Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
"Ami a miénk, az nem tűnik izgalmasnak - csak akkor leszünk rá kíváncsiak, ha elérhetetlenné válik. "
Userinfó: Főkarakter neve - Tatjana Roberts
Név: Aaron Adler Mutáns név: Doki Születési dátum: 1961.06.06. New York, USA Besorolás: Független Képességek: Spontán regeneráció
Elsődleges képesség: Spontán regeneráció Osztályozás: Béta Aktiválódás: születéstől kezdve Képesség jelenlegi szintje: Teste szinte minden tekintetben képes a spontán gyógyulásra. A vírusok, mint káros tényezők ismeretlenek. Általános emberi betegségeket nem kap el, nincs nátha, megfázás, semmi hasonló. A fizikai sérülések nyomtalanul gyógyulnak, akár pillanatok alatt is, ez persze a komolyságtól is függ. De teljesen mindegy, hogy szúrás vagy lövés, esetleg törés, legfeljebb fél óra alatt újra teljesen ép. Végtagvesztéskor szükség esetén képes újat növeszteni, bár ez hosszadalmasabb, akár órákig vagy egy napig is eltartó folyamat, attól függően, mekkora tag veszett el. Ám ha az eredeti tagot visszavarják, akár még a szövet elhalását követő néhány órán belül is, az a kilökődés veszélye nélkül veszi fel újra funkcióit. (Ezek alól persze kivétel a fej és a test kettéválasztása) Képesség távlatai: A képesség teljesen kifejlődött
Jellem: Ha jellemezni kellene magam valami tesztben három szóval tökéletesen le tudnám írni magam. Akaratos, birtokló és szélsőséges. Akaratos vagyok, hisz amit el akarok érni, azért bármit és bárkit feláldozok. Ha én valakit akarok, megkapom, ha valamit akarok, megszerzem. Nincs lehetetlen dolog előttem, legalább is így hiszem én. Birtokló vagyok... Szeretem érezni, hogy uralkodom mások felett, hogy az én döntéseim a mérvadók, és erre a húgom tökéletes alany. MIntha csak egy szép baba lenne, egy marionett bábú, akinek a lépteit én határozom meg. És legfőképp szélsőséges vagyok. Ha finomabban akarok fogalmazni, hangulatember. Ha olyan a hangulatom, én vagyok a legtündéribb szomszéd srác, akit csak láttál. De ha olyan a hangulatom nyugodt szívvel verem a fejed a falba. Nem az enyém.. nem, hülye nem vagyok....
Külső: Sokat nézegettem magam a tükörben. Persze nem hiúság okán, sokkal inkább hogy legalább egy csipetnyit felfedezzek magamban apámból. De akármennyire is erőltetem, a legnagyobb hasonlóság, hogy mindketten birtokoljuk azt a bizonyos y-kromoszómát. Hajam barna, mint anyámé, bár én rövidre vágva viselem. Szemeim szintén barnák, átlagosak, csak én látom bennük itt, a tükör előtt állva azt a bizonyos őrületet, mit láttam az övében is. De én még rejtem, még uralom, gyógyszerek nélkül. Arcomon hol kiüt egy kis borosta, vagy épp körszakállt növesztek, bár ha megunom, az egész képem simára borotválom. Bőröm napbarnított, nem kell félnem, hogy az ír vér előtőr és kifehéredem, kiszeplősödöm. Bár ezt valahogy nem bánom. Talán a magasságom. Igen, azt hiszem egy-nyolcvanas magasságom az apámé, lévén anyám alig ütötte az egy-hatvanat. Igen, a magasságom, sportos testalkatom az apámé, minden más az anyámé. Az őrület pedig az enyém...
