Scott & Josie - Bújj, bújj zöld ág

Scott & Josie

Ha tudnám, hogy csak csak valami kis tesztelgetés miatt próbál normálisabban viselkedni velem, komolyan jobban átgondolnám, hogy nem lenne-e mégis okos döntés mégis lekeverni neki azt a pofont, ami előzőleg olyan erőtlenre sikerült. Már menne, már eltalálnám azt hiszem, főleg ha nem számít rá és meglepetésként éri a mozdulat. De persze nem tudom, hogy mi jár a fejében, csak azt hallom, hogy a hangja újfent kellőképpen ridegre és elutasítóra vált, amit nem is tudok hova tenni
- Akkor csinálj, amit akarsz... - rántom meg végül óvatosan a vállam. Nem izgat, hogy mit csinál, nem is ismerem, miért lenne közöm hozzá? Ha nagyon akarnék tuti, hogy könnyedén találnék olyanokat itt, akik sokkal kedvesebbek nála, csak eddig sem akartam, akkor meg ettől a nagyszájú szemüvegestől mit várok. Pár perce nyomta le a fejem a víz alá, miért lepődöm meg rajta, hogy most meg így viselkedik?
Kissé megrökönyödve nézem, ahogy feláll és elkezd öltözni, aztán meg az a megjegyzés a végén... Felszökik a szemöldököm, aztán összehúzom a szemeimet és határozottan csúnyán nézek.
- Remélem megtalálod azt a csajt, passzoltok egymáshoz! Barom... - az utolsó szót már csak magam elé motyogom, amikor csukódik mögötte az ajtó. Még abban sem vagyok biztos, hogy rá mondom, vagy esetleg magamra, amiért beszéltem vele ezek után, vagy készpénznek vettem, hogy tejet hozott. Egy bukó, biztos csak szórakozásból tette, hogy normálisabban viselkedett kicsit, de igazából semmi komoly oka nem volt rá. Nem foglalkozom vele, nem is érdekel az egész! Összeszorítom a szemem és végül az itt maradt rumosüveg után nyúlok. Szépen kiütöm magam, eredetileg is ez volt a cél, csak ez a marha megakadályozott benne, amihez persze semmi joga sem volt.

Josie & Scott

Pedig lehet, hogy annak lett volna értelme. Az egészhez semmi kedvem, talán csak azért csinálom, hogy magamat teszteljem, van-e bennem némi emberi, de részvétet sem nagyon tudok érezni. Megvan a saját bajom, most mit mondjak valaki máséra? A csinos pofija tucatszámba megy, a barátkozás részét pedig egyserűen hagyjuk.
- Azért, mert én ilyen vagyok, akár tetszik, akár nem. – Felelem ridegen, amely talán rosszabb is, mintha kiabálnék, vagy veszekednék vele. Ellentmondást nem tűrve közlöm, hogy kár is ezzel próbálnia, én nem az a tipus vagyok, aki harcol saját magával. Betöröm bárki képét, aki felül akarja vizsgálni az érzelmeimet. Belül halott vagyok, de legalább tudom magamról, és elfogadtam ezt, így. Brianne-hez váltam hasonlatossá, és pontosan tisztában vagyok vele, hogy nem ez a szokványos. De így is ki tudok emelekedni mások közül, akkor miért fogjam vissza magam? A szüleire pedig nem mondok semmit, biztosan szimpla emberek voltak, akik fel sem tudják fogni, hogy milyen kincs hullik az ölükbe egy mutáns gyerekkel. A képességeknek többségében előnyük van, aki erre nem érett pszichésen, úgyis az árokban végzi, mert vagy halomittas lesz, vagy túl béna, hogy megvédje magát azoktól, akik az ő vérére szomjaznak. A lányka tovább mesél, én pedig kezdek ráébredni, hogy mekkora hiba volt, hogy belementem abba, hogy na még egyszer utoljára figyeljek bárkire is. Az volt az indokom, hogy húzzak el majd reggel, de megér ez ennyit? Érdekel ez engem? Nyomasztó. Már csak a saját rumos tejemet kortyolgatom, és sötét pillantásokkal méregetem. Végül felhörpintem a maradékot, és figyelmen kívül hagyjam a viccelődését. Nem tudom, hogy miből gondolja, hogy csak mert áldoztam rá pár percet, már mindjárt jóban is vagyunk.
- Nem várom meg a reggelt. – Veszem fel az inget, és miközben felállok, a hátamra kanyarintom a bőrdzsekit is. – Legközelebb nem csak pár korty lesz. – Nem a tejre értem, hanem a szökőkút vizére. Ez afféle búcsú is, amit olyan komolyan nem kell vennie, hiszen az életben nem térek vissza erre a lepratelepre. Útközben majd útba ejtek egy motelt, ahol megalhatok, reggel pedig megjavíttatom a visszapillantót, ahol az a ricanc hősködött. Felsietek a szobámba, és gyorsan bedobálok mindent a táskámba. Alig van holmim, elfér a hátamon ez az egy poggyász. És már tűzök is az országúton. North Salem? Hjaj már, jobb híján átmenetileg jó lesz.

Scott & Josie

Amúgy se vagyok az a pofozkodós fajta, nem is tudom, hogy ütöttem-e már valaha meg valakit, csak ő ezt elég könnyen kihozta belőlem, még ha nem is akartam volna igazán ilyet művelni. Az a helyzet, hogy örülök is neki, hogy végül nem sikerült, megnyugtató, mert talán még rosszul is érezném most magam a tejet iszogatna, ha tudom is én, lenne egy csúnya vörös folt mondjuk az arcán.
- De akkor miért akarod, ha tudod, hogy ez nem jó? Nem... igazán értem. - mert oké, nekem nincs sok választásom, leszokni nem egyszerű, ha már rászoktattak a drogra, főleg úgy, ha egyébként még kifejezetten segít is abban, hogy ne láss olyasmit, amit nem akarsz, de ő simán megtehetné, hogy igenis nem keresi azt a lányt... nőt, akárkit, hiszen biztos, hogy fájdalmat okozna neki. Ő változtathatna az életén, neki igenis van rá lehetősége!
- Csak... csak nem tudták kezelni ezt az egészet. - nem is tudom, sose hibáztattam annyira durván a szüleimet, mert rendben van, nem volt szép tőlük, amit tettek, lehetett volna ezt jobban is kezelni, de... sajnos nem került rá sor. Én se kezeltem valami jól, de hogy a helyükben mit tettem volna, azt se tudom. Nem is tudom, hogy kit hibáztatok ezért, a világot, a genetikát, vagy tudom is én, de főként azokat az illetőket, akik elvittek és bezártak jó időre, és eléggé kimosták az agyam ahhoz, hogy még el is higgyem, hogy nekem is jó, és a végén megölték azt az egy személyt, aki igazán megpróbált nekem segíteni. Carol jó ember volt, és... értem halt meg. Tudom, hogy legalább miatta meg kéne próbálnom tovább lépni, de túlságosan nehéz.
- Olyasmi, és azt hiszem ők hittek... főleg azért nem akartak elengedni. - az őket egy kicsit meg is nyomom, hiszen nem tudhatja, hogy kikről beszélek, nem részleteztem azért ki ezt most még ennyire. Megvárom amíg lelép, és az újabb adag tej láttán egy egész halvány mosoly jelenik meg az arcomon. - Szóval ha véletlenül is eljutok az alvásig, az a cél, hogy rohangáljak a wc-re? - ha ennyit iszom, akkor erre legalábbis sajnos elég nagy esély van. Úgy tölti belém a folyadékot, mintha legalábbis ki lennék száradva.
- Köszi... de szívesen átadnám a lehetőséget. - sóhajtok egy hatalmasat. Eszem ágában sincs a legszerencsétlenebbnek lenni, és biztos vannak nálam rossz sorsúbbak is, de az igazi az lenne, ha... nem is tudom, végre valami jó is történne. Itt talán fog, csak nagyon nehéz tennem is érte.

