Bastien Wooters

Tárgy: Bastien Wooters Hétf. 31 Márc. - 21:48

Bastien Wooters

"Talán az élet az egyedüli tulajdonom, gazdagnak mondhatom magam, hisz van kiért feláldoznom azt."

Userinfó: Főkarakter

Név: Bastien Wooters
Mutáns név: Dermesztő
Születési dátum: Boston, 1950. 12. 20.
Besorolás: Törvényen kívüli
Képességek: Blokkolás, spontán regeneráció

Elsődleges képesség: Ledermesztés
Osztályozás: Delta mutáns
Aktiválódás: 10 éves kor
Képesség jelenlegi szintje: Érintésével képes akár 15 percre is megdermeszteni "áldozatát". Az illető légzése ugyan nem áll le, tehát életképes marad a megdermedést követően is, azonban nem tudja mozgatni az izmait, és ezáltal teljesen megmarad abban a pozíciójában, amiben volt is, mikor megérintette.
Képesség távlatai: Idővel képessé válhat erejének fókuszálására, ezáltal érintésével már azt is meg tudja határozni, hogy csak az adott (megérintett) terület bénuljon le kiszemeltjében (pl.: kar, lábak, stb.). Ezen felül a dermesztési idő attól is függ, ő feloldja-e. Koncentrációt követő újabb érintéssel ugyanis képes hatástalanítani a bénítást.

Másodlagos képesség: Spontán regeneráció
Aktiválódás: 33 éves kor
Képesség jelenlegi szintje: Szervezete képes regenerálni a sérült területet, azonban ennek sebessége nagyban függ a sérülés mértékétől. Egy súlyos, akár életveszélyes sérülés gyógyulása olyan hosszú időbe is beletelhet, hogy meghalhat, mire a sérülés ténylegesen begyógyul, tehát a regeneráció mellett is szüksége lehet orvosi segítségre egy életveszélyes seb esetén, de képessége lehetővé teszi, hogy ne haljon bele sérülésébe olyan sebességgel, mint a normál emberek, mivel ha lassan is, a sérült felület azonnal elkezdi magát gyógyítani. A kisebb sebek, karcolások persze ennél már jóval gyorsabban regenerálódnak, akár percek után nyomuk sem marad, ahogy a zúzódásoknak sem.
Képesség távlatai: A sérüléseinek begyógyulási ideje redukálódik, már a komolyabb sebek is gyorsabban gyógyulnak, de egy életveszélyes seb regenerálása még mindig hosszabb időbe telhet nála.

Jellem: Céltudatos és elhatározott, akit nem igen lehet eltántorítani a céljának elérésében. Mindig határozott és magabiztos, soha nem inog meg. Az idegenekkel szemben általában elutasító és hideg, igyekszik önmagát érzéketlennek és hűvösnek mutatni, mintha érzelemmentessége még spirituális védelmet is nyújtana számára. Az idegenekre többnyire megvetéssel és elutasítással tekint, irányukba legtöbbször haragot és lenézést sugároz. Ez azonban csak a látszat. Rideg, és kemény lelkének mélyén igenis törődik azokkal, akik bizalmatlansága ellenére nagy nehezen mégis csak sikerrel férkőznek a közelébe. Azokra pedig gondolkodás nélkül zúdítja rá a haragját, akik ezeket a személyeket próbálják meg bántani. Ez az egyik módja annak, hogy jól ki lehessen hozni a sodrából, míg a másik az, ha szavát és szándékát megkérdőjelezik. Egyébként higgadt természetű, már-már hűvös türelemmel rendelkezik. Valódi haragja leginkább önnön személye ellen irányul, amiért hagyta, hogy az a két évvel ezelőtti baklövés sikerrel elszakítsa őt attól a személytől, aki talán egész életében a legfontosabb a számára. Ezért igyekszik annyira mások előtt a keménykezű irányítót adni, és leginkább nem is beszél arról, mi zajlik épp benne.
Roppant erős és karizmatikus személy, aki már régen megtanulta kikapcsolni a lelkiismeretét, így nem igazán zavartatja magát különösebben modora, viselkedése és megszólalásai miatt. Merthogy véleményét sosem tartja magában, mindig kimondja, márpedig neki szinte mindenről megvan a véleménye, mind az emberekről, mind pedig azok világáról. Mindenkivel szembeni távolságtartó, olykor lenéző modorát ráadásul még hajlamos némi szarkazmussal, és fanyar, olykor már direkt gúnyos humorral megfűszerezni. Nem törődik különösebben azzal, kiket bánt meg, de ez része a „szerepének”, amit játszik. Szókimondósága őszintévé teszi őt ugyan, mégis azért vannak benne is olyan sötét foltok a lelkén, melyeket nemigen mutat meg másoknak, inkább titkokként őrzi őket. Megfontolt, nem hagyja magát megvezetni, helyette inkább szeret ő a helyzet magaslatán lenni, és másokat irányítani. Ezen, néha már csillapíthatatlan vágya az irányításra, némileg manipulatívvá is teszi, de ezzel ő nem foglalkozik. Meg van elégedve magával, ezért soha egy pillanatig sem gondol arra, hogy esetleg változtatnia kellene.

