Juliette Betranche

"Nem az az igazi kín, amikor könnyektől el vagy ázva, hanem mikor belül sírsz és mégis mosolyogsz."

Userinfó: Juliette Betranche

Név: Juliette Betranche
Mutáns név: Druida
Születési dátum: 1960. április 06., Arles, Franciaország
Besorolás: Független
Képességek:
Elsődleges képesség:Természetirányítás
Osztályozás: Delta
Aktiválódás: 12 éves korában
Képesség jelenlegi szintje:
Az emlékezetkiesés miatt az elejéről kell kezdenie a tanulást.
Képesség távlatai:
-Csak az öt kilométeres körzeten belül élő állatokat tudja irányítani, magához hívni.
-Pár méteres körzeten belüli állatokat viszont akaratlanul is magához vonzza, így képességét nem tudja elrejteni a kíváncsi szemek elől. A feje felett szinte mindig repked egy madárka, vagy ritkább esetekben egy kisebb pillangó.
-Még csak maximum egy farkas méretű állatot tud irányítani
-Szintén a pár méteres körzetében előforduló növényekre akaratlanul is hatással van. Kivirulnak, üdébbek lesznek, vagy éppen "feltámadnak"
-Aszfalt alatt megbújó földből még képes kinöveszteni növényt, de mondjuk öt emelet magasságból már nem tudja megcsinálni, ha csak nincs a közelében föld, homok.

Jellem:
Hogy milyen vagyok én? Nos igazából csak azt tudom elmesélni, hogy milyen is voltam, mivelhogy most éppen egy kórházi ágyban fekszem, ha minden igaz kómában. Vagyis remélem, hogy ez a sötétség, ami körülölel engem nem a halál…Bár azt a fényt az alagút végén nem látom…De ha látnám sem szeretném követni. Na jó kicsit elkalandoztam.
Szóval milyen voltam…Nos ha jól emlékszem kiskoromban elég vidám kislányka voltam. Igazi kalandvágyó ördögfióka. Szinte sose hallgattam a szüleimre, amiért ők állandóan kiabáltak velem, de sosem ütöttek meg. Jól megvoltam az egyszer biztos, de aztán valami történt, amitől teljesen megváltoztam. Magamba fordultam, elzárkóztam mindenkitől. Nem tudtam megbízni az emberekben, főleg nem a fiúkban. Számomra ők lettek a mumusok, A Sátán fiai. Belül összetörtem, de ebből semmit sem mutattam kifelé. Mindig álarcot húztam magamra, mielőtt kiléptem volna az utcára. Ez az álarc leggyakrabban egy mosoly volt. Hiszen aki mosolyog, az csak boldog lehet…Vagy legalább is ezt hiszik az emberek.
Míg a férfiakkal inkább tartottam azt a tisztes távolságot, ha nem is nagyobbat a nőkkel jobban kijöttem, bár náluk sem volt olyan egyszerű a helyzet, de általában véve kedves voltam, segítőkész. Nincs túl sok barátom, inkább csak ismerősök, haverok, akik csak akkor kerestek fel, ha kellett valami. Így egyedül élek egy macskával Isie-vel. Azt hiszem kis kóbor macska…Egy esős napon találtam rá. Vékony kis hangjára lettem figyelmes, majd ahogy keresgéltem megpillantottam az elázott kis testét. Képtelen voltam őt otthagyni. De most már öreg, naaagyon öreg…Ha minden igaz idén tölti be a hatodik életévét.
De megint sikerült elkalandoznom…Mit mondhatnék még magamról? Jah igen szinte alig éltem, és ezt képletesen kell érteni. Mindig a munkába temetkeztem, otthon is vagy csak dolgoztam, vagy egyszerűen olyan hulla voltam, hogy csak arra maradt erőm, hogy az ágyba zuhanjak.
Nos és, hogy mi lesz, ha felébredek? Nos ezt magam sem tudom!