Josie & Scott

A pofont is bevállaltam volna, valahol már az életem része lett, hogy vagy ki akarnak nyírni, vagy csak szimplán gyűlölnek. Jó, kétlem, hogy ilyen gyorsan bármelyikre lenne motivációja a kis fekete hajú lánynak. Valamiért sikerült átfordítani a villámló tekintetből a tejet iszogató, és csak szimplán veszekedő csajszivá. Magam sem értem miért, de ez most rám is megnyugtató hatással van. Talán nem akarom, hogy mindenki érzéketlen vadállatnak tartson, kell egy olyan, aki a béke szigete, vagy mifene. Igen, olyasmi, én mindig kitombolom magam, de általában azokat büntetem, akik önmagukban is jó nagy seggfejek, vagy csak szimplán akadályoznak a terveim végrehajtsában. Volt olyan, aki valami furcsa nyugtatót döfött belém, hogy elkábuljak tőle, csak éppen nem tudta, hogy az elmém valahol védett az ilyesmik ellen. Bezárt valami fura föld alatti cellába, amelyen nem tudtam ugyan átlőni, de felfelé irányítottam az optisugarakat, és addig bombáztam az egyet, amíg egy számomra kedves leányzó felfegyverzett jó fej arcokkal el nem jött értem. Na ezért érdemes minden kikötőben tartani egy jóravaló lányt.
- Azt hiszed, hogy engedélyt kérne? Még nem ismered őt. Akárhova besétál, rossz esetben még az álmaidba. Lehet, hogy most is figyel. Úgyhogy mellőzzük ezt a paranoiát, hogy csak a rossza látod. Te legalább tudsz belőle hasznot húzni, én meg olyannal akartam együtt lenni, aki tényleg nem normális. Mint én, hogy meg akarom találni... – Csóválom meg a fejemet, nem is tudom, hogy miért nyíltam ki neki ennyire. Ha Josie találkozna Brianne-nel, biztosan nem lenne elég ideje szájalni, mert ex-szerelmem kissé szadistán intézné el, és csak a szenvedés miatt hagyná életben egy ideig. Gondolkozom, hogy kivegyem a kezéből a tejet, mert rám is férne már egy kis megnyugtatás, meg talán magamnak is hozhatnék, de végül egyiket sem teszem, csak őt hallgatom továbbra is. Egy összetört lélek, aki már megváltásért kiált, és pont én hallom meg a panaszát. Nagyon, nagyon zsákutca.
- Micsoda kedves, odaadó szülők... – Az ajakbiggyesztésére most valahogy nekem is ez a válaszom. A maró gúnyt mellőzöm, csak megértően bólintok. Egy hasonló kitaszított. Keblemre nem fogom ölelni, de a nyomorából sem akarok táplálkozni. Aki a padlón van, abba még én sem rúgok bele. Kivéve akit én küldtem padlóra, azt halálra rugdosom. Viszont már nagyon közel áll a síráshoz, és csak a személyem tartja vissza, aki biztosan negatívnak tűnik a szemében. Talán rácáfolhatok, még ha nem is az én stílsom.
- Scott... Mint valami modernkori Kasszandra, ugye? És neked legalább hisznek? – Kérdezem, és most már tényleg hozok magamnak egy kis tejet, rummal feltubózva, úgy lesz a tuti. Amikor elindulok, akkor az övét is elveszem és feltöltve hozom vissza, mézzel, rum nélkül.
- És még azt hittem, nekem volt a pocsékabb életem. Nyertél. – Felelem visszafogottan, ettől még nem tudok olyan könnyen együttérezni vele. A reményteliség nem jár empátiával.

Scott & Josie

Eszem ágában sincs megváltoztatni, hiszen nem rég még pofont akartam neki osztani, aztán ha megálltam volna a lábamon már rég le is léptem volna, de egyelőre maradni voltam kénytelen, és most egészen finom a tej és egészen elviselhető ez az egész helyzet, még ha továbbra is kellőképpen ellenszenvesen tud az embernek válaszolni újra és újra.
- Nem tudom, úgysincs közöm hozzá, csinálj, amit akarsz... - rántom meg a vállam. Tudom én, hogy nekem aztán nincs jogom beleszólni az életébe, de én igenis nem ártok másoknak! Ő viszont ezt teszi. Lehet, hogy rombolom magam, de meg van rá a jó okom, ő meg egyszerűen csak rombol és tombol, ártva mindenkinek aki csak körülötte van, ez szerintem nagyon nincs rendjén így, de hát ő tudja.
- De ide nem hiszem, hogy beengednék, akkor pedig nem is érdekel, hogy milyen. - itt úgy fest a többség normális, akkor meg minek kéne foglalkoznom egy olyan csajjal, aki nem százas és még úgy fest, hogy veszélyes is? Semmi közöm hozzá és remélem soha nem is lesz. Bőven elég nekem a saját múltam, nincs szükségem még pluszban más démonaira is.
- Én nem reménykedem abban, hogy azok, akiknél voltam jót akartak nekem, és eszem ágában sem lenne megkeresnem őket. - megrázom a fejem, csak hogy még a gondolat is eltűnjön gyorsan a fejemből. Nem fogok visszamenni ez az, ami biztos. Amíg ki nem dobnak innen a vezetők rossz magaviseletért, vagy tudom is én, addig biztos, hogy itt leszek, mert nem szándékozom újra bezáratni magam, mert állítólag majd így lesz jobb. Már nem hiszek el az efféle tündérmeséket.
- Nem az én megoldásom, ez... nagyon bonyolult. Egyszerűen csak jött, csak elkezdtek jönni a rajzok és persze a szüleim nem hitték el, hog baj lesz, aztán már minden olyan gyorsan történt. Elvittek... ők... és jöttek a drogok. - lebiggyed egy pillanatra a szám széle, de aztán összekapom magam és nem sikerül sírást előcsikarni. Rémes az egész, akárhányszor visszaemlékszem rá látom magam előtt Carolt, ahogy összeesik, hogy feláldozta magát értem, és az egészben az a legrosszabb, hogy én tudtam, hogy ez lesz, de remélem, hogy el lehet kerülni. Azt se lehetett, az egész... értelmetlen. - Josie vagyok, Josephine, de nem vagyok cuki és... nem lehet! Mindig beteljesül, mintha csak a sors direkt előre az orrom alá akarná dörgölni, hogy mi vár rám, vagy másokra. - megrázom a fejem. Nehogy már ő tudja, hogy min lehet változtatni, ha egyszer én ezzel élek már évek óta. Ő lett hirtelen az okosabb, aki többet tud nálam saját magamról, nevetséges!

Josie & Scott

Mondhatnánk azt, hogy ő a kisebb rossz, ezzel nem is akarnék vitatkozni. De hogy miért lesz neki attól jobb, hogy még ki is emeli, ez számomra már a rejtély kategóriájába sorolandó. Az évek során már számtalanszor megkaptam, hogy mekkora szemét vagyok, és még senkinek nem sikerült ebből kibillentenie. Vándorló életmódom nem abból következik, mintha nem tudnám elviselni a kritikát, de a lelkem mélyén úgy érzem, én nem Brianne vagyok, néha megálljt kell parancsolni. Bele sem tudnék abba képzelni, hogy máshogyan legyen. Némi ajakrándulással hallgatom amiket mondd, ezen most nagyon el kéne gondolkoznom.
- De... most azt hiszed, hogy ezekkel új dolgot mondasz? Ha nem ez, akkor mit tennél a helyemben? Igazán kiváncsivá tettél, problémamegoldók gyöngye. – Felelem kissé nyomottan. Nem szokásom megbántódni, de nehogymár egy olyan dörgölje az orrom alá, hogy mit teszek, akit akár egy kukában is megtalálhattam volna ezzel a stílussal. Vegyem komolyan, hogy mindez másokra... káros?
- Ha látod, hogy én vagyok a rosszfiú... – Mutatok macskakörmöt - ... akkor abba gondolj bele, és hozzám képest ő az aki valóban nyomorba dönti mások életét. Gonoszkodom, ő viszont a megtestesült pszichopata. – Csóválom meg a fejemet. Jó, többször öltem már, de érzésből, mint mondjuk a bosszú, ő viszont találomra, élvezetből. Csak azért, hogy többnek érezze magát ettől.
- Már magam sem tudom, hogy miért keresem. Talán válaszokat akarok, hogy miért tette ezt velem. És azért, mert volt értelme annak, hogy együtt voltunk, azt hittem, hogy van még benne... valami emberi. Hiú ábránd, nemigaz? Mégsem mondok le róla, tudnom kell. – Karbafonom a kezemet, túlságosan is mélyre mutattam magamból, ezek után már nem engedem el őt anélkül, hogy elmondaná, hogy mitől lett ilyen. A képessége nem indokolja teljesen, hogy egy roncs legyen. Valaminek történnie kellett. Ahhoz túlságosan rendezett a külseje, szép lány, nem hinném, hogy őrültnek született.
- Akkor talán rossz volt a megoldásod... Egyátalán... hogyan kezdődött? – Kérdezem visszaülve mellé a fotelbe. Már ő is száradtnak mondható, de nem akarom faképnél hagyni, kezdeti lobbanékonyságom már a múltté, és még bocsánatot is kértem. Fura egy nap. – Ha ennyire megrémülsz tőlük, esetleg megpróbálhatnál... tanulni belőlük. Figyelmeztetni másokat... mittudomén, te vagy a cuki kislány, nem én. Improvizálj. Hogy is hívnak?

