Nique Beaulieu

"A múlt is létezik - valahol, egy más szférában - megcsonkíthatatlanul. Visszük a jövőbe magunkkal - de nem azért, hogy ismételjük, hanem hogy ne felejtsük, miért történhetett, ami velünk megtörtént."

Userinfó: Főkarakter

Név: Dominique Reine Beaulieu
Mutáns név: Hóra
Születési dátum: Párizs, 1969. június 9.
Besorolás: Diák
Képességek: Temporális sokszorozódás

Elsődleges képesség: Temporális sokszorozódás
Osztályozás: Béta mutáns
Aktiválódás: születés óta
Képesség jelenlegi szintje: Képes vagyok bármelyik múltbéli énemet magam mellé idézni, a szolgálatomba állítani. Ezek az alakjaim önálló hanggal nem rendelkeznek, mostani hangomon szólalnak meg és csak gesztusaikban és küllemükben idézik múltamat. Mozognak, cselekszenek önállóan (nem csak tükrei az én mozdulataimnak). Ha aki látja őket, az hozzájuk ér, akkor nem tűnnek el, hús-vérnek érezhetők (ám nem bírnak el semmilyen jelenbéli tárgyat, s egy ajtó kinyitása is gondot okoz nekik, erőfeszítésüktől csökken a manifesztálódásuk ideje). Egy-egy ilyen illúziómat legfeljebb egy óráig tudom fenntartani, utána magától elenyésznek az énjeim, visszatérnek a múltba, oda, ahová valók.
Jövőbéli énjeimmel már más a helyzet. Utánuk tudok nyúlni, meg tudom jeleníteni őket, de nem mozognak maguktól, csak azt teszik, amit jelenkori testem is. A mozgatásukhoz tehát nekem is mozognom kell, két méteres körzetükben kell tartózkodjak.
Mások múltbéli és jövőbéli énjeinek előrángatását pedig csak megmutatás szintjén tudom művelni. Előrántom az alakokat a múltból, meg tudom mutatni a külsejüket, de nem tudom megszólaltatni őket és nem tudom megmozgatni sem a jelenben. Csak arra képesek, hogy megjelenjenek.
Képesség távlatai: Később talán a jövőbeli énjeit is uralja majd annyira, hogy ne csak tükrei legyenek, hanem önállóan cselekedhessenek. Szeretné, hogyha mások múltból vagy jövőből előrántott verzióit is meg tudná egyszer majd mozgatni, szólaltatni. El akarja érni, hogy bármelyik megidézett énje - vagy másoké - tudjon cipekedni is, tárgyakat mozgatni és teljesen olyanná válni időre-órára, mint egy igazi, hús-vér létforma. De ez mind a jövő zenéje még.

Update (2014. 08. 31.): A képesség fejlődött, már a múltbeli énjeivel képes tárgyakat mozgatni úgy, mintha igazi, valós személyek lennének, tehát nem okoz gondot az ajtók kinyitása, holmik felemelése. Természetesen az adott múltlény korának megfelelő mennyiségben és súlyban. Tehát figyelnie kell, hogy hány éves önmagát rángatja elő.

Jellem: Könnyed vagyok, mint a nyáresti szellő, nyugodt, mint a szikrázó nap által sütött, szélcsendes óceán. Ám hangulataim egyik pillanatról a másikra tudnak változni, szeszélyesnek mondanak és kiszámíthatatlannak. Amikor elemészt a düh vagy a bánat, akkor a képességeim is önálló életet élnek, nélkülem cselekszenek, nehezen kontrollálom őket. A könnyek embere vagyok, nem szégyellek sírni ugyanúgy, ahogy nem átallom kimondani a véleményemet sem. Kendőzetlen őszinteséggel élem mindennapjaim, igyekezve rejteni azt, hogy úgy hazudok, mint a vízfolyás, hogyha a szükség úgy kívánja. Könnyen beszélek lyukat bárki hasába, imádok szabad lenni, szórakozni, olvasni. Életem a zene, nem lennék képes meglenni nélküle. Szeretek a kiismerhetetlenség álcája mögé rejtőzni, mert így senki nem jöhet rá arra, hogy én is csak arra vágyom, mint bármilyen velem egykorú, kamasz lány: hogy őszintén, tiszta szívből és örökké szeressenek. Legyen ez bármilyen nehéz.


Külső: A hajam szőkésbarna, hosszúnak mondható. Szeretem minden formában viselni, rutinosan formázom, nem bíbelődök vele sokat. Szemeim borostyánszíne lenyűgöző, talán mindig is ezt szerettem magamban a legjobban. Alkatomra nem tudok sem jót, sem rosszat mondani: egyszerűen átlagos. Adok magamra, szabadidőruhában éppen olyan kellemesen festek, mint talpig kiöltözve, a kisugárzásom teszi, azt szokták mondani. Én nem tudom. Nincs sok önbizalmam, ami a testemet illeti, de ezt igyekszem mesterien elrejteni.  