Előtörténet: Gyönyörű gyermekkor, boldog család. Ez nem volt nekem... Talán az elején lehet, amikor még nagyon pici baba voltam, szép, barna szemű pufók fiúcska, akit minden vénasszony körbegügyög. Lehet, akkor még minden rendben volt, de ez az a kor, amire nem emlékszünk. Az én első képem anyámról, ahogy sikítozva vagdossa a poharakat a falhoz a konyhában. Ha jól emlékszem, olyan hétéves lehettem. Apám csak dermedten állt, sápadtan, mégis eltökéleten. Én pedig az ajtó mögé bújva lestem őket. Aztán apám kiment az ajtón és én évekig nem láttam őt. Láttam helyette anyámat, az élő roncsot és elmebajt. Hol mosolygott rám és én voltam a világ legszebb kisfia, hol magában motyogva elhordott mindenkit mindennek. Nem tudtam, kivel beszél, csak hogy olyan haragos és különös. Féltem tőle... Úgy tíz éves lehettem, mikor először felvagdosta az ereit. Bolond mód mindezt a hideg konyhapadlón, ahol aztán a vérveszteségtől dideregve félúton feladta az egészet és sírva kért, mikor a suliból hazaértem, hogy hívjam apámat, a száma a noteszben a telefon mellett. Három év után hallottam újra a hangját. Velem maradt, amíg anyát kiengedték a kórházból, bár igazság szerint nem váltottam vele egy szót sem. Nem kellettem neki, ő sem kellett nekem. Tizenkettő voltam, mikor egy marék gyógyszert szedett be, most már rögtön a mentőket hívtam, ők értesítették apámat. Mert névleg még mindig házasok voltak. Apám ekkor vitt el abba a másik házba, ekkor értettem meg a dolgokat. Másik nőt választott anyám helyett, nem tudott mit kezdeni vele. Ez a másik nő szép volt, kedves, és ott togyogott a lába körül egy apró, vörös kislány, apám szakasztott mása. A húgom... Tudom, hogy nem szép dolog, de mikor odajött hozzám ellöktem. Minek ismerjem meg, mikor néhány nap múlva újra anyámmal leszek, újra kapirgálhatom össze darabokba hulló személyiségét... Tizenöt voltam, mikor újra eret vágott magán. Már okosabb volt, ebült egy kád forró vízbe. Nem fázott, talán végre sikerült is volna neki, ha aznap nem küldenek haza a suliból, mert az egyik srácnak a betonoszlophoz koppintottam a fejét. Rutinosan nyomtam felsebzett csuklójára a törülközőt, míg a mentőre vártunk. Azt hiszem, ez volt a mentőöv, immár valóban figyeltek is rá az orvosok, kapott pszichológust, amjd diagnózist. Skizófrénia, szerencsére minimális. Majd egy marék gyógyszert és állandó kontrollt, különben elvesznek tőle. Talán ez volt a legnyomósabb érv, ami arra késztette, hogy bevegye minden reggel a bogyóit, előbb a sárgát, ebédnél a kéket, vacsoránál meg a pirosat. Így, szépen sorban, majdnem mint a zászló színei. Mert engem szeretett, mindezek ellenére. Én voltam az okos kisfiacskája, akit minden tanár dícsért, legalább is a tanulmányok okán. A magatartásom inkább nem elemezték. A sikeres érettségim egy temetéssel tetőztük. Apám kisírt szemmel jelent meg nálunk, karján a húgommal. Anyám vállán folytatták a zokogást. Ő tudott mindent, tudta, hogy beteg az a másik nő és meg fog halni. Már újra volt más, aki felügyelje, hogy anyám rendszeresen szedi-e a bogyóit, így leléptem élni az egyetemisták bulis életét. Úgy évente váltogattam a szakjaim. Nem mintha nem tanultam volna, vagy elküldtek volna. A biosz szakos docensem egyenesen könyörgött, hogy maradjak. De akkor épp a matek kezdett érdekelni, majd egy év múlva a kémia. Aztán a fizika és végül az orvosi szak. Szünetekbe persze haza-hazalátogattam, immár nem löktem el Fayet, sőt, egyre inkább élveztem, ahogy rámcsodálkozik, ahogy lesi a szavaim. Ha azt mondtam, a vacsora azért zöld, mert egy manó főztem, nekem azt is elhitte. Élveztem, hogy csüng a szavaimon, hogy