Scott & Josie

Úgy gondolom, még mindig jobb az, amit én teszek, csak saját magamat rombolom és legalább másoknak nem ártok ezzel, ő viszont pont hogy igen, másokban is kárt tesz azzal, amit művel és még csak nem is lelkileg, hanem fizikailag is. E téren nagyon is érthető, hogy el akar menni, és itt hagyni az egészet, az is fura, hogy még nem mondták neki, hogy tűnjön el, ha egyszer ennyi társunknak ártott már, bár gondolom többségük nem merte volna elmondani a vezetőségnek, erre gondoskodott.
- Nem ezt mondtam, vagyis... te tudod, hogy mit akarsz csinálni, de ez akkor sem megoldás, hogy másoknak ártasz, csak mert... tudom is én! - rántom meg a vállam, de nem azért, mert nem törődöm az egésszel, egyszerűen csak nem hiszem, hogy az én dolgom, hogy megoldjam a problémáit, meg az sem, hogy megváltoztassam. Nem értek hozzá, nem is ismerem az egész helyzetet, és bőven elég nekem a saját bajom őszintén szólva.
- Jó lelkű, mint te? - erre muszáj röviden felnevetnem, még ha ez nem is az az igazán boldog nevetés, még csak meg sem közelíti, inkább a hitetlenségemet fejezi ki. - És ha egyszerűen nem is keresnéd tovább? - persze nem értek az egészhez, a sztorit sem ismerem, de én tuti, hogy nem akarnék olyan valakit megkeresni, aki nála is gonoszabb, vagy rossz akaróbb. Egy biztos, nem az én dolgom és nem is hiszem, hogy mélyebben bele kellene folynom, most az is valami, hogy kezd száradni a hajam és hogy már nem vacogok, no meg nem akar újra valami csúnyát művelni velem. Azt viszont ahogy látom nem nagyon érti, amit mondok neki, bár ez annyira nem is lep meg, hiszen más nem érezheti át az én szenvedésemet, amit a képességem ad.
- Ez nem... nem ilyen egyszerű, sosem lehet rajta változtatni, és mi van ha próbál az ember, de nem sikerül, vagy csak rosszabb lesz? És folyton csak a rosszat látom, csak azt, ami katasztrófa lesz, vagy halál. Ebben mégis mi lenen a jó? - nem tudok róla, hogy egyetlen "jóslatom" ne vált volna valóra. Nem akarom ezeket, nem akarom látni a sok szörnyűséget, mert fájdalmas az egész. Nem akarom végignézni, ahogy olyanok halnak meg, akiket kedveltem, jobb, ha nem kedvelek meg senkit, sokkal egyszerűbb.

Josie & Scott

Mindenki saját maga dönti el, hogyan is kívánja tönkretenni az életét, ő saját magát pusztítja, mondjuk én is, csak másokon keresztül. Lényegében a saját, kiégett lelkem mellé mindenki mást magammal rántok, akit csak tudok. És hogy büszke vagyok rá? Persze hogy nem. Szinte már el is várom, hogy gyűlöljenek, minden más már oly távoli. A lányban még van némi visszavágás, jogos sértettség, amire nem is érzem, hogy válaszolnom kell, mert a hirtelen haragom végül elszáll, felülemelkedek Jill szemétségein, és megérik bennem a tejes bocsánatkérés, így csak kimegyek, és miután már kortyolgat, akkor szólalok meg. A hangom kissé kimért, ettől még nem leszek jó fiú. Cseppet sem.
- Azt gondolod, hogy mindent lehet magyarázni? Ez már így alakult. Talán forduljak magamba, vagy kössem fel magam? – Vágok vissza, de ezt nem úgy kell elképzelni, hogy szenvedélyesen felcsattanok, ez sokkal inkább egy halkabb, visszafogottabb reakció, amelyben benne van az önvád, és a gúny azza kapcsolatban, ahogyan a tetteimet méltatja. Mintha mindenkinek ugyanolyan szépnek, és jónak kéne lennie. Egy tökéletes világban bizonyára így lenne. De ez közel sem az. És lehet mondani, hogy akkor ha mindenki beáll a sorba, és a szarságokból azt mondja le, hogy jobban megéri szemétládának lenni, akkor végül mindenki az lesz. Csak engem nem érdekel mindenki. Így jó, legalább így kevésbé rossz, mintha csak menekülnék bármi elől. Akkor inkább a sors pofájába vágom, hogy élek, és bizonyos dolgokat nagyon is élvezek. Ragadozó vagyok a magam módján, és ha úgy látom, akkor elveszem, amire csak szükségem van. Amint iszogatja a tejet, nagyon jár valamin az agya, talán pont azon, amit mondtam, de most pont neki beszéljek Brianne-ről? Talán segítene, hogy ha elsuttogom a titkaimat, mégis úgy vagyok vele, hogy kár lenne kiadnom ezeket.
- Keresű? Érdekes kifejezés. Azt sem tudom már, hogy mit érzek. Amikor elhagyott, sóvárogtam utána, de most már csak egy ösztönös, megszokott dolog lett, hogy meg akarom találni. Különleges volt a maga módján, és közel sem olyan jólelkű, mint én... – Mosolyodom el cinikusan, ezzel jelezve, hogy igen, a lány volt a bábjátékos, aki engem marionettbábúként használt, hasonló, mint akik Josie életét vágják tönkre.
- A jövőbelátás ennyire rémisztő? Én nem néznék szembe a sorsommal, de te amilyen kajla vagy, úgyis másoknak segítenél ezzel, nem? Akkor mi benne a szörnyű? – Kérdezem, miközben visszaveszem az ingemet, már nagyjából megszáradt a pattogó lángok hőjétől. Nem akarom egyenlőre itt hagyni a lányt, ha én mondtam magamról valamit, perverz módon úgy vélem, fair ha meghallgatom.

Scott & Josie

Nekem így könnyebb, nem akarok szembenézni a fájdalommal, és hozzá teszem nincs is más választásom. Nem én választottam a drogokat, mondhatnám, hogy azok választottak engem, de így sem igaz. Mások adták a kezembe, mások miatt lettem ilyen és képtelen vagyok már rajta változtatni, nem vagyok hozzá elég erős.
- Nem vártam jót... csak semlegeset, hogy hagyj békén! - vágok vissza szinte azonnal. Ez legalább megy, már eléggé felhúzott ahhoz, hogy feleseljek gond nélkül. Amúgy is rémesen idegesít a stílusa, meg a hozzáállása. Nem is gondoltam, hogy képes normálisan viselkedni, inkább csak menjen a francba és hagyjon szépen békén, mert nekem nagyon nincs rá szükségem, hogy idegesítsen és még jobban a földbe döngöljön. Eléggé a padlón vagyok már így is, nem lehet ennél is mélyebbre lökni, vagy legalábbis nagyon nehéz. Ezért is lep meg, hogy végül elnézést kér és még tejet is hoz. Nem is veszem át azonnal, mert nem gondolom, hogy tényleg az enyém, pedig nagyon úgy fest. Bizonytalanul veszem át, és kortyolok végül bele. Finom, meg kell hagyni, jobb ez most, mint az alkohol, csak az alvástól félek, az... soha sem kellemes.
- De miért kell egyáltalán mindenkit bántanod, mi a fenére jó ez? - lehet, hogy én sem vagyok a tökéletes viselkedés mintapéldája, de nem ártok másoknak. Inkább szenvedek csendben magamban és kész, ő viszont bánt mást, és nem is kicsit, hanem fizikailag. Azért ez elég durva és fogalmam sincs, hogy miért is teszi. - Miatta vagy ilyen... keserű? - dühös, lehet hogy ez a jobb szó, vagy inkább sok minden van benne egyszerre, amit nem tud hova tenni. Szóval van valami lány, aki keresztbe tett neki. Nekem ilyen gondom nincs, nem pasiztam, mármint úgy nem. Azok az egy éjszakás kalandok, belőve, bepiálva nem hiszem, hogy számítanak, amik azután történtek, hogy sikerült megszöknöm, vagyis... sikerült megszöktetnie engem. Akkor láttam először élőben halált, előtte csak a látomásokban. Élőben sokkal megrendítőbb. Az pedig végképp nem egy kellemes élmény, amikor úgy veszíted el a szüzességed, hogy még csak nem is emlékszel rá, bár legalább nem kellett semmi olyat átélnem, hogy fáj.
Fura, hogy ilyen prózaian fogalmaz. Igen, végülis szar ügy, hogy ilyen az életem, és őszintén szólva nincs is erőm, hogy változtassak rajta, így hát jó eséllyel nem is nagyon fogok. - Nem érdekel, hogy... kihasználnak. Csak nem akarok emlékezni, nem akarom látni azokat a képeket és nem akarok rémálmokkal aludni. - rántom meg a vállam, mintha nem számítana annyira, pedig persze, hogy nagyon is számít, de mi lehetne ebből a kiút. Nincs róla fogalmam. Azt mondták itt segítenek, de nem fogok huszonnégy órás felügyeletet kapni, máshogy meg hogyan?

