rosszabb és rosszabb lett. Bár senki sem látta, amit művel, az eredményeit viszont igen, és sikeresen kiborított vele mindenkit. Már épp azon gondolkodott, hogy világgá megy, amikor egy nap betoppant hozzájuk egy akkor nagyon magasnak tűnő, a 17 éves Gabriel számára ijesztő külsejű fickó. Eleinte valami ösztöndíjról, meg elit iskoláról beszélt, amibe valami csoda folytán a jobb napjain sem stabil kettes fiú felvételt nyert, ami elég furcsa volt. Több mint furcsa. Eleinte nem is volt sok kedve a fiúnak ehhez a bentlakásos sulihoz, de aztán kettesben maradtak, és a férfi megmutatta neki, hogy a ház kanalai tudnak repülni és ez már nagyon meggyőző volt.
Órákkal később talált aztán rá ismét Erik, ahogy egy elhagyott épület egyik sötét sarkában kuporgott pucéran ismét, ahova ijedtében teleportált. A didergő fiú kapott egy bőrkabátot a vállára, aztán pedig meghallgatta a férfit újra. Ezúttal már belátta, hogy jobban jár, ha vele tart, abba a furcsa iskolába, elvégre mi a legrosszabb ami ott történhet?
A következő 3 és fél évben ott tanult, és életében először odafigyelt az oktatóira, igaz ha korábbi tanárai is szuperhősök lettek volna, lehet nekik is több esélyük lett volna. Minden esetre beváltották az ígéretük: már az első év végére sikerült megszabadulnia a rémálmoktól, onnantól kezdve pedig egyre inkább úgy tűnt, hogy ez a képesség nem is annyira átok, mint inkább egy megkésett ajándék, ami nagyon jól jött volna egy kicsivel korábban.
Jelenleg is az iskolában él, de már nem mint diák, a tanulmányait befejezte. Egyenlőre még nem tudja, mit kezdjen magával, és amíg eldönti, szívesen besegít a csapatnak, elvégre ennyivel tartozik nekik, nem igaz?