szinte várja, hogy megmondjam, mit tegyen. És hogy készséges alanyom volt minden egyes játékhoz, mit az orvosim igényelt. Egy kis anatómia, vizsgálatok, és megannyi vérvétel. A genetika laborba vettem észre, ahogy gyakorlásból Faye vérét toltam a nagyító alá, hogy más. Egészen más, mint az embereké. Újabb vér kellett tőle, újabb adag, egészen más és más pipettákra. Majd elkövetkezett az újabb fázis, mit minden kutató imád. A kísérletezés. Ám én haladó szellem vagyok, nem hiszek az állatok kínzásában, máson viszont féltem próbálni, így magamnak adtam be az első ampullát. Nem féltem, hogy kárt teszek magamban. Anyám első öngyilkossági kísérlete után magam is lemásoltam amit csinál. Mert egy gyerek úgy tanul, ha másol. De hiába merítettem a pengét a karomba, az első pár csepp vér után behegedt a vágás, hiába tudtam, hol metszettem, nem volt heg. És másodjára és harmadjára sem. Aztán már kísérleteztem magamon. Belevertem a fejem a falba, majd a tükörben néztem, miképp gyógyul be felcsattant homlokom. Belegondolva beteg se voltam soha, ha valamelyik fiúval verekedtem nekem sose volt maradandó sérülésem. Egyszer az ujjaimra is rávertem a kalapáccsal. Ordítottam, mint a nyúzott kutya, de nem tartott tovább az egész fél percnél. Az emberek nem is hinnék, mi mindent túl lehet élni... Faye vére.. Isteni ajándék egy olyannak, akinek egyetlen képessége a villámgyors regeneráció. Az első adag... Döbbenten meredtem a tenyeremből kicsapó lángnyelvre, mi felrobbantotta az előttem pihenő petricsészét. Mohón csaptam le a felfedezésre, újabb és újabb adagok következtek, persze csak óvatosan. Suttyomba, nehogy akár apám, akár anyám észrevegyenek bármit is. Huszonnégy.. életem számokban mérhető, minden történés egy számhoz köthető. Az egyetemen kaptam az értesítést a balesetről. Mindketten meghaltak, bár az okok, illetve a történések még tisztázatlanok és úgy hiszem, sose fog kiderülni. Én legalább is nem árultam el a zsaruknak később sem, hogy megtaláltam otthon anyám gyógyszeres fioláját, üresen. Már legalább négy napja újat kellett volna váltania. Nekem kellett bemenni a suliba, ahol már évek óta nem jártam, nekem kellett közölnem Faye-el, hogy újra elvesztette a családját. Hogy már csak én vagyok neki. De minden jó lesz, mindenben figyelek rá. Neki beszűkült a világ, nekem új lehetőségek nyíltak meg. Immár senki nem figyel rám, senki nem akadályoz meg, hogy úgy irányítsam, úgy érintsem, úgy szeressem a húgom, ahogy én szeretném... Most már csak én vagyok, és az én édes, törékeny, bűvös vérű marionett babám.br>
A hozzászólást Aaron Adler összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. 17 Ápr. - 13:46-kor.
Charles Xavier
mutant and proud
Tanár
let me to help you
Play By : James McAvoy
Hozzászólások száma : 1244
Kor : 39
Tárgy: Re: Aaron Adler Szer. 9 Ápr. - 16:11
Hűűű, hűűűűű! Ezen kívül mondanom kell még valamit? Imádtam olvasni is és imádom a karit. Nagyon jó lett, olvasmányos a leírás, és hát szó se róla a bátyus tényleg nem százas, de szegény kicsi Faye gond nélkül elhisz neki mindent. Klassz lett, nem is tudom, hogy mit mondhatnék még róla, a kép választás pedig fenomenális, sokkal jobb szerintem mint az előző, jobban passzol. ^^ Szóval tökéletes, mikor játszunk?
Kezdőlap 
by 
Imádtam olvasni is és imádom a karit. Nagyon jó lett, olvasmányos a leírás, és hát szó se róla a bátyus tényleg nem százas, de szegény kicsi Faye gond nélkül elhisz neki mindent. Klassz lett, nem is tudom, hogy mit mondhatnék még róla, a kép választás pedig fenomenális, sokkal jobb szerintem mint az előző, jobban passzol. ^^ Szóval tökéletes, mikor játszunk?