Josie & Scott

Igazából...is-is. Túlságosan sok év telt már el ahhoz, hogy csak úgy napirendre tudja térni azon dolgok felett, amik szúrják a szememet. Vagy a szemüvegemet na. Talán egyszerűbb lenne, ha én is drogokkal próbálkoznék, de meg akarom élni a fájdalmat, szembenézni a démonaimmal. És miért? Ettől erősebbnek érzem magam, pedig sokszor én magam is csak ülnék egy hideg kövön, átkarolva a térdeimet. De nem teszem, csak belülről szemvedek, kívülök olyat pofát vágok, mint aki csilipaprikára harapott.
- Még hiszel az olyan tündérmesékben, hogy jó tett helyében jót várj...? – Kérdezem értetlenkedő fejcsóválással. Attól mert ő nem szemét velem, most hirtelen nekem is angyalinak kéne lennem? Békákat kergetnem? Még ha meg is próbálom emberelni magamat, akkor sem leszek jobb a szimpla semlegesen undorodónál. Teljesen igaza van abban, bár nem mondom ki, ő volt útban, belé rúgok hát, és nyilván ez nagyon is látszik. Ellenben nem úgy születtem, hogy falhoz vágok bárkit, aki szembejön, a könnyek láttán hátrébbvonom az agarakat, nem az a cél, hogy porig alázzak egy láthatóan egyébként is roncsot. Még kihívás sem lenne benne. Olyat megtörni, aki kőkemény, annak van értelme. Na de egy ilyet? Alex mindig azt mondta rám, hogy érzi bennem a vívódást, én pedig kategórikusan elutasítottam ezt. Pedig van. Állandóan. Túl jól ismer, viszont a vívódásomnak mindig a negatív végletét közvetítem a külvilág felé. Végül kinyögök egy bocsánatkérést, utólag furán megkönnyebbülve érzem magam, az állkapcsom kényszeres kattogása is mintha lassult volna némileg. Átveszi a tejet, és nem dönti a képembe.
- Nem egyértelmű? Nincsen itt rám szükség. Nem olyan vagyok, mint az egyenkatonák. Xavier mentoráltjai. Megsokadostak az eltört kezek, bevert orrok, lincselést pedig nem kérek, mert akkor még rosszabbul járnának... – Felelem, és ezzel teszem kicsit helyre tévképzetét, miszerint nem érzi magát itt mindenki tökéletesen. Mások vagyunk, és miután nem hagyom, hogy a professzor belém lásson, a sérülésem talán nem is engedné, megmaradok annak, aki mindig is voltam. Egy csalónak. Aki másokat átver, tönkretesz, megnyomorít. Helyet kínáltak, afféle megváltást is, de csak azért fogadtam el, mert hátha őt is itt találom.
- Tudod... volt egy lány, aki hasonló hozzánk. De tévedtem, nincs itt. Vagy ha itt van, nagyon nem kíváncsi rám. -Miközben beszél, felpillantok rá, mert nagyon elkalandozott a tekintetem, most hogy közel vagyunk, tökéletesen meglepődve veszem észre, mennyire szép, amikor nem zavaros a tekintete. Azért mondom szépnek, nem pedig csinosnak, mert a szépség belülről fakad, az, amit a születésétől hozott, nem pedig valami felturbózott műmaca. Csak bólintok, hogy kezdjen bele, semmit sem veszíthetek. Kelletlenül ciccentek fel, amikor a végére ér, neki láthatóan rosszabb beszélni róla, mint nekem hallgatni.
- Hát ez... szar ügy. – Nem fogom fel, miért kell ehhez a drog, így azt figyelmen kívül hagyom, csak a jövőbelátás az, ami érdekes lehet. Rossz értelmeben. Hiába, hogy hatalmat ad, egyben rettegést is. Így már kezdem kapizsgálni, miről is van szó.
- És mit tudsz tenni, hogy erősebb legyél? Ha elszállsz, felkínálod magad. Ne mondd már, hogy akkor nem használhatnak ki... – Mordulok fel, egyszerűen én érzem magam hülyén, Brianne engem tökéletesen bábként kezelt, kihasznált, ő maga volt a drogom.

Scott & Josie

Határozottan gonosz, vagy csak szimplán utálja az életet. Én nem így vagyok ezzel, inkább csak fáradt vagyok és és már nem bírom tovább, pedig nem vagyok még idős, hogy erre okom legyen, tudom, de akkor is sok volt már ennyi idő alatt is. Könnyebb elfelejteni minden a drogokkal, úgy sokkal egyszerűbb mindenen túltenni magam, de ha tudom mi van körülöttem, ha rendesen megélem a valóságot az egyszerűen rémes és elviselhetetlen. Azt nem akarom!
- De én nem is vagyok veled ennyire... ennyire ellenséges, vagy bunkó, vagy nem is tudom, hogy minek nevezzem, de... - megrázom a fejem. Még csak rá se nagyon nézek. Én nem piszkáltam, nem nyomtam a víz alá és nem tettem tönkre az estélyét, ő viszont igen. Mintha csak rajtam vezetne le valamit. A haragját, vagy tudom is én. Nem érdemeltem meg, nincs joga hozzá, mert nem tettem ellene az ég világon semmit. Nem kell még egy plusz rossz az életembe, bőven elég az, ami már van benne. Kifejezetten meglep, amit ezek után mond, a bocs. Komolyan nem is tudom, hogy mit mondjak rá, csak nézek utána szó nélkül, amíg vissza nem tér azzal a bögre meleg tejjel. Nyújtom érte a kezem, ez talán jobb lesz, mint az alkohol, amivel traktálni próbált.
- Kösz... miért mész el reggel? - azt hittem ez egy jó hely, eddig legalábbis úgy láttam, hogy mindenki olyan nagyon szeret itt lenni, bár valahogy ez a srác tényleg nem illik a többiek közé, ez végülis teljesen egyértelmű. Nem is akar itt lenni, bár gondolom meg van rá az oka, hogy az elmenetel mellett dönt. Óvatosan emelem közel a meleg tejet a számhoz, hogy finoman megfújva kortyoljak belőle. Határozottan finom és még véletlenül se mondhatnám, hogy nem ízlik, bár jó eséllyel úgy be fogok tőle aludni, mint a sicc. Újra meglepetten nézek rá, amikor majdhogynem érdeklődik is. Értetlenkedve húzom össze a szemem, mintha csak attól félnék, hogy valami csapda van mögötte.
- Akkor meglepődöm. - ennyit tudok először kibökni. Kell vagy egy perc, mire oda jutok, hogy tényleg válaszoljak is, addig a tejet kortyolgatom. Határozottan finom, és tényleg jót tesz. - Olyasmiket tudom... látok, amiket nem akarok. A jövőt, de mindig csak rosszat, és csak akkor, ha eléggé be vagy lőve. Ezt pedig pár hete még kellőképpen kihasználták... mások. - nem tudom, hogy ebből így ért-e egyáltalán valamit, de nem biztos, hogy képes lennék részletesebben elmesélni most neki. Már az is kész csoda, hogy ennyit kiböktem, és közben se nagyon néztem rá. Sokkal könnyebb úgy aludni, ha ájulásig kiütöm magam, de most ezek után, hogyan fogok?

Josie & Scott

Persze tőle is azt kapom, mint mindenkitől, kiakad, szemforgat, nyafog. Miért kellett volna rákérdeznem bármire is? Miért érdekelne engem bárki is? Nem vagyok sem a barátja, sem a szívszerelme. Reggel felülök a mocira, és már itt sem vagyok, miért okoztam volna bárkinek is egy kellemes estét? Az enyémet már tönkretették, miért legyek én gáláns. A tündérmesékben már nem hiszek, aranypáncélos, vagy szőke herceg végképp nem szándékozom tetszelegni. A lány ellenben tényleg valami drogos, összeszakadt csaj lehet, aki így ránézésre még annyira sem tudja értékelni az életet, mint én. Ez kíváncsivá tesz, de persze nem annyira, hogy kedves legyen. Ellenben ismét valaki, aki beszól, vagy leráz, ebből mára már elegem van. Nincsen rajtam a felsőm, de nem a csábítás, vagy a lenyügözés volt a célom. Csinos kis pofija van, de ettől még nem ismerem, végig sem gondoltam, hogy mit csinálok, csak úgy lekaptam, hogy ne fázzak. Tudom, önző vagyok, olyan falat húztam fel, hogy a világot már csak a sötét szemüveg apró lyukán át tudom szemlélni, az én elmémbe, gondolataimba pedig nem törhet be senki. Többé már nem.
- Nem tudok... de te sem tudsz.. – Felelem hangsúlytalanul. A hangom némi bűnbánatot tükröz, nem is neki szól, hanem a saját szétcseszett életemnek. Nem sértegetem, egyszerűen nem tudok még objektív sem lenni, a gunyorosság már olyan nekem, mint egy meleg takaró, amely beborít, és nem lehet levetkőzni. Láthatóan kényelmetlenül érzi magát a társaságomban, ami legtöbbször csak arra sarkalna, hogy tovább provokáljam, de a könnyei őszinték, megtörtek. Kirántottam a varázsvilágából, és most nézhet szembe a rohadt valósággal. Visszautasítja az italomat, amit csak simán elhelyezek az asztalon. Tördelem az ujjaimat, amik ijesztően reccsenő hangot hallatnak, nehezen ugyan, de valamit kibökök.
- Miután reggel elmegyek, egy bocs belefér. – Felállok, de az ingem még nem száradt meg, csak a konyhába akarok indulni, így még hallom amiket mond. Pár percre magára hagyom, hogy kisiessek a közeli konyhába. Aztán jövök vissza, egy bögrével, amiben gőzőlgően forró, mézzel megbolondított tej van. Visszaülök mellé, és várakozóan pillantok rá, mikor nyújtja felém érte a kezét, hiszen egyértelműen neki hoztam. Ha nem teszi, akkor simán beleadom az ujjaihoz. Meg sem kell köszönnie.
- Mindannyiunknak megvan a maga drogja, nekem az, hogy másokat gyötrök. De ahogyan mondani szokták, senki sem drogosan születik. – Megvonom a vállamat, a kandallótüzet nézem, végül közel öt perc múlva szólalok meg, miután végigfuttattam magamban az itteni tetteimet.
- Mit kéne tudnom...? Mi van, ha azt mondom... érdekel? – Pillantok rá le, aztán lecsusszanok mellé a földre, hogy ne törjön ki a nyakam, a kandalló viszonylag közel van, nem érzem hűvösnek a társalgót. Felkönyökölök a karfára, miközben a lábaimmal törökülésben helyezkedem el.