Külső:
A külsőm. Hát csak nézz rám…Nem elég egyértelmű? Na jó igaz például a szemem színét sem tudod megállapítani így, ha csak el nem olvasod a korlapomat. Nah de ha ennyire akarod tudni, akkor mesélek a külsőmről is. Úgy hiszem a szőke hajamat és a szép világoskék szemeimet is az édesanyámtól kaptam. Apától inkább az orromat és a hegyes államat örököltem. Átlagos a testalkatom, körülbelül 170 centiméter vagyok…De, hogy mennyi kiló? Nos olyan ötven és hatvan között mozogtam, inkább a hatvanhoz közeledve, de most így látva magam lehet, hogy már az ötvenhez közeledek.
Különösebb ismertetőjel nincs rajtam, mármint ami természetes is lenne, mint például anyajegy. Viszont van egy tetoválásom, mégpedig a jobb lapockámnál. Elég aprólékos, de sima fekete-fehér. Már vagy hét éve, hogy magamra varrattam.
Mi van még? Öltözködés igen…Nos nem tudnám egy szóval leírni a stílusom. Amilyen a hangulatom úgy öltözködöm. Amikor szomorúbb, depis, lehangolt inkább a kényelemre hajtok és akkor előjön a jól ismert farmer, póló, macinadrág, sportcipő szett, de szeretem az elegánsabb, nőiesebb darabokat is. A magas sarkúkkal nem vagyok kibékülve, de néha megköveteli a világ ezt a nőktől, így az sem hiányzik a ruhatáramból.

Előtörténet:

Hangos fékcsikorgások törik meg az est csöndjét. Már túl késő bármit is csinálni. A kocsik egymásba csapódnak. Az egész csak pár pillanat műve, vagy annyi sincs. Minden gyorsan történt.
Szirénák hangos zaja ébreszti fel a várost. Őrültek módjára száguldoznak az üres utcákon, hogy minél előbb a kórházba érhessenek. A balesetnek egy áldozata van és hat sérültje, közülük négy állapota súlyos…
Látjátok azt a szőke nőt ott, akit most tolnak be az ajtón, aki súlyosan beverte a fejét? Nah igen az én volnék. Már megint sokáig dolgoztam, már megint hulla fáradtan indultam el haza…De nem én okoztam a balesetet. Zöld volt nekem a lámpa, de azok az ostoba, részeg kölykök…