Külső: 185 centiméter magas vagyok, amire nincs is panaszom. Az alkatomat mindig is igyekeztem rendben tartani, úgyhogy edzettnek, a konditermes múltamnak köszönhetően pedig kidolgozottnak mondhatom magam, jóllehet ezekre újabban nem nagyon maradt már időm. Sötét, dús hajamhoz kék szemek párosulnak, melyek csilloghatnak barátságosan is, de hűvösen is, ha rosszakaróról van szó. Arcomon általában van némi borosta, de van, hogy megszabadulok tőle, ez attól függ, épp milyen kedvem van. A hajamat legtöbbször így hordom, sosem volt ennél hosszabb, de azt se szeretem, ha túl rövidre van vágva.
Általában kényelmesebb viseletekben fogsz megtalálni, szinte mindig kedvenc ingeim egyikét, és egy farmert hordok. Nem igazán szoktam hivatalosan öltözködni, szóval ha nyakkendőt vagy ilyesmit akarnál rám aggatni, valami nagyon jó indokot kell találj hozzá!

Előtörténet: Furcsa... sokszor fel sem tűnik, milyen volt életünk, míg úgy nem adódik, hogy elveszítjük azt. Valószínűleg azt a napot sosem fogom elfelejteni, amikor majdnem meghaltam. Néha még mindig felsejlik álmomban Rebeca arca, ahogy mellém térdel, miután összeborultam a lövést követően.
Emlékszem a pillanatra, ahogy a golyó belém fúródott. Nem is fájt. Pontosabban... valami furcsa nyomást éreztem ott, ahol eltalált. Odatettem a kezem, melegséget éreztem, aztán mikor lepillantottam a tenyeremre, láttam benne a vörös, meleg folyadékot. Azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor igazán elképedtem. Utána már minden nagyon gyorsan történt. Mire észbe kaptam, már a fejem a padlón volt, és a plafont bámultam. Látom, ahogy a számomra legfontosabb személy ott térdel mellettem, és csak arra tudok gondolni, hogyan érhetném el, hogy ő biztonságban legyen, ha már én elszúrtam az egészet. Mindemellett pedig folyton az járt a fejemben, hogy mekkora egy idióta vagyok, amiért annyi ideig ott volt mellettem, mégis, soha nem mondtam el neki, mennyit jelent ő nekem. Vagy talán tudta? Egy biztos, akkor már nem volt jelentősége. Tudtam, hogy nekem meszeltek, és nem akartam, hogy ott maradjon mellettem, hogy aztán esetlegesen őt is bevarrják a rendőrök, így jobbnak láttam, ha elmondom neki, menekülnie kell. Hiszen rajtam már úgysem segíthetett, feleslegesen maradt volna ott, csak annyit ért volna el az egésszel, hogy lecsukják. Azt pedig nem akartam. Éreztem, hogy fogy az erőm, de még akartam mondani neki valamit... még ha az a valami egyetlen szó is csupán.
De bárhogy is szerettem volna, bármennyire is igyekeztem, erre már nem maradt erőm. Éreztem, ahogy kezem, mellyel gyönyörű arcán végig akartam legalább még egyszer utoljára simítani, lehanyatlik, előttem pedig teljesen elsötétült a világ. Nem éreztem fájdalmat. Talán ez volt a legkülönösebb az egészben. Azt hittem, fájni fog, ahogyan a halál elragad, és kiszakítja lelkemet a testemből, de nem éreztem semmilyen fájdalmat. Mint utólag rá kellett jönnöm, azért, mert a halál ezúttal elkerült engem. De az egész elég volt ahhoz, hogy végiggondoljam, mi minden is történt velem egész életemben. Pillanatok alatt visszaröppentem a múltba, ahol még csak egy egyszerű gyermekként, gondtalanul nevettem