Scott & Josie

Nagyon nem tetszik nekem az, ahogy viselkedik és nem is vagyok rá képes, hogy elviseljem. Egyszerűen rendkívül bunkó! Oké, nem viselkedtem a legjobban, de ennek is meg van az oka és ő egy pillanatra sem kérdezett rá. Egyszerűen nagyon nem szép tőle, hogy így beszél velem, vagy hogy így viselkedik, én pedig egyre inkább nem tudom ezt elviselni tőle. Összeszorítom a számat és az se érdekel, hogy most estem rá, hogy összevizeztem, meg az egész. Nem fogok bocsánatot kérni, abban is biztos vagyok, mert nem érzem úgy, hogy szükség lenne rá. Ő az, aki rendkívül faragatlanul viselkedik velem és nem fordítva, szóval csak szépen... nem is tudom, menjen innen, vagy én megtenném, ha nem forogna még mindig kissé a világ.
- Talán máshogy is kezelni lehetett volna! - vágok vissza szinte azonnal. A francokat sem érdekel, hogy ez a pasas miért viselkedik így, nem akarom tudni és még csak foglalkozni sem akarok vele. Melegedjen csak a tűznél, vagy tegyen, amit akar! Az se köt le, hogy félmeztelenül ücsörög nem messze. Nem fogom a testét fixírozni, eszem ágában sincs. Egy ilyen jellemmel megáldott illető, nem érdekel, már csak azért sem, mert aki közel áll hozzám, az könnyebben kerül bele a szórásba és nem akarok senkiről sem rémképeket látni.
- Csak hagyj békén és legalább ne sértegess tovább, ha egyszer... nem tudsz semmit! - nem nagyon bírom ezt, egyszerűen vissza kéne fogni magam, de eltörik a mécses. Túlságosan bántó minden egyes szava, én pedig ezt nagyon nem viselem jól. Most nem. Percekkel ezelőtt még nevettem, főleg a drognak hála, de most már sikerült átesni a ló túloldalára, és rémesen érzem magam. Nem miatta, csak úgy sikerül padlóra kerülni. Hányszor gondoltam már rá, hogy egyszerűbb lenne elhagyni ezt az átkozott világot úgy, hogy nem is tudok róla... ezért nem kellett volna beleszólnia és kijózanítani. Nem volt joga hozzá! Amikor mellém ül csak megrázom a fejem az ital láttán. Nem akarom, ezek után nem, mert akkor meg minek józanított ki és ez amúgy se hat úgy, mint a drogok, csak kicsit kábít el, és csak akkor, ha sokat iszom.
- Nem azon múlik, hogy van-e értelme, hanem hogy... nem tudok más megoldást és abbahagyni se megy. - segítenek azt mondták, de vajon le tudnak szoktatni, vajon én akarom, hogy leszoktassanak? Drogok nélkül is bármikor látni a jövő rémisztő képeit... hát nagyon nincs ínyemre.

Josie & Scott

Nem tudom, hogy mi játszódik le benne, csak azt tudom átérezni, amit látok. Annyit láttam, hogy mint egy kisgyerek, teljesen a saját világában élt, ami még nem lenne baj, de borzasztóan indult az estém, már nem volt türelmem Jill után egy másik eszementhez már végképp nem volt türelmem. Lehet, hogy kizökkentettem őt abból, amibe bele volt süppedve, de egyszerűen nem érdekelt. Valakin le akartam vezetni a feszültségemet, és azt hiszem ez még mindig humánusabb, mintha szénné égettem volna a bájos kis testét. Mert bizonyos megvilágításból gyönyörűnek tűnik, annak ellenére, hogy túlzott magányomban gondolom ezt róla. Viszont ha így van, miért vagyok ilyen? Talán azért, mert nincsen értelme abban gondokoznom, hogy ki kell nekem? Brianne eltörölt minden létező emberséget, ami valaha volt bennem, így erősen kétlem, hogy az, amivé lettem, bárkinek is kellene. Ettől még bosszankodhatok rajta, miért is nem találom senkivel a hangot. Jill pedig külsőleg nagyon is hasonlított egykori szerelmemre, mert hát minden kifacsartsága ellenére elsöprő szerelem volt, részemről legalábbis, a sors furcsa szemenköpése, hogy az ő oldaláról csak egy voltam a sok közül. Én hülye! Nem elég, hogy tökéletesen a saját képére formált, utána ahelyett, hogy a társául választott volna, eldobott, mint egy véres rongyot. Én pedig folytatom a művét, mintha az emléke előtt tisztelegnék. De hogyan lehetnék más? Túlságosan sokáig szenny tapadt a kezemhez, ebből nem lehet csak úgy visszafordulni, és bevallom, így még örömet is okoz, hogy a magam ura lehetek, és félreállítom akit kell. De hogy boldog vagyok? Azt nem mondtam. Keresű, sóvárgó, kielégületlen. Nem kifejezetten szexuális értelemben, bár ott sem találtam hozzá hasonlót. Ezek a kis tinik nem jók semmire. Fel sem érnek hozzá. Amikor rámesik, akkor igyekszem nem megtapogatni a gömbölyded részeit, vagy belemarkolni a fenekébe, amely oly hívogatóan adja magát, mégis inkább a saját önsajnálatom győz, ahogy felállok, és őt ültetem vissza.
- Talán ha nem lettél volna úgy benyomva, akkor... – Legyintek. - Magadnak csináltad szivi. – Távolodom el tőle, miközben megdobom a pokróccal, és begyújtom a kandallót. Az ingem csurom víz, ezért nem is állok meg a gombolkozásnál, leveszem, és a kandalló fölé a cserepekre helyezem, hátha ott megszárad, igazi fekete selyem, kár lenne, ha összezsugorodna. Van belőle egy szekrénnyi, de akkor is, nem így terveztem az estét. Jill igazán finom falatt lett volna, most meg itt ücsörgök félmeztelenül egy függő kiscsajjal, aki engem szid megállás nélkül. Eszményi program. Amikor hátrafordulok, szemüvegemen vad táncot járnak a visszatükröződő lángok, közben pedig mintegy pótcselekvésként a fahasábokat lökdösgetem egy valódi acél piszkavassal, a szikrák időnként felpattannak, de messze ülök ahhoz, hogy megszúrjon valamelyik.
- Most mit vársz tőlem? Bocsánatkérést? Azt lesheted. – Kijózanítottam, behoztam, az eszem megáll, hogy még továbbra is neki áll feljebb. Összeszorítom a fogamat, ha tudná, hogy én min megyek keresztül állandóan, míg ő él a kis mesevilágában, leszarva mindent. Vagyok annyira önző, hogy pont valami elől menekül. Másnak nem lehetnek gondjai. Legalábbis nem akkorák mint én. Alex is csak él bele a nagy világba, a helyes kis képével állandóan olcsó kis lotyókat csábít az ágyába. A könnycsepp láttán felmordulok, és elrúgom magam a földtől.
- Bazd meg... – körülnézek, hol hagytam a whiskeyt, amikor kimentem Jillel az udvarra. Az asztal alatt találom meg, és már csavarom is le a kupakot. Jó erős, és miután a vacsorát kihagytam, mardosó is. De kit érdekel... Odaülök a lány foteljének karjájára, láthatja kidolgozott felsőtestemet immár egész közelről. A kezébe nyomom az italt, hogy húzza meg. Ártani nem árthat, legfeljebb elhányja magát, attól meg kitisztul.
- Különben meg mit szedsz? Van értelme? – Vetem oda, na nem mintha egy kicsit is jobb kedvem lenne. Arról már lekéstem vagy öt évvel.

Scott & Josie

Lehet, hogy nem vagyok magamnál, de olyankor legalább jobban érzem magam és nem kell semmi rosszra, vagy fájdalmasra gondolni. Nem akarom tudni azt, hogy mi fog történni, mert egyszerűen nem vagyok rá kíváncsi, hogy mi fájhat még, hiszen fog még sok minden, ez biztos. Soha sem jó a rossz hír hozójának lenni. Azt sem értem, hogy a képességem miért csak rossz dolgokat mutat meg, miért nem számol be szépről, esküvőről, tudom is én! Nem, helyette rémes dolgokat látom, halált, katasztrófát, amiről nem akarok tudni. Ki a franc az, aki szívesen ismerné előre a halálra körülményeit? Szerintem ember nincs a talpán, aki így vélekedik. szerintem egyszerűbb, ha csak meghalsz és kész, ha tudod előre, akkor még az addig tartó időt se tudod normálisan kiélvezni, hiszen folyamatosan attól kell rettegned, hogy mi vár rád, mennyire fog fájni, hogy tudnád kikerülni a sorsot.
- Úgy sajnálom, te meg eláztattad a... szinte mindenemet! - csattanok fel, miután még sikerült rá is esnem, de legalább eltaláltam az arcát, legalább nagyjából, már ez is valami. Igaz, hogy az ütés felettébb erőtlen volt és nem is ért szinte semmit, de nekem legalább jót tett egy kicsit. Már épp állnék fel, amikor belenyom a fotelbe. Pedig én annyira, de annyira le akartam már lépni innen, hogy az elmondhatatlan! Csak hát olyan baromi nehéz innen felkelni, olyan süppedős és kényelmes, és én olyan nagyon nehezen veszem rá magam, hogy megmozduljak, mert akkor finoman szólva is forog a világ.
- Miért kell így beszélni? - igen, azt hiszem meg van az érzelmi hullámvölgy, most hogy kezd tisztulni rendesen is a fejem. Nem kellett volna kitisztítani, sokkal jobb volt úgy. Most megint rémesen érzem magam, és hiába gubózódom be a takaróba, akkor is rázkódik a vállam, csak már nem egyedül a hideg miatt, hanem a feszültség és a fájdalom jön ki így belőlem. Legördül aaz első könnycsepp, amit a takaró szélével törlök le. - Mi a fenéért kellett neked beleszólni? Miért nem mentél egyszerűen csak... tovább? - undok és kifejezetten ellenszenves a fickó. Nem értem, hogy miért hozott be, vagy hogy miért takar be azok után, hogy ilyeneket mondott nekem... rám. Komolyan faképnél hagynám, ha lábra tudnék állni, és nem vacognék közben a vizes ruháimnak hála.

