Nikola & Nathan - Első bevetés

Szerencsére a főnöknek se sok kedve van a felbolydult méhkashoz hasonlatos társaságban dagonyázni, vagy csupán a már megismert józan ember, aki képes hallgatni az értelmes szóra és meglátja a helyzetben a lehetőségeket. Már pedig itt most az a lehetőség, hogy lelépjünk. Mielőtt ránk másznának a zsaruk vagy épp a helyi erők. Hogy magunk is átbeszélhessük, mit is kell az érdeklődők tudomására hoznunk, és mi maradjon meg nekünk.
Már épp a kocsiba szállnánk be, mikor újabb versenyző érkezik, újfent feltartva minket. Sötét pillantást vetek rá, és bár benne a kezembe a bugi, hogy lecsapjam, erőt veszek magamon. Csórikám csak a munkáját végzi, talán némi túlbuzgalommal, de akkor is.
Helyettem átveszi a szót Appleton úr, és bár nem ismerem az emlegetettet, sejtem, valami nagyobb fejes lehet akár a rendőrségen, akár a városi vezetőségben. Nekem teljesen mindegy is, a lényeg, hogy pár pillanat múlva nagy hajbókolás kísérete mellett végre beszállunk az autóba. Halk szusszanással foglalok helyet, és bár tudom, hogy immár minden rendben, azért még bennem a feszültség, és tudom, estig ki se fog engedni. Mint a meccseknél.. az ember még utána is tombolni tudna, pedig már vége. De a testnek, az agynak kell az idő, míg el is hiszi.
- Egy ebéd jó lesz, uram - bólintok a meghívásra. Bár előtte még lesz némi dolgom. Ki kell deríteni, mennyire érte el a két otthagyott testet a robbanás, maradt-e belőle valami. Ha igen, mikor szállítható el, hogy juttatható a családnak, már akinek volt. És hát a személyi kartonokat is fel kell túrni. De inkább majd csak utána. Majd az ebéd után. Nekik már úgy sem sietős...


//én is köszönöm a kört állok szolgálatodra, bármikor //

Egy egészen rövid ideig úgy reméltem, nincs több dolgunk itt. Még a helyi - egyébként tökéletesen inkompetensnek bizonyult - biztonsági szolgálat embereit is gond nélkül szereli le testőröm, és az autóhoz is sikerül kijutnunk. Ott azonban természetesen sikerül megtalálnia az egyik kirendelt rendőrjárőrnek. Ezzel semmi probléma nem volna, minimális meggyőzés után ott is hagyna bennünket. Ezzel azonban felhívtuk az egyik helyszínelő figyelmét is. Már mutatkozna is be, azonban még időben megelőzöm.
- Üdvözlöm, biztos úr! Edward Victor Appleton vagyok. Megtenné, hogy felhívja a nevemben Mr Adam Monroet? Köszönöm!
Csak hebeg és habog a fiatalember, azonban láthatóan sejt valamit, ezért távozik is a járőrkocsihoz. Rövidesen futólépésben érkezik vissza, közölve, hogy távozhatunk. Illetve elnézést kér a kellemetlenségért. Gyors tiszteletkörök, majd megköszönve a segítségét be is szállok a gépjárműbe. Kedvelem a Lincolnt, így egymással szemben ülhetünk hátul. Jóval kényelmesebb így a csevegés.
- Mondja Nathan, mit szól egy kiadós ebédhez ezekre a nem várt izgalmakra?
Felveszem a gépjárműbe épített telefon kagylóját, és hazaszólok a birtokra, hogy a szakács készüljön fel. Valódi lakomára lesz szükségem, valósággal mardos az éhség.

/Köszönöm a játékot!/

- Az ember nem veszítheti el a fegyvereit, uram - vetek immár egy őszinte mosolyt a főnökömre, miközben egyre közelebbinek látszik az olyannyira áhított földszint. Tény, a humor is egy fegyver, csak tudni kell használni. A megfelelő szavak a legkényesebb helyzeten is átsegítenek és a legrosszabb pillanatokban is tudnak némi reményt adni az embernek. Ahogy volt ez eddig és lesz ezután is.
És végre minden gond nélkül érjük el a legalsó szintet, és bár vannak még fenntartásaim, a kint zajok nem arra utalnak, hogy a támadók várnának ránk. Attól függetlenül a fegyverem továbbra is kézben tartom, amikor nyitom az ajtót, de nem előre szegezem, hanem lefelé, nehogy véletlen megsebesítsek valakit, ugyanakkor ha szükséges, egy pillanat alatt felemelhetem.
De nagyon úgy tűnik, a valós vész elmúlt, vagy legalább is másként funkciónál, hisz fegyverek helyett megannyi fontoskodó alakot kapunk a nyakunkba. Elteszem a fegyverem, és ahogy lehetőségem kínálja, udvariasan de határozottan elsöpröm a sok csicsogót. Erre van most a legkevésbé szükségem most.
- Uram, úgy hiszem, jobb lenne mihamarabb visszatérni a birtokra. A megbolydult tömeg veszélyes, és sose tudni, nem tartogatnak-e még megeletéseket - fordulok a fönőkömhöz. Szívem szerint óvatosan elráncigálnám innen, de ez a döntés rajta áll. Ha beszélni, nyilatkozni vagy megvitatni akar, akkor természetesen kelletlen bár, de maradok. Ha viszont neki is elege van az egészből, akko rmihamarabb megpróbálok utat törni a kocsinkig.

