Waylon Carter

"He rose up with the twilight to take revenge for all the sins!"

Userinfó: Főkarakter

Név: Waylon Carter
Mutáns név: Zombi (lenne majd a jövőben)
Születési dátum: 1962. október 31; Chicago
Besorolás: Független
Képességek: A teste és a szervezete egy élőhalott „funkciójával” működik, így képes étel, ital és esetleg levegő nélkül is kibírni. Nem klasszikus élőhalottról van szó, mert Waylon beszél, gondolkodik, cselekszik, csak épp van egy kis plusz benne. Ha esetleg valamiféle támadás éri, meglövik, leszúrják stb, a sérülés ugyanúgy meglátszik rajta, mint bárki máson, azzal a kivétellel, hogy nem vérzik, legalábbis nem úgy, mint egy rendes ember abban a helyzetben, valamint a betegségek sincsenek rá hatással. A balesetek nem igen hatják meg, ha például kiesik egy ház negyedik emeletéről, valószínű elszenvedi a sérüléseket, de képes felállni, ám ilyenkor sokkal jobban előtör az éhsége. Ugyanez vonatkozik például gázolás esetén is, ilyenkor sanszos, hogy a sofőrnek reszeltek. A mutációja rendelkezik némi hátulütővel, amik a képesség áldásához képest átoknak számítanak. A teste folyamatosan bomlik, így időről időre megjelennek rajta hullafoltok, vagy esetleg még konkrét rothadó rész is lehet – pl egy szúrt/lőtt/stb sebnél is kiindul ilyen – ami, ha elburjánzik, elér egy bizonyos határt, ahonnan már nem lehet visszafordítani a folyamatot, és Waylon végleg meghal. Ezen felül a gyengéje, akárcsak a klasszikus filmekben a fej levágás, és/vagy az agyban okozott súlyos trauma is végzetes lehet a számára, ezen felül a tűz is hatványozottan veszélyes számára. A sérüléseit bár képes gyógyítani, ám ehhez – jó zombi révén – nyers húst kell fogyasztania, amire bár akármilyen megfelel – még az üzletben megvásárolható marhahús is, amit más levesbe tesz – de érthető módon az éhségét legjobban az emberi szövet fogyasztása elégíti ki, és ez eléggé komoly dilemma számára.

Elsődleges képesség: Élőhalott-mutáns
Osztályozás: Béta mutáns
Aktiválódás: 5 éves korában
Képesség jelenlegi szintje: Az éhsége roppant nagy, így ha elér egy bizonyos elmeállapotot – ideges lesz, felbosszantják stb – képes bárkit megtámadni, még képtelen uralni ezt a problémát. Ezen kívül a tűz mint olyan, nagyon is komoly sebzést okoz neki, és hiába fogyaszt rá húst, a seb nem gyógyul gyorsabban, mint egy átlagos égési sérülés, ezen felül pedig maximum a kisebb kaliberű fegyverek (9mm-es fegyverek, esetleg kisebb automata géppisztolyok) lövedékeit bírja ki, illetve szúró-váró fegyverek ellen bírja még ki. Ennél nagyobbak azonban hasonló módon hatnak rá, mint a tűz, így akár egy rakéta végtagvesztéssel is járhat számára. Egy motor, vagy autó gázolását még elviseli, valamint 3-4 emeletnyi zuhanást, ennél nagyobbak (kamionok, vonatok pl, vagy 5-6-7...10 emelet) már akár végzetessé válhatnak.
Képesség távlatai: A jövőben képes lesz kezelni a nyers hús fogyasztását, így nem támad olyanra, akire ő nem akar, illetve némiképp csökken az éhsége, de azért még mindig fontos „tápanyag” forrás lesz számára ez az étek. Ezen kívül a nagyobb kaliberű fegyverek ellen is túléli, végtagvesztés esetén pedig egyszerűen vissza kell csak varrni – vagy más módon rögzíteni – az elvesztett tagot, majd ugyanúgy működik, mint a sima sérülés gyógyulása (szintúgy nyers hús). Képessége fejlődésével kitolódnak a határok, így sanszos, hogy egy vonat gázolást is túléli, és egy repülőből is kiugorhat, ha úgy esik. Amolyan másodlagos képesség lesz, hogy képessé válik magából – a tüdejéből – egyfajta mérgező mocsár gázt kiokádni magából, amivel képes lesz lebénítani az ellenfeleit. A gáz az emberi szervezetre kellemetlen hatással van, először erős köhögő roham veszi kezdetét, ezt pedig paralízis követi. Negatívum, hogy a gáz tartalmaz némi metánt, így egy apró szikra is képes lesz lángra lobbantani.