Josie & Scott

Csak azért látja szépnek az estét, mert bolond, vagy be van lőve, máskülönben átérezné, hogy mennyire hűvös így kint éjfél tájban. A szemüvegem innentől tabu kategória, és a békás manővert is csak pár pillanatig van türelmem végigkisérni, aztán inkább bevágom a csajt a víz alá. Oda jó helye lesz, de őt kivételesen nem szándékozom átküldeni a másvilágra, annyira még nem okozott nagy bajt, így némi józanító fuldoklást engedélyezek neki, mielőtt kihúznám. Biztos, hogy valamennyit nyelt, de a kinti víz olyan hideg már, hogy hacsak nem valami azonnal ölő drog van a szervezetében, ki is tisztulhat az elméje. Tartom, hogy ne essen össze a köhögés közepette, és miután már átvált a szidalmakra, akkor engedem csak el, hogy aztán nem sokkal később adjam rá a dzsekimet. Kék a szája, és szid, ellenben majd meg fagy, ahogyan elkapom, viszem befelé. Többet nem akarok vele foglalkozni, már így sem tudom, hogy miért nem hagytam ott a szökőkútnál, ilyen rossz kedvvel talán nem akarok egyedül mára, aludni úgysem tudnék, így csak ledobom a kanapéra, saját magamat pedsig a fotelbe. Megpróbálok nem vigyorogni, amikor máris feltápászkodik, és megindul felém, valami bosszúszomjas szándékkal, pedig ennél jobbat nem is tehettem volna. Nem hiszem, hogy túl nagy kárt tudna okozni, de annyit megengedhetek, hogy visszaszerezze elvesztett méltóságát, amit rövid időn belül ismét lehúzhat a wc—n. Nem hajolok el, a pofonjától még egy újszülött kölyökmacska sem kábult volna el túlzottan, de még rám is esik, most már én is vízes vagyok, ami nem nagy változás, ugyanis a hajából nem csavartam ki, amikor behoztam, tehát engem is rendesen eláztatott. Eltolom magamtól, de csak annyira, hogy felálljak, és őt ültessem a befoglalt fotelbe, ahogyan megfordulok.
- Kitomboltad magad kislány? Eláztattad a kedvenc ingemet. – Csóválom a fejemet, aztán ajakrágcsálás, és állkapocstorna közepette végigpásztázok a szobán. Kandalló! Xavier biztosan végignyomorogta a gyerekkorát. Amikor fel akarna állni, hogy távozik, akkor visszanyomom a helyére.
- Megfázol hülyegyerek, nyughass... – Keresek valami értelmesebb, nagyobb pokrócot, hiszen ez mégiscsak egy társalgó, aztán odadobom neki, feltámadt bennem valami érthetetlen vágy, hogy az eszementek gyámolítója legyek, úgysem teszem sokáig, nincsen értelme itt maradnom, Alex úgyis jobban beleillik a nyálas társaságba. Ha végre nyugtáztam, hogy a helyén marad, egy odakészített gépi piszkavassal begyújtom a lángokat. Talán szemmel is menne, de nem akarom porrá lőni leendő melegségünk forrását. Kicsit kibombolom az ingemet, mert szintén csuromvizes lett a két körös érintkezéstől.

Scott & Josie

Pedig tényleg olyan szép ez az este, nem szép tőle, hogy nem engedi, hogy megnézzem a szemüvegét, pedig az nem olyan nagy dolog, csak egy kis apróság. Megnéztem volna, esetleg felpróbálom, bár lehet hogy nekem nagy lenne, mert nem vagyok túl méretes, ő viszont magasnak tűnik, a feje is biztos nagyobb, mint az enyém, bár mondjuk ez nem egyértelmű. Ám a béka most ennél sokkal érdekesebb. Na neki kisebb a fejem, viszont nincs nyaka... fura kis állatok a békák így nyak, meg minden nélkül, viszont a kis lábaik. Oh, de édes! Vajon azokkal tudnak mászni a falon, vagy azt csak a gyíkok tudják, ők meg ugrálnak, meg úsznak, meg ilyesmi? Remek kérdés, sose voltam jó bioszból, főleg mert nem is jártam biosz órákra, hisz ott ahol voltam, nem sok ilyesmit tanítottak. Valahogy az általános iskolai felkészülés elég light-osra korlátozódott. Vajon ezt pótolnom kellene majd egyszer, vagy itt lehetőség lesz rá? Azt se tudom, hogy értelme van-e egyáltalán.
Utána viszont elég hirtelen történik, ami történik. Konkrétan a víz alá kerül a fejem, és még annak is nagyon örülök, hogy egyáltalán nem fulladok meg, de így is nyelek pár kortyot. A normális funkciók most nem működnek rendesen, talán csak a létfenntartás úgy kb. Szóval köhögök rendesen, amikor végre felemeli a fejem és hirtelen zúdul rám minden, hogy fázom, hogy ki a franc ez a tahó, és hogy ezt a tudtára is adjam.
- Hogy mi a franc...? - kerekedik el a szemem, amikor úgy beszól, mint annak a rendje. Azért a drogos kis kurva, mint megfogalmazás annyira nem lesz hirtelen a szívem csücske. Ezért szökik fel látványosan a szemöldököm, de még időm sincs reagálni, mert túlságosan fázom ahhoz, hogy dacból ledobjam a kabátját és ne engedjem, hogy bevigyen. Szeretnék ellenkezni, isten bizony, de konkrétan remegek a hideg miatt, és egyszerűen nem megy. Jó, hogy nem pattanok le a kanapéról a földre, ahogy ledob oda, simán arra is lenne esély. Megpróbálok stabil pontot keresni, bár szédülök kissé, így ez most nem egyszerű. Mégis lábra állok, hogy nyílegyenesen... na jó inkább cakkosan induljak meg felé. Határozott célzattal próbálok meg lekeverni neki egy pofont, de még az irányt se sikerül pontosan belőni, így olyan simán elhajolhat, ahogy csak akar, én meg jó eséllyel egy jól irányzott mozdulattal esem rá, úgy ahogy voltam, csurom vizesen.
- Nem nevezz kurvának, nincs jogod hozzá, még csak nem is ismersz! - kiáltom bele a képébe, hogy legalább a feszültséget le tudjam vezetni, ha már megütni nem sikerült, aztán meg is próbálok lemászni róla. Eszem ágában sincs itt takarózgatni, inkább próbálok meg eljutni az ajtóig. Végülis csak egy gyertyatartót verek le az asztalról, az meg fémből van és nem törik. Utána már csak a kilincs a nagy kihívás, a hideg és a drog miatt remegő kezemnek, de... valahogy meg fogom oldani!

Josie & Scott

Csak Jillnek engedtem volna, hogy megnézze a szemüveget, most már aztán tízszer is meggondolom, hogy ilyen ostobaságra vetemetek még egyszer. A lány nagyon furcsa, mintha minimum valami holdkóros lenne, tökéletesen nincsen magánál. Lehet, hogy valami kábulatot szórtak rá, vagy csak szimplán bolond. Nem az én dolgom, hogy pesztráljam, bármilyen cukinak néz ki, nem indokolja, hogy elkezdjem a fenekét nyalni. Egyszerűen csak bosszantó.
- Nem dermesztő, te észlény. – Felelem megrántva a vállamat, de nem megyek bele mélyebben, tényleg ne akarja, hogy velem kelljen szembe néznie. Egy pár pillanatig még követem a pillantását, úgy örül, mintha valami agybeteg lenne, bár ezt ő erősen cáfolta. Akkor talán drogos? Biztos, hogy valamennyit ivott, de nem részegnek tűnik. Rögtön kiderül, mert odapattanok, és már nyomom is be a víz alá. Csak pár pillanat az egész, hogy a hideg víz beáramoljon a száján át, kicsit felpezsdítse az agyát, mert így vagy itt hagyom, vagy felpofozom, mert nem lehet vele értelmesen beszélni. Nem várom meg, míg elkezd fuldokolni, az első félrenyelt korty után már rántom is ki, ő pedig máris káromkodni kezd. Ez már reálisabb viselkedés. Tisztábbnak tűnik a tekintete, viszont ázott kutya érzetét kelti. Fázik, én pedig nem vagyok annyira nagy szemétláda, hogy most még ki is röhögjem, szimplán csak zordan meredek rá.
- Mert nem szándékozom drogos kis kurvákkal társalogni, ideje volt, hogy kijózanodj. – Vonom meg a vállamat, és bólintva felállok, kihámozom magamat a bőrdzsekiből. Átöleli magát, én pedig a vállára terítem a bőrdzsekit, és a karomba kapom. Már ha nem ugrik ki azonnal onnan. Ha hagyja magát, akkor rohamléptekben viszem be az épületbe, a földszinti társalgóhoz, ahol úgy levágom az egyik kanapéra, hogy csak úgy nyekkenjen. Többet nem akarok tenni, majd betakarja magát, míg én levágom magam az egyik fotelbe, talán ez kellett, hogy kicsit kitomboljam magam, már csak legyintek Jill-en, téma lezárva.

