Logan Perkins

"Két dolog határoz meg minket: a türelmünk, amikor semmink sincsen, és a hozzáállásunk, amikor mindenünk megvan."

Userinfó: Főkarakter

Név: Logan Perkins
Mutáns név: Vaku
Születési dátum: Norfolk, Virginia 1968.10.30.
Besorolás: Diák
Képességek:

Elsődleges képesség: Emberfeletti gyorsaság
Osztályozás: Delta mutáns
Aktiválódás: 14 éves kor
Képesség jelenlegi szintje: Néhány másodperc alatt képes vagyok elérni a 700 km/h-s sebességet, eközben folyamatosan lassítva látom a környezetemet, a körülöttem lévőket. Ennek mértékét még nem igazán sikerül kontrollálnom. Ezen kívül, ajándék extraként még az társult a képességemhez, hogy a sérüléseim hamarabb gyógyulnak, mint egy átlagos emberé. Jó példa erre az, hogy amikor eltörtem a jobb oldali singcsontomat, az nagyjából egy nap alatt teljesen összeforrt.
Képesség távlatai: Idővel képes leszek akár 910 km/h-val is futni, illetve megtanulhatom irányítani a lassítás mértékét is.

Jellem:[E/3] Teljesen átlagosnak mondható, bár van egy-két egyedibb tulajdonsága is. Rühelli a magányt, egyszerűen nem bír hosszú ideig társaság nélkül lenni. Ezért haverkodó, és kiáll a barátaiért. Viszont van egy dolog, amire nagyon is "allergiás"... utálja, ha parancsolgatnak neki. Ettől rendszerint kissé feszült lesz és rosszabb napjain akár ki is nyilvánítja nem tetszését. Ha teheti viszont kerüli a konfliktusokat, mert utál másokkal veszekedni, vagy akár verekedni. Az sem különösebben érdekli őt, hogy mit gondolnak róla. Többségben hallgat a saját megérzéseire, és figyelmen kívül hagyja a véleményeket. Bár nem mondhatni, hogy túlzottan önfejű, mert azért meghallgatja a másikat, csak éppen ritkán fogadja meg a tanácsokat. Könnyen feladja és lazára veszi a dolgokat. Ha valami nem jön össze neki elsőre, vagy másodjára, akkor azért nem fog harcolni. Viszonylag nehezen lehet felhúzni, bár azért van egy-két dolog, amit ő sem mindig tűr el.  Mondjuk könnyen megbocsájt, képtelen hosszabb távon haragudni bárkire is. Főleg az 'amilyent adsz, olyant kapsz' típushoz sorolnám. Bizonyos esetekben kifejezetten lusta. Az csak elvétve fordult vele elő, hogy tele volt energiával. Bár ha valami miatt kifejezetten örül, akkor hajlamos bepörögni, de nem ez az alaptermészete. A nyugodt vérmérsékletűség közelebb áll hozzá. Ennek ellenére ő is szeret szórakozni, mint a legtöbb fiatal. Ami viszont rendkívül idegesítő lehet benne, hogy hajlamos szőrszálhasogató lenni. Ilyenkor nagyjából úgy viselkedik, mintha ő mindent jobban tudna. Ezt pedig általában csak akkor hagyja abba, ha rászólnak. Jó tulajdonságai is bőven akadnak, például, hogy vicces srác, ezért bárkinek képes felvidítani a napját néhány poénos megjegyzéssel. Ettől eltekintve, ha a téma azt kívánja, akkor képes érett felnőtt módjára komoly maradni. Megbízható, senkinek se szokta elmondani a titkokat amit meghall, és ő az az ember akire még a legnagyobb bajban is lehet számítani. Sosem volt egocentrikus és nem is lesz, igaz van valamennyi önbizalma, de ő maga is utálja azt aki egoista.

Külső:[E/3]  Csak rá kell nézni és megérti az ember, hogy miért ilyen sikeres az ellenkező nemnél. Gyönyörűen ívelt zöldes szempár díszíti, melyekből könnyedén ki lehet olvasni a jelenlegi lelkiállapotát. Világos helyiségben vagy a szabadban inkább kéknek tűnik az írisze. Haja barnás színű, stílusát sűrűn változtatja, de legtöbbször oldalt egy picit rövidebb, a feje tetején pedig felfelé van beállítva. Logan akkor nyújt csak igazán felemelő látványt, mikor reggelente kikászálódik az ágyból a borzas sérójával. Első ránézésre, arc alapján olyan jellegzetes tini-szoknyavadásznak tűnik, pedig nem az. Vannak rajta kisfiús vonások, de mindenképpen a felnőtt férfias megjelenés áll közelebb hozzá. Teste inkább szálkásan izmos, még azért ráférne az edzés, az látszik rajta. Mondjuk meg kell hagyni, hogy a képessége aktiválódása óta sokat fejlődött. Már nem az a csontsovány "kisfiú", aki volt 3 évvel ezelőtt. A magasságát már régóta nem méri, de körülbelül 188 centi körül mozoghat. Súlyra 71 kiló. Két tetoválása van: a szülővárosa Norfolk körzetszáma és a jobb alkarján pedig ez a felirat: "Love Above All Else". Öltözködését tekintve divatos és laza. Szekrényében leginkább pólók, farmernadrágok és különböző típusú ingek hevernek.

Előtörténet: 1968.10.30-án születtem Virginia államban, azon belül is Norfolkban. Családi hátteremről annyit kell tudni, hogy édesanyám újságíróként dolgozik a mai napig, egy viszonylag híres magazinnak ír cikkeket, így tulajdonképpen sosem éltünk szegénységben. Apámat nem ismertem, mert még a születésem előtt lelécelt, de ennyi év után abszolút nem vagyok rá kíváncsi Kisgyerekként anya szinte alig tudott velem foglalkozni, így többnyire a nagyanyámmal voltam egy lakásba zárva, amit nem éppen kedveltem. Egy nap vagy ötször végig kellett hallgatnom, hogy ő mikor fiatal volt lakatosként dolgozott, ami ugye férfimunka, ezért mindenki őt csodálta. A másik nagy „kedvencem” egyértelműen az Ubulos sztorija, amiben fél óráig arról beszélt, hogyan vezette le a kutyája szülését. Szóval mire odáig jutottam, hogy beírattak az általános iskolába, addigra kívülről fújtam ezt és az egyéb más történeteit. Sosem voltam az a népszerű fazon a társaim között. Inkább elvegyültem a tömegben, nem szerettem feltűnősködni. Ez persze nem azt jelenti, hogy magányos farkasként jártam a folyosókat, mert mindig is sok barátom volt. Egyszerűen beilleszkedtem közéjük, átlagos diákként tengettem a mindennapjaim. Mielőtt kezdtem volna a hatodik osztályt kénytelenek voltunk költözködni Peekskillbe, ugyanis anya összeismerkedett egy férfivel, (akit bevallom sosem bírtam), a közös döntésük pedig ez volt. Egyszerűen értett ahhoz, hogyan tekerheti el az ellenkező neműek fejét úgy, hogy azok simán belemenjenek az összeköltözésbe, sőt még gyereket is szüljenek neki. Igen, jól olvasod, mielőtt kezdtem a középiskolát már volt egy kis tesóm, akit egyébként Eric-nek neveztek el. Az öcskössel mondjuk semmi bajom nem volt, csak a büdös pelenkákkal, illetve az éjszakai sírással, ami miatt rendszerint nem tudtam rendesen kipihenni magam. Ez volt az az időszak az életemben, amikor gyakran erősen elgondolkoztam azon, hogy akarok-e valaha gyereket... végül mindig arra jutottam, hogy kéne valaki, aki továbbviszi a csodás nevem, de kizárólag 25 felett.
Az eddigiekből gondolom leszűrted, hogy tulajdonképpen teljesen átlagos életem volt egy bizonyos pontig. Még alig töltöttem be a 14. életévemet, mikor kimentem a barátaimmal focizni az egyik pályára. Már akkor is eléggé esőre állt az idő, így nem is szívesen vonszoltam oda magam, de muszáj volt valamennyi időt eltöltenem a többiekkel, mert az a veszély fenyegetett, hogy eltávolodnak tőlem. Szóval lejátszottunk két rövid meccset, utána viszont beborult az ég, sőt még dörgött is. Néhányan azonban erősködtek, hogy még egy visszavágót  játszunk le, én meg nehezen, azonban belementem. Így utólag elég nagy hülyeség volt, ugyanis ez a döntés változtatta meg az addigi nyugis életemet. Én sem hittem volna, hogy ilyen következményekkel járhat, ugyanis nem sűrűn fordul elő az emberrel, hogy egy vihar miatt lesz "más". Amilyen "szerencsés" vagyok velem megtörtént. A kapuban álltam és éppen a labdára koncentráltam, figyeltem ki rúg bele, merre megy tovább, mikor kell védenem. Egyedül egy elég közeli villám vonta el a figyelmemet egy kis időre. A következő viszont pont belém csapott. Fogalmam sincs mennyi időre vesztettem el az eszméletemet,  csak annyi maradt meg, hogy a kórházban ébredtem. Azon belül is a hullaházban, ami szerintem mondanom sem kell mennyire büdös volt. Viszont felemelő érzés volt látni annak a dolgozónak az arcát, aki legelőször belépett az ajtón, mikor én már az "ágyam" mellett álltam. Tulajdonképpen mindenkit meglepett, hogy túléltem ezt a balesetet, akkoriban ugyanis rendszerint meghalt, akibe belecsapott a villám, vagy legalábbis nem sok sikertörténetet hallottam. Rajtam viszont még nyomokat sem hagyott, ami még inkább meglepte az orvosokat, ahogy a családomat is. Néhány napig még bent tartottak, hátha lesz valami bajom, azonban csak erősebbnek éreztem magam, gyengébbnek nem. A képességem legelőször akkor jelentkezett, mikor nagyjából két hét múlva az iskolában 60 métert kellett futni. Párosával indultunk, az elején még teljesen normális tempóban. Azonban ezt én mindig egyfajta versenynek fogtam fel, ezért amint a társam kicsit is közelített hozzám, rákapcsoltam és néhány másodperc alatt célba értem. Nekem nagyjából olyan érzés volt, mintha teljesen normálisan futnék, ezért nem értettem miért csodálkoznak ennyire a többiek. A későbbiekben sokszor kértek meg rá, hogy fussam le újból a távot ilyen villámgyors tempóban, de sosem tettem ezt meg, sőt, ha valaki azt kérdezte igaz-e rólam ez a történet, akkor kapásból letagadtam. Akkor még magam sem értettem minek köszönhető ez a mutáció, ezért csak annyit tehettem, hogy kitapasztalom. A legjobb barátom, Marc segített ebben, akivel délutánonként elmentünk egy elhagyatott területre, ahol régebben valószínűleg katonák tartózkodtak, az épületekből ítélve. Ott az egyik jó hosszú egyenes szakasznál próbálgattam a futást, kisebb-nagyobb sikerrel. Azt akkoriban még nem tudtuk lemérni, hogy nagyjából hány km/h-ra gyorsulok, csak annyit sikerült megállapítani, hogy egy autót könnyűszerrel megelőznék. Egyébként Marc adta az ötletet a "Vaku" név felvételére is, ugyanis állítása szerint egy külső szemlélőnek olyan a sprintem, mint egy vaku villanása.
Nagyjából egy év után akadt rám az akkor még ismeretlen két férfi, akiket mint kiderült Charlesnek és Ericnek hívnak. Először engem világosítottak fel arról, hogy miért vagyok ilyen, meg vannak még hozzám hasonlók és stb. Tulajdonképpen örültem neki, mert így legalább azt érezhettem, hogy nem vagyok különc, hanem tartozok valahova, jelenesetben a többi mutáns közé, akiknek szintén nincs szokványos génállományuk. Az enyém ugyanis semmiképp sem az. Valamilyen apró különbség van benne a normális emberéhez képest, ami tulajdonképpen beépített bombaként funkcionált, a külső erőre várt. Ha nem csap belém a villám, akkor valószínűleg sosem mutatkozott volna meg a képességem, amit egyébként abszolút nem sajnálnék. Nem azt mondom, hogy elégedetlen vagyok a mostani életemmel, azzal, hogy az X-Birtokon kell élnem megannyi hozzám hasonlóval, de nekem tökéletesen megfelelne az átlagosság is. Sosem vágytam arra, hogy ilyesmi képességem legyen. Mondjuk ezt főként anyának volt nehéz feldolgoznia, én lazán kezeltem. Mostanra már sikerült teljesen elfogadnom önmagam, bár gyakran eljátszok a gondolattal: milyen lenne az életem, ha a balesetet kivágnánk belőle.