Azonnal viszonzom Nathan mosolyát, bár jóval kevésbé fanyar módon, mint ahogy azt ő tette. Ez nyilván érthető, hiszen az idegeskedés az ő feladata. Ilyenkor, és mindig. Tény, szerződésében közel sem ez szerepel munkaköri leírás gyanánt, azánban lássuk be, így működik az emberi elme. Testőröm még így is üdítő kivétel, hiszen tetteinek mérnöki precizitását egy pillanatig sem akadályozzák érzelmei. Legfeljebb felvállal a későbbiekben néhány korai ősz hajszálat, cserébe a hibátlan feladatvégrehajtásért, és természetesen havi több ezer dollárért.
- Örömömre szolgál, hogy továbbra sem veszített humorérzékéből, Nathan. Mindazonáltal maradéktalanul egyetértek ezen ötletével.
Hosszú percek telnek el így. Hosszú lépcsősorok felett haladunk el, melyekből ráadásul több van, mint amilyen hosszúak. Ötvenegyedik emelet. Remek James Bond filmcím kerekedne belőle. Egy kémtörténet, vagy valamely akciófilm alapjául minden esetre megtenné. Akadhat benne némi fantázia.
Végül elérjük a földszintet, ahol már komoly felfordulás és telefonálgatás folyik. Különösen az öltönyösök fontoskodnak, titkárnők telefonálnak, fontoskodó öltönyösök fontos telefonhívásokat intéznek. Természetesen észrevesznek bennünket, hogy máris megtaláljanak fontoskodó kérdéseikkel és megjegyzéseikkel...

Valóban egy leheletnyi illetlenség vagy udvariatlanság sem szándékszik megbújni szavaimban. Inkább a helyzet adta kellemetlen szájíz, a sürgetés, mely arra ösztökél, hogy mihamarabb hagyjuk el ezt a nyamvadt épületet a maga kellemetlen vonzataival és legyünk újfent a birtokon. Nem mintha aproblémák megszűnnének, hisz a két lelőtt srác megjelölt hozzátartozóját értesíteni kell és nagy valószínűséggel a helyi jard is befut majd néhány kellemetlen kérdésre.
Közben végre már a lépcsőházban csörtetünk,legnagyobb boldogságomra mindenféle ellenállás nélkül. Bár félő, mire leérünk a földszintre, rendesen lógni fog a nyelvünk. Nem mintha nem lennék kondiban, végül is ez a melóm, de azért ennyi emelet...
Szívesebben mennék lifttel lefelé is, de ezt az ötletet hamar elvetem, hisz abbna teljesen kiszolgáltatottak vagyunk, menekülőút nélkül. És a következő pillanatban az épületet megrázó robbanás is azt támasztja alá, hogy a lift nem jó döntés. Már csak abbna reménykedem, hogy odalent se vár több kellemetlenség. Bár igazából szerintem a merénylők rég leléptek, mire várjanak? Tán a zsarukra, vagy a robbanásra oda csődülő embertömegre?
Persze mindettől függetlenül futás közben is éberül lesem az újabb és újabb szinteket, a folyosókra nyíló ajtókat, de nagyon remélem, mára ennyi volt az akció és izgalom.
- Legközelebb talán lehetnénk mi a vendéglátók - fordulok egy pillanatig a hátam mögött igyekvőhöz egy újabb fanyar vigyor kíséretében. Kétségtelen, a birtokon semmi efféle nem történhet meg.

Az újabb adódó krízis szinte magától, illetve sokkal inkább Nathan jóvoltából megoldódik. Jól láthatóan nem kívánt konfrontálódni egy képzett testőrrel a mai üzletkötés ki tudja mely ellenzője által felbérelt, látszólag szőke bérgyilkos. Megvallom töredelmesen, törékeny emberként magam sem tennék másként, mint ez a menekülő kellemetlenség.
Testőröm szavaira egy pillanatra felkúszik jobb szemöldököm. Leginkább az elsőre. Végül inkább betudom sürgetésnek, semmint bármiféle tiszteletlen magatartásnak. Nem olyan a mi munkakapcsolatunk, hogy valaha is bármelyikünk illetlen hangnemet ütött volna meg a másikkal. Önnön világi stílusa ellenére mindig is szokása törekedni rá, hogy a megfelelő szavakat használja a megfelelő pillanatban. Túllépek hát ezen az apró, kellemetlenként is értelmezhető momentumon, valamint az igazgató holttestén. Kikerülöm a tócsát, mely a szikrainduktor fejéhez hasonlatos ütemben remegő felszolgáló lábainál terebélyesedik, és egészen biztosan nem vér.
Tudományokkal kapcsolatos tréfákat leginkább akkor szokásom értékelni, amennyiben hozzáértők művelik. Jelen esetben azonban tulajdonképpen saját - és a legtöbb ember - tudásának hiányából űz tréfát, és jelen esetben ez igen kedvemre való. Viszonzom mosolyát, s követem a lépcsőházba.
Meglepő módon úgy érkezünk meg a lépcsőházba, hogy egyetlen egyszer sem próbál senki lelőni minket. Mikor az alant található szinttel egy magasságba érünk, nos meggyőződhetünk a robbanó szerkezet valódiságáról. A hang mellé némi rezgés is érkezik talpunk alá. Igen kényelmetlen szituáció adódhatott volna, ha ezen jeles eseményt közvetlen közelről szemléltük volna. Egyensúlyunkat nem bolygatja meg oly erőteljesen, hogy egyensúlyunkat veszítenénk, ellenben határozottan érezhető, hogy az iroda rövidesen felújításra fog szorulni.