Scott & Josie

Olyan szép ez a nap, vajon miért ilyen morcos ez a fickó, hogy még a szemüvegét se engedi, hogy megnézzem? Az is lehet, hogy valami alvajáró, vagy most kelt fel és a miatt van ennyire ki. A fene se tudja, de nem ezen fogok most rágódni, amikor olyan szépen süt a Hold, vagy... na mindegy. Meg a csillagok is több, mint mesések, miért lehet ilyen időben bárkinek is rossz kedve egyáltalán? Pedig úgy megnéztem volna, hogy milyen az a szép piros üveg, meg egyébként is rém idegesítő, ha nem látjuk valakinek a szemét, legalábbis szerintem mindenképpen.
- Kiégeted? De hát hogy-hogy? Olyan... dermesztő a pillantásod? - kerekedik el a szemem. Jó tudom a dermesztőnek semmi köze az égéshez, pont ellentétes vele, de ezt most úgyse tudnám érdemben felfogni, az is csoda, hogy egy ilyen szó csak úgy könnyedén eszembe jutott. De sokáig nem tart, hogy ezen gondolkozzam, hiszen meglátom azt az édes békát ugrálni a fűben és ki tudna csak úgy elmenni egy ilyen cukiság mellett?! Hát nem imádni való, ahogy a kis zöld ujjacskáival gyűri a füvet és minden bizonnyal szeretne minél elébb elérni a fűhöz. Vajon ha megcsókolom, akkor herceggé változik, aki megment a világtól és elvisz a fehér lovon a hatalmas kastélyába, ahol majd boldogan élünk, amíg meg nem halunk? Nincs időm ezen agyalni, mert a következő pillanatban már a víz alatt találom magamat. Vagyis felfogni sincs időm, hogy mi történik, csak azt, hogy valami bizony igen, és amikor újra előkerülök prüszkölve köpködöm a számba, meg az orromba ment vizet és rázom meg magam. A hajam csurom víz, és elég hosszú is ahhoz, hogy ez nagy adag nedvességet jelentsen.
- Rohadt... életbe! - pattanok fel szinte azonnal mellőle, amikor már kb. fel tudom fogni, hogy mi a fene is történt. Alig van rajtam ruha, kint vagyok és csak most kezdem el igazán érezni, hogy baromi hideg van, miután még a hajam is egy pillanat alatt csurom víz lett neki köszönhetően. - Hol vagyok és miért csináltad ezt? - na ennyit az eddigi jókedvről, most már határozottan morcosan nézek rá. Aztán csak átölelem magam a két karommal, hiszen már most érzem, hogy kezdek dideregni. - Fázom! - teszem még hozzá finoman szólva is nyafogós hangon. Mi a francért csinál egyáltalán valaki ilyet?

Josie & Scott

Nos tényleg, kissé szar a kedvem Jill miatt, mert igenis lehetett volna valami, de túl öntudatos. Vagy ilyet fogok ki, vagy bábként mozgatható csitriket. Na nem mintha tökéletes társra vágynék, már nem bízom senkiben Brianne óta, de mégis arconcsapásnak élem meg, ha valaki így viselkedik velem. Összességében nem szoktam mindig negatív lenni, a cinizmus olyan nekem, mint egy meleg takaró, már teljesen átölel, de hát ebben az egész világban nem nagyon lehet találni túl sok szívderítőt, talán csak mások bosszantását tudokm ide sorolni. Na de ezzel itt mit csináljak? Erőszakoljam meg, hogy közben Jillre gondolok? Snassz megoldás lenne, főleg, hogy önmagában is csinos csajnak néz ki, de most azt hiszem egy ideig elegem van az ilyen bájolgásokból. Már éjfél van, kár volt magamat ennyire belelovalni. Csak folytatnom kellett volna az ivást, hogy hajnalban egy árva szó nélkül pályázzak el szebb vidékekre. De mitől lenne máshol szebb? A legtöbben arrogánsak, és még engem néznek annak, ha kimondom amit gondolok, és lelúzerezem az Erwanhoz hasonló pincsiket. Nyilván nem akarom eltörni a kislány kezét, talán túl kemény volt a mozdulat, de most már mindegy. Az ajakbiggyesztése úgy túlzottan nem hat meg, nem fogom odaadni neki.
- Azért kiscsillag, mert ha leveszem magamról, akkor kiégetem a buta fejedet a szememmel. – Duruzsolom most már szándékosan szemétre véve a figurát. Egyszerűen nem tudok visszazökkenni a rendes kerékvágásba, és azon töltöm ki a haragomat, akit éppen ott találok. Ha egy bekattant kiscsaj, akkor rajta. Nem fogom belelkötni a vízbe, viszont tovább folytatja a faggatózást. Felsóhajtok, és ilyenkor hiányolom, hogy nem dohányzom. Most kellene valami pótcselekvés, feszültséglevezetés. Még motorozni sem tudok elmenni, mert ugye a ribanc letörte a visszapillantót. Annyira vadbarom nem vagyok, hogy nélküle száguldozzak.
Az őzikeszemre egy pillanatra elmosolyodok, talán ki is nyögném, de úgysem én vagyok a téma, most éppen valami máson röhög. Úgyhogy szépen a hajánál fogva kapom el, és nyomom be a víz alá hátradöntve őt. Nem sokáig, csak pár pilanatig. Csak nem fog megfagyni, de legalább észheztér.
- Most már jobb?

Scott & Josie

Valahogy rendkívül morcosnak tűnik a fickó, pedig nem is tudom, hogy mi oka lehet rá. Szépen süt a hold, vagy... a nap süt és a hold ilyet nem szokott csinálni, csak világít? Esetleg... hm... azt hiszem inkább csak világít, nincs olyan, hogy süt a hold. A csillagok meg szikráznak, amikor épp nem takarja őket felhő, lágy szél lengedez, és még csak hideg sincs, szóval pont jó az idő, és időnként még mindig mozognának is a fák, vagy... én mozgok épp és a fák meg egy helyben vannak? Nem vagyok benne teljesen biztos, de abban igen, hogy... Hm... nem tudom, hogy miben vagyok biztos, de a szemüvege az valami fantasztikus ezzel a bordó lencsével. Állatira tetszik és nagyon szeretném megfogni és megnézni és felpróbálni és... Ellöki a kezem. Lebiggyed az alsó ajkam és határozottan morcosan nézek rá. Persze csak egy pillanatig, aztán már újra ott ül a vigyor az arcomon, amikor sikerül megint megtalálnom az egyensúlyomat, hiszen ez az ütés egy kicsit kellemetlenül érintett.
- Miért vagy ilyen irigy? Drága volt, vagy... különleges szemüveg? Varázsszemüveg? - kerekedik el a szemem és egészen gyermeki kíváncsisággal pillantok rá, amikor végül leülök mellé a kávára. Legalább már arra kicsi az esély, hogy beleesem a vízbe, legalábbis egyelőre. Nem nagyon hat meg igazán az, hogy még mindig morcos. Tuti, hogy van rá valami oka, csak ki kéne deríteni, hogy mi is lehet.
- Csak sétáltam, és nézem a csillagokat és... szimplán csak kellemes az idő, és minden olyan csodás, hát nem látod? Nem is értem, hogy miért vagy ilyen morcos? Mi a baj? - őzikeszemeket villantok, ahogy felnézek rá, de egy pillanat múlva már el is kalandozik a tekintetem, és újra kitör belőlem a nevetés, amikor meglátom a fűben ugráló békát. A víz vonzotta ide minden bizonnyal, bár az sem biztos, hogy nem csak én látom. Mutogatok arra, a kezem meg a szám előtt, ahogy próbálom elfojtani a nevetést. Nem megy könnyen, hiszen olyan cuki, hogy bele halooook!

Josie & Scott

Hiába próbál csendesen közeledni, a nevetgélést, kuncogást meghallom, főleg ha mellette még dúdolgat is valami ostoba dallamot. Én meg kellőképpen felbasztam hozzá az agyamat, hogy minden idegszállam felfokozottan működjön. Meg is rezzenek, első körben még a szemüveget is odafókuszálom, a gombra csapva az ujjamat, hogy ha valaki számomra szimpatikus jön ki, akkor azon nyomban véget vetek a nyomoruságos életének. Morozósan kezdem követni a hang forrását, amely engem elkerülni látszik, mert még távolodik is, a szökút felé igyekszik. A fiatal kiscsaj úgy néz ki, mint egy árokparti kurva, zavaros a pillantása, valami nagyon nincsen nála rendben. Közelebb lépek, és a kezemet nyújtom, mert még itt fullad bele a vízbe, vagy fagy rá a ruha. Nem mintha túlzottan érdekelne itt bárki sorsa, szándékosan szoktam mások életét megnyomorítani, de ha már itt vagyok, megnézem, mi a jó francot csinál. Valami déli teremtés lehet ezzel a sötét hajjal, szemmel, a bőre sem túl halovány. Mexikó talán? Vagy indián? Furcsa lenne itt ennyire a kanadai határ közelében. Visszakérdez, amire majdnem képen vágom, de csak összeszorítom az állkapcsomat, ilyen sértést nem szoktam eltűrni senkitől, de talán csak Jill húzott fel eléggé ahhoz, hogy most máson vezessem le a feszültséget.
- Nem baszki, úgy látom neked szállt el itt valami, de nagyon. – Visszarántom a kezemet, és inkább hátat fordítva támaszkodom a szökőkút peremének, karbafonva a kezemet. De ezt csak az után teszem meg, hogy durván félreütöttem a kezét, amivel a szemüveget akarta volna lekapni. Cseppet sem érdekel, ha fájdalmat okozok, már mások is próbálták megnézni a rubinkvarc lencséket, legtöbbjüknek minimum a csontját törtem. Még itt is előfordulhat.
- Ne őrülj meg kislány, mert csúnyán jársz. – Tekintek vissza rá, és csak a fejemet csóválom, nem igazán értem, hogy mit keres itt ilyenkor, egy szál semmiben. Azon tűnödöm, hogy mit kereshet itt a birtokon, ha valami őrült, vagy netán drogos. Ez hülye kérdés, én is itt vagyok, és nem a jóság mintapéldájaként. Igen laza itt a felvételi szűrő.
- Mit keresel itt ilyenkor? – Mordulok rá az enyhülés legkisebb jele nélkül.

Scott & Josie

Óvatos, vagy inkább annak szánt léptekkel haladok végig a puha füvön. Kicsit nedves, lehet hogy valamikor mostanában esett az eső? Nem tudom, nem emlékszem rá, de nem is nagyon figyeltem. Csak az biztos, hogy ennek hála most érzem, ahogy a vizes fűszálak csiklandozzák a talpamat és ettől még még inkább nevethetnékem van. Próbálok csak halkan kuncogni, hogy ne legyen túlságosan hangos, vagy túl feltűnő a nevetésem, és nagyjából azt hiszem megy is. Aztán amikor végre elérem a célt, vagyis a szökőkutat, ami nem kimondott cél volt, csak ide sikerült keveredni szépen mászom fel a szélére és ügyesen lavírozva haladok körbe. Komolyan hallom a zenét a fejemben, és annak az ütemére lépek, táncolok. Úgy érzem magam ilyenkor a sötétben, éjszaka, mint egy kis tündér, aki lábujjhegyen pörög és forog körbe. A hang az, ami kizökkent, finoman szólva is és talán csak egy leheletnyin múlik, hogy nem zuhanok azonnal a vízbe, mert sikerül elveszíteni az egyensúlyomat is. Végül csak megállok a lábamon és persze remekül szórakozom még ezen is, így egy újabb nevetés tör ki belőlem, amit újfent gyorsan pisszegek le, vagyis hát saját magamat. A szavai most kicsit sem bántóak, hiszen nem is nagyon fogom fel, hogy miről is beszél. A kezét viszont csak gyanakvóan méregetem.
- Mert agybajod van és neked arra lenne szükséged? - pislogok nagyokat, mert hát amúgy miért beszélne ilyesmiről nem? A tüdőgyulladás témája végképp nem jut el hozzám, miért is kapnék én ilyesmit, ha egyszer teljesen jó idő van és kicsit sem fázom? A kezét viszont nem fogadom el először. - Talán te is szeretnél táncolni egyet a holdfényben? - amúgy meg minek nyújtaná a kezét? Le tudok én jönni magamtól, nem kell hozzá segítség, bár jó eséllyel most inkább leesni tudnék magamtól, de na akkor is. - És minek a szemüveg, nem is süt a nap. - döntöm kicsit oldalra a fejem, kicsit előre is hajolok aztán és egyszerűen csak gondolkodás nélkül nyúlok előre a szemüvege felé. Mint egy kíváncsi kisgyerek, aki kb. most lát ilyesmit először. Ha meglepem, vagy nem gondol bele, hogy mit akarok, akkor simán le is veszem a szeméről, hogy felpróbáljam.

Josie & Scott

A franc sem fog könyörögni. Nem is tudom, hogy miért hittem, hogy alkalmas vagyok a barátkozásra. Egyszerűen nem megy. Főleg, ha azt várják tőlem, hogy legyek más. És mi van akkor, ha nekem így jó? Mi van akkor, ha elfogadtam, hogy a többség gyűlöl? Na és ha szeretek lenéző lenni másokkal? Beverni a pofájukat, ha nem tetszik az nekem? Ez van! Inkább kerülni fogom a drágalátos Jillt, meg a bájgúnárt, mert a végén még bilincsben visznek el hirtelen felindulásból elkövetett kettős gyilkosságért. Mindegy, inkább felmarkolom a letört visszapillantót. Nem is a kár a lényeg, sokkal inkább az, hogyan volt pofája megtenni ezt velem? Nem vagyok egy gyenge akaratú alkat, de már most hevesen bizsergett a kezem, hogy ne képeljem minimum fel. Egyben igaza volt. El kell húznom innen. Teljesen felesleges maradnom, ahol ilyen egyenkatonákat akarnak kinevelni. Én aztán sosem leszek olyan, mint amit elvárnak tőlem. Jill meg egész egyszerűen rosszabb, mint Brianne. Semmi kellem, semmi báj, belevágja a másik pofájába, hogy szarba sem nézi. Nem vagyok túl összeomlós, de még az ital is megkeseredett a számban. Még mindig az udvar környékén járkálok, időnként méretes krátereket égetve a talajba, de valahogy le kell vezetnem a feszültségemet. Nevetés üti meg a fülemet, amire ökölbe szorul a kezem, és a következő pillanatban már be is csapódik az ajtó. Azt hittem csak én nem tudok aludni, de amennyi hígagyu tini jár ide, már meg sem lepődöm semmin. Legalább valakin kitölthetem a mérgemet. Követem a hang forrását, a szökőkút felől jön. Morogva zsebrevágom a kezeimet, mert kezd már kissé hűvös lenni, és másfél perc múlva már ott is vagyok, hogy őszintén rácsodálkozzak a lánykára. Arra a lánykára, aki külsőleg valami eszméletlenül jól néz ki, de amit művel, azt épp ember nem tenné. Mint egy totál őrült. Első felindulásomban hirtelen nem is tudom, mit reagáljak.
-Az agybajra már vannak gyógyszerek kiscsillag. De ha tüdőgyulladást kapsz, akkor itt döglesz meg, mert nincsen kórház a birtokon. – Mormolom, és a kezemet nyújtom neki, hogy lesegítsem a káváról.

Scott & Josie

Tudom, hogy miért vagyok itt, és hogy elvileg ők jót akarnak, de akkor se megy ez olyan könnyen, akármennyire is szeretném. Kibírtam talán egy... napot, de ahhoz hogy teljesen rendben legyek azt hiszem bővebb felügyelet kell,v agy inkább az kellett volna, hogy pontos részleteket is eláruljak, amit pedig nem tettem meg? Nem mondtam el, hogy durva függő vagyok, hogy képtelen vagyok létezni drogok nélkül, hogy egyszerűen akármit is teszek nem megy. Én próbáltam tényleg, de nem vagyok elég erős hozzá és főként nincs is miért tennem nem igaz. Azért legyek magamnál, hogy lássam azokat a szörnyű képeket? Így persze kockáztatom, hogy újabbak törnek rám, de... azt hiszem megéri a kockázatot, hogy kikapcsoljam az agyamat legalább egy időre.
Így hát nem meglepő, hogy az éjszaka csendjét a nevetésem töri meg, majd ahogy lepisszegem magam, amint épp az épület hátsó kijáratán osongálok kifelé, egy szál szívecskés ujjatlan fehér top van rajtam, alul pedig egy rövid halvány rózsaszín sort csupán. Mezítláb vagyok, de hát ilyenkor nem érzek az ég világon semmit abból, hogy egyébként fáznom kéne reálisan. Halkan kuncogok, amikor az ajtó kissé hangos csattanással csukódik mögöttem, mert nem sikerül rendesen bemérni a távolságot, aztán óvatos léptekkel haladok tovább. Éjfél múlt, a többség minden bizonnyal már javában alszik, bár ez most nagyon nem érdekel. nem sokára elérem a szökőkutat, és gondolkodás nélkül egyensúlyozok fel a szélére, hogy óvatosan lépkedve, kissé inkább kacsázva induljak meg rajta körben. Időnként kissé megcsúszva, de visszaszervez az egyensúlyomat haladok tovább. Halkan dúdolok, a zene ütemére lépkedek, legalábbis én ezt hiszem, de elég kis esély van rá, hogy ez tényleg sikerül is jelenlegi enyhén szólva is belőtt állapotomban.

Tárgy: Re: Scott & Josie - Bújj, bújj zöld ág

» Scott & Josie
» Zöld kert
» Josie&Jack
» Jack & Josie 2.0
» Josie&Jack - The end is near