Morgan & Tessa

Elbambultam a halak nézésében. Nem akartam Josephre gondolni, de végül sikerült. Hogy őszintén mondjam, elszakítottak tőle. Hiányzik, habár, én mindig is megmondtam neki, hogy takarodjon a francba, mert utálom, még lábtörlőnek sem való. De persze jól tudja, hogy nem így gondolom. Visszaemlékeztem arra az időre, amikor utoljára találkoztunk.
„ Joseph előttem állt, az ajtón kívül, amikor az ideg szétvert, mert engem zaklatott már megint.
- Szeretlek, Tessa. És tudom, hogy ez fordítva is így van. – Lépett egyet előre, hogy megérintsen, s karjai közé vegyen. De amire ő lépett, én egyel hátrébb.
- Nem érdekel. Nem itt a helyed, kérlek, menj el. – Hisztisen lehajtva fejemet mutattam az erdő felé, hiszen egy faluban éltem, nem a nagyvárosban. Nem is baj, hogy nem emberek közt, legalább nem teszek senkiben sem kárt. Az embereket segíteni akarom, nem pedig bántani csupán a puszta jelenlétemmel, mert éppen megszűnik ott a gravitáció.
Joseph megragadta a nyakam, s hihetetlen erővel húzott ki az ajtó mögül, s feltolva nekinyomott úgy a falnak, hogy a lábam nem érte a földet sem. A karjához nyúltam, hogy eresszen el, s kapálózni kezdtem.
- Engedj el! – Parancsoltam rá, de amennyire ki akartam onnét jutni, olyan erővel nyomott neki a falnak. Szinte a fojtásig jutott az egész. Joseph nem bírta, ha valaki hazudik neki.
- Ha elmondod, hogy miért gyűlölsz engem ennyire!”
S mire tovább emlékeztem volna erre a jelenetre, egy lágy, férfias hang szólalt meg mögöttem.
Hirtelen megfordultam, s hajam hátracsapódott fordulásomba. Arcomon előtte a bánat látszódott, de mire megfordultam, felvettem a „boldog” Tessa arcot, s mosolyogtam, mint aki mindennek örülne.
A férfi bemutatkozott, aki tanár volt, s ráadásul a nevemet is tudta. Amikor kezet nyújtott, automatikusan, kapkodva én is nyújtottam kezet fogni, majd szégyellve hátraraktam karjaimat.
Morgan látszólag nem volt sokkal idősebb nálam, de aztán kitudja, a külső nem minden. De meg engedte, hogy tegezzem. Persze, tanár-diák, annyira nem megszokott, de nem tudom, hogy a mutánsoknál, ez hogy van.
- Nagyon örülök, Morgan! – Mondtam végül mosolyogva, mint egy tökfej. – Mutánstörténelem? Felkeltette az érdeklődésemet. – Jelentette ez azt, hogy ha lenne rá valamikor ideje, szívesen meghallgatnék párat a Mutánsfajta történelemből.
Kicsomagolás? Otthon nem volt semmiféle bútorom, hiszen képességemtől fogva alapból nem tudtam semmit sem ott tartani.
- Nem hoztam magammal semmit. – Vörösödtem el, hiszen nem tudtam, hogy ez mennyire elfogadható, hogy ha egy diák nem hoz magával semmit a képessége miatt. – persze, pénzt hoztam magammal, hogy ha esetleg valami kellene. – a pénzem csak az örökségem volt, szüleim hagytak rám pár százezer dollárt. Nem voltunk szegények, de a szüleim ezt a pénzt éveken keresztül gyűjtötték nekem, hogy ha történne velük valami, ne maradjak vagyon nélkül. Mintha már tudták volna, hogy mi vár rájuk a közeljövőben.

  
Ez a képesség olyan nekem, mint púp a hátamon. Megpróbálom magamat csak azzal nyugtatni, hogy ember vagyok, semmiféle mutáns lény. Ezzel talán nem teszek senkiben, és semmiben sem kárt. És ebben az iskolában, ahová idehoztak, kezd jobb lenni a hangulatom főleg attól, hogy nem csak én vagyok ilyen.  És ez megnyugtat. Pedig, nagyon reménykedtem benne eleinte, hogy ez csak egy átmeneti dolog, vagy csak álmodom, és normális ember vagyok. Amikor elaszom, az utolsó gondolatom az, hogy nem ember vagyok. És amikor felkelek, pár másodperces tudat, hogy álmodtam, de rá egy percre rá kell jönnöm; nem álom volt, és nem vagyok ember. Hiányzik ez a szabadlét, amikor nem kell arra ügyelnem, hogy kinek ne okozzak maradandó sérüléseket. Soha nem felejtem, amikor az egyik barátomat védtem meg olyannyira, hogy aki bántotta, a sürgősségire került, mert megrepedt a koponyája, amit túlélt. Valahol örültem neki, hiszen nem szeretem a szűkös, sötét helyeket.
A múltamban matatok már egy jó ideje. A szüleim halála… bárcsak mellettem lehetnének. Hiányoznak. És sajnos, ebben a helyzetben sem csak én vagyok egyedül, hiszen az iskolában is rengeteg olyan diák lehet, aki elveszítette a szüleit. Az élet megy tovább.
Az iskolában ez az első napom. Nem tudom, hogy találkozok –e valakivel, és hogy hova kell mennem, hiszen én itt még csak idegen vagyok. És hogy őszintén mondjam, félek. Az iskolában olyan „mutánsok” élnek, akiknek hasonló, erősebb erejük van, mint nekem. Remélem, hogy itt nem szokás, hogy nekiesik az egyik a másiknak.
Az iskola udvarán már egy ideje körbe-körbe járkálok. Nem találtam a helyemet, főleg, hogy pár órája hoztak ide. Kissé kívülállónak érzem magam, hiszen akik elmentek mellettem, azoknak volt valami céljuk, nekem meg nem.  
És a legviccesebb az volt az egészben, hogy olyannyira nem tudom irányítani magamat, hogy néha egy-egy falevél jött utánam. Nagyon nehéz irányítanom a gravitációt.
A figyelmemet megpróbáltam a körülményektől elvonni, s csak egy olyan helyet kerestem, ahová leülhetek, és elgondolkozhatok, hogy hogyan tovább, s még is miért vagyok itt. Az utóbbi időkben hallottam, hogy történtek valami szokatlan dolgok, s gondoltam, hogy őhozzájuk hasonló vagyok, de nem gondoltam, hogy ennyire. Fegyverként használnak minket az ellenség ellen, vagy csak meg akarnak védeni, vagy fordítva?
Minden kérdés felmerült a fejemben. Nem merek senkit sem megkérdezni, hogy hova kerültem, hiszen nekem nem mondtak semmit sem. Úgy érzem, mintha sokkos állapotba kerültem volna. De egyben jobban éreztem magamat. Érezhettem a természetet, amit nem tudtam Szófiában. Négy fehér fal közé voltam bezárva csak azért, hogy ne ártsak az embereknek. A szüleimtől eltávolodtam, nem voltak barátaim, és ez szörnyű.
Egy kúthoz értem, ami körül volt véve fapadokkal, s azok mögött rózsabokrok helyezkedtek el. A bokrok alatt rózsaszirmok voltak lehullva, melyeket a szél penderített a fűszálakon. Még a szökőkút vizében is szirmok voltak. Szép, békés hely. Csendes.
A szökőkút végében egy magas kőfal volt, melyen egy békéről szóló idézet volt. Mennyire igaz.
A kút elé álltam, karjaimat egymásba fontam, s onnan néztem a tiszta vízben úszó aranyhalakat, a guppikat. Ez az érzés lenyugtatott. Még esélyem sem volt, hogy valamit magamhoz vonzzak.