Előtörténet: 1969-ben DeGaulle lemondott én pedig megszülettem. Ha vicces akarnék lenni, akkor azt mondanám, hogy miattam mondott le, mert nem bírta elviselni szent országában egy mutáns jelenlétét. Persze ez nem vicces. De értitek a lényeget.. Ugye? Hagyjuk!
Születésem után nem sokkal anyám úgy döntött, hogy megpattan, ezért apám egyedül nevelt fel. Nagyon szerettem őt, ő is odáig volt értem, ahogyan mondtam én voltam élete szerelme. Elfogadott a képességemmel együtt, tudta, hogy mit tudok, s nem árulta el senkinek. Egyetlen dolgot tett meg annak érdekében, hogy soha, senki rá ne jöjjön a titkomra: maga mellől soha el nem engedett. Magántanuló voltam, nem játszottam a kortársaimmal és nem is igazán szocializálódtam ekképp. Apám, az én drága apám azt gondolta, hogy elég lesz nekem ő, hogy életem végéig mellettem lehet. De Étienne Beaulieu nem látott a jövőbe, csak saját jövőbeli alakját ismerte, s hitte, hogy hószín hajú énjét csak azért nem idéztem meg neki soha, mert nem voltam rá képes. Mert féltem az öregségétől és attól, hogy valaha elveszíthetem.
Igaza is volt, meg nem is. Valóban nem szerettem volna látni őt öregnek, sebezhetőnek és ránccal barázdált mosolyú arcára sem voltam kíváncsi úgy, mint mondjuk gyermeki nevetésére. Ám mégis, nem csak ez gátolta meg idős korának elővételét. Megtudtam a tizenhatodik születésnapomon, amikor beültem vele az újonnan vásárolt autónkba.
Nem mentünk két sarkot sem – engedett vezetni, elvégre közvetve az autót az én szülinapomra vette, közös használatra – amikor rosszul mértem fel a lehetőségeimet és kihajtottam egy kamion elé. Oldalról jött belénk, ám többre nem emlékszem a fényszórójának erős fényén és saját sikolyomon kívül. A sikolyon, mely túlmutatott időn, helyen és pillanaton, a sikolyon, ami az utolsó volt, melyet apám hallott belőlem, s amitől látszólag megállt a világ.

Elképedve fürödtem saját véremben, fekve a kormánykeréken, s pillantva oldalra a fénybe. Először azt hittem, hogy ez AZ a fény, hogy értem jött, ennyi volt. Tévedtem viszont, s ezt akkor értettem meg, amikor ránéztem a mellettem ülő, vér felköhögésétől mocskos ajkú apámra. Nem mozdult, nem szólt hozzám, nem ömlöttek újabb és újabb vércseppek szájából, de tudtam, hogy halott. Felé nyúltam, de akkor hirtelen dudaszó ütötte meg fülemet és éreztem, hogy megindul alattam az autó. Felocsúdtam döbbenetem által a képzeletembe csalt pillanatképből, visszacsöppentem a valós idő folyamába, s pár tizedmásodperc múlva már azért állt meg alattam az autó, mert a kamion lefékezett. Szerencsém volt, hogy nem nyomott neki minket egy falnak, vagy akárminek. Szerencsém. Nekem. Nekem, aki megöltem a saját apám. Még mindig sírógörcsöt kapok, hacsak autóba kell üljek, vagy a balesetre gondolok.

Miért engem mentettek meg az égiek, Miért nem az én tiszta, önzetlen, szeretetreméltó apám? Hiszem ő ember volt, én pedig csak egy mutáns vagyok..

Hetekkel később két idegen jött el hozzám. Ideiglenes nevelőszülőknél voltam, nem tudtam, hogy hogyan talált rám. Azt mondták, hogy mindent tudnak rólam és el akarnak vinni innen egy helyre, ahol mindenre megtanítanak. Ha az ördögök öreganyja és öregapja lettek volna, akkor is elmegyek velük. Szabadulni akartam Párizstól, a múlt árnyaitól és a szörnytől, amivé válhattam volna, ha nem emelnek ki a rendszerből, s nem mentenek meg.
Azóta itt vagyok. Életemben először járok iskolába, próbálom behozni a lemaradásomat. Minden téren. Ám éjjelente még mindig sikítva ébredek, rémálmaimat nem űzi el senki ölelő karja, s nem szárítja fel apámat hiányoló könnyeimet a tudat, hogy otthon vagyok, s jól leszek valamikor. Bár rejtem szomorúságomat, mosoly mögé rejtőzöm, mégis igaz rám, hogy gyenge vagyok. Elveszett. Árva. S nem tudom, hogy leszek-e még ép valamikor.