anyám karjaiban, és jó ideig így is nevelkedtem, míg apám rejtélyes körülmények között el nem tűnt. Anyám egyedül próbált eltartani engem meg a testvéreimet, akik közül én voltam a legidősebb. Bár nem tartoztunk soha a gazdagok közé, de leginkább még csak a középosztályba se, anyánk mindig igyekezett nekünk mindent, ami csak az erejéből tellett. Talán éppen ez vezetett oda, hogy olyan súlyosan megbetegedett, amely végül az életébe került. Igen, megviselt, nem tagadom. De mikor meghalt, én már nagykorúnak számítottam, így igyekeztem segíteni testvéreimnek, és eltartani őket, amennyire csak tudtam. Még akkor is, ha az, amit csináltam, nem volt éppenséggel... nos, legális. Drogok, bolti rablások, zsebelések, később nagyobb tolvajlások. Egy darabig ők erről mit sem tudtak, aztán egy este dílerkedésen kaptak. A húgom még ekkor is kitartott mellettem, igyekezett nyugtatni az öcsémet, hogy jó okkal tettem azt, amit, de ő addigra már hajthatatlanná vált. Nem kért többé a segítségemből, mikor nagykorúvá vált, a maga útját járta tovább, és ő kezdett gondoskodni a húgunkról. Azt mondta, nem akarja, hogy a közelébe menjek. Azt hiszem, ez volt számomra a mélypont. Elköltöztem a városból, nem is érdekelt már semmi sem, csak az, hogy az egész múltamat magam mögött hagyjam. Inni kezdtem, méghozzá nem is enyhén. Ekkor találkoztam elég érdekes arcokkal, ebben az időben Detroit városában töltöttem napjaimat. Ők voltak azok az alakok, akik a nagyobb lopások és balhék rejtelmeiben bevezettek. Akkor kezdtem el arra hajlani, hogy a "tehetségemet" fel is használjam az emberek ellen. Ugyanis volt egy... minek is nevezzük? Mondjuk különlegességnek, ami a testvéreimben legjobb tudomásom szerint nincsen. Már tíz évesen, amikor az általános iskola nagymenő ötödikes, felsős diákja kipécézett magának, megtapasztaltam, hogy elég egy érintés ahhoz, hogy megdermesszek bárkit, teljesen mozdulatlanná téve őt ezzel. Persze gyerekként ezt nem használhattam ki, hiszen nem akartam megijeszteni az osztálytársaimat, de nem tagadom, bizony voltak azért alkalmak, amikor nagyon jól jött. Nevezetesen mikor a testvéreim mellett álltam ki, védtem őket, vagy éppen amikor engem akartak megverni, mert nem voltam szimpatikus egy nagyobb srácnak. Azt hiszem, ez is közrejátszott abban, hogy fiatal éveimben annyira rászoktam a konditermi edzésekre. Fekve nyomás, meg ilyesmik. Tinédzserkoromat igyekeztem a sportok és a súlyok világában tölteni, és edzeni magamat, így a középiskolában persze már békén hagytak. Aki pedig nem... nos, neki volt néhány különös perce, amit nem igazán tudott mire vélni, miután hozzáértem. A félelem pedig elég nagy úr. Tehát a kötekedések hamar megszűntek. Szegény anyám pedig mit sem sejtett az egészből.