De ez a történet nem itt kezdődik, de nem is itt ér véget. Minden huszonöt évvel ezelőtt kezdődött el egy esős tavaszi estén, egy kisebb francia kórházban. Egy nő ordításától volt hangos az épület. Ő volt az édesanyám, egy gyönyörű asszony. Sokat szenvedett miattam, ezt mindig elmesélte nekem…De minden fájdalma elmúlt ahogy a karjaiba vett és a szemeimbe pillantott. Az édesapám nem volt aznap mellette. Éppen hazafelé tartott a repülőm Az Amkerikai Egyesült Államokból. Úgy volt, hogy csak másnap tér haza, de anya mielőtt a kórházba vitték volna üzent neki telefonon keresztül, így az első hazafelé tartó gépre már meg is vette a jegyet, de így is lekésett az érkezésemről.
Miután végül kiengedtek a kórházból egy gyönyörű házba vittek engem. Apa valami nagyon fontos munkát csinált, amiért sok pénzt kapott, de sokat is kellett utaznia. Nem volt időm megtanulni, megjegyezni a szakmáját. A kis fejem nem az még teljesen érthetetlen dolog volt. Próbálták nem egyszer elmagyarázni, de mindig csak nagy kerek szemeket meresztettem rájuk. Így végül feladták a dolgot és úgy voltak vele még ráérnek ezt elmesélni nekem. Az a pár év, amit velük töltöttem életem legszebb pár éve volt.
Tizenegy éves voltam mikor elveszítettem a szüleimet, egy repülőgép szerencsétlenség miatt. Éppen Az Államokba utaztak volna Elisabeth nagynénikémhez. Engem csak azért hagytak otthon, mert magas lázam volt, csúnyán köhögtem és teljesen gyenge voltam. Az orvos megtiltotta, hogy ilyen hosszú útra menjek, de a szüleim nem is ellenkeztek vele. Ők is csak jót akartak nekem…És tessék igazuk lett.
Mivel a nagynéném a világ másik felén élt, így a gyámhatóság úgy döntött, hogy inkább a szintén Arles-ban élő nagybátyámra bíznak engem. Igaz ő nem volt egy gazdag ember, ahogy a bátyja, az édesapám. Sőt teljesen más életet élt. Egy kis farmja volt, de épphogy volt rajta valami. Egy tehén, pár kecske, néhány tyúk és egy idegesítően hangos kakas. A ház meg nem volt valami nagy, és elég öreg volt már…Azt mesélte, hogy apuval itt nőttek fel.
Arthur bár nem örült annak, hogy a nyakába varrtak engem mégis a legkedvesebb oldalát mutatta a gyámosok előtt…De hamar kimutatta nekem a foga fehérjét. Az alkohol nagyon is közeli barátja volt. Apa igazából sosem mesélt volna arról, hogy lenne egy bátya, az előtt nem is láttam őt…És az okát meg is értettem az ott töltött két év alatt.
Az elején sokat kedveskedett nekem, úgy véltem, hogy egy rendes emberhez kerültem, de a napok, hetek múlásával ez mind megfordult. Az egész egy hétköznapinak tűnő napon kezdődött. Még csak reggel volt, de ő már teljesen leitta magát. A szobámba jött. Én éppen az egyik könyvemet bújtam az ágyamon fekve. Ő csak némán leül az ágyam szélére és kezével simogatni kezdte a hátamat. Nem tulajdonítottam neki túl sok figyelmet. Úgy véltem, hogy csak becsiccsentett és éppen boldog pillanatait élte.
Az ehhez hasonló közeledése ezek után egyre sűrűbbek lettek. Először csak az arcomat, a hátamat, karomat, majd már a lábamat, a fenekemet is elkezdte simogatni. Csöppet sem tetszett a dolog, de nem mertem ellenkezni vele. Egyszer kértem, hogy hagyja abba és több pofonnal is megajándékozott és megfenyegetett, ha bárkinek is beszélek erről többet is kapok.
Tizenkettő éves voltam, mikor ismét nagy fordulatot vett az életem. Egy este történt az egész. Ahogy sokszor máskor most is teljesen részegen tért haza, de valamiért dühös volt, így amint belépett a házba üvölteni utánam. Rémültem ébredtem fel a szobámban, de mire az ajtómhoz siethettem volna ő már be is rúgta azt. Az arca vörös volt…Ilyennek még nem láttam soha. A szívem hevesen lüktetett a mellkasomban. Éppen egyet léptem hátra, mikor keze nagyot csattant az arcomon. A padlón landoltam, de nem maradtam ott sokáig. A hajamnál fogva rángatott fel és lökött az ágyra. Meghúzta a kezében lévő üveget, majd a falhoz csapta és közeledni kezdett felém egy hatalmas elégedett vigyorral az arcán. Ekkor már tudtam, hogy valami rosszra készül. Ahogy közeledett az ágyamhoz elkezdte kicsatolni az övét, majd a nadrágja gombját is kicsatolta.
Ez után minden gyorsan történt. Én próbáltam őt lelökni magamról, de olyan szorosan fogott, hogy semmi esélyem nem volt küzdeni ellene. A következő pillanat amire emlékszem az egy hangos fájdalmas ordítás, de nem felőlem. Elengedett és idegesen kapott a lábához. A kutyája, Rex fogait gazdája húsába mélyesztette és tépni kezdte. Értetlenül néztem az eseményeket, ahogy Arthur megpróbálja a kutyát lerázni magáról. Sosem voltam jóban Rexel, akárhányszor elmentem mellette mindig rám morgott, vicsorgott. Mindig is féltem tőle, de most mégis úgy éreztem, hogy az én segítségemre jött ide és támadta meg a gazdáját. Nem hezitáltam sokat azonnal kifutottam a szobából, majd ki a házból.
Csak pár méterig jutottam mikor ismét meghallottam az ordítását, de most az én nevemet kiáltotta. Rémülettel telve fordultam a ház felé…És ekkor valami olyan történt, amiről álmodni se mertem volna. A ház közelében a földől vastag gyökerek kezdtek el kitörni, hogy aztán megtámadják a házat. Pár másodperccel később már az egész házat olyan sűrűn körülvették a gyökerek, hogy semmi sem látszódott ki belőle. Hallottam Arthur dühös üvöltését, Rex ugatását, de végül csak hátat fordítottam neki és futni kezdtem
Többé nem láttam a nagybácsikámat. Egy héttel később már egy repülőn ültem New York felé repülve. A történtek után a nagynénémhez küldtek engem. Senkinek sem mertem mesélni arról, amit aznap láttam, a gyökerekről, akik szinte életre keltek és megvédtek engem. Tudtam, ha elmondom bárkinek is őrültnek, bolondnak néznek és bezárnak valami szobába. Így mélyen hallgattam a dologról.
Elisabeth nagynénémnél ezerszer jobb életem volt. Egy hatalmas házban élt rengeteg szobával, egy nagy könyvtárral, hatalmas birtokkal. Örömmel fogadott engem és mindent megkaptam, amire csak szükségem volt. Boldog voltam. Végre ismét otthonra találtam.
Egyik este egy rémálmom volt. A nagybátyámról álmodtam, pontosabban arról az estéről. Ismét érezte azt az erős pofont, a szorítását. Könnyek áztatta szemekkel riadtam fel. Ahogy a takarom felé nyúltam valami furát éreztem. Nem a puha pamut anyaga volt az. Az éjjeli szekrényemen pihenő lámpát azonnal felkapcsoltam és ekkor ismertem fel azt a különös dolgot. Az egész ágyamat befedte, de még a padlómat is. A tekintetem végül megakadt az ablakomnál lévő növényen. Ekkor esett le, hogy talán mind ezt én tettem, ahogy aznap este is. Elfogott a rémület, de e mellett az izgatottság is. Természetesen semmit nem mondtam el a történtekről Elisabethnek. Hallgattam róla, ahogy akkor a gyökerekről is. Sokáig mégsem tudtam titokban tartani a dolgot. Éppen az üvegházban voltam és az egyik haldokló növényt próbáltam meg életre kelteni, mikor nagynéném belépett. Megrémültem, de hamar lenyugtatott engem. Kiderült, hogy ő is képes arra, amire én és bízott abban, hogy majd lesz valaki a családban, aki ugyan úgy megörökli ezt a képességet. Mesélt nekem arról, hogy nem csak mi vagyunk ilyen különlegesek. Más embereknek is vannak, de különböző képességekkel. Bemutatta az egyik közeli barátját, aki képes volt a vizet jéggé fagyasztani, egy másik meg át tudott menni a falon. Ezek után otthon kivett az iskolából és otthon tanított engem tovább, de nem csak a történelemre, vagy matematikára... Azt is megtanította nekem, hogy hogyan tudom irányítani a képességem.
Három éve vitte el a rák. Sokat küzdött ellene, de végül az győzött. Ugyan olyan nagy fájdalom volt elveszítenem őt, mint a szüleimet. Anyámként szerettem őt is. A birtokot megörököltem tőle és a vagyonát is. Nem volt gyereke, nem lehetett neki, így mindent rám hagyott. Sokáig gondolkoztam azon, hogy mit kezdhetnék a hatalmas házzal, a birtokkal. Egy embernek túl nagy volt, így végül arra az elhatározásra jutottam, hogy egy szállodává alakíttatom át. Sikeres volt a befektetésem. New York egyik leghíresebb szállodájává vált. Aki nem foglalt időben annak már egy évet kellett várnia egy szabad szobára…

