Nikola & Cynthia

Annyi bizonyos, az ifjú hölgy jelentős mennyiségű elfojtott indulatot hordoz magában. Ezzel eddig úgy hiszem, nem is igazán volt tisztában. Különben ez a rengeteg döbbenet, kétségbeesés sem sugározna belőle tetteinek hatására. Tán ezért lehetséges, hogy igen hamar fordítja felém tekintetét segítségért. Szándéka egyértelmű, már mielőtt szavakba öntené azokat. Útmutatást. Egyszerűsített képet a világról, hogy ezutón elkerülhesse belső konfliktusait, melyeket egyesek gyakran az egyén démonaiként is hajlamosak aposztrofálni. Röviden szólva jóval hamarabb elértem, mit kívántam, mint azt sejtettem volna.
- Halálodig, amennyiben így könnyebben érthető számodra. A halál azonban elodázható, így legjobb, ha örök időkre tervezel. Halálod felett immár magam rendelkezem.
Bármely szigorúbb zsarnok, értékelhetné lázadásként a gyermek kérését, kellő intellektus híján természetesen. Egy géniusznak azonban létkötelessége kihasználni saját képességeit. Még ha mások nem is feltétlenük gondolkoznak ekként, számomra ez tökéletesen egyértelmű tény. Használjuk hát, cselekedjünk ily módon!
- Áruld el, kérlek, mit kívánsz elérni ebben az iskolában? Milyen módon lehetnél hasznomra ott?
Ó, hogyne tudnám, miként válhat hasznomra az otttartózkodása! Mégis miért rontanám el ezt a kis kedves játékot? Jöjjön csak rá magától, ezáltal saját döntéseként veti majd el terveim magvait saját elméjében. Igaz, hogy az ember könnyedén befolyásolható, mégsem szabad könnyelmű módon próbálkozni vele. Még egy ilyen törkényen lelkületű példány esetében sem. Szerencsénkre időben nem szenvedünk hiányt, hát elkerülhetjük a tervezetlenség luxusát.
Egyelőre bőven kellően készséges, pusztulását semmiképpen nem kívánom. Ezt elegendő, ha én tudom. Hagyom, hogy érezze, minden szava része próbatételeinek. Végső soron nem is téved ezen gondolatával túlságosan nagyot.
- Nos? Hallgatlak.
Mondhatni kihallgatom. Számon kérem. Ő szorul a segítségemre, hiszen én vagyok az, ki enyhülést kínál fájdalmaira.

Teljesen megalázottnak érzem magam ahogy lábánál könyörgöm, de rettegek, nem tudom magam visszafogni. Magam sem tudom, mit tettem az imént, és hogy hogy történhetett ez, voltaképpen saját magam démona vagyok. Nem is nagyon figyelek eleinte rá zavarodottságomban, de aztán észbe kapok és fanatikusan figyelem minden egyes szavát. Olyan lett nekem, mint egy bizarr apa figura, aki meg akarja tanítani gyermekét az életre. Hiszen ez az élet, ezt már magam is tudom - no, nem mintha eddig az élet habos oldalából kaptam volna javarészt.
- E-ez mit jelent? A halálomig?
Egyértelmű válaszokat nem várok tőle, hiszen magam is tudom, hogy igen. Még hangszálaim is beleborzonganak a gondolatba. De én.. Én vissza akarok menni az iskolába, hogy aztán újra békésen élhessek és senki ne tudja meg ezt rólam, senki ne ismerje meg ezt a sötét oldalamat. Elég, ha én rettegek magamtól, nem akarok más tudatában is félelemként megragadni. Viszont áldozat sem szeretnék lenni. Valamiért ahogy a férfi rám tekint, bízom benne, pedig ez teljesen őrültség mindezek után. Még azt sem tudom ki is ő valójában. Nem is hiszem, hogy valaha meg fogom tudni. Gondolataimban elmerülve tekintek a vörösre festett padlóra időnként letörölve a rólam szakadó vérrel mocskolt verítéket. Hogy bírom én ezt egyáltalán? Egy gyilkos vagyok, és ő a harmadik áldozatom volt. Miért tettem egyáltalán? Ki vagyok? Egész eddigi életemben hazudtam magamnak, és anyámnak igaza volt abban, hogy egy démon lennék? Nem.. Az nem lehet! Semmiképpen sem! Kényszerítettek minden egyes alkalommal! Abbamaradt zokogásom ismét előtör heves gondolataim révén. De össze kell szednem magam, és megmondani neki mit szeretnék: őszintén és egyenesen.
- Uram.. szeretném, ha tanítana, és hajlandó vagyok önért az életemet is feláldozni bárhol és bármikor. Cserébe csupán egy dolgot kérnék - ezen a ponton mélyen magamba néztem keresve a legőszintébb szavakat - szeretnék visszatérni a családomhoz, legalább időnként. Mármint az X-Birtokra. Kérem szépen, ne mondja el ezt a mait senkinek, cserébe bármit és tényleg bármit megteszek! Titokban, hogy senki ne tudja ezeket a dolgokat rólam az iskolában!
Megfogtam kezét és kézfejére csókot leheltem hűségem jeléül, persze csak ha engedi.
- Azonban, ha ezt nem engedi, öljön meg azonnal.
Szavaim határozottak és ha van egy kis emberismerete, tudja, hogy komolyan beszélek.

Ahogy Hannibal Smith fogalmazott egy manapság divatos tévésorozatban: Imádom, ha egy terv sikerül! Minden bizonnyal ezért is kedvelem ennyire saját létezésem, hiszen terveimet rendre siker szokta koronázni. Kiváló szokás ez részükről, ezért is lepem meg őket újabb és újabb kistestvérekket. Ó, jaj, ismét elragadtattam magam! Térjünk csak vissza jelen helyzetünk elemzéséhez!
Mondhatni tökéletes, már-már meglepően pompás az a vehemencia, midőn az ifjú hölgyből kitör egy életnyi elnyomott indulat. Mit tehetnék? Végig szemlélem a folyamatot, ahogy a ketrecbe zárt vad fokozatosan, majd végtelen dühvel széjjel feszíti rácsát. Erőteljesebben, mint ahogy szőke hercegünk feszítette volna szét a kisasszony hamvas comjait, amennyiben lehetősége nyílik rá. Bár ezt biztosan a kisasszony is elképzelte, már amennyiben szavaiból és a markába szorult, vörösre festett szőke hajból indulunk ki. Minden esetre kiélvezem az előadást, még ha nem is tart sokáig. Igaz, a körítés kevésbé érdekelt, mint hogy tekintetével már fejének felismerhetetlenné roncsolása előtt végzett újdonsült boxzsákjával legújabb felfedezettem.
Meg kell vallanom, külön műsörfüzetet kaphatott volna az is, ami fejében lejátszódott. Éles hangok, fények, szagok. Minden érzéke túltelítve emlékekkel. Legalábbis feltételezéseim szerint emlékek lehettek, szavaiból következtetve mindenképpen. Most azonban úgy kúszik hozzám, akár egy szerencsétlen nyomorult, aki az életéért könyörög urának. Nos helyzetmegfigyelése helyes, még néhány apró momentum a helyére kerül, és tán valami ígéretes is kisülhet az eddigiekből.
- Jó hírem van, Cynthia. Vége. Ellenben korábbi szavaid kapcsán kénytelen leszek megejteni némi helyreigazítást. Képes vagyok ártani neked. Nem számít. Úgy döntöttem, képes vagyok megbocsátani, hogy összemocskoltad az egyik kedvenc öltönyöm. Kiköszörülhető csorba.
Reményeim szerint észre veszi saját nyomorult érzései közt azt a nyomorúságot, melyet éppen pantallóm szárának okoz, miközben lábaimat ölelgeti. Ha szükséges, még teszek is egy lépést hátrafelé, tán ekkor végül elenged. Most, hogy túltettem magam udvariatlanságán, és egészen alantas lénnyé való süllyedésén, hajlandóságot mutatok némi megalkuvásra.
- Ha azt kívánod, hogy az áldozat szerepe helyett te magad árthass másoknak, akad rá egy viszonylag egyszerű megoldás. Légy ragadozó! Megtaníthatlak rá, úgyis szükségem van munkaerőre. Megállapodásunk léted bevégeztéig szól. Van esetleg bármi kérdésed?
Nem számítok rá, hogy ezek után kérdezne, ám a lehetőséget úriember lévén meg kell hagynom számára. Időm akad bőven, őt pedig az imént úgy tűnt, inkább sürgeti az övé. Mikor túltette magát mindenen, mi akadályozta, és igent mond, kezemet nyújtom felé.

// Előre leszögezem, hogy ez már erősen elmebajos hsz lesz, úgyhogy aki nem bírja az ilyent ne olvassa el! //

A férfi megragadja a ruhámat a tarkóm alatt, ami egy kis fájdalmat okoz, de igazából a pánik miatt nem érzem át annyira. Belöki a sikátorvégi vasajtót, mely egy sötét helyiségbe vezet. Felkapcsolja a villanyt. Az enyhén pislogó fényben éppen látom arcát amikor nekilök a falnak. Kissé beütöm a fejem, és ez a fájdalom elég ahhoz, hogy egy kicsit magamhoz térjek, de még mindig nem érzem magam túl jól. Gyakorlatilag azt sem tudom, hogy hol vagyok. Csak halkan, kissé visszhangozva hallom a szavait. Kezeimmel próbálom megmasszírozni a halántékomat utolsó esélyként, hogy talán jobban leszek, de a helyzet menthetetlen. Christopher Winters. Alaposan megnézem magamnak a látszólag jóideje itt sínylődő foglyot. Legalábbis úgy gondolom, hogy fogoly. Ennek ellenére látni vélem, ahogy mosolyog, mikor végignéz rajtam. Tehát ha minden igaz, amit mond róla , és tényleg egy gyilkos, ráadásul nőket erőszakol meg, az előbbi grimasz alapján én lehetek a következő áldozat. Azt akarja, hogy megöljem? Mégis miért tesz ki ilyen helyzetnek? Ártottam én valakinek valamit a világon valaha?
~ Ugyan már. Hiszen te egy GYILKOS vagy, megölted a SAJÁT ANYÁD, és mit gondolsz, mi volt az az előbbi? Talán véletlen? Neeem, Cynthia, neked ez a sorsod. Bosszuld meg a rettegést! Érezzék a kínodat! GYILKOLJ! ÖLD MEG! ~
Fejemben egyre hangosabban kiált valaki parancsot adva nekem. Olyan, mintha a hang tulajdonosa én magam lennék, vagy legalábbis nagyon hasonlít hangszínünk. Ez vajon a férfi műve? Riadtan tekintek rá, majd visszavetem tekintetem a fogolyra. Rettegek. Tudom, hogy képes rá. Érzem. El fogja engedni ezt az őrültet, és akkor én meghalok. Nem akarok meghalni, én még élni akarok. Talán engedelmeskednem kéne a hangoknak a fejemben?...
Hirtelen arcom teljesen elváltozik, s az addigi félelmet felváltja rajta a düh és a pusztítás. Vicsorgok, és fogaim között szűrve veszek nagy levegőket. Majd ismét sötétség. Teljesen elborul az agyam. Az előttem térdelő, megkötözött egyénnek egy hatalmas pofont adok, még egy nagyot nyögök is az erőkifejtés miatt. A földre terül, én pedig fölé mászok és megragadom hosszú, szőke haját. Húzom a föld felé amennyire csak bírom, úgy, hogy tekintete felfelé néz. Mélyen a szemébe nézek.
- Én nem vagyok áldozat! Nem vagyok gyenge! Nem , nem és NEM! SENKI NEM BÁNTHAT TÖBBÉ!
Ahogy kiabálok az arcába, elvetemült haragomban jó párszor kifröccsen a nyál a számból. Akár egy dühöngő oroszlán. Mindeközben ő már teljesen a pokol bugyrai alá süllyedt, lassan szivárog a vére szájából és erősen köhög. Pupillái hatalmasra vannak tágulva, tekintetével még mindig könyörög, próbál tenni sorsa ellen. De az én haragom elől nincs menekvés.
- Ne félj, csak most kezdődik a móka, picifiú! Hallom sok nőt megerőszakoltál? Rám ugye már nem vetemednél? HMM?
Ahogy hümmögök, fejét ütemre verem a földbe. Egy idő után már mindenfelé fröcsög betört fejéből a vörös vér, ráadásul belső vérzése miatt a száján keresztül az arcomra is jut belőle. Élvezem. Teljes mámorral tölt el a már valószínűleg élettelen test bántalmazása. Úgy érzem, most kiadom minden feszültségem, és rosszat sem csinálok, hiszen bűnöző, vagy nem? Megérdemli a férgese!
Hirtelen hangulatváltás jön, és én már zokogva beszélek hozzá, még mindig ütve a fejét.
- Tudod te, hogy nekem mit kellett átélnem? Tudod mennyit rettegtem? A saját anyám kínzott meg! És sosem volt senki, akire támaszkodhattam! Nem hagyom, hogy te bárkit is bánts töb - ám itt hirtelen megszakad mondatom. A padlózaton, ahogy visszatükröződik a fény meglátom önarcképemet. Fekete sminkem teljesen el van mosódva a sírástól, ugyanazon okból pedig vörös szemem fehérje, kék színe pedig sötétszürkébe váltott és pupillám teljesen eltűnt. Hajam csapzott és arckifejezésem akár anyámé, mint amikor azt mondta, démon vagyok és meg kellett volna ölnie. Elengedem a férfi haját és hisztérikusan zokogva temetkezem a kezeim közé. Vajon ez a vég? Teljesen megőrültem? Szörnyen érzem magam és azt kívánom, bár ölne meg a férfi, aki idehozott. Odacsúszok lábához, már ha engedi, és esedezve ölelem azt át.
- Kérem... - zokogásom nem marad abba egy pillanatra sem, mondatomat is sorra megtöri - legyen vége... Könyörgöm.. bármit megteszek..

További szavaira bár figyelek, ennek cseppnyi jelét sem mutatom. Tudomásul veszem, hogy megpróbálkozik valamiféle mentegetőzéssel. Azt is, hogy félelme - vagy mondhatni élni akarása - erősebb bármiféle belé nevelt erkölcsi gátlásnál. Legalább annyira, hogy hajlandóságot mutasson a hazugságra. Későbbiekben meglátjuk, ezen kívül még mire képes a túlélésért. Múltja alapján még a pánikrohamra is számítottam, bár valamivel későbbre becsültem ennek bekövetkeztét. Így kénytelen vagyok megragadni ruháját a tarkója, alatt, és annál fogva felemelni. Nincs kedvemre, hogy esetleg cipőjével foltot ejtsen egyedi szabású öltönyömön, ezért inkább némi izomgörcs formájában megelőzöm az efféle problémákat. Könnyed mozdulattal belököm a vasajtót, mely egy a sikátorral ellentétben kivilágított pincehelyiségbe nyílik. Kivilágított persze csak azután lesz, miután a villanyt felkapcsolom.
Az ajtót szabad kezemmel lököm be, mely durva kattanással nyelzi, hogy a zárnyelv elvégezte dolgát. Chynthiát a szemközti falnál helyezem talpára. Amennyiben szükséges, finoman neki is taszítom az említett falnak, hogy a koccanás kitisztítsa zavart elméjét.
- Akad itt egy kedves fiatalember, aki számodra gyermekem, vélhetően nem a legvonzóbb személy.
Elsétálok az egyik sarokba, ahol eddig egy fiatal, szőke huszonévesforma fiú gubbasztott. Kezei hátul, szája előtt kendő. Egyik kezemmel megragadom, hasonlóan, mint azt Cynthiával is tettem. Megadom a kezdőlöketet, hogy végül térdre esve az ifjú lány előtt kössön ki. Szemeit forgatva méri fel az új jövevényt, majd furcsa mód mintha derű sugározna szemeiből. Kendője mögül még elfolytott nevetés is hallatszik, miközben teste is enyhén rázkódni látszik.
- Christopher Winters. Fülei alatt a kereszt alakú hegtetoválások saját művei. Karjain későbbiekben ha kívánod, megszemlélheted majd trófeáit. Minden áldozata után egy-egy vonást ejt pengével saját bőrén. Bár való igaz, ő maga nem tekinti áldozatoknak, akiket megtalál. Sokkal inkább szerencsés kiválasztottaknak, akiket megment a bűnös élettől. Úgy gondolja, istenének jobbkezeként született erre a világra. Így minden számára tetszetős nőt alávet némi bántalmazással vegyített hathatós nemi erőszaknak, mielőtt megszabadítaná őket földi szenvedéseiktől. Kíváncsi vagyok, vajon volna-e ötleted rá, ki a következő kiszemeltje?
Egyetlen lépéssel szőke pszichopata vendégünk mögött maradok, míg közös kiszemeltünk feldolgozza a helyzetet, és a körülmények komolyságát. Saját érdekében is reménykedem benne, hogy nem időzik túlságosan hosszan, míg ezen következtetéseket levonja.

Kérdése elgondolkoztat és egyben megriaszt. Miért tettem, amit tettem, ha nem akartam senkit sem bántani? Ösztönösen? Akkor igaza lenne abban, hogy állatként használom az erőmet. De ez nem ösztön volt, hiszen nem támadt rám, meg semmi ilyesmi. Mondhatni, hogy a düh vezérelt? Igen, talán a harag amit éreztem, az sarkallott a meggondolatlan tettre. Ám ha valaki haragból cselekszik, általában megbánja a tettét, akármiért is tette, de én csak akkor vontam volna vissza cselekedeteimet, mikor már megláttam, hogy ő nem az akit keresek. Egészen addig győzelemittas voltam és némiképp boldog is ráadásként. Bevallom őszintén, ha ő lopta volna el a táskám még azt sem bánnám, hogy ez a férfi megölte, vagy akármit is tett vele, és ez megijeszt. Nem akarok ilyen lenni.
- Hirtelen felindulásból tettem mindent.
Kijelentésem halk, de magabiztos. Így gondolom, legalábbis ezt próbálom vele elhitetni, ahogyan magammal is. Én biztosan nem vagyok olyan. Tovább folytatjuk "bájcsevejünket" ( ami annyit tesz, hogy ő kérdez én pedig illedelmes kislány módjára válaszolok ) amikor remegésem tovább fokozódik bizarr kijelentésétől. Léted múlhat rajta. Ez mégis mit takarhat? Vajon képes lenne itt és most megölni? Tudom, érzem, hogy mutáns, most már biztos vagyok benne, hogy nem volt véletlen az, hogy úgy éreztem a testem nem nekem engedelmeskedik. Biztos valami ilyesmi képessége van, úgy viszont nekem semmi esélyem. Jobb, ha azt mondom ami neki tetszene.
- I-igen, hajlandó vagyok - kezdem el mézes mázason, hogy biztosan ne bántson - de uram, miért jöttünk ide?
A hidegrázás már eluralkodott rajtam mosolygásától, és olyan érzésem van, hogy a saját képességem ellenem fordult. Zilálok, kapkodom a levegő után és körbe-körbe forgatom a tekintetem a sötét sikátor falai között. Valamiféle egyre erősödő roham kezd el úrrá lenni rajtam. Az egész helyzet olyan bizarr és rémisztő, mint mikor abban a hülye szobába bezárt anyám első alkalommal. Előtörnek az emlékek... Látni vélem ahogy a falakról lógnak le a festmények Krisztusról és az őt körülvevő arkangyalokról, hallom ahogy kattan a zár és érzem az ütés fájdalmát az arcomon, majd magam előtt látom ahogy anyám meghal a rendőr kezei között, érzem a ruhámon száradó vére szagát. Elönt a pánik és nem bírom tovább, egy hatalmasat sikítok függetlenül attól, hogy éppen beszél -e , majd megpróbálok hátrálni, közben pedig hatalmas levegőket veszek, úgy nyelem az oxigént mintha valami étel lenne. Úgy látszik ez a hely nem lesz alkalmas nekünk megbeszélni a továbbiakat, ha csak nem is akar beszélni és egyszerűen megöl. Persze a hátrálás nem ellene szól, nem akarok elmenekülni, egyszerűen nem bírok tovább ezen a helyen lenni.

Szavai hallatán halknak induló, majd erőteljesebb kacagás lesz úrrá rajtam. Újabb alanyt találtam, mely úgy lehet a hasznomra, hogy közben még szórakoztat is. Kedvelem az embereket. Annyira különös, időnként logikától tökéletesen mentes működési mechanizmussal rendelkeznek, hogy újra és újra alkalmam van megdöbbenni. Megcsóválom a fejem, immár arcomon csupán megszokott mosolyommal.
- Áruld el kérlek, ha nem akartad bántani, miért tetted? Szándékon felül mi marad, hacsak nem az ösztönös cselekvés?
Olyannyira igyekeznek egyszerűbbé lenni, mintha érzelmileg nem volnának képesek feldolgozni, milyen összetettek is valójában. Pedig nem kevés potenciált mutat egyik-másik emberfajzat. Nem győzöm csodálni őket. Azonban igen nehéz mggyőzni őket róla, és időnként úgy érzem, belefáradok. Legutóbb is hasonló, egyszerű hangulati indokok okán vonultam vissza az árnyakba. Mostanra azonban sikerült alaposan elunnom a kevésbé tevékeny napokat, így nem hagyom magam oly könnyen meggyőzni kiszemeltem alkalmatlanságáról, mint korábban. Ez mindkettőnk szerencséje, őgy vélem, még ha az illető nem is sejti ezt.
- Tegyük fel, hogy az iménti megfontolatlan, ösztönös kirohanásod hajlandó vagyok figyelmen kívül hagyni. Egyszerű kérdést fogok intézni hozzád, melyre a válaszodat kérlek, alaposan fontold meg! Léted múlhat rajta.
Ezúttal eltűnik az a bizonyos mosoly, mimikám a félhomályban is jól láthatóan megkeményedik. Szavaim sokkal inkább kijelentőek, semmint felszólítóak. Akárcsak eddig. Tartok némi hatásszünetet, mielőtt felteszem újabb kérdésemet. Nem árt, ha összeszedi minden hidegvérét és fókuszát.
- Hajlandó vagy megtanulni tudatosan használni adottságaidat az eddigi ösztönös, kontrollálatlan alkalmazás helyett?

Még ő akar megnyugtatni engem, hogy ne aggódjak? Már ha ránézek is rettegek, nem tudok elvonatkoztatni. Elkezd elindulni a sikátorba beljebb, szóval egy nagyot sóhajtva arra gondolok, hogy végre elmegy és ez csak egy bizarr találkozás volt, soha többé nem látom. De úgy látszik megint naiv vagyok, mert int nekem, hogy kövessem. Próbálnék én ellenállni, de nem merek, és amúgy is, mintha valami belső hang arra késztetne, hogy menjek vele, pedig tudom, hogy ez nem helyes. El is indulok utána, mikor megkérdezi, hogy miért jöttem el az intézetből. No, erre mit is válaszolhatnék... Egyébként is, honnan tudhatja ő, hogy onnan jöttem? Kezd egyre ijesztőbbnek tűnni ez a férfi, ha eddig nem is volt az, most már aztán tényleg olyan, mintha ő lenne az ördög egy szolgája. Utálom az ilyen hívős dolgokat, de most mégis ez jut róla eszembe.
- Csak el kellett jönnöm picit, hogy friss levegőt szívjak, ennyi az egész.
Kezd kicsit sok lenni nekem pár lépés múlva, mikor újra kérdez. Nagy levegőt veszek és megpróbálok bátran visszaszólni, lesz ami lesz.
- Nem vagyok ösztönöktől vezérelt egyszerű állat, és ami az előbb történt az véletlen . Én nem akartam bántani!
Itt kicsi szünetet tartok míg megpróbálom a torkomban levő gombócot eltüntetni, de ez nemhogy nem sikerül, még akkorára is duzzad, hogy elkap a sírás. Nem a hisztériás fajta, hanem a könnyezős, bűntudattal teli.
- És nem akarok ezentúl sem senkit bántani.. Nem értem, hogy gondolhat maga rólam ilyent? Nem vagyok szörnyeteg!
Ezzel nem csak neki, de magamnak is hazudok.. Be kell vallanom, hogy az előbb, amikor a férfi ájultan esett össze olyan diadalittas és elégedett érzés fogott el, mint addig soha.  De ezt megpróbálhatom betudni az igazságérzetemnek : mindenki megkapja amit érdemel. Miközben beszéltem hozzá természetesen végig követtem, egészen addig amíg meg nem álltunk egy helyen. Óvatosan néztem körbe, hogy hova is érkeztünk.

Mikor magyarázkodni kezd, végképp szórakoztatónak találom. Különös tekintettel arra, hogy számomra is ismert információkat próbál tudomásomra hozni, vagy éppen elhallgatni. Halk, hümmögő nevetést hallatok, midőn visszafogottan szórakozom a lány szavain. Nyilvánvaló, hogy fogalma sincs, kivel áll szemben. Máskülönben komoly fiaskónak ítélném iménti megnyilvánulásait.
- Ne aggódj, senki sem tudja meg, mit tettél az imént azzal az emberrel.
Lassú, kimért léptekkel a sikátor túlsó, messzi, sötétbe vesző vége felé indulok. Néhány lépés után megtorpanok egy pillanatra, míg kezemmel intek a lánynak, hogy kövessen. Feltételezésem szerint így fog tenni, más esettel nem számolok. Menekülni úgy sem hagyom, amennyiben próbálkozna vele. Ezt érezheti a zsigereiben, még ha nem is tudhatja biztosan. Közben könnyed, csevegő hangnemre váltok.
- Egyébiránt nem erre a kellemetlen esetre céloztam az imént. Sokkal inkább arra, mi sarkallt az intézet elhagyására?
Jónéhány lépéssel később térek csupán vissza az általa feltett kérdésre, melyre minden bizonnyal epekedve várja válaszomat. Fejemet kissé oldalra fordítom, hogy mögöttem lemaradva is hallhassa hangom, ha halkabban is szólok az eddigieknél.
- Azt már volt alkalmam megszemlélni, miként pusztítas haraggal telve, mint egy ösztönöktől vezérelt, egyszerű állat. Kíváncsi volnék, képes vagy-e erre tudatosan is, mint egy intelligens lény. Mit gondolsz?
Eztán nem szólok többet. Cipőm ütemes, állandó ritmusú kopogása visszhangzik a sikátor csendjében. Egészen addig, míg el nem érjük az általam óhajtott helyet. Ott megtorpanok, s lassan a lány felé fordulok.

Mégis mi a fenét akarhat ez az alak? Attól a bizarr mosolyától teljesen feláll a hátamon a szőr, ráadásul úgy érzem, mintha élvezné a félelmemet. Teljesen ignorálja a kérdésemet, hogy ő kicsoda, de inkább nem kérem ezt számon rajta, hiszen egyértelmű a fölénye. Inkább csendben végighallgatom mit is szeretne tőlem. Elég erős kontrasztban állnak kedves szavai a viselkedésével, amitől egy furcsa taszító érzést vált ki belőlem. De ez érthető, ha valaki kedves hangon kijelenti, hogy egyenlőre nem kívánja a pusztulásod. Tehát később majd kívánni fogja... de azért reménykedem, hogy nem.
- É-én csak erre jártam amikor..
Hevesen kattog az agyam, hogy milyen hazugságot találjak ki, de egyszerűen semmi a világon nem jut eszembe. Azt hiszem jobb, ha elmondom az igazat.
- Amikor valaki ellopta a táskámat, benne a pénzemmel - hajtom le a fejem - és hát.. én megkértem az embereket, hogy segítsenek d-de senki nem foglalkozott velem, úgyhogy utánaeredtem. Aztán megtaláltam ezt a férfit itt a földön .
Nyögvenyelős beszédem közben jutott eszembe, hogy a teljes igazságot mégsem mondhatom el. " Mutáns vagyok és jól megkínoztam egy tök idegent, akit még csak nem is ismerek, de nem szándékos volt, csak véletlenségből " Nevetségesen hangzott volna.
- De hogy érti azt, hogy készen állok a bizonyításra? Mégis minek a bizonyítására?
Kicsit tartok arról, hogy miként fog reagálni a kérdésemre, de muszáj volt feltennem. Inkább, minthogy semmit se mondjak az utasítására, még a végén beráncigál a rendőrségre... bár a jelen helyzetben úgy gondolom az lenne a legjobb eshetőség. Talán csak naiv vagyok, de még mindig nem vagyok benne biztos, hogy a velem szembenálló személy mutáns.

Minden egyes pillanatát kiélvezem azon folyamatnak, midőn a félelem jeges karmaival utat váj nagyra nyílt szemein át egészen szívéig. Hátam mögött egyik kezem ráfog a másikra, s emígy, úrias módon sétálik enyhe ívben a lány felé. Amennyiben akár halovány mozzanata is utalna rá, hogy szándékában állna menekülni, nos lábai földbe fognak gyökerezni. No nem szó szerint, mindössze görcsösen ellenállnak majd annak, hogy használja őket.
- Mesélj csak, gyermekem, mit keresel ilyen messze egyedül a városban?
Mellé lépek, tekintetem az utca felé fordulva. Nem zavartatom magam, hangom könnyed, csevegő stílusban cseng. Szokásos, kifinomult, szofisztikált szóhasználat mellett természetesen. Ez az aprócska baleset a kishölgy részéről egészen kapóra jött, hiszen így segítség nélkül is rátalált egy megfelelő helyre, ahol magunk lehetünk. Várok egy keveset, afféle hatásszünet gyanánt, mielőtt újból megszólalok.
- Ne aggódj, jelenleg nem kívánom pusztulásod. Lehetséges, hogy hasznomra lehetsz. Szólj, ha készen állsz rá, hogy bizonyíts!
Újabb hatásszünet. Számításaim szerint beletelik majd némi időbe, mire feldolgozza az imént hallottakat. Különösen abban az esetben, ha meneküléssel próbálkozna. Azon a sokkon kevesen képesek túltenni magukat, mikor nem csupán a visszavágás, de a menekülés lehetőségétől is abszolút módon megfosztják őket.
- Addig is nyugodtan mesélj arról, miért vagy itt!
Hangom nyugodt, cseppnyi indulat sincs benne. Jól kiérezhető, felszólításaim jóval inkább kijelentések. Cseppnyi kétségem sem férhet hozzá, hogy autoritásom jelen helyzetben abszolút.

A sokkomból felébredve arra eszméltem, hogy a férfi testét éppen húzza valami egyre beljebb a sötét felé. Nagyot nyeltem a gondolattól, hogy most bizony lebuktam, de valahogy nem bírtam megmozdulni. Vagy talán nem is akartam, mert egyáltalán nem érdekelt, mi fog velem történni. Bizarr és undorító hangokat hallottam, mintha valami éppen bekebelezné áldozatát. Rémülten bámultam a sötétségbe, de minden amit láttam néhány lehulló ruhadarab volt. Ekkor már tényleg féltem. Lassan lépett ki a félhomályba egy férfi, de ő nem rendőrruhában volt, inkább elegánsan volt öltözve. Nem is tudtam mire vélni a dolgot. Horrorisztikusan fénylő fekete szemei voltak, mosolya pedig olyan volt, akár az ördögé. Arra engedtem magamnak következtetni azok alapján amit tett, hogy valószínűleg mutáns. De vajon hogy csinálta, hogy a férfi teste eltűnt teljes egészében?
- É-én nem csináltam semmit - hebegtem próbálva kimagyarázni a helyzetet. Még szélesebbre húzta mosolyát, amitől halálfélelmem lett. Nem akartam előre következtetéseket levonni, úgyhogy inkább meg sem próbáltam használni rajta a képességem - egyébként sem volt rá biztosítékom, hogy hatna rá és nem valami telepata-féle.
- Egyébként is, ki maga?!- kissé felemeltem a hangomat, hogy ráijesszek, de inkább egy vékony, elhalkuló kérdéshez hasonlított felháborodott mondatom.

Egy újabb elveszett gyermek, egy újabb gyöngyszem. Még csak ő maga nincs tisztában ezen mivoltával, bár közeleg az óra, midőn - vélhetően hathatós segítségemmel - alkalma lesz ráeszmélni. Főként ily módon, hogy vaktában kerget  valakit, ki mit sem sejt rejtélyes adományáról. Vagy átkáról? Tréfásan úgy is mondhatnánk, vak kerget világtalant. Igaz, van most jobb dolgunk is, mintsem hogy ódivatú tréfákat űzzünk a szavakkal. Hisz a gyermek éppenséggel kiélte haragját, minden dühét, keservét valakin. Valakin, akinek annyi köze se volt az őt ért sérelmekhez, mint almás pitének a vajas pirítóshoz.
Lassanként valami behúzza az árnyékba a testet, mely már halott. Nem a gyermek ölte meg, sorsát azonban megpecsételte. Halk surrogással nyeli el a sötétség, mígnem cuppogó, szürcsögő, roppanó hangok kíséretében magunk emésztjük el. Árnyékból a félhomályba néhány ruhadarab hullik csupán. Rajta semmiféle nyoma annak, ki az imént még viselte.
Kimért léptekkel tűnünk elő az árnyakból, ahogy a fény felfelé kúszik bokánktól, míg eléri arcunk magasságát. Itt éppen megfigyelhető, amint szánk szélét nyaljuk le. Akadt ott még valami, mely felhasználható. Tekintetünk feketébe borulva, mintha szemünk egy-egy fényes obszidiánból lenne kifaragva. De hagyjuk a többest, és váltsunk királyi egyesre!
- Gyermekem! Mire véljem az iménti malőrt?
Öltönyöm makulátlan, mint mindig. Óvatos mozdulattal igazítom meg nyakkendőmet, miközben közelebb lépek. Úgy egy ugrásnyi távolságra állok meg tőle, ahonnét biztosan megérezte már, egyetlen pillanat alatt elérhetném. Már ha úgy kívánnám. Alaposan végigmérem, éppen csak az alapvető udvariasság határait nem lépem túl. Hiszen mégiscsak megtámadott egy törvénytisztelő polgárt. Már ha lehetünk oly naivak, hogy mindenkiről alapvetően a törvény tiszteletét és betartását feltételezzük. Ezúttal lehetünk ily naivak, hiszen célunk is volna még néhány szóriposzt erejéig.
- Tisztában vagy vele - így igaz, mellőzöm a magázódást, s még tán remélem is ezen való meglepődését -, hogy akár meg is ölethetted volna magad?
Szám szélén ott bujkált, most azonban felfedi magát az a bizonyos mosoly. A mosoly, mely összetett elméket zavarhat össze, szívekbe rejthet félelmet. S ne feledjük, amennyiben valaki az enyémtől különböző frakció tagja volna, feltétlenül bosszantó lehet számára.

Elegem volt. Teljesen elegem volt. Az egész hülye iskolából, a hülye emberiségből, de még a mutánsokból is elegem volt. Nem rég jöttem el a suliból egy kis időt kérve magamnak, hogy kiszellőztessem a fejem, és hát ehhez ide kellett jönnöm New Yorkba. Igazából nem volt konkrét úticélom, csak el akartam jönni, ezért ráböktem egy helyre a térképen és hopp, már itt is vagyok . Ugyan ki ne akarná kiszellőztetni a fejét, amikor kíváncsiskodó mutáns iskolatársacskája úgy dönt, hogy árt magának és belenéz a szemébe - már ha az illető szeme olyan, mint az enyém - , rosszul lesz és a végén még ő van leszidva, hogy mégis hogy gondolta ezt. Utáltam, hogy nem tudok semmit az idióta "adományom" ellen csinálni. Talán hülye módjára bíztam abban, hogy lehet mutánsként is élni, de tévedtem. Ez nem élet. Ez csak állandó rettegés. El voltam merülve a gondolataimban teljesen. Lassan, komótosan jártam Bronx utcáit. Éppen arra jutottam, hogy most már megnyugodtam, és butaság volt ennyire kikelnem magamból, hiszen ők ott a suliban a családom is, amikor valaki kitépte a kezemből a táskám. Abban volt minden pénzem, az irataim és a fontos dolgok.
- Tolvaj! - kiáltottam el magam, arra számítva, hogy az erős férfiak körülöttem utána szaladnak. De mintha szellem lettem volna. Néhányan furcsálló tekintettel rámnéztek, a többi ember pedig vagy sietett a dolgára, vagy egyszerűen nem is érdekelte őket. Magamnak kellett utánaerednem, szaladtam is mintha az életemért rohannék - valamilyen értelemben igaz is volt ez, hiszen pénz nélkül nem juthattam vissza - ám az egyik kereszteződésnél elvesztettem. Találomra a jobb oldalt választottam és arra futottam tovább. Nem telt el öt perc - ekkor már feladtam, hisz úgyis elvesztettem a nyomát - a kimerült sétám kezdete óta amikor az egyik sikátor előtt észre véltem venni az embert a táskámmal a kezében. Nem tudom mi történt velem, egyszerűen elszakadt a cérna. Dühösen odarohantam, és belöktem a sikátorba - ez úgy sikerülhetett, hogy az éppen egy tárcában nézegetett valamit és nem figyelt- .
- Mi a fenét aka - fordult felém a férfi, de mondatát nem tudta befejezni. Tisztán látszott rajta a terror. Egyre közelebb sétáltam hozzá folytatva a szemkontaktust.
- Nocsak-nocsak... Csak nem megtaláltam a kedvenc kis tolvajunkat?
Irónikus kérdésemre ő már nem tudott válaszolni, alig kapott levegőt. A feje el volt vörösödve, annyira, hogy ez még a teljes sötétben is látszódott. Pár pillanat múlva már a földön fetrengett, de én még mindig föléhajolva egyenesen a képébe bámultam. Tudtam, ennek már elégnek kell lennie. Győzelemittasan oldalra fordítottam a fejem, ő pedig egy hatalmas lélegzetvétel után elájult. Lehajoltam visszavenni a jogos tulajdonom. Ekkor ért csak igazán a sokk. A kezében a válltáska nem is az enyém volt. Teljesen elfehéredtem és a férfira pillantottam majd a táskára, később pedig oda-vissza, míg fel nem fogtam, hogy egy ártatlan embert megkínoztam. Elkezdett kattogni az agyam. Most mit fogok csinálni? Kihúzom az utcára és segítségért kiáltok? Ugyan, ki venné be a mesét, hogy éppen erre jártam és megtaláltam? Megnézzem van-e pénz a táskában, és lopjam el? Mi a francot csináljak?!