Jellem: Kissé magába zárkózó jellem, nagyjából remeteként él egy kisebb lakásban, és nagyon nehezen enged magához közel bárkit is a mutációja miatt. Fél a képességétől, és attól, hogy hozzá közel állókat bánt, így leginkább akkor mozdul ki otthonról, ha nagyon muszáj. Ezt leszámítva barátságos, ha valaki igazán megismeri, akkor rájön, hogy nem rossz szándékú ember, és csupán boldogulni akar a világban, anélkül, hogy komolyan bántson bárkit is. Idegenekkel még inkább távolságtartó, és igen nehezen elegyedik szóba velük. Tipikusan az a fajta ember, aki jön, végzi a dolgát, és hazamegy. Minél kevesebb időt akar eltölteni a nyílt utcán, érthető okokból.

Külső: Sportos testalkatú, ezt pedig a sok otthonlét okán létrejövő szabad időnek köszönheti, amit némi edzéssel ütött el. Leginkább farmert visel, hozzá egy szürke, vagy valamilyen más pólót, de elhatárolódik a mintás, színes, kirívó ruhadaraboktól. Hidegebb időkben egyedül egy bőrkabátot vesz fel. Waylon nagyjából 180 centi magas, és 75-80 kilo. Haja fekete, és rövidre nyírva, feltúrva hordja, de nem zselézi. Szemei sötét barnák, bőre pedig közelebb áll a fehérhez, bár egészséges, mint a makk.  