Bár lefegyvereznem nem sikerül a nőt, legalább a főnökről elfordítja a fegyver csövét. Egyenesen rám, pöpec... Szinte egyidőben azzal, ahogy ujja ráfeszül a ravaszra ugrok én is, felfeküdve a levegőr,e be a pult mögé, újfent élvezve a fedezékét. Bár meglehet, efféle fegyverrel találkoztam már, hisz az elmúlt években egy-két golyót benyeltem, nem akarom kipróbálni. És ugyanakkor reménykedem, hogy a főnöknek is volt annyi sütnivalója, hogy kikerüljön a tűzvonalból. Bár eddig többnyire értelmes ember benyomását keltette.
Miközben végiggondolom, már pattan is a saját fegyverem a kezembe, de mielőtt kileshetnék, a titkárnő valamit a földre hajít, kellemetlen füsttel borítva be az előteret. Ösztönösen kapom szabad karom az arcom elé, hogy a ruha anyagával szűrjem a levegőt, végül is ki tudja, mi minden lehet ebben a füstben. Aztán újra megpróbálokkilesni, úgy bokavonalban, mert ott talán látok, bár a fülem hamarabb megbizonyosodik arról, amiről hamarost szemeim is. A támadó lelécelt, méghozzá a kiszemelt tűzlépcsőn. Éljen.. tehát arra valószínűleg nincsenek gorrilák. Nem hinném, hogy egy csapat lett volna az egész. A titkárnőnek nem kellett volna hullátjátszania, egész egyszerűen lehettt volna ő a pult alatt remegve megbúvő tipikus nő. Tehát a lépcsőfelé megyünk, mert hát innen mihamarabb lépni kell. Egyrészt a füst, aztán a bomba, amiről képtelenség megfeledkezni. Meg hát nem óhajtom megvárni, van-e több keljfeljancsi az irodában.
- Kifelé uram - morgom az ingujjam takarásából, amint felpattanva tisztának ítélem a helyzetet. És örömmel nyugtázom, hogy a főnök tényleg fedezékbe húzódott.
Amint csatlakozik a lépcső felé vezetem, mondhatni élő pajzsként takarva őt magammal, fegyverem előre szegezve. Immár nincs móka, aki az utamba kerül lepuffantom. Csak egyszer érjünk le a kocsihoz!
- Tudom már, miért nem szerettem a suliban a fizikát. Roppant veszélyes tudomány - engedek meg egy fanyar vigyort az ajtóban, majd belesek a lépcsőházba, és ha tiszta a helyzet, akkor belépve megindulok lefelé.

Minden bizonnyal nem én vagyok a kizárólagos célpont, hiszen amint Nathan megmozdul, már rántja is felé fegyverét. Tüzet nyit, gyors egymásutánban többször is. Célja egyértelmű, hacsak a férfi nem kockáztatja a találat lehetőségét, fedezék mögé kényszerül. Ezidőtájt magam sem tétlenkedem, azonnal belépek az irodába. Még kapok egy búcsúlövést, mely az ajtó peremén csúnya repedést hagy maga után.
Ahogy kikerült Nathan látószögéből, a nő abbahagyja a tüzelést, kihajít valamit a pult mögül. Mintha paróka lenne, némi kiegészítéssel. Ahogy földet ér, pereme felizzik, és ontani kezdi magából a maró, szürke füstöt. Néhány pillanat, és az egész előteret beteríti egészen mellmagasságig. Nehéz a füst, a talaj felett marad, ám ott igen vastagon.
Az ajtó mellett állva várom, mik a kinti fejlemények. Mivel nem hallottam több lövést, és egyelőre inkább elterelésnek tűnik ez a füst, nem aggódom testőröm épségéért. Különös tekintettel arra, hogy az aggódás az ő feladata ilyen helyzetben.
Nyílik, majd csukódik a lépcsőház ajtaja. Nem záródik be, enyhén kitárva marad. A huzat néhány perc alatt teljesen eltünteti a füstnek még a nyomait is. Egy égett szélű paróka marad a lift előtti padlón, egy széttépett fejmaszk pedig a lépcsőház ajtaja előtt. Továbbra sem mozdulok helyemről, hiszen ez része volt alkunknak Nathannel. Követ mindenkor, mindenhová, biztonságkritikus helyzetekben azonban az ő szava dönt.
Érdekesen alakutl a mai tárgyalás. Vajon tisztában van vele kedves bérgyilkosunk, hogy tökéletesen elkésett, amennyiben a szerződés megkötését kívánta megakadályozni? Ó, és még akad itt egy bomba is! Felettébb kellemetlen...

Hát, a dolog nem egészen úgy sül el, mint ahogy terveztem. Helyette elsül a fegyver, szerencsére csak az eleddig is bőven gyalázott padlón ver még egyett, bár mintha az nem panaszkodna. És bár várom a felfelé robogó lépteket, nem érkezik efféle. De ahelyett, hogy megkönnyebbülhetnék, egy leheletnyi ideig meglepetten pislogok a fegyvert tartóra, a zakómra fröccsent vérre. Remek, eddig gondosan ügyeltem, nehogy összemaszatoljam magam, mert a tisztítóban még furán néznek rám. Ugyanmár ember, mégis, hol vérzi össze a ruháját eképp. Tán az orra vére szalad folyton?
Esküdni mernék, hogy az előbb minden testet végigtaperoltam pulzus gyanánt, és kétlem, hogy ezalól pont a titkárnőt hagytam volna ki. Hullának nyilvánítottam, hullához képest viszont igencsak nyugodtan és fürgén mozog. Keze is acélosnak tűnik, nem az előbb lecsapott hisztérikához hasonlóan remegő és pánikos.
Ám az, hogy azt a piciny stukit a főnököm arcára emeli a legkevésbé sem késztet örömujjongásra. Előkaphatnám a fegyverem és ellőhetném a kezét, nem lenne gond. Mármint a célzás. Ám félő, hogy az én mozzanatomra megbotlik az ujja a ravaszon. Nem a legjobb ötlet. Azt viszont még se várhatom, nem nézhetem végig, ahogy a főnököm is lelövi, mint az igazgatót. Célozná inkább a hisztérikást, azért nem fájna a fejem, sőt, még bíztatnám is talán.
- Színésznőnek kellene mennie, busás gázsit kérhetne, amilyen hitelesen alakította a halottat. De nem értem, mit csinált a szívverésével? Gyógyszer, valamilyen por? Úgy lelassítja, hogy nem érzékelhető? - kérdem, próbálván megosztani a figyelmét a főnök és közöttem, miközben aprót araszolok felé. Szerencsére a távolság nem brutális, de hirtelen mozdulatokra nem ragadtatom magam. A cél, hogy kartávolságon belül kerüljek, vagy legalább annyira, hogy egy határozott, felfelé irányuló mozdulattal felrántsam a karját, egyben a pisztolyt is, kikerülve vele Appleton arcát. Ha lövés dördül a hangtompító nme hívja fel ránk újra a figyelmet. Csak húsba, testbe ne menjen, mert az szarul jönne ki.