A szempilláim megrebegnek, az ujjaim megmozdulnak. Egy kedves női hangot hallok meg, majd valami meleget érzek a kezemnél. Megszorítom és nem akarom elengedni. A szememet lassan nyitom ki és ekkor megpillantok egy idegen női arcot. Kedvesen mosolyog le rám és az ajkai mozognak, de nem értem, hogy mit mond. Rémülten pillantok körbe. Csak ekkor veszem észre, hogy hol is vagyok. Ez egy kórház...
-Hol vagyok? Mi történt?-Az idegen nő próbál megnyugtatni, majd vizsgálgatni kezd, de nem válaszol a kérdéseimre, így még idegesebbé válok.
-Miért vagyok itt és maga kicsoda? Mi történt?-Ám továbbra sem válaszol, csak az ajtó felé pillant ahol egy fehér köpenyes férfi lép be. Az ő arcán is ugyan ott az a mosoly. Mellém lép, megfogja a kezem és mesélni kezd.
Autó balesetem volt és már egy hónapja, hogy kómában fekszem itt. Már kezdték elveszíteni a reményt, hogy felébredek e. Kérdezgetni kezd felőlem, a családom felől, de egyre sem tudom a választ. A nevemet kérdezi, de ahogy elkezdek kutatni az emlékeim között nem találok rá. Semmi nem jut az eszembe…