Azonban mindennek vége szakadt, mikor a kapcsolatom a testvéreimmel végleg elenyészett. Magam alá kerültem, hiszen mindaddig volt miért küzdenem, és ezt, mint egy szőnyeget, úgy rántották ki alólam. Így kerültem hát be a detroiti bandák egyik legelfuseráltabbikába. Kívülállóknak hívták magukat, hiszen közöttük is voltak olyanok, akik különleges képességekkel rendelkeztek. Mint a srác a szuper reflexekkel, vagy a másik, aki pillanatok alatt fel tudta térképezni a terepeket, ami egy nagyobb bankkomplexum esetében mindig igen hasznos képességnek bizonyult. Voltak sikereink, és egy egész jó kis családdá nőtte ki magát az egész banda dolog. Csakhogy semmilyen jó nem tart örökké. Egy rivális banda ütött rajtunk pont egy akciónk közben. A bank hamar csatatérré vált. Sokan meghaltak, köztük két biztonsági őr, és jó pár civil. A másik banda tele volt mutánsokkal, gyakorlatilag kiirtották a srácokat, akik felkaroltak, és akik mellett éveket húztam le. Jómagam csak a képességeimnek köszönhettem azt, hogy meg tudtam lógni előlük. Elkötöttem az egyikük furgonját, és a lopott szajré egy részét magammal vittem. Nem akartam vele feltűnést kelteni, így épp csak olyan életmódot folytattam mindig, amiben nem voltak likviditási problémáim. Elkezdtem vándorló életmódomat, hiszen a Kívülállók közül csak én maradtam életben, és bár pontos külső személyleírással nem rendelkeztek, a rendőrség alapos nyomozásba kezdett a két banda után az egész államokban Detroit miatt. A sajtó persze felfújta, révén, hogy nem volt egyszerű bandaháború. A városban mindenki tudta: különleges összecsapás volt. Szóval nem nagyon maradhattam, így hát utazgatni kezdtem. Szerte Amerikában, persze arra gondosan ügyeltem, hogy sehol se maradjak túl hosszú ideig, hisz nem akartam feltűnést kelteni. Folytattam a rabló életmódot, persze csak kicsiben, mert nem akartam nagy balhét beiktatni, amíg az előző visszhangja nem ülepszik le legalább egy kicsit. Visszatértem a kisebb lopásokhoz, és zsebelésekhez. Egy helyen sem maradtam egy hétnél tovább. Nem is tudom, már mióta csináltam. Egy örökkévalóságnak tűnt visszaemlékezve a múltamra. Talán ez az igazság... talán tényleg évek óta. Csak azt tudom, mi minden megváltozott, amikor San Fransisco-ban voltam. Pontosabban nem akkor, hanem ahogy elhagytam a várost. Egyedül érkeztem, és úgy távoztam, hogy volt egy potyautasom. Ne kérdezze senki, hogy miért nem dobtam ki, ha egyszer tudtam róla... mert a helyzet az, hogy a mai napig nem értem én sem. Talán volt valami a személyiségében, amivel teljesen megfogott. Egy dolgot viszont nem tudtam tagadni, persze előtte mindig is igyekeztem ezt tenni: megkedveltem. Ahogy pedig idősebb lett, ez a megkedvelés dolog kezdett átváltozni... valami mássá, ami erősebb. Fiatalabb volt nálam jóval, mégis valahogy teljesen a másik felemmé vált. Nem is volt kérdéses, hogy vittem magammal, akármerre is mentem, és idővel rendkívüli párossá váltunk ami a bűnös dolgokat illeti. Igen, belezúgtam. Méghozzá nem is kicsit. Pedig pontosan tudtam, hogy nem helyes, de egyáltalán nem érdekelt, és mondjak valamit? Máig nem érdekel.