Előtörténet:
Nem tudom, hol kezdjem. Sok minden történt, és egy élet is kevés, hogy mindenre kitérjek. Szóval, 1962-ben születtem. Szüleim átlag emberek voltak, édesanyám egy borbélynál dolgozott, édesapám pedig repülőgép műszerész volt. Egyedüli gyermek voltam – hála az istennek, legalábbis később ezt gondoltam. Gyermekkorom átlagosnak volt mondható, anyám otthon volt velem egészen három éves koromig, majd elemibe kerültem, ahol szintén átlag gyerekek módjára sajátítottam el az iskola kezdéshez legfontosabb dolgokat. Bár nem voltunk gazdagok, nem dúskáltunk a pénzben, mégis, a szüleim erőn felül próbáltak mi.nél jobb megélhetést biztosítani nekem és persze maguknak. És ekkor kezdődött minden. Vagyis akkor, mikor ötödik életévemet töltöttem. A születésnapi zsúrom zajlott éppen, ahol a velem egyidős gyerekeken kívül a szülők is ott voltak, hogy mindent felügyeljenek. A torta felvágása előtt történt, hogy az egyik fiúnak nem tetszett valami, amikor kikapta a kezemből a játékautómat, amit persze én nem néztem jó szemmel – gyerekek voltunk. Utána szaladtam és kiabáltam, hogy adja vissza, mert én játszottam vele. A kerítéshez érve zsákutcába került, és csak vihogott. Megpróbáltam kitépni a kezéből, amikor egyszerűen fellökött és átlépett rajtam. Ekkor pattant el bennem valami, felugrottam, és elkaptam, majd beleharaptam a kezébe. Technikailag kiharaptam belőle egy darabot. Szemem üvegessé vált, és a vér kezdett folyni a sebből. A sírásra a szülők odasiettek, és engem anyám kapott fel, a másik fiút pedig apám és az anyukája próbálta ellátni. Egy konyharuhát szorítottak a sebre, majd egy elsősegély dobozból vett dolgokkal próbálták bekötözni, majd az anyja rögtön a kórházba indult vele. A zsúrnak azt hiszem itt vége is volt, és anyámék kérdőre vontak, hogy mi volt ez. Igazság szerint nem tudom, de jó érzés volt, és bár senkinek nem mondtam, illetve nem tudom, hogy észrevették-e, de a kiharapott darab eltűnt. Mégpedig bennem, és mámoros érzéssel töltött el a hús elfogyasztása. Szemem újra a régi lett, és ezt nem is látta senki sem. Apámék egyszeri esetnek gondolták, és megkaptam a magamét érte, annyiban hagyták a dolgot. De tudtam, hogy valami nincs rendben. Egyre jobban éreztem, hogy valami baj van velem, és folyamatosan éhes voltam, hiába tömtem magamba tonna szám a különböző ételeket, egyszerűen alig éreztem, hogy csillapodott volna. Küszködtem ezzel, és próbáltam elnyomni, ami egy ilyen stresszes világban nem könnyű. Bár elég fiatal voltam, rájöttem, hogy a stressz kiváltja a nem kívánt támadás lehetőségét, és bár az agyamra ilyenkor egyfajta vörös köd ereszkedett, tudtam, mit csinálok. Nem tetszett. Tizenöt lehettem, épp elkezdtem a középiskolát, amikor hazafele egy háromfős nagymenőkből álló banda megvárt. Nem tetszett nekik, hogy nem vehették át tőlem a házi feladatot – nem tehetek róla, hogy h.lyék voltak – és úgy gondolták, majd így állnak bosszút. A vezetőjük kezében egy baseballütő pihent, és mikor meglátott, szó nélkül esett nekem. A lábamra zúzott vele, amitől földre kerültem, és ilyenkor az ember ösztönösen a fejéhez kapja a kezét, hogy védje magát. Én sem tudtam mást csinálni, körbefogtam a fejem, és vártam, hogy vége legyen ennek az egésznek. Ütöttek, rúgtak, ahol értek, és ismét előtört belőlem a vadállat. Kitörve beleharaptam a baseballütős lábába, mire felordított és kihátrált, majd sikerült felpattannom, de egy érkező jobb horog rögtön visszaküldött a földre. Újabb próbálkozás, és már futottam is hazáig, ahol biztonságban lehetek. Szerencsére anyáék nem láttak meg, és gyorsan be is zárkóztam a szobába, majd a szekrényemen lévő tükörben megnéztem, hogy festek. A lábam feldagadt, ahol megütött a srác, az oldalam hasogatott, valószínű, hogy eltört egy bordám, az arcom pedig tele volt zúzódásokkal. Szemeim sem voltak normálisak. Bevérzett a bal, de így is láttam, hogy kissé vesztett a barna árnyalatából és közelebb állt a szürkéhez, az üvegeshez. Megilyedtem, és inkább lefeküdtem aludni, de éktelen éhség tört rám, ami nem hagyott álomba merülni. Végül felkeltem és csendben lementem, kinyitottam a hűtőt. Kerestem valamit, ami segíthet rajtam, de szememet egy tálcán heverő disznóhús vonzotta leginkább. Éreztem, hogy valami történik velem, és szinte önkívületi állapotban nyúltam utána, de mikor rájöttem, mit csinálok, visszarántottam a kezem. Persze ismét rám tört ez az érzés és végül átadtam magam neki. Kikaptam a húst, leültem, és hátamat a hűtőnek vetve beleharaptam. Mámoros érzés öntött el, és egy gyengébb fájdalom érzet, amit nem tudtam mire vélni. Nem kellett három perc, a húsból nem maradt semmi, szememről pedig lekerült az üveges „borítás”. Bár még éreztem az éhséget, de már egy fokkal jobb volt. Csendben visszamentem a szobámba, és elhaladva a tükör előtt láttam, hogy sérüléseim még ugyan látszanak, de messze jobb színben vannak. Bár volt velük valami. Feketék voltak, és mintha „töredezne” a széle. Olyan volt, mintha rothadna. A fáradtságra fogtam, és egy gyengébb hallucinációra, majd lefeküdtem aludni.
Évek teltek el, és ezalatt kezdtem ráébredni, hogy más lehetek, mint a többi ember. Hogy több vagy kevesebb, nos elnézve, amit tettem, inkább kevesebb. Az éhségem mit sem csökkent, sőt, még nagyobb lett. Suliból érkeztem haza, végzős voltam, és anyám épp a telefon mellett ült, és búskomor képet vágott. Mikor megkérdeztem mi baj, visszakérdezett, és tudtam, hogy kiderült valami. A suliban a minap megint megharaptam egy gyereket. Pech. Anyám kikelt magából, és úgy gondolta, hogy nincs rendben valami velem, úgy gondolta, hogy biztos beteges dolgokkal foglalkozom a szabadidőmben, és ezért ez a fajta agresszív reagálás. Elmondtam neki, hogy a srác bunkózott, és bár nem vagyok rá büszke – kamu – de megérdemelte, amit kapott. A vita kiabálásba csapott át, és anya ordítozott velem, én ordítoztam anyával. Aztán megint a stressz, és bár próbáltam menteni magam, és elvonulni, nem sikerült, mert anyám elkapta a karom. Szemem megint üvegessé vált, aminek látványától anya visszahőkölt, de már késő volt. A karjába haraptam, de most valamiért nem tudtam leállni. Szó szerint. A földön térdeltem, és „falatoztam”, mikor apám haza ért. A hús nyújtotta mámoros érzésre nem tudtam levetkőzni, és ő lett a következő áldozat. Mikor ráeszméltem, hogy mit tettem, és elmémről felszállt a köd, kiborultam, ami érthető. Zokogni kezdtem, és tudat alatt cselekedve próbáltam tenni valamit, de másfél lábbal és egy karral már nem sok mindent kezdhet az ember. Összepakoltam a cuccom és eltűntem a városból, különben hamar kiderülhet pár érzékeny részlet, amit nem akartam. Bár nem tudtam mit fogok kezdeni így tizenkilenc évesen, de végül csak lesz valami. New York-ba költöztem, és alkalmi munkákból tartottam el magam. A napjaimat egyszerűen töltöttem: minél kevesebbet emberek között lenni. Persze ez nem mindig kivitelezhető egy ilyen nagyvárosban, és mondjuk úgy, voltak balesetek. Ennek ellenére megpróbáltam alternatív módszereket találni az éhségem csillapítására. Mély depresszióba fordultam, és csak a nagyon fontos dolgok miatt mozdultam ki otthonról. Azóta próbálok valami megoldást találni a problémámra.