Bár a fegyver elsül, senki sem sérül meg. Mindössze a padló, ami vélhetően a vérnek és egyéb nedveknek köszönhetően látott már jobb napokat is. Nathan a csövénél fogva tartja a fegyvert, másik keze a fiatal férfi csuklóján, ami megfeszített állapotban azonnal térdre kényszeríti tulajdonosát. Úgy látszik, egy gond letudva. Illetve ez lehetett az utolsó golyó a tárban, mert még kattan egyet a fegyver, de semmi sem történik.
Illetve történik, de közel sem ennyire zajos, mint az iménti lövés. Egészen pontosan némi maszat kerül a zakómra, és néhány csepp Nathanre is jut. Az igazgató vére, aki krumpliszsákként zuhan a földre. Eddig is sejtettem, hogy mozgása nem vetekedhet egy macskáéval, holtában azonban ezen egyszerűsége méginkább szembetűnő. Ráadásul merő udvariatlanság az, amivel ismét találkozom. Összevérzett zakómon túl természetesen.
Egy pisztoly csöve mered rám, elé tekerve egy ormótlan fekete henger. Valószínűleg hangtompító. A fegyver mögött egy karcsú, hófehér kéz. Mivel a kézhez tartozó karhoz egy női test tartozik, ahhoz pedig egy szőke hajkorona, vélhetően az említett kéz a titkárnőé. Pedig az imént oly hihetően halott volt, mintha csak egy... nos, mintha csak egy hulla lett volna.
Ezúttal azonban keze hajszálnyit mozdul csak, hogy fegyverének csöve egyenesen orromra célozzon. Mit tehetne? Ez az apró fegyver nyilvánvalóan kis kaliber. Egy emberi homlokcsont eséllyel állná útját a golyónak, amit biztosan nem engedhetne meg magának ezen kiélezett helyzetben. Tehát azt teszi, amit tehet. Céloz az arcomra, és... Mit és, most biztosan meg fogja húzni a ravaszt.
Ezt a nagyjából fél másodpercnyi idő alatt beálló csendéletet Nathan is megcsodálhatja természetesen. Reményeim szerint most is előáll valamiféle bravúros megoldással, hiszen ezzel sok kellemetlenségtől kímélhetne meg.

Fogalmam sincs, milyen önakció van odabent kialakulóban, míg én idekint tisztázom a terepet. És már nem is lesz róla tudomásom, hisz mire belépek a főnökömért, addigra a pincér is leveszi a mancsát a szerkezetről. Persze egyértelmű, hogy felszólításom csak Appleton úrnak szól, de moccan a másik kettő, "legnagyobb" örömömre. Mert elég nekem arra figyelni, hogy a főnököm ne kerüljön céltábla szerepbe, bár benne megbízom, hogy nem csap zajt. De a másik kettő.. nos mindkettő csak egyszerű civil, akik talán életükben először kerülnek efféle helyzetbe és előbb-utóbb eluralkodik rajtuk a pánik. És akárcsak a mozis filmekben, ez többnyire mindig a legrosszabbkor történik meg.
És mintha csak sötét gondolataim akarná igazolni, az eleddig se épp nyugodtságáról és magabiztosságáról híres pincér fegyvert markol fel az egyik hullától és szabályszerű hisztériás rohamot kap. Remek.. Miért hiszik azt az emberek, hogy a fegyver biztonságot nyújt, hogy a fegyvertől rögtönmagabiztosak lesznek? A legveszélyesebb dolog: pisztoly egy degenerált kezébe.
- Nyugi ember, nem fogsz megdögleni - sóhajtok fel, szinte már hipnotikus nyugodtsággal. Harcosképző első lecke: ha te, mint látszólag legdominánsabb egyed bepánikolsz, a többiek teljes joggal követni fogják példádat.
- Tedd le azt a pisztolyt ember, még tökön lövöd magad, arról nem is beszélve, hogy felhívod a figyelmet ránk - magyarázom, mintha csak egy ovisnak tenném, miközben lassan araszolok az ipre felé, saját fegyverem az övembe tűzve, mintegy elhitetve jószándékom és persze azt, hogy nem akarok visszavágni.
- Add ide a fegyvert, és mind megússzuk élve, jó? - kérdem, szinte már haverosan, mintha csak vállon akarnám veregetni, és ha eléggé közel kerültem, ha még nem lőtt le az ipse, hát mozdulok, az egyik sokat gyakorolt formasort követem, melynek lényege, hogy lehetőleg a ravasz meghúzása nélkül tekerjem ki a kezéből a fegyvert és ugyanakkor egy csinos könyökütéssel betörjem az orrát, elterelve figyelmét a fegyverről. És ha mindez sikerül, és még élek, és még nem ropogtatnak puskák, hát egy barátságosat le is keverek a srácnak, elfojtva a hisztéria morzsáját is.

//nem jelenítette meg a dobáslehetőséget, egy független oldalon dobtam, az eredmény: 2 //

The member 'Nikola Tesla' has done the following action : Dices roll

'Hat oldalú dobókocka' :

Míg Nathan odakint vizsgálódik, a halálra rémült ficsúr egyre kevésbé tűnik rémültnek. Lassanként a remegése is elmúlik. Olyannyira, hogy képes előfurakodni belőle valamiféle öngyilkos fokú kíváncsiság. Ez akkor válik nyilvánvalóvá, mikor nagyra nyitott szemekkel próbál immár önszántából vetni néhány pillantást a szerkezetre. Finoman megköszörülöm a torkomat, mire az igazgató is felfigyel a történésekre.
- Fiatalember! Ha kérhetem, fegyelmezze magát! Mindannyiunk számára komoly kényelmetlenséget okozhat, amennyiben aktiválja az eszközt.
Hamarosan vissza is tér közénk Nathan, melynek eredményeképp felpattan a két másik illető is. Személy szerint követem testőröm utasításait, azonban úgy tűnik, az igazgató és a felszolgáló is így szándékozik tenni. Nagyobb létszám, több probléma. Sejtésem szerint erre gondolhat ifjú védelmezőm. Nem avatkozom közbe, rá bízom, miként kezeli a szituációt. Miután talpra álltam, az irányadó tempónak megfelelően haladok a kijelölt irányba.
Ezután két remek esemény is bekövetkezik. Mindkét esetben azt mondhatnánk, valamire való emberi lény erős szarkazmussal fűszerezve ejtené ki a remek szót. Az első tán a kellemetlenebb, hiszen az imént még oly bátor férfiú sírógörcsöt kap. Vagy tán találóbb a hisztéria kifejezés rá? Igen, hisztérikus, paranoid. Remek párosítás. Az előtérben még egy fegyvert is szerez a kezébe az egyik halottól, melynek következtében csendesebbé válik, szemeibe pedig az őrület költözik. Remegő testtel és hanggal motyog valamit arról, hogy mind meg fogunk halni, mindennek vége, és így tovább. Sejtésem szerint nem kezeli jól a vér és a halottak látványát, de ez sokkal inkább személyes észrevétel, semmint szakvélemény.
A másik esemény ennél érdekesebb, és tán kevésbé bosszantó...

/Nathan, kérnék tőled egy kockadobást./

Hullahegyek, hova legyek? Szerencsére legalább én nme vagyok köztük. Hullák, mást nem tudok rájuk mondani. Holt vagy halott, aki szép halált lelt, betegség vagy elgyengülés következtében. Ezek itt hullák, akiket csúnyán lemészároltak.
Persze amint megbizonyosodtam arról, hogy rajtam kívül nincs élő személy az előtérben rutinosan végigtapogatom a nyakakat, keresve az ütőér gyenge lüktetését, bár a sebeket és a vérmennyiséget látva csupán a hiú remény marad. És végül az sem. Kár a két srácért és kár a csini titkárnőért. Nekik ennyi jutott az életből.
A következő, amiről megbizonyosodom, hogy a lift lefelé megy. Tehát a harmadik verzió lép életbe. Ők mennek, azaz nekünk is mennünk kell.
Rögtön a már korábban kigondolt tűzlépcsőt keresem, kell lenni minden épületben. Mert mi van, ha a lift bedöglik?
Amint meglelem, kecsesen, csendesen nyitom az ajtót, fedezékből lesve ki, és ha ellent lelek, vagy lelövöm, vagy leszerelem. Bár remélem, abban reménykednek, hogy nem vagyunk elég okosak és bátrak, vagy hogy nem fedeztük fel a bombát és inkább maradunk a hátsónkon.
- Uram, kifelé - lépek vissza a tárgyalóba, tekintetem folyamatosan a lépcső felé vetve, nehogy meglepjenek. Ha nem muszáj, nem maradnék a bomba közelében.
- Kicsit sétálnunk kell - jegyzem meg egy fanyar mosoly kíséretében.

Kedves leendő üzlettársam igazán lelkessé válik, mikor távozni látja Nathant, de egy gyors fejcsóválással jelzem, nem ildomos most arrafelé indulnia. Miután az indulásból vetődés lesz, ez még inkább egyértelművé válik. Csupán részben tudom megérteni az igazgató lelkesedését. Valójában, ha nem volna szükség színjátékra, már magam is odakint vizsgálódnék. Foglalkoztat, kik és milyen módokon haltak meg az előtérben tartózkodó egyének közül. Arról nem is beszélve, milyen szinten borzolja kíváncsiságomat, vajon miféle módszerrel próbálnának eltenni láb alól.
Nathan mindeközben gond nélkül eljut fedezékéig. A titkárnő még holtában is szemrevaló teremtés, bár blúzát vér áztatja, arcát pedig dús haja takarja el szája felett. Kár érte, mondhatnánk. Szerteszét még négy másik halott. Egyik a kint maradt gorillám, a többiek pedig a helyi biztonsági szolgálat tagjai. A pult túloldalán a korábban a szőke hölgynek szelet csapó öltönyös, az ajtó másik oldalán a fal mellett pedig még egy. A harmadik a lift közelében, a liftajtónak háttal. A felvonó becsukta ajtaját, és lefelé halad az épületben. Kijelzője legalábbis erről árulkodik.
Vér mindenütt, főként a halottak körül. Egészen biztos, hogy nem kis kalibert használt, aki végzett a jelenlévőkkel. Szokatlan, hogy miért voltak itt ennyien, az még szokatlanabb, miként jutott idáig az illető. Bár sjethető, ha itt csoportosultak az őrök, akkor máshol esetleg egy-két őrposzt őrizetlenül maradhatott...

A bomba hatástalanítási kísérlete az én fejemben meg sem fordul. Nem mintha nem lenne sokkal egyszerűbb minden, ám erre enm terjedt még a kiképzésem, annyira hülye meg nem vagyok, hogy a filmekben látott módszerrel álljak neki.
~ Piros vagy kék?~
A főnök hozzáértése szintén nem merül fel bennem, nem mintha lekicsinyelném. De elvileg fizikus és nem techmikus, még ha látszólag elég sokirányú az érdeklődése, és nem is olyan életet él, mint egy átlagos fizikus. De akkor is...
Az viszont nem kicsiny elégedettséggel és megnyugvással tölt el, hogy a golyó megtöri az üveget. Illetve csak bepókhálózza, ám ez arról árulkodik, hogy bár vastag, de nem törhetetlen. Két golyó, többet egyenlőre nem pazarlok a fegyverből, a biztosíték így is megvan. Már csak azt kéne eldönteni, hogyan tovább. Ám mielőtt belemerülhetnénk a téma boncolgatásába, a helyzethez nem illő úrias mód csenget a lift, megérkezéséről tájékoztatva a jelenlévőket. Újabb lehetőség, megannyi ág a gráfon.
Vagy újabb ellenfelek jöttek, megbizonyosodni az esetleges sikerről. Ez jó és rossz is. Mert ezek szerint nem áll szándékukban az elkövetkező percekben robbantani. Viszont egyedül vagyok ellenük.
Lehetnek a földszinten látott gorillák, bár azoktól némileg nagyobb nyugtalansági hangfokozatot várnék. Végül is az ő őrizetük alatt lőtték lukasra az emeleti irodát. Viszont hacsak hirtelen támadt izgalmukban nem lőnek ránk, megvan a menekülés halvány fénye.
Vagy épp a megmaradt ellen indul lefelé, merthogy hamarost tüzijátékozni akarnak. Nos, ez a leginkább nem tetszetős eset. Bár.. ha ők megindultak lefelé, méghozzá lusta mód a lifttel, akkor nekünk talán van esélyünk valami tűzlépcsőn lemenni. Már ha oda nem vetették be magukat.
Pár pillanat, míg a lehetőségek végigfutnak rajtam, aztán döntök. Csinos macskaugrás, ahogy előre vetem magam, csőre töltött fegyverrel és próbálok a titkárnő csini pultjának takarásába érkezni, immár behatolva az előtér véres magányába. Ha van kire, hát lövök, újfent vállat, kezet célozva, bár szükség esetén fejet is. Nem vagyok szívbajos. Ha nincs, kissé nyugodtabban érek földet, és fedezékemből lesek körbe, vajon tényleg megtisztult-e a terep az élő egyedektől.

A továbbiakban sem ér csalódás. Nathan lehetőségeihez képest a leghiggadtabb, leginkább tervszerű módon cselekszik, módszeresen analizálva a helyzetet és az esetleges megoldási lehetőségeket. Bár a robbanó szerkezet ablakon való kihajítását erősen kérdésesnek tartom, valahogy mégiscsak úgy vélem, az esélyt meg kell adnom az ötletnek. Nem kezdek el azon töprengeni, vajon mekkora terhelést bír az épület alattunk található szerkezeti része, amennyiben egy bomba megrongálná. Ideális megoldás a hatástalanítás lenne, azonban az valahogy elvenné az egész szituáció valódi izgalmát. Így hát maradok megfigyelő.
Hajítós tréfáján jót derülök, majd a látszat kedvéért valamivel összébb húzom magam, mikor pisztolyával kezdi tesztelni az üveget. Az láthatóan bereped, ha nem is törik ki egyből. Hosszú, méteres vonalakban rajzol pókháló mintát minden egyes lövés az üvegbe. Hasonlót, mint mikor opiátszármazékkal kábított keresztespók sző hálót.
Más jelenlévők nem mutatnak túl sok érdekességet, újdonságot. Drága igazgatónk egyszerűen összehúzza magát, fejét óvva. A felszolgáló hasonlóképpen tesz, mindösszesen némi nyöszörgéssel, és elfojtott kiáltásokkal fűszerezve kompozícióját.
Éppen szünetelnek a lövések, mikor egy ismerős, csendülő hang szólal meg. Igen, ez a lift hangja volt. Úgy látszik, újabb társaságunk érkezik. Avagy a meglévő távozik. Annyi egészen biztos, hogy ha nem a támadóinkkal vannak az érkezettek, akkor itt lesz néhány újabb haláleset a következő másodpercekben. Kivárom.

Már-már türelmesen várok, amíg a főnököm az elfüggönyözött titkot méricskéli. Mondhatni csodálnivaló a nyugalma és a hozzáállása. Na, talán ezért vállaltam el ezt a melót. Nem követel hülyeségeket és ő sem viselkedik úgy, mint egy hülye.
- Tartottam tőle - sóhajtok fel a válasz hallatán. Nehogy már könnyű dolgunk legyen. Ha "csak" időzítéses lenne, akkor egyszerűen az ember kivárja a nulla előtti másodperceket és akkor menekül, tudván, hogy a detonáció mindenkit megzavar. És azt is, hogy addigra a láthatatlan ellenfél eltűnik, mivel nem óhajt maga is a robbanás martalékává válni. De miért is lenne bármi is egyszerű ebben a nyamvadt életben? Pont nekem?
- Gondolom kevesen akartam bármit is kihajítani innen - sóhajtom az elnök válaszára, megengedve egy halvány vigyort is. Rendben, tehát egy próbát megér. Bár ha sikeres, az további kétségeket vet fel. Kihajíthatjuk a bombát, remélve, hogy abban a pár percben nem robbantják fel. Viszont! Odalent ártatlan emberek vannak, gyanútlan járókelők, és akármilyen kicsi is legyen a hatósugara a cuccnak, az sokaknak fájhat. És vajon megvan-e a jogom hozzá, hogy mások élete felett rendelkezzek? Persze azok, akik rám támadnak, akikkel bunyóztam az más. Mi mind tudjuk, mit vállalunk. Azok az emberek odalent nem.
De ezen azt hiszem, ráérek akkor morfondírozni, ha az üveg törhető. Így hát előbb tesztelni kell.
- Húzódjanak vissza az asztal mögé uram - figyelmeztetem a túloldalt pihenő triót, miközben lassan emelem a fegyverem és az egyik üvegtáblára célzok. Persze nem a velem szemköztire, annyira hülye nem vagyok, hogy az esetleg gellert kapott golyóval magam üttessem ki. Inkább úgy csinálom, hogy ha nem száguld át az üvegen, akkor inkább az előtér felé vegye az irányt. És moccan az ujjam a ravaszon, határozott dörrenéssel enegdve útjára a töltetet a csőből. A teszt két dologra is alkalmas. Egyrészt meglátjuk, törik-e az üveg. Másrészt ha vannak még az előtérben, talán rákontráznak a dologra, betüzesedek tőle, elárulván jelenlétük és ellenkezési szándékuk.

Nathan felé pillantok, majd a betojira, akit testőröm ilyen kedves becenévvel illet. Válaszképpen biccentek, majd közelebb húzódom a zsúrkocsihoz. Két ujjal félrehúzom a terítőt, majd megcsodálom azt a remekművet, amit vélhetően nekem szántak. Nos, nem vártam csodát. Szerencsére. Igen összecsapott munkának tűnik, bár ez a hatástalanítás szempontjából még előnyére válhat egy merénylet kedvéért készített detonátornak. Úgy fél percet töltök vele, hogy felületesen felmérjem a bomba felépítését. Ezután felelek.
- Időjelző nem található a szerkezeten. Ettől függetlenül viszonylag összetett elektronika található rajta, így nem kizárt az időzítő megléte. Ugyanakkor szinte biztosra veszem, hogy távirányítható.
Nagyszerű. Mondhatni kiváló. Egy ilyen krízis ideális alkalom arra, hogy megbizonyosodjam döntésem helyességéről. Hiszen tény, hogy eddig kiválóan végezte a munkáját, de mégiscsak más volt csupán a birtokért ügyelni. Az saját terület. Kamerák és szövetségesen mindenhol. Itt viszont éppen ellenkezőleg.
Az igazgató uraság lassanként összeszedi magát, és már szinte remegés nélkül felel a hozzá irányzott kérdésre. Nem kapkodva, ám relatíve gyorsan.
- Erősek az ablakok, de betörni még soha sem próbálta senki. Legjobb tudomásom szerint.
Szám már a kérdésre mosolyra húzódott. Való igaz, ha hatástalanítani nem tudjuk, akkor el kell távolodnunk tőle. Avagy el kell távolítanunk a közelünkből. Amelyik működőképesebb.

Annak azért örülök, hogy legalább a főnököm nem egy hisztérika. Sokat segít, hogy nem basztat, nem sürget és nem sipítozza, hogy vigyen ki innen. Legalább nem akadályoz, bár igazából most nem is nagyon van miben. Csak töröm a fejem, mi lenne a jobb lépés, miközben sürgetőn várom a pincér nyögvenyelős válaszát.
- Egy bomba? - sóhajtom, miközben a falnak dőlve a fejem kicsit hátravetem, aprót koccantva így a fallal. De sebaj, ez meg sem árt. Bombaálló viszont nem vagyok. Arra persze már rájöttem, hogy az ismételt sebzés tesz egyre erősebbé. Abban viszont erőst kételkedem, hogy a bomba által szétszaggatott testem újra összeállna. Önfeláldozó alkat pedig nem vagyok.
- Uram, ha megkérhetem. Lessen már a betoji helyett a lepel alá és nézze meg, valamilyen óra, vagy időjelző van-e a cuccon, vagy sem? - kérem már-már barátságos hangon Appletont, miközben tekintetem az ajtóra szegezem újfent, hogy ha esetleg valaki befelé settenkedne, időben lereagáljam. Ha van rajta kijelző, legalább tudjuk, mennyi időnk van reagálni. Ha nincs, lutri az egész. Persze ha van, attól még felrobbanthatják másként is, de hát.. legalább egy pici szerencsénk lehetne.
- Törésállóak az üvegek? - kérdem közben az elnököt. Talán kilökhetnénk a cuccot az ablakon. Vagy beguríthatnánk az előtérbe. De félő, olyan szintű pusztítást végezne, ami jobbik esetben csak a lépcsőtől vágna el minket, rosszabbik esetben ide is betörnének a lángok és a nyomás. Sehogy sem jó, ki kell menni...

A hirtelen beállt csendben eleddig háttérbe szorult hangok tűnhetnek fel bármely jelenlévőnek. Ilyen saját, zaklatott lélegzetvételük, vagy az igazgató elegáns órájának zörgése remegő kezén. Kintről nagyjából semmiféle zaj nem szűrődik be.
Felnyúlok az asztalon hagyott poharamért, majd leemelem onnan. Míg szomjamat oltom, alkalmam nyílik figyelemmel kísérni a felszolgáló akcióját, meg igencsak meglep. Kíváncsivá tett, vajon mire lelt, amiről eddig nem tudott. Láthatóan Nathan is kíváncsi rá, aminek azonban hiába ad hangot, válaszul a szerencsétlen férfiú csak mutogat kétségbe esve. Mondhatni, hebeg-habog. Úgy döntök, udvarias leszek. Úgy teszek, mintha nem tekinteném tökéletesen inkompetensnek jelen szituációban.
- Az úriember azt kérdezte, mitől ijedt meg az imént?
Csodák pedig nincsenek. Ez egy igen fontos tanulsága az életnek. Már akinek ezt meg kell tanulni, mert teszem azt, ezen tény ellenkezőjét próbálták bebizonyítani neki létének korai szakaszán. Az amerikai álom, ugyebár. Már a telepesek szájából is tréfásan hangzott. Igaz, azóta már van, akinek könnyebb az élete. Ez a lehetetlen alak itt mellettem viszont látszólag kezd magához térni annyira, hogy szájával valódi szavakat formáljon.
- E-e-e... - jó, lehetséges, hogy túlságosan is optimista voltam az imént - egy - nagyszerű, egy szót végre sikerült tán megformálnia - Egy, egy, egy... - erre láthatóan büszke is - egy bo-bo-bo - innentől kezd érdekessé válni - bo-bomba! - nyögi ki végül.
Nekem pedig, ahogy illik, szemöldököm az egek magasságába szökik. Hirtelenjében nem tudom, kényelmetlenül vagy inkább megtisztelve érezzem magam. Hiszen ha ez az ember itt igazat mond, egy bombát szántak nekem. Sokféleképpen próbáltak már megölni, de egy bomba azért mégiscsak más. Egy új liga! Lám, lám! Ez történik, ha kellő ideig maradok egyazon személyiséggel a nyilvánosság előtt. Tetszik. Határozottan kedvemre való fordulat. Végre valami izgalom. Ilyen alkalmakkor mindig megerősítést nyer számomra, bizony érdemes meghagynom az emberiséget kicsiny szemétdombján.

Néma csend és hullaszag. Most sajna nem csak képletesen. Hiába nyúlok el a levegőn, nincs kire lőni. Se jó se rossz. Nos, ez több lehetőséget kínál magában. Az első, hogy oda-vissza elfogytak az emberek. Talán western-mód lőttek, telitalálat jelleggel. És nem lett se igazi győztes, se igazi vesztes. De félek, nincs ilyen szerencsém.
A másik lehetőség, hogy megfutamodtak a túlerő okán. Ezt viszont azonnal el is vetem, ráaggatva a röhej táblácskát. Én lennék a túlerő? Mert látszólag én maradtam talpon, hacsak a lenti sok gorilla nem eszmélt, már ha még élnek, és nem kezdett el felfelé robogni. De valahogy kétlem, hogy ekkora szintkülönbséggel bármit is észrevettek volna. Ha még élnek, mint már mondottam.
Nincs helyzeti előnyünk, ezt tudhatják a támadók is. Az egyetlen menekülőúthoz rajtuk keresztül lehet eljutni, tehát patthelyzet. Merthogy a másik út, az ablak nem opcionális lehetőség, mégis csak az ötvenegyedik emeleten járunk. Bár masszívak a csontjaim és már nem igen törnek könnyen, azért nem szívesen próbálnám ki ezt az ugrást. A főnök viszont tuti nem élné túl, ami szintén nem mutatna jól az ajánlólevelemen. Szóval marad a szépen kecsegtető lépcső, bár az is egy nyelvköpés lesz lefelé. Már csak el kéne jutni odáig. De hogyan? Rejtőznek még az előtérben, vagy tényleg felszívódtak. És ha igen, miért?
Agyalásom közben felváltva pislogok az ajtó és a szoba másik végébe, lesve, hogy odaát minden rendben van-e. Ekkor tűnik fel a pincér buzgóság, melyel előbb a zsúrkocsi alá mászna, majd mint egy girhes kutya, farol kifelé. Rémült-értetlen pillantása sanda gyanút ébreszt bennem, és bár korábban sem volt teljesen igaza, nem hagyhatom figyelmen kivül.
- Mi van? - kérdem halkan, bár elkerülhetetlen, hogy a beállt pokoli csendben ne tűnjön zajként hangom. De érdekel, még ebben a faramuci helyzetben is érdekel, mit látott az ipse, ahhoz viszont, hogy magam is megnézhessem, újfent át kell kerülnöm az ajtó túloldalára. Viszont nem szeretnék a vurstlik céllövöldei játékában lévő kacsákhoz hasonlítani, akik újra és újra elúsznak a szemünk előtt, mint mozgó célpont, így egyenlőre maradok, csak pillantásom sürgeti a molesztált pincért a mihamarabbi válaszadásra.

Maradok ott, ahová testőröm utasított, hiszen ez most az ő játszmája. Némán figyelem, ahogy az ajtó felé óvakodik. Többször is eszembe jut, milyen jó választás volt őt alkalmazni. Kellően képzett, kellően elhivatott. Nem kérdez feleslegesen, és tudja a szükséges válaszokat, mikor eljön az ő ideje.
Nem úgy, mint a kedves igazgató uraság, aki kétségbeesetten csépeli mutatóujjával telefonja gombjait, melyet az asztalról rántott le nem sokkal azután, hogy a padló szintjén kerestünk menedéket.
Remegve, suttogva szitkozódik. Vélhetően nincs vonal, ő mégis tovább próbálkozik. Már-már mosolyogni volna kedvem. Néhány évtized, és szabadalmaztatom az új generációs akkumlátoraimat, melyek segítségével nem lesz szükség vezetékekre a telefonos kommunikációhoz. Nem most. Egyelőre nincs szükség rá, hogy ilyen fokon felgyorsuljon az információ áramlása.

Odakint látszólag csak halottak vannak. Vagy legalábbis azok közül, akik közvetlenül rálátnának az ajtóra. Nem kizárt, hogy a nevén nem nevezett ellenlábas vagy ellenlábasok odakint biztosabb fedezéket kerestek. Számolhattak azzal, hogy az irodának nincs több kijárata, így csakis az előtéren keresztül érhető el a lépcsőház vagy a lift. Tehát ha a bentieknek szándékában áll kijönni, igen előnytelen helyzetbe kerülhetnek.
Mindeközben a felszolgáló a zsúrkocsi alá próbál bújni a terítő takarásába, azonban próbálkozása közepén megtorpan, majd ijedten felnyögve hátratántorodik. Hátsó felére huppan, és rémüldözve bámulja munkaeszközét. Mintha csak valamiféle kísértet lakozna az említett fehér textília mögött.

The member 'Nathan Jones' has done the following action : Dices roll

'Hat oldalú dobókocka' :

Szóbeli megnyugtatás helyett egyenest Tom érkezik. Lassú léptei először azt hitetik velem, minden rendben odakint, már ráérősen sétál. Bár ahhoz kicsit sápadt, de ezt betudhatom a korábbi sokknak. Ám ahogy elterül a másik őr mellett felvillan a tarkójába állított fegyver, elvéve a remény utolsó szikráját. És kint ismét felugatnak a fegyverek, mire rögvest a falhoz simulok.
- Nem mondhatnám, hogy örülök neki - morgom orrom alatt a főnök szavaira, majd lassan, szinte beleolvadva a falba araszolok az ajtó felé. Végül is, nem ücsöröghetünk idebent, míg el nem jön az apokalipszis. Talán mi győztünk, talán elfogytak odakint a jók. Már ha van itt jó és rossz, élesen elkülöníthető. Hisz az én kezembe is fegyver pihen, lövésre készen immár, felhúzva, ujjam pedig a ravaszra feszül.
Utálok ölni, főképp fegyverrel. Bunyók során előfordult, hogy olyan rossz helyen, vagy olyan erővel sikerült megütni az ellent, hogy többé nem kelt fel. Benne volt a pakliban. De a fegyverek mocskos dögök, nem az erősebb vagy a tehetségesebb győz. Csak a nagyobb tűzerejű.
Lassan elérem az ajtót, és bár a vérem zakatol, lassú, nyugodt légzésre kényszerítem magam. Itt azt hiszem, most nekem kell a legnyugodtabbnak maradni, majd ha ezt túléljük, akkor a szobám magányában benyomom néhány pohár whiskeyt nyugtatóként.
Első moccanatra kipördülnék, de aztán rájövök, talán odakint csak erre várnak, hogy felkínáljam a teljes testem. Így hát meglepő mód lassan leguggolok, nesztelen, majd egy hirtelen mozdulattal nyúlok el a levegőben, mint egy siklani készülő madár. És átvetődöm az ajtó előtt, tüzelésre kész fegyverrel. Szerencsére edzettünk eleget a többiekkel, efféle formációkat is próbálva, így hát nem nehéz egyszerre ugrani, felmérni a terepet és célozni. Ha olyan egyedet látok, aki nem ismerős, azaz nem volt az előbb még ott, arra gondolkodás nélkül lövök. De nem szív vagy fejtájékon, utólag kérdeznék még. Karra, csuklóra célzok, hogy lőfegyvertelenné tegyem.
Aztán érkezem is a túloldalt, ismét megörülve a fal nyújtotta fedezéknek.