Talán ezért is bánom annyira, hogy elszakadtunk egymástól. Ezért tűnt annyira hosszúnak a rám telepedő sötétség, miután az a civil zsaru eltalált. De mégsem haltam meg. Magamhoz tértem, valahol. Sötét volt, de így is láttam valami halvány fényt a helység végében. Egy monitor világított, és billentyűzet kattogott. Még most is tisztán emlékszem a hatalmas számítógép előtt álló férfi beszédére, jóllehet abban a pillanatban forgott velem a világ. Elmondta, hogy én és a fajtám lépéselőnyben vagyunk most az emberekhez képest, és hogy ha akarok, soha többé nem kell lopnom. Nem kell nélkülözni, sem félelemben élni. Emlékszem, eleinte le akartam lépni. Őrültnek néztem a pasast, és magam mögött akartam hagyni a helyet, de végül nem tettem. Szónoklata bár hegyi beszédnek hatott, végigküszködtem, és végtére is, csábító volt az, amit retorikai ködösítése mögött sejteni véltem. Vicces, a valódi nevét máig nem tudom, csak azt, hogy dúsgazdag és jócskán szívén viseli az olyanok sorsát, mint én. Családtagoknak tartja a mutánsokat. A szárnyai alá vett, azóta pedig neki dolgozom. Elmondta, hogy ott volt a félresikerült rablás közben a bankban. A felfordulás akkorává vált, miután a civilek elkezdtek kifelé özönleni a lövés hallatán, hogy ő a teleportáló képességének segítségével könnyedén ki tudott hozni. Gondoskodott rólam, felvilágosított addig számomra ismeretlennek számító regenerálódásomról. Persze a vérveszteség miatt így is kezelésre szorultam, de ő ellátott. Saját bevallása szerint az igazi is csak azért nem mondja el, mert ha egyikünk meghalna, az nem lesz olyan fájdalmas, mint akkor, ha bizalmaskodnánk. De egy valami tény: mindenre gondolt. Személyleírásom ismeretlen, hisz maszkban voltam, a rendőr, aki lelőtt pedig esküszik, hogy meghaltam. Nem csoda, hogy nyugalmazták, még ha a kormány tud is a különleges adottságú emberek létezéséről. Mindenesetre jobbnak látta, ha nem teremtek kapcsolatot a múltammal, én pedig jobbnak láttam nem beszélni neki Rebecáról. De egy nap sem telt el anélkül, hogy ne gondoltam volna rá. Sosem kezdtem igazán új életet, hiszen minden percben arra gondoltam, bárcsak megölelhetném őt újra. De a por elült. Én pedig újabban egyre többet játszadozom el a gondolattal, mi lenne, ha felkeresném. Persze, erről a megmentőm mit sem tudott. Továbbra is neki dolgoztam, de már nem olyan ügyekben, mint amikor szólóban voltam. Többnyire információszerzésre, vagy épp őrködésre küldött el. De jól megfizet, és ez elég. Legalábbis ahhoz elég volt, hogy más életmódra váltsak. Végül ez is fenekestül felfordult, mert rájött, hogy vissza-vissza tekintgetek, de én meg nem hagyhattam, hogy bármi Rebecára üssön vissza. Így hát... meg kellett tennem, ami szükséges volt... még ha ronda dolog is volt. Nem hagytam nyomokat, a rendőrség öngyilkosságként zárta le az ügyet, mondván: nem tudott mit kezdeni a pénzével. Na és én? Újra úton vagyok, mint holmi zarándok, ki keresi életének célját. Annyi különbséggel, hogy nekem megvan a célom, és a helyzet az, hogy már alig várom, hogy újra megpillanthassam a vörös fürtök közti szép arcot, és a két igéző szemeket.

Tárgy: Re: Bastien Wooters Kedd 1 Ápr. - 20:26

Húúú, haaa, ooohhh! *olvadozik*
Nagyon remek lett, szép hosszú, és élvezet volt olvasni. Smile

Szépen ki van fejtve a jellem is, az ET fordulatos és izgalmas, egy percnyi unalmas rész nem volt benne és én az ilyet szeretem nagyon is. Nem is tudom, hogy mit mondhatnék még, Rebeca öröm ujjong a háttérben, próbálom elnyomni, hogy ne kiabáljon túl. ^^
Avit már foglaltál, szóval más dolgod már nincs is, mint